Életbe-indíttatásom, eleim története… Milyen szépeket és milyen hosszan lehetne erről hazudni; szelídebb megfogalmazásban: mily kitűnő alkalom lenne a valóságot fantáziával feldúsítani, sőt, helyettesíteni… Nincs rá hajlandóságom. Tehetségem természete is tiltakozik. Én, amit megtanultam, magamra utaltan tanultam meg, hús-vér személy nemigen segített. Boldogtalan, kallódó emberek hívtak a létbe, öregedő apa-anya, egyetlen testvérem már születésemkor elkerült a háztól. Anyám „utolsó vigaszaként” éltem, egy rossz házasság légkörében, kispolgári környezetben, s mai eszemmel már tudom, ahol a lelki szerencsétlenség ily mértékben eluralkodik, nem marad erő az eszményekre, a lélek beomlott kútkávája alól nincs kitekintés a szabad égre. Nagyszüleimet nem ismertem, távoli rokonaink Vas megyében maradtak. Budapest, a bérház, csapdaként zártak körül. A becsalogatottság, ez a csapdahelyzet, talán ez volt az egyedüli, ami a magyarság sorsára emlékeztethetett. A „mintaiskolában”, ahova beírattak, szinte tantárgyként okították a frázisszerű hazaszeretetet, a „Nem, nem soha” – pléhlapocskákra vésve az ajtófélfára szegezve, „extra Hungariam non est vita”, „Mindent vissza”, „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. A Híradó a Rákóczi-indulóval köszöntött be, az első kockán kivilágosodtak az eredeti országhatárok. Az én generációm szívébe égett ez a kép: a teljes Kárpát-medence, Nagy-Magyarország illúziója. (Amire aztán 1945 után még emlékezni is bűnnek számított!) Mi tagadás, én szerettem lelkesedni! Szavaltam, fogalmaztam, „magyar lánynak” öltözve, pruszlikkal, pártával fényképezkedtem, sok volt ebben a külsőség, tartalom kevesebb. Nem volt szellemi kontroll felettem: senki sem segített válogatni a kínálatban, mi a manipuláció, s mi az igazság mindebben? Ezzel párhuzamosan szorgalmasan hordtam a zsebpénzemet a Misszió perselyébe, imádkoztam a távoli hittérítőkért. A szüleim féltek a németektől, az oroszoktól rettegtek. Ítéleteimben 8–12 évesen teljesen magamra voltam utalva. Nem tudom, kinek köszönhetem, de a dilettáns, felszínes honfi-klapanciákból lassan kiábrándultam, az igazi honszeretet versei azonban a szívemhez tapadtak, később sem csalódtam bennük. A „szovjet típusú” irodalmat azonban nem tudtam megkedvelni, egy percre sem. Közszereplőből hallgatag gyermekké váltam: kapcsos füzetbe írtam panaszaimat, vágyaimat – a szereplési láz majdnem közöny lett; reménytelenség. Csak 1956 és a forradalom előkészületi szakasza villanyozott fel újra, éreztem, s már nem a szirupos szólamok szintjén: magyar vagyok, itt van feladatom, ezen a megkülönböztetett darabján a földnek… 1956 traumája a mélyebb emberismerethez is hozzásegített: az eltiport forradalom után döbbenettel töltött el a sok árulás, köpönyegforgatás, a napok alatt kicserélt vélemények. A harc idején az élelmiszer-elosztásnál tevékenykedtem, s másfél éves kisfiamat óvtam – a Rákóczi téren laktunk, a „tűzfészekben”, albérlőként. A valódi vétkem – ami aztán a tanácsi állásomba került – az volt, hogy még decemberben is ugyanazt mondtam, mint 56 őszén. Nem felejtettem, hibátlanul működött az emlékezetem. Nem fertőzött meg a „nemzeti amnézia” vírusa. Tíz évvel később, a hatvanas évek közepén kaptam meg a kifejezés, az írás kegyelmét, már tanárként. Elsősorban a lélek torzulásai érdekeltek, fájt a kiüresedett szellemi élet. A társadalom egyénekből áll össze, ha a „személy” nem vállalna cinkosságot, nem ugrana be a gonosznak, a „közösség” sem léphetne fel hamis ideológiákkal; hiszen a mi fogalma az én-ek összességét hordozza. Fokozatosan ismertem meg azokat a szellemi embereket, alkotókat, akiknek a szándéka, hite és tudása például szolgál ma is, s akiknek szép akarásait folytatni kell, átgondolni és hozzátenni a magunkét. A nagy triászt említem elsősorban: Hamvas Bélát, Várkonyi Nándort, a kései Kodolányit. Őket nem mérgezték meg a politikai körülmények, jellemüket nem silányította le a sikervágy, az érvényesülési hajsza; egy sötét korban rendíthetetlenül, magányosan, elszigetelten képviselték a világosságot. A teljességében megélt, tiszta, szeretetközpontú magyarságtudatot (a haza-fiúi tudatot) az hirdetheti érvényesen, aki az istentudatból (a szellem-gyermeki tudatból) származtatja. Az ember az egész világot megszentelni, az anyagot átlelkesíteni küldetett – s ebből egy saját részecske bízatott ránk, elsősorban. A Korszellem – nem azonos a kor-lidérccel! – úgy tetszik, a Kárpát-medence népeire sok szenvedést rakott, de a gyűlöletnek nem örül. Megkülönböztetett helyünket keressük, nem ellenére senkinek, de aki igényli, annak támaszára. A harmadik évezred nagy leckét ad fel Közép-Európának, s értelemszerűen nekünk is, itt a Kárpát-medence közepén. A keleti és nyugati mentalitás ütközőpontján kell megteremtenünk valami újat. Szintézisteremtő feladatunk van, ahogy korábbi esszémben, a Genius loci: Európában írtam: „…Európa, metszőpont a kereszten, ha jól beszél, azt mondja: az élet kétarcú, s mindkét arca igaz, nem káprázat sem a látható valóság, sem a láthatatlan; az anyag ajándék, formálható és formálhatunk vele; Európa, ha jól gondolkodik, azt gondolja: jobb nem tenni a rosszat, de a jót tenni jobb mindenekfelett; mindig egy másik ember szemébe nézz, ha önmagadra vagy kíváncsi; a civilizációt ne átkozd, de ne is áldozd fel »a szent természetit« érte. És a legfontosabb: amit jól beszél és jól gondol el, azt meg is képes tenni – ez a felnőtt Európa harmóniája”.
Reményünk: Európa Krisztusa nem puszta oltárdísz, hanem lakótárs. A tudósnak hite lesz, és a hívőnek tudása. A magyarnak született ember nem bezárja magát a nemzettudatba, hanem éppen nemzettudatát tágítja méltósággal kozmikus tudattá.
