Legszebb kör a spirál. A nagy titka annak, hogy ezt vagy azt ötven éve vagy ötszáz éve lenyeltük, elviseltük, mindössze annyi is lehet, hogy nem is tudtunk róla. Vagy egészen eltitkolták előlünk, vagy csupán nincs, nem lehet a köztudat előterében, keze ügyében mindig minden, ami nélkül helyes reagálásról szó sem lehet. Tényleg: csak a teljes anyag állandó lóbálása, dekázása, forgatása, gittrágása közepette lehet helyes szentenciákat kidobálni? Ha ez igaz volna, az nem lehetne igaz, hogy az emberiség korszakonként képezett, épített ki teljes működőképes műhelyeket. Hogy a nemzedékek a tulajdonképpeni fórumaink és önkormányzataink mint külön intézmények. Egyébként valóban minden mindnyájunkkal történik folyamatosan. In nobis – sine nobis – mondja Szent Ágoston: bennünk, de nélkülünk. Valahol Rómára célozva, szűrve le a tanulságot, Pap Károly szerint a nagy birodalom kultúrája karjaiban hal meg (mint a gazdag emberek családjuk körében). Ám a legszegényebb emberi közösség is a maga kultúrája tekintetében sosem szűkölködött. Mindössze egy zsoltársorozattal s egy mennyei szövetség tudatával belülről kitömve, mint valami lószőrbábuk, kis népek szembe mertek feszülni a legnagyobb Rómákkal, néhány faluvégi furulyadallamtól elandalítva neki mertek feszülni a Szolimánoknak. Magyarországot már hányszor kultúrája mentette meg. A kultúrája, melyben egyaránt ott voltak immár szoborrá, oszloppá, építménnyé szilárdulva – a maga Rómái s a maga barbárai. 1000-től 2000-ig. Évszázadonként, nemzedékenként. Műhelyenként. Úgyszólván egyazon családon belül folyt, ment végbe végestelen-végig az ilyesmi. Itt kun, székely, szláv, szaxon, vlach, mindenki, maga az Isten is asszimiláns kezdet óta. A család egyik végén éppen kihal, a másik végén úgy beleszületik egy több kibékíthetetlen végletből, nyelvből, osztályból, elvből, hitből fogant valaki, hogy máris hozza, hordozza a korrekcióját mindennek: mindannak, amit elrontottak, eljátszottak, elherdáltak, eltévesztettek, eltérítettek, elgörbítettek, elhanyagoltak menet közben valaha. Közelebb-távolabb a baj konstatálásától. Hiszen a keréknek s a kátyúnak találkozniuk kell valahogy a szerencsétlenséghez. Közeledniük kell, mint valami álláspontoknak. És eme fő elemek egyike: a kátyú – mozdulatlan, helyhez kötött, az alapfelszereléshez, a domborzathoz, a lét hegy- és vízrajzához tartozik. A hibát csakis a másik, a mozgó elem követheti el. Valahol. Csak idő kérdése.
Schiller rothadt almát szagolgatott költés közben. Van, aki rothadó eszméket szokott. Mindenki úgy csinálja, ahogy tetszik – csakis így igazságos értelmezni a szabadságot, nem csupán egy megadott, bevett sémához, de akár a mindenkihez képest való másként gondolkodást. Ha nem öncélú spekuláció, hogy kétszer kettő tetszőlegesen négy vagy hét vagy tizenegy – „még egy esélyt!” alapon. Mert különben elemezni kell, lehet, felderíthetők az elemek, s még előjön, hogy rothadt volt a premissza, butaság a nyersanyag, sanda a szándék, és a többi, s kész a baj, odalesz a báj, jön a fanyalgás, a lebukás. Persze mindennel szemben még marad a dac, a megátalkodott cinizmus, hátravan az olcsó azért is. De ez már nem sokat ér, mint a hidegháborúk. Általában két jégkorszak között, két évezredforduló között, két nehéz lélegzet között legfennebb félidőt tehetnek ki összesen a szándékos hidegháborúk. Másik fele Dante-féle mélabús tévelygés a meseerdőben.
Egy nadrággombon is pár szavas felirat van. A márka. Plusz a békeszerződések, használati és végrehajtási utasítások. „A kockázatokat és mellékhatásokat illetően olvassa el a tájékoztatót, illetve kérdezze meg nagyon beteg orvosát, súlyosan szórakozott gyógyszerészét. Rendőrségét. Maffiáját. Amnéziás történelemtudatát. Saját magát.”… Egyoldalúságát. Elfogultságát. Sunyiságát. Balzac egyik kéziratát nem tudták kiolvasni a nyomdában, restellték zavarni a mestert, különben is hajnalban, amikor abbahagyta a munkát, mély álomba szokott merülni. Egy gyógyszerészhez fordultak. Aki hosszas hümmögés után kiadott egy parányi tégelynyi gyógyszert. Rengeteg szöveg marad utánunk, s az Úr majd előkeresi a régi szedőszekrényeket, s betűvé morzsolja vissza, mint az anyókák vidéken a kukoricát. Hát honnan is volna annyi mondanivalónk? Akkor megoldott dolgok maradnak utánunk, nem a vég nélküli, aljas, csaló, trükkös halogatás, mert a tehetetlenségünket nem akarjuk bevallani soha. Akik folyton hangoztatják, hogy tudják, mi a teendő, akik vállalkoznak, akik hozzá-hozzáfognak. Nemzedékek váltják egymást – talán ez az idő igazi metaforája –, ahogy vállvonogatva sorra elsomfordálnak aztán. Dolgukvégezetlen. A dolgok szerkezete időnként kiugrik, besül, elfullad, mint felnyitott motorházfedéllel tátongó lerobbant járgány – most 2000-et várja.
„Vénült, kihalt a szolganemzedék” – mondja, üzeni, kiáltja a tenyeréből tölcsért csinálva, élete legkiábrándultabb nyarán, az első szabad belmagyar választás és a még el se kezdődött jó kis etnikai tisztogatások, asszimilációk, homogenizálások, irredenták és vendetták egy másik, régebbi fordulója idején sértett, szomorú, morgó, váteszi víziója, Az apostol utolsó soraiban Petőfi. Lehet, nincs is más megoldás. Persze ha utána nem ugyanolyan nemzedékek következnek… Egyszer csak meg kell állnia a folyamatnak, a „húzd meg, ereszd meg”-eknek, a hidegháborúknak és enyhüléseknek, egyszer a veszettség Pasteurére talál, s a nyájak pásztoraikra. Egyszer ez lesz a vége, holtbiztos. Jó, jó, de addig mi lesz?… Egy erdélyi Szókratész talpraesett és agyonsűrített, összefoglaló bölcsességére hagyatkozhatunk: „Fiam, ezután is csak ugyanaz lesz, ami eddig volt: idő…”
