Grandpierre Attila

A mindenség együtthatói

Az Ember és a Világegyetem

Befejező rész

    A vákuum szervező elve. Az első részben a mai csillagászat és kvantumbiológia segítségével képet adtam arról, hogy a Naprendszer keletkezésekor és manapság is egy kozmikus szervezőerő tevékenységét lehet tetten érni a Naprendszerben, amelynek egyik megnyilvánulása a bolygók és a Nap magjának rendkívüli érzékenységű kapcsolatában mutatkozik meg. A Világegyetemet agyként felfogó szemlélettel megmutattam, hogy elektromágneses és kvantum–vákuum kapcsolat áll fenn az Ember és a Föld, az Ember és a Nap, az Ember és a Világegyetem között. Megmutattam, hogy a Nap alapvetően egy rendkívüli érzékenységű nyílt rendszer, amely rendelkezik az érzékenység, ingerlékenység jelenségével, a legalapvetőbb életjelenséggel. De miért jött létre az érzékenység a Világegyetemben? Az érzékenység olyan kölcsönhatás, amely egy parányi hatást képes az érzékelő rendszer saját törvényeinek megfelelően energetikailag kozmikus mértékben (több mint tízmilliárdszor, E_ki/E_be>10¹⁰) felerősíteni. Mi az értelme ennek a kozmikus mértékű erősítésnek? Javaslatom szerint a felerősítés válogató, szelektív, és elsősorban azokat a folyamatokat erősíti fel, amelyek a Világegyetem élettevékenységének fontosak. Minél nagyobb mértékű az erősítés, annál könnyebb elérhetővé tenni a többi természetes agy számára, további helyi feldolgozásra, továbbvivésre. Ebben az értelemben az élőlények érzékenysége önmagán túlmutató jelenség, részvétel a Világegyetem élettevékenységében. Így eljutottunk a legalapvetőbb élettevékenység kozmikus értelmezéséhez.
    Mindezek a vizsgálatok felhívják a figyelmet arra az eddig mellékesnek tekintett körülményre, hogy a Világegyetem nem fizikai, élettelen természetű, hanem biológiai, élő szervezet. Vajon mi szabja meg, milyen kérdésekkel foglalkozik a tudomány? A tudósok magánjellegű érdeklődése? Vagy az intézményesített tudomány képviselőinek nézetei? Akárhogy is, a Világegyetem természetének kérdése, úgy látszik, kihullott a rostán. A kérdés megvitatása tudós körökben évszázadokon keresztül, érdeklődés híján, elmaradt. De ez az érdeklődés a közvéleményből mindmáig nem halt ki. És ha a fentebb bemutatott érvek alapján a Világegyetem élő természetűnek bizonyul, akkor a biológiának központi jelentősége kell legyen a csillagászatban! Akkor igazán csak élő mivoltában, azokban az összefüggésekben, amelyekben élő mivolta megnyilvánul, érthetők meg a kozmikus jelenségek. Akkor az anyagelvűek csak az anyagi felszínt, a lényeg külső burkát, héját tartják egyedül vizsgálatra méltónak, azt a héjat, amely mögött ott találhatók a lényegi összefüggések. A lényegi összefüggések a belső szervezőerővel az égitestek között, az égitestek és az élő szervezetek között. Akkor a csillagászat jelenségvilágának önálló jellegét élő mivoltában és az életjelenségeken túli szerveződésben kell keresnünk.
    Ha az Univerzum élő szervezet, akkor kulcsjelentőségű, hogy létezik-e a fénysebességnél nagyobb sebesség a Világegyetemben. Ha a Világegyetem élő szervezet, képesnek kell lennie szabályozó információ átvitelére legtávolibb porcikái között is, mégpedig olyan sebességgel, hogy idejében válaszolhasson a beérkező információra. Ha tehát feltesszük, hogy az Univerzum életében kozmikus számú esemény történik, N>10¹⁰. Megfigyelték, hogy az élővilágban többé-kevésbé érvényesül egy általános törvény, amely az élet kozmikus egyenértékűségének kifejeződése. Ez abban jelentkezik, hogy természetes élettartama alatt minden élőlény szívveréseinek össz-száma állandó, ugyanannyi az emberélet alatti szívverések száma, mint a kérészélet alatti kérésszív ütéseinek száma. Így például az ember mondjuk 100 éves természetes élettartama alatt, ha percenkénti átlag 72 szívverést veszünk, 4 milliárdnak (4&215;10⁹) adódik ez az állandó. A madarak kisebbek az embernél, életük rövidebb, de szívverésük arányosan szaporább, úgy, hogy életük alatt összesen szintén 4 milliárdszor üt. A naptevékenység periódusa 11,2 év, ezalatt elméletem szerint a napmag periodikusan kitágul és összehúzódik, termonukleáris robbanó kilövéseinek száma a napciklussal változik. A naptevékenység teljes ciklusa 22,4 év, mert ezalatt az egyik 11 éves periódusban pozitív, a másikban negatív a mágneses tér előjele a pólusnál, tehát a ciklus 22 évenként ismétlődik. Ha tehát választanunk kell a Nap szívverési idejére egy értéket, vegyük ezt a 22,4 évet. A Nap várható élettartama kb. 10 milliárd év, azaz szívveréseinek össz-száma 4,5 milliárd, közeli a földi élőlények élet-egyenértékűségi törvényében szereplő állandóhoz. E szerint a kritérium szerint a Nap élete is kozmikusan egyenértékű a földi életet élő állatok, növények, emberek bármelyikének életével!
    Tegyük fel, hogy a N_r&126;10⁸⁰ számú elemei részecskéből felépülő Univerzum (az ősrobbanás elképzeléshez ez a részecskeszám tartozik) „szívveréseinek” száma N_sz>10¹⁰ (évente egy). A szívveréseket előkészítő biológiai folyamatok ennél jóval nagyobb számú eseményt jelentenek, és ezek az események nem hagynak változatlanul egy részecskét sem, tehát az eseményszám az Univerzum t_U (>10¹⁰ év) élettartama alatt lehet N_U>10⁸⁰. Most már készen állunk, hogy becslést adhassunk a világszervező hatás v_U terjedési sebességére vonatkozóan. Az Univerzum két pontja között az (átlag)távolság R_U, az Univerzum jellemző mérete, &126;10²⁷ cm. Ekkora távolság megtételéhez v_U terjedési sebesség esetén R_U/v_U idő kell. Ahhoz, hogy az Univerzum élettartama, t_U alatt N_U számú, egyenként R_U/v_U időtartamú kozmikus esemény végbemehessen, időbeni egymásutánban, kell hogy N_U&215;R_U/v_U<t_U teljesüljön. Ha most beírjuk ebbe az összefüggésbe az Univerzum jellemző adatait, és N_U>10⁸⁰-t, v_U>10⁸⁰&215;10²⁷ cm/10¹⁰&215;3&215;10⁷ sec&126;3&215;10⁹⁰ cm/sec&126;10⁸⁰c, ahol „c” a fénysebesség. Nem véletlenül kaptuk, hogy v_U&126;N_Uc, mert az Univerzum a fénysebességgel tágul, tehát R_U/t_U=c. Eredményünk tehát, hogy az Univerzum élettevékenységéhez elengedhetetlen a fénysebességnél jóval gyorsabb, szabályozásra képes információátvitel. Olyan fontos ez a világsebességű kölcsönhatás a Világegyetem számára, mint az elektronok sebessége az ember életfolyamataihoz. A Világegyetem kozmikus méretei miatt itt már az elektronok is lassúnak bizonyulnak. A fény és a fénysebességnél csak alig gyorsabb tachionok is legfeljebb a Naprendszerben kaphatnak szervező szerepet. De létezhetnek-e tachionok? És létezhet-e a fénysebességnél sokkal gyorsabb, gyakorlatilag végtelen sebességű világ-kölcsönhatás? Nem tiltja-e ezt a relativitás elmélete, amely a fénysebesség abszolút mivoltának feltevéséből indul ki, és amit éppen ezért helyesebb lenne abszolutivitás elméletének nevezni?
    Talán nem eléggé közismert, de a fénysebességnél nagyobb sebességek fizikájával egyre többet foglalkozik a szakirodalom. A tachionok (a fénysebességnél nagyobb sebességgel mozgó elemi részecskék) fizikáját bemutatták például Alvager, Kreisler, 1968; Feinberg, 1967, Chiao, Kwiat és Steinberg, 1993. Úgy tűnik, a gyenge kölcsönhatás közvetítője, a neutrínó (pontosabban az elektron-neutrínó) is fénysebességnél nem sokkal gyorsabb tachion lehet. De az igazán érdekes nem annyira a fénysebességnél éppen csak gyorsabb tachionok, hanem a fénysebességnél jóval gyorsabb, sőt a végtelen sebességű, vagyis azonnali kölcsönhatást biztosító, úgynevezett számhullámok, skalár (skalár: szám, egy számmal jellemezhető) hullámok vizsgálata. Az elektromágneses rezgés, a fényhullám például nem számhullám, mert három számmal jellemezhető, ugyanis a fény terjedési irányára merőleges síkban, tehát két egymásra merőleges irányban rezeg. Akkor pedig a fény vektorhullám, mert a vektorok három számmal adhatók meg. De léteznek-e ilyen számhullámok? A tudomány határterületeivel foglalkozó szakirodalomban mindenesetre gyakran előfordulnak, és állítólag jelentős biológiai hatások közvetítésére is alkalmasak (László Ervin: Kozmikus kapcsolatok, 1998, Bischof, 1995, Zeiger, Bischof, 1999). Ugyanakkor, éppen a határterületek helyzetéből adódóan, a számhullámok létének, fizikai természetének mivolta, terjedési sebességének értéke szinte teljesen tisztázatlan. Éppen ezért fontos, hogy a számhullámok fizikájának szilárd alapjait tisztázzuk.

    Az elektromágneses számhullámok természete. A fizika egyetemes tankönyveiben (mivel a legtöbb egyetemen ezekből tanulunk) az elektromágneses számhullámok fizikáját is tárgyalják (Akhiezer, Berestetskii, 1962, p. 31). Rámutatnak, hogy amíg az elektromos töltésektől eltekinthetünk, addig az elektromos teret leíró számpotenciált nullának választhatjuk. Márpedig, úgy vélik, az elektromos töltések általában mindig kiegyensúlyozzák, semlegesítik egymást. Ha az elektromos számpotenciál nulla, a mágneses vektorpotenciálnak is csak két összetevője lép fel, ezek adják a fény terjedési irányára merőleges rezgéseket, a jól ismert transzverzális rezgést. Csakhogy ha az elektromos töltések nem semlegesítik egymást tökéletesen, fellép két másik irányú rezgés is. A fizikai téridőnek ugyanis négy összetevője van: három térbeli és egy időbeli. Ilyenkor tehát fellép a fény terjedési sebességével egyirányú rezgés (foton, fényrészecske) is, ez a hosszanti, orvosi műszóval „longitudinális”, és az idő menti, jobb híján ismét csak latinosan hangzó „skaláris” rezgés. Ezek bevezetése elkerülhetetlen, ha le akarjuk írni az elektromos töltések között fellépő kölcsönhatást. A kézikönyvben bemutatott számítások szerint a hosszanti és a számfotonok együttes energiája és impulzusa, mozgásmennyisége is nulla. Éppen ezért ezeket a hosszanti és idő menti fényrészecskéket fiktív, nem igazán létező részecskéknek tekintik. De hadd kérdezzem meg: hogyan lehet nem létezőnek tekinteni egy olyan részecskét, amely a töltések között fellépő fizikai vonzó- és taszítóerőt, a Coulomb-erőt közvetíti? Számomra egyértelmű, hogy itt olyan valóságos részecskékről van szó, amelyek a (transzverzális) fénynél is egyszerűbbek, legalábbis, ha meggondoljuk, hogy a fotonoknak csak nyugalmi tömegük nincs (ettől mégsem tekintik őket fiktív részecskéknek), a hosszanti és idő menti fotonoknak viszont energiájuk és impulzusuk sincs. Sőt, a transzverzális fényrészecskéknek spinjük, saját impulzusmomentumuk, pördületük is van (s=1). Kutatásaim során rábukkantam, hogy a hosszanti és idő menti fényrészecske spinje pedig nulla (Landau, Lifsic, 1979). Akkor pedig ezek a részecskék a lehető legegyszerűbbek, tömegük, energiájuk, mozgásmennyiségük, pördületük nulla, mégis képesek a legvalóságosabb fizikai erőteret létrehozni és közvetíteni. Hát itt a bökkenő, amin fennakad a gondolat, és ott ingázik, mint egy partra vetett hal, amíg újra vissza nem kerül éltető közegébe, az értelmi összefüggésbe. Ugyanis Landauék is (a szakmai közvéleménnyel egyezően) „felesleges” részecskének nevezik a skalár fotont. De létezhet-e tisztán transzverzális foton, hosszanti és idő menti, erőhatást közvetítő foton nélkül? Szerintem kétséges, ugyanis az elektromágneses tér forrása a töltés, és ha töltés van, köztük kifeszül az elektromágneses erőtér, tehát azonnal létrejönnek a hosszanti és idő menti fotonok is. És itt rejtőzik a probléma lényege, amire rövidesen visszatérek.
    Nekünk most elsősorban a kozmikus hatásterjedési sebességek szempontjából van szükségünk a skalárhullámokra. Az elektromos semlegességet a kozmikus dimenzióban is fel szokták tenni (lásd például Davies, 1971). Ez talán megengedhetőnek tűnik, hiszen a Földre, a Napra, a csillagokra rendszerint úgy gondolunk, mint elektromosan semleges égitestekre. Azonban régóta ismeretes, hogy a Föld jelentős, százezer Coulomb-nyi töltéssel rendelkezik. Ez a Föld-töltés az oka a légköri elektromosságnak. Valamiért nem eléggé ismert, hogy ez az elektromos töltés okozza, hogy a Föld felszínén, a szabadban az ember orra magasságában az elektromos feszültség 200 Volttal több, mint a talpánál (lásd például Feynman: Mai fizika, 5. Kötet, 120. oldal). Ettől a feszültségtől folyamatosan elektromos áramok folynak bennünk. Ahogy a légköri elektromosság változik, úgy változik a bennünk ettől induló áramok erőssége. Honnan ered a Föld ilyen jelentős elektromos töltése? Nemrégen Körtvélyessy (1998), a hőelemek nemzetközileg ismert szakértője rámutatott, hogy a hőelektromos hatás nemcsak a fizikai laboratóriumokban, de a Föld magjában is jelentős lehet. Ugyanis a Föld magja meglehetősen forró. Ha forróság van, az elektronok, protonok, atommagok vadul cikáznak, és eközben a legkönnyebb részecskék, az elektronok mozognak a legkönnyebben, a legnagyobb sebességgel, tehát ők juthatnak el a legmesszebb a forró körzettől, szakszerűbben, az elektronok kidiffundálnak a melegebb körzetből a hidegebb, a Föld felszíne felé. A vulkánkitörésekkel azután több negatív töltésű elektron távozhat el, mint pozitív töltésű ion, és így a Föld nettó elektromos töltésre tehet szert. Azt gondolhatnánk, ahogy azt általánosan fel is teszik, hogy jó, de a Föld a légkörével együtt már elektromosan semleges! Ismét előbukkan a zárt rendszer képzete. Igaz lehet ez? A Föld magja nem zárt rendszer, a Föld légköre viszont zárt? Nekem feltűnt, hogy nem, hiszen tulajdonképpen közismert, hogy a Föld légkörét mintegy bezáró mágneses körzet, a magnetoszféra is rendszeresen megnyílik a napviharok, mágneses viharok ideérkezésekor, és ilyenkor a szabad elektronok (ismét a szabad elektronok, akárcsak az emberi agytevékenységben) kiáramlanak a bolygóközi térbe. Ugyanez a hőelektromos hatás szerepet játszik a Nap elektromos viszonyaiban is, és ennek eredményeképpen a Nap is nettó elektromos töltésre tehet szert, bár ennek értékét mindmáig, mivel lehetőségét sem ismertük fel, nem tudjuk. A Nap szabad elektronjai hasonlóképpen nem lehetnek bezárva, hiszen az egész világon minden mindennel kölcsönhat, és ez minden irányú nyitottságot jelent. Az egyre magasabb galaktikus, metagalaktikus szerveződések mind létrehozzák eredő elektromos töltésüket. Így tehát nem lehet eltekinteni az elektromos töltésektől a kozmikus léptékben sem. Következésképpen, a hosszanti és idő menti fény áthatja az egész Világegyetemet.
    Most pedig összefoglalom a hosszanti és idő menti fény terjedési sebességéről kialakult nézeteket. Feynman (1961, Chap. 20, p. 95ff) levezeti, hogy a Coulomb-erő az elektromos töltések között a hosszanti és idő menti fény hozzájárulása a teljes kölcsönhatáshoz. A részletes kvantum-elektrodinamikai számítás eredménye, hogy ez az erő azonnali természetű. Az elektromágneses kölcsönhatás azonban a mai általános vélekedés szerint mégsem azonnali természetű – ennek oka többek között éppen a fénysebesség abszolút mivolta feltevésének elfogadásában áll. Ezért aztán Feynman úgy kerüli meg a kérdést, hogy kijelenti, a hosszanti és idő menti fényhez csatolódó transzverzális fény lecsökkenti az azonnali kölcsönhatás terjedési sebességét a fénysebességre. Csakhogy szerintem két különböző terjedési sebességű folyamat csatolásának kérdését alaposabban meg kellene vizsgálni. A fizikában ismert rugalmas transzverzális és longitudinális rezgések ugyanis, mint az jól ismert (pl. Holics László: Fizika, 1986, 1. Köt., 349. oldal, Budó, Mechanika, 1988, 281. oldal), ugyanúgy két külön sebességgel terjednek, mint a transzverzális és longitudinális elektromágneses rezgések. Az összenyomás keltette hullám hosszanti lesz, a nyírás, csavarás keltette hullám pedig transzverzális. Ez pedig pontosan megfelel annak, amire kutatásaim során jutottam: a transzverzális elektromágneses hullám nyíró, mert merőleges fény-rezgés részecskéjének pördülete nem nulla (s=1); a hosszanti rezgés fényrészecskéjének viszont pördülete, spinje 0, tehát egy elektromágneses hanghullámnak felel meg. Így tehát Feynman állításával ellentétben a kétfajta rezgés nem összecsatolódik, hanem lecsatolódik egymásról.
    Lehetséges-e, hogy a hosszanti és idő menti fény közvetítette Coulomb-erő véges sebességgel terjedjen? Képzeljünk el egy ebben a pillanatban születő töltést (a töltésmegmaradás figyelembevétele esetén: töltéspárt). Ha erőtere véges sebességgel terjed, akkor a töltés környezetében, az erőtérben foglalt energia az idő haladásával egyre nő. Mivel a töltés elektromos energiája nem változik, ezért a töltés belsejében az elektromos energiának csökkennie kellene. De akkor a töltés értéke csökkenne, ezt viszont tudjuk, hogy nem teszi, a töltés megmaradó mennyiség. Tehát egyszerűen belátható, hogy ellentmondásra jutunk az erőtér fizikai, véges természetének feltevésével. Ha viszont az erőtér a töltés megszületésének pillanatában az egész Világegyetemre kiterjeszti erőterét, és ez az erőtér végtelen sebességgel terjed, akkor nem választható szét, hol is van az elektromágneses tér energiája, kint, vagy benn a töltésben, mert bármelyik pillanatban bárhol lehet.
    Javaslatom szerint (Grandpierre, A., 1997) az elektromágneses tér azonnali távolbahatása adja a megoldást az elektromágnesesség elméletének, a térenergia lokalizálásának alapproblémájára. A hosszanti és idő menti (a továbbiakban: szám-) elektromágneses tér azonnalisága természetesen nem jelenti a transzverzális fény azonnaliságát. Az elektromágneses tér előkészítő szerepet játszik a transzverzális fény terjedésének biztosításában. Maxwell már 1892-ben írt főművében felismerte, hogy az elektromágneses energia egyidejűleg van jelen az áramkörben és az áramkört körbevevő térben. Megértette, hogy az áramkörben folyó áram ott helyben képes elektrolízisre, ionok és elektronok szétválasztására, azaz munkavégzésre, hogy ott helyben fejlesszen Joule-hőt. Ugyanakkor az energia jelen van az áramkört környező térben, és ott is munkavégzésre bírható. Maxwell azt feltételezte, hogy az elektromágneses energia egy része helyben található, más része globálisan (Maxwell, 1892, Vol. II, p. 212). Azonban a számítások a két helyen tartalmazott energiára azonos értéket adtak a teljes energiával, ráadásul úgy, hogy ahogy az egyik helyen megváltozik az energia, azonnal ugyanannyival a másik körzetben is fellép a megfelelő, ugyanakkora értékű energiaváltozás. Feynman, a kvantumelektrodinamika egyik kidolgozója kijelentette, hogy az energia globálisan van jelen a térben, ami természetesen igaz, de hallgat arról, milyen viszonyban áll ez a globális energia a lokálissal, ami kétségkívül úgyszintén létezik. Én nem annyira nézeteimet szeretném itt kifejteni, mint inkább érveimet, és ezek az érvek azt mutatják, kikerülhetetlen a globális-lokális elektromágneses energia kettősségének feloldására az azonnali elektromágneses távolbahatás, a hosszanti és idő menti elektromágneses fény segítségével, amelyet a kvantum-elektrodinamika számításai is azonnalinak mutatnak. Külön kérdés a transzverzális fény késésének, véges terjedési sebességének kérdése, ha meggondoljuk, hogy a késő elektromágneses hullám mellett a siető elektromágneses hullám is éppúgy megoldása az időszimmetrikus Maxwell-egyenleteknek (lásd például Wheeler, Feynman, 1945; Boyer, 1969; Cramers, 1986), és ez pedig a Világegyetem jövőből induló üzenetének fogható fel (Hoyle, Narlikar, 1984). Most itt elég azt látnunk, hogy a hosszanti és idő menti fény azonnali messzehatást képvisel, és így alkalmas a világkölcsönhatás közvetítésére.
    A távolhatás és az érintkezésen alapuló közelhatás híveinek vitája filozófiai alapú. Abban, hogy olyan sokan elvetik a távolhatást, elsősorban filozófiai, és ahogy megmutattam, nem fizikai meggondolások játszanak szerepet. Ezek a filozófiai meggondolások tévesek és következetlenek (lásd erről G. A.: Harmadik Szem, 1998, november-december, A kölcsönhatások világa), mert minden érintkezésnek előfeltétele egy tér, amiben az érintkező, kiterjedt testek helyet foglalnak. A tér forrása viszont állítólag csakis a testi létező lehet. Szembetűnő ezen elképzelés önellentmondó mivolta. Hogyan és miben terjed az erőtér, ha véges sebességgel terjed? Egy fizikai erőtérben? És az miben terjed? El kell jutnunk annak felismeréséhez, hogy az elsődleges erőtér távolható kell legyen, és ez a feltétele annak, hogy a többi erőtér véges sebességgel terjedhessen. Amíg nincs fizikai erőtér a világban, csakis távolhatás lehetséges. Amíg nincsenek feles spinű részecskék, addig nincs, ami gátolja, fékezze a kölcsönhatásokat, és ezért az elsődleges kölcsönhatás logikailag szükséges módon azonnali távolható kell legyen.
    Ha a hosszanti és idő menti fény képes fizikai erőtereket közvetíteni, felmerül a kérdés, képes-e egyéb információt is tartalmazni. A transzverzális fényről nyilvánvaló, világos, mint a Nap, hogy milyen részletgazdag információt hordoz az őt kibocsátó testről. Mintha a világ különös hajlamot mutatna arra, hogy minden eseményéről hírt adjon, fény, hang- és számhullámokkal. A világ ezen hírközlési hajlamát, kozmikus tendenciáját, mindent azonnal képre, információra átváltó hajlamát érdemes felismerni és figyelemre méltatni. És ha ez a hajlam, a kozmikus információ törvénye a hosszanti és idő menti fényre is érvényes, akkor azonnali információátvitelre kapunk lehetőséget. Bár a mai fizika az elemi részecskefajtákat különbözteti csak meg, ezek egyedeit tökéletesen azonosaknak tartja, ez a tökéletes azonosság ellentmond a kozmikus információ törvényének. Miért ne használná ki a Világegyetem, hogy információt, tudást pakoljon az elemi részecskékre? Ha meggondoljuk, hogy minden elemi részecske története egyedi, más és más kölcsönhatások sorozatában vett részt, arra a következtetésre jutunk, hogy minden elemi részecske hordozza teljes történetének lenyomatát, információját, valószínűleg a hullámfüggvény finom, modulációs hullámai alakjában. És ha a hosszanti és idő menti fény képes a távolból fizikai erőhatást kifejteni, akkor ez az információ is képes szabályozó, vezérlő hatást gyakorolni, ha megfelelő hullámhosszúságra hangolt vevőkészülékkel találkozik. Így a hosszanti és idő menti elektromágneses tér alapot adhat a kémiában és a biológiában megfigyelt és mindmáig kellőképpen nem értelmezett jelenségek sorának.
    Ahogy minden csillag közül legjobban a Napot ismerjük, úgy minden kémiai folyamat közül a legalaposabban ismert a víz képződése, a jól ismert H₂+O->H₂O képlet szerint. Ez a képlet kifejezi, hogy ha a vízmolekula alkotórészeihez, a hidrogén és az oxigén elegyéhez hőt adunk, ez beindítja a vízképződést. Tapasztalatból tudjuk, hogy ilyenkor a víz képződése robbanásszerűen megy végbe. De a kérdés az: hogyan találják meg egymást a víz és az oxigénatomok? Ha egyszerűen csak a véletlenszerű hőmozgást követik, a Brown-mozgást, az atomok csak egy elenyésző része tud a vízképződéshez megfelelő sebességgel, a kötéshez szükséges ideig és a megfelelő távolságban találkozni. És minél több vízmolekula képződne, annál lassabban kéne a folyamatnak lezajlania, mert a hidrogén és oxigén fogyásával, a reakcióban részt nem vehető vízmolekulák szaporodásával a hasznos ütközések száma lecsökken. Így viszont ahhoz, hogy az egész gázból víz képződjön, rendkívül sok időre lenne szükség. Ezzel éles ellentétben a reakció robbanásszerűen megy végbe. Hogy lehet ez? Ha a materialista véletlen játssza a kulcs-szerepet, a reakció csak nagyon lassan menne végbe. A vízképződés gyorsasága tehát a tények erejével mutatja, hogy a hidrogén és az oxigén, és a hő együttes jelenlétekor egy spontán szervező tényező lép működésbe. Így tehát szervező tényező létét sikerült kimutatni a látszólag élettelen világban is. Ráadásul a legalaposabban ismert kémiai reakcióban. Hemley (1995) a Nature-ben megjelent cikkében mellékesen megemlíti, hogy a vízképződés folyamatának lényeges részei mindig is rejtélyesek voltak.
    A vízképződéshez szükséges segédfolyamatot spontán célbajuttatásnak neveztem el. Mikhailov és Hess (1995) megmutatták, hogy amikor egy új fehérje képződik a sejt membránjánál, ezt egy vezikulum magához köti, és átszállítja célirányosan a másik membrán megfelelő helyére. Bizonyítékot találtak arra, hogy a vezikulumok érzékelik a cél irányát, és képesek aktívan a cél felé tartani. Ebben valószínűleg a sejtbeni kémiai koncentrációváltozások és az elektromos terek segítik őket. A szaglás jelenségében ugyancsak felbukkan a célbajuttatás kérdése. Hogyan tudják a szagot hordozó molekulák megtalálni a rájuk érzékeny receptort? Lewis Thomas (1974) észrevette, hogy az angolnák képesek a feniletil alkoholból már két-három molekulát észlelni. Egy átlagos ember is képes a butil-mercaptan nevű vegyületből már néhány molekulát érzékelni. Hogyan képes egy molekula az orrban állítólag véletlenszerűségtől hemzsegő kavalkádban célirányosan felismerni, merrefelé kell haladnia, ha ő maga a vakvéletlen ütközésekben sodródik? Kiáltó az ellentét a vakvéletlen feltevése és a mindennapi tapasztalat között. És az is világos, hogy ehhez a spontán célbajuttatáshoz távérzékelésre van szükség. Erre pedig talán a hosszanti és idő menti fényrészecskék lehetnek a legalkalmasabbak, amelyek komoly erőhatást is képesek kifejteni.
    A hosszanti és idő menti fény szabad, nem semlegesített töltésekkel hat kölcsön. A szabad elektronok, protonok elektromágneses terei kiterjednek az egész Világegyetemre. Így a szabad és idő menti fény ugyanott játszik hasonló szerepet, ahol a szabad elektronok hordozzák az információt: a természetes agyak (a sejt, az idegrendszer, a Föld, a Naprendszer, a Tejút, a Világegyetem). Érdemes tehát tovább vizsgálni a Coulomb-kölcsönhatással kapcsolatos, eddig elhallgatott zavarodottságot. Figyelemre méltó, hogy maga Maxwell éppen élete főművének záró fejezetében foglalkozott a távolbahatással. Habár ma úgy tanítják, hogy Maxwell a közelhatás híve volt, ez csak az 1860-as évekig volt így. Később, munkája kiteljesedésekor Maxwell (1982, p. 863) már így ír: „Clausius (Poggendorf’s Annalen, bd. cxxxv, p. 612, 1871) megmutatta, hogy az a feltevés, miszerint az (elektrosztatikus, Coulomb-erőt hordozó) potenciál fényszerűen terjed, se nem vezet a Weber-formulára, se pedig az elektrodinamika ismert törvényeire. Clausius megvizsgálta C. Neumann jóval alaposabb kutatásait (Principles of Electrodynamics, Tübingen, 1868). Neumann rámutatott (Mathematische Annalen, i. 317) hogy az ő elmélete a potenciál átviteléről teljesen eltér Gauss javaslatától, amiben a potenciál terjedése fényszerű. Ellenkezőleg, a lehető legnagyobb különbség áll fenn a potenciál Neumann-elméletben leírt viselkedése és a fény terjedése között. Egy fényes test ugyanis fényét minden irányba szétküldi. Ennek erőssége egyedül a fényt kibocsátó testtől függ, és nem függ a megvilágított test fényességétől. Viszont egy elektromos részecske előreküld egy potenciált, amelynek értéke ee’/r, és ez nemcsak e-től, hanem a fogadó töltéstől, e’-től is függ, mégpedig a fénykibocsátás pillanatában. Míg a fény esetében a fényerősség fokozatosan csökken, ahogy távolodunk a fényes testtől, addig a kibocsátott potenciál a legkisebb változás nélkül jut el ahhoz a testhez, amin kifejti hatását. Az a fény, amit a megvilágított test felfog, rendszerint csak egy töredéke annak, ami rá esik. A potenciál viszont, amely a vonzott testhez érkezik, azonos, vagyis egyenlő azzal, ami hozzá érkezik.”
    Mindezek dacára a Nobel-díjas Feynman (1949, p. 772) azt írja, hogy „Tudjuk, hogy a klasszikus elektrodinamikában a Coulomb-potenciál nem hat azonnal kölcsön, hanem csak időben késleltetve…” Kár, hogy nem jelöli meg, miféle munkák alapján gondolja, hogy Maxwell és Neumann érveivel szemben a Coulomb-potenciál mégsem jelent azonnali kölcsönhatást. Ugyanebben a cikkében, később pedig azt írja: „a skalár hullámok, azaz a töltések sűrűsége által termelt potenciálok, azonnali kölcsönhatásra vezetnek”. Most akkor mi a helyzet: mekkora a skalár hullámok terjedési sebessége? Azonnali távolbahatást jelentenek, végtelen sebességgel, vagy fényszerű, véges sebességű viselkedést mutatnak? A kérdés tisztázásához az irodalom ismét csak Feynman könyvéhez kalauzolt. Feynman könyvének (QED. A fény és az anyag különös elmélete, 1985, p. 9.) bevezetőjében a tudásért hozzá fordulókat a következő információval látja el: „Amit el akarok mondania arról, amit tanítunk, az az, hogy Önök ezt nem fogják megérteni. Tudják, az én fizikus hallgatóim sem értik ezeket. Ez azért van, mert Én sem értem. Senki sem érti.” (Az angolban az egyes szám első személyt, és csak az egyes szám első személyt mindig nagybetűvel írják. Hm.)
    Hát, nem tudom, mit is gondoljak erről. Annyi biztos, hogy nem tudok elfogadni egy ilyen nézetet, ha tudományról van szó. Azt hiszem, mindenkinek, aki a tudományban dolgozik, de legalábbis a tudományos közösségnek, és kiváltképp a közgondolkodás részére, gondoskodnia kellene arról, hogy kifejlessze az alapeszmék világos megértésének igényét és képességét. A tudománynak a megértést kéne elősegítenie, nem pedig ködös, homályos matematikai manipulációkban kellene kimerülnie. De ha egy ember el is téved, hogyan lehet, hogy a tudományos és közgondolkodás között egyre nagyobb szakadék tátong? És melyik szemlélete áll közelebb az igazság minél kiterjedtebb, átfogóbb megismeréséhez? Szomorú, de úgy tűnik, a tudósok szinte gondolkodás nélkül alkalmazkodnak a környezetükben uralkodó tudomány-szemlélethez. És úgy tűnik, az a szemlélet, amit a katedrákon, akadémiákon terjesztenek, jórészt képes függetleníteni magát nemcsak a közgondolkodástól, az igazság teljes megismerésének szándékától, hanem konkrét kérdésekben is képes az igazsággal szemben állást foglalni. A mai tudományban eluralkodott a filozófiától való függetlenség ábrándja. Úgy gondolják, attól lesz igazán tudományos a tudósok gondolkodása, ha a kutatások közben figyelmen kívül hagyják a filozófiai mélységű, pontosabban, a logikai, tisztázó igényű gondolkodást. De minden gondolkodás az átfogó világszemléleten nyugszik. Az a kutató, aki megpróbálja kikapcsolni az eredmények átfogó értékelését, úgy jár, hogy csak a kész adottságokhoz tud közvetlenül kapcsolódni, az átfogó igazságok kikerülnek látóköréből. Az ilyen szűk látókörű szemlélethez szokott kutató számára egy idő után már minden átfogó szemlélet szokatlan, és tudománytalan színben tűnik fel. Ha valójában megfigyeljük, szembetűnő például a közelhatás és a távolhatás vitájában a filozófiai indíttatás. Mindkét tábor hívei filozófiai érvek alapján kutatnak. A filozófiai, pontosabban, a logikai gondolkodás az egyetlen olyan kard, amivel utat lehet vágni az ismeretlenben. Minél több kutató fogadja el a filozófiai szemlélet, a végső megértés igényének feladását, annál inkább megmerevedik a tudományos kutatás és világszemlélet az anyagelvűségben, a kész adottságokhoz alkalmazkodásban. Annak hirdetése, hogy add fel a logikát, és kutass világszemlélet nélkül, lefegyverzi a kutatást, és az anyagelvűségbe préseli. Ha pedig eközben a gondolkodást spekulációnak beállító, az anyagelvűségben érdekelt hatalmi tényezők saját nézetüket filozófiai alapon igyekeznek védeni, ez olyan, mint amikor az ellenfelet felszólítják a kard átadására, és ahogy átadta, leszúrják. Az az igény, hogy a filozófiát ki kell kapcsolni a tudományban, maga is filozófiai igény. Ez az igény azonban logikailag bizonyíthatóan káros, beszűkíti a szemléletet. Ráadásul, ha ez az igény csak egyetlen esetben adható fel, ha a materialista világszemlélet igazolására szolgál, következetlen, logikátlan és elfogadhatatlan.

    Egyetemes, egyidejű, átfogó kölcsönhatás. Assis 1994-ben megjelent könyvében rámutatott, hogy az utóbbi évtizedekben a fizikában megindult egy elmozdulás a közelhatástól a Világegyetemben jelenlévő egyidejű távolhatás elfogadása felé. Több mint tizenkét döntő elektrodinamikai kísérlet eredménye összeférhetetlen a relativisztikus elektrodinamikával (Graneau, 1994). Ezek az eredmények azonban megmagyarázhatók a Maxwell előtti Ampere, F. E. Neumann, Kirchoff és Weber elméleteivel, amelyek mind az egyidejű távolhatás alapján állnak. Előrelépés történt a Mach-elv megfogalmazásában a módosított Newton-féle gravitációs törvény segítségével. Ezt a törvényt először Weber (1892–94) és Tisserand (1872) javasolták. E törvény szerint a Világegyetem minden részecskéje állandóan összeköttetésben áll minden más részecskével (Graneau, 1990). Assis és Graneau (1996) a Weber-féle gravitációs törvényt alkalmazták a gravitációra Mach elvének leszármaztatására. Ezt az eredményt, kevésbé általános formában már Schrödinger (1925) leszármaztatta. Mit gondoljunk akkor az olyan véleményekről, amik szerint „Weber formulája impozánsnak hatott, hiszen tartalmazta az eddig ismert elektrodinamikát, de a fenti eredményeken kívül semmi újat nem adott, és a fejlődés útját is lezárta” (Füstös–Huszár: Maxwell, Gondolat, 1968)? Nem éppen az efféle szemlélet zárta le a fejlődés útját? Úgy tűnik, a tudomány fejlődése ezt az utóbbi lehetőséget igazolja – de kérdés, hogy mit fognak mindebből tanítani a tudásra vágyóknak, hogyan fog mindez eljutni a közgondolkodáshoz. Mert ma többnyire az a helyzet: ha valaki meg tudta őrizni szemlélete épségét, igazságvágyát, lényeglátás-igényét, az többnyire kívül reked a tudományos körökön. Ha pedig valaki tudósnak megy, mivel a gondolkodás kikapcsolásának igénye bizonyos kérdésekben vita felett állónak minősül, szemlélete egyre inkább a kész vélekedések, a tényszerűnek látszó adottságok elfogadásában merül ki, és így minden olyan kérdés, amely általánosan emberi jelentőségű, tabunak minősül, és kikerül az érdeklődési körből. Így aztán a Világegyetem életjelenségeinek kutatása tudományos körökben az érdeklődés hiánya miatt – elmaradt.

    Az elsődleges számhullámok természete. A kvantum-térelméletekben a részecskék helyét megadó koordinátákat felváltja egy fizikai térmennyiség, amelyet a Φ(x) számfüggvény ad meg, amely a tér minden egyes pontjához egy számot rendel hozzá. Így a geometria, absztrakt koordináta helyett egy valóságos, fizikai mennyiség értéke áll ott minden egyes pontban. De mit jelent ez a számérték? Milyen fizikai folyamat jellemzője? A kvantum-térelméletben nem egy matematikai, elvont tér adja a hátteret a fizikai folyamatoknak. Ehelyett a tér fogalma megtelik dinamikával, változással. A számfüggvény azt írja le, hogy a tér egyes pontjaiban mekkora a tér alaprezgésének amplitúdója. A tér ettől persze fizikaibb lesz, de kérdés: mi rezeg a térben? Miféle közeg az, aminek egyes pontjai reszketnek, mint a nyárfalevél, folyton változó amplitúdóval? És mi szabja meg, éppen mekkora értéket vehetnek fel ezek a rezgések? A szokásos leírásmódban a tér elsődleges rezgéseit mint harmonikus oszcillátorokat írják le (lásd e. g. Collins, Martin, Squires, 1983, p. 32). És bármiféle fizikai folyamatnak is felel meg ez az alaprezgés, meg kell feleljen a fizika általános alapelvének, a legkisebb hatás elvének, amit a Hamilton-elv a Lagrange-függvény segítségével fogalmaz meg (lásd Landau, Lifsic, Elméleti Fizika, IV. kötet, Relativisztikus kvantumtérelmélet). Így a fizikai jelentést utólag próbálják kihámozni az egyenletekből. A lehető legegyszerűbb alakot akkor öltik az egyenletek, ha nulla spinű, tömeg nélküli részecskét ír le a számfüggvény (erre a Lagrange-függvény alakja L=½(ð_μΦ)(ð_μΦ)). Az ilyen számfüggvénnyel leírható részecskék mozgását ebből adódóan egy hullámfüggvény írja le.
    És most visszaérkezünk a fénysebesség kérdéséhez. Elképzelésem szerint a legegyszerűbb Lagrange-függvény a legegyszerűbb lehetséges fizikai állapotot írja le. A számfüggvény tehát a Világegyetem ősállapotának megfelelő világóceán hullámzását írja le. Azt az állapotot, amikor még nincsenek elemi részecskék. Az elemi részecskék ugyanis két fő osztályba sorolhatók. Az egyikbe tartoznak az egésszámú pördülettel bíró részecskék, a bozonok. A bozonok jellemzője, hogy maguk nem annyira részecsketermészetűek, mint inkább kölcsönhatásokat képviselnek. A másik fő részecskecsalád a feles pördületszámú részecskéké, a fermionoké. A fermionok úgy tűnnek fel, mint a kölcsönhatások forrásait adó örvények. A szokásos elképzelésben a fermionok a kölcsönhatások forrásai, a kölcsönhatások pedig képesek részecskéket létrehozni. Azonban a Világegyetem legősibb, alapállapotát keresve arra a következtetésre jutottam, hogy létezhet kölcsönhatási tér feles spinű elemi részek, fermionok nélkül is. Így például az elektromágneses hullámok ugyan keletkezhetnek a töltések mozgásából is, de eleve, ezektől független sugárzási tér is leírható fizikailag, amelyben egyáltalán nincsenek részecskék. Hasonlóan leírható egy olyan tér, amelyben egyes spinű és feles spinű részecskék sincsenek – csakis nulla spinű, nulla tömegű, nulla energiájú és impulzusú, testetlen „részecskék”, amelyek valójában nem részecskéket jelentenek, hanem a részecskék előtti kozmikus ősóceán hullámzását. Az elemi részecskék ebből az ősóceánból akkor és úgy keletkezhetnek, ahogy az óceánban örvények fejlődnek ki. A feles perdületű fermionok tehát a Világegyetem második generációjához tartoznak. Javaslatom szerint a feles perdületű részecskéket tekinthetjük a közfelfogás szerinti tárgyias anyagnak. Tárgynak tekinthető-e egy hologram? Van-e súlya? Nemigen. Kiterjedése persze van. De ha a hologram-rácsot felére törjük, a kép kiterjedése változatlan marad. Ha ugyanis meggondoljuk, hogy a fény egyes perdületű bozonokból áll, ez a különös, képlékeny viselkedés a bozonokat az anyag más, képlékenyebb kategóriájába sorolja. A legképlékenyebb anyag a nulla perdületű „részecskéké” (jobb szó híján). Világos, hogy még az elektromágneses tér nullpont rezgései is akadályozzák a hullámok terjedését, mivel örvényeket jelentenek. Ha valaki úszott már örvénylő vízben, át egy örvényen, tudhatja, hogy egy örvényekkel zsúfolt folyóban nehezebb úszni, nagyobb közegellenállást kell legyőzni, mint egy sima tükrű, nyugodt tengerszemben. Ha a képlékeny anyagú, egyes spinű transzverzális fényt és a feles spinű, tárgyi-anyagi részecskéket közösen „anyag”-nak nevezzük, akkor a Világegyetem alapállapotában, az első generációban még nem létezik anyag. Ha pedig a nulla spinű, nulla tömegű és energiájú világalkotókat is anyagnak tekintjük, akkor meg kell vizsgálnunk, miféle anyagisággal rendelkeznek ezek a világalkotók.
        Grandpierre K. Endre egy beszélgetésben (1967) felhívta a figyelmemet arra a körülményre, hogy a hatások terjedési sebessége függ attól a közegtől, amely őket átengedi. Ha a közeg sűrűbb, ellenállóbb, ugyanaz a lövedék hamarabb lelassul. És fordítva, minél ritkább egy közeg, annál kevésbé lassítja le a benne terjedő jeleket. Javaslata szerint meg kéne vizsgálni, mi okozza a fénysebesség körzetünkben megfigyelhető véges értékét. A fény ugyanis olyan villám, amely nem annyira ágyúgolyó, mint inkább a világ alapszövetét alkotó hatás, magában hordozza a tér kiterjedésének elvét, a végtelenséget. És akkor, ha a fénysebesség véges, ennek oka csakis az lehet, hogy az űrben olyan anyagrészecskék vannak jelen, amelyek lassítják a fény terjedését. Érvelését ellenőriztem, és matematikai formába öntöttem. Eszerint a fény a vákuumban terjed, tehát ha valami lassítja, az csak a vákuum lehet. A fény terjedési sebessége fordítva kell arányos legyen a vákuum elektromágneses ellenálló képességével. Mivel pedig a transzverzális fény elektromos és mágneses rezgés, ezért a vákuum akkor lassítja, ha a vákuum ellenáll az elektromos és mágneses rezgéseknek. Az elektromos és a mágneses fékező hatás nem egyszerűen összeadódik, hanem inkább összeszorzódik. De hogy a fékező hatás így ne lehessen négyzetes jellegű, ebből a szorzatból négyzetgyököt kell vonni. Ha a vákuum elektromos áteresztőképességét ε₀-lal, mágneses áteresztőképességét μ₀-lal jelöljük, akkor a fény sebessége, c a ε₀&215;μ₀ négyzetgyökével fordítva arányos kell legyen, tehát c=(ε₀&215;μ₀)^-½. Ez az összefüggés pedig jól ismert az elektrodinamikában. Ez a nevezetes Maxwell-féle törésmutató-formula. Ez az egyenlet a Maxwell-elméletből is következik. Ugyanakkor kísérletileg is ellenőrizhető – és a kísérletek igazolták is.
    Mit jelent a logikai értelmezés megvilágító ereje? Egyrészt annyit, hogy több száz évvel Maxwell előtt fel lehetett volna fedezni egyszerű okfejtés alapján ezt a törvényt. Ez élesen rávilágít a logika lehetséges szerepére a szűkebb értelemben vett szaktudományokban is. Másrészt, hogy a fénysebesség nem tekinthető abszolútnak, hiszen értéke az ε₀ és μ₀ értékétől függ. Miből adódik ezek értéke? Elméletem szerint éppen a vákuum örvényességéből. Amíg a vákuum ősóceánja telített örvényekkel, addig a transzverzális fény előrehaladása erősen lassított. Amint azonban egy olyan állapotot vizsgálunk, amely örvénymentes, ahogy az ősóceán felszíne kisimul, az előrehaladás akadálymentes, a fény sebessége végtelen lesz. Ezért a Világegyetem lehetséges legegyszerűbb állapotának vizsgálata központi jelentőségű a Kozmosz természetének megértésében.
    Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni, hogy a hosszanti és idő menti fotonok nulla spinűek, tömegűek és impulzusúak, tehát a Világegyetem anyag nélküli állapotának képviselőivel azonos tulajdonságúak. Váratlanul olyan fizikai értelmezéshez jutottam, ami megvilágítja a kvantum-térelmélet alapját adó vákuumrezgések fizikai jelentését. És mivel ezek a hosszanti és idő menti rezgések nem csatolódnak a transzverzális rezgésekhez, ezért terjedésüket ezek az örvények sem képesek lelassítani. Amikor pedig a feles spinű részecskékhez csatolódnak, rögtön el is nyelődnek. Így tehát olyan kölcsönhatásra bukkantunk, ami a mai kvantum-elektrodinamikával leírhatóan és bizonyíthatóan közvetlen távolhatást képvisel. A Világegyetem életfunkciói tehát fenntarthatók.
    Hogyan jöhet létre az anyag előtti világból az ismert részecskék világa? Az anyag előtti világot mint a kölcsönhatások világát foghatjuk fel. Minden mindennel kölcsönhat, minden mindent lát, minden mindent tud. Minden más részecske ebből az ősóceánból ered, mégpedig az önkölcsönhatások speciális formájának, az önfelerősítő, önmagára visszakapcsoló kölcsönhatások stabilizálódó formáinak, örvényeinek létrejöttével. Így jönnek létre a feles és egész spinű részecskék családjai az ősvákuumból. Ezek az önkölcsönhatások logikai úton tárhatók fel, és lényegi információt tartalmaznak a végső skalár térről. Az önkölcsönhatásokkal fellépő nem lineáris hatások számot adnak az ősvákuum önszervező viselkedéséről. Ezt az összefüggést felhasználhatjuk arra, hogy az elemi részecskék tulajdonságaiból visszakövetkeztessünk az ősvákuum logikai szerkezetére. Így juthatunk el a vákuum olyan fizikájára, amelyet már nem az élettelenség alapelve, a legkisebb hatás elve mozgat. Az ősvákuum képes kellett legyen olyan megnyílásra, mely a legkisebb hatás elvét alávetette az élet elvének, a szellemi kiteljesedés elvének. Így kezdett el működni az anyagi burokban egy másik elv, az emeletes világelv, amelyben a földszinten az anyagelv, az emeleten az életelv érvényes. A kozmikus életelv az életteli, jelentésgazdag, önfejlesztő szerveződés elvét hordozza.

    A végső vákuummező természete. A vákuum fogalma fizikai fogalom. Ezért bármennyire is inspirálhat alkalmazásokat a biológiában (Zeiger, Bischof, 1999), amíg fizikai, élettelen természetének kizárólagosságát le nem vetkőzi, addig csak a legkisebb hatás elvének érvényesítési terepére vonatkozik. Fizikai alapokra visszavezetni az életet annyit tesz, mint az élőlényeket tökéletes robotokként, zombikként elképzelni. A fizika biológiai alkalmazásai tehát a biológia önálló törvényeinek megkeresése nélkül legfeljebb a zombibiológiát, egy látszólagos biológiát írhatnak csak le. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy a legkisebb hatás elve értelmezése sem nélkülözhet egyfajta tudatosság megnyilvánulását. Honnan tudja ugyanis egy anyagi részecske, melyik viselkedés vezet majd a legkisebb hatásra? Ehhez át kell tekintenie az összes lehetőséget, és ki kell válassza a legkisebb hatásnak megfelelő változatot. Ehhez pedig a fénynek is előfényre, egy feltérképező erőtérre van szüksége, amit ismét csak a skalártér, az azonnali távolhatás tehet lehetővé. Mégis, az anyagiságra nem az önállóság, hanem a tehetetlenség a jellemző, még előérzékelésük is ezen elv szolgálatában áll. A fizika jelenségkörében a vonzásközpont az egyensúly, a stabil, halotti egyensúly. A fizika a halál felé közelítés tendenciáját írja le. Ez a tendencia alapvetően különbözik attól a törekvéstől, ami az élőlényeket hatja át, amelyek alap-viselkedése arra irányul, hogy ettől az egyensúlyi állapottól minél messzebb kerüljenek. Bauer Ervin megmutatta (1935, 1968: Elméleti biológia, Akadémiai Kiadó, Budapest), hogy a biológia saját törvényekkel rendelkezik, amelyek tökéletesen függetlenek a fizika törvényeitől. A biológiai rendszerek legfőbb sajátossága, hogy önálló, belső viszonyaikból fakadó változásokat idéznek elő, olyan változásokat, amelyek az adott feltételek között érvényesülő fizikai és kémiai törvények érvényesülésével szemben hatnak. Az élet lényege túlmutat a fizikán, ahogy az élet jellege különbözik az élettelen világ (tapasztalattól részben elvont) viselkedésétől. A fizikusok gyakran azt állítják, egész világszemléletünknek a fizikán, az élettelen világ jelenségkörén kell alapulnia. Ezzel tulajdonképpen azt állítják, hogy az élőlények lényege az élettelenség. Ennek a felfogásnak életképtelenségét bizonyítja, hogy mindmáig a fizikusok képtelenek voltak egyetlen alapvető életjelenséget fizikai úton felfedezni. Az ambiciózus fizikusok a Nagy Egyesítés elméletének kidolgozásával ijesztgetik már majd egy évszázada az emberiséget. Mivel egyetlen alapvető életjelenséget sem sikerült előre jelezniük, leszármaztatniuk egyenleteikből, tudományos elméleteik ebből a szempontból teljesen meddőek. A materialista szemlélet azonban nemcsak szűklátókörű, hanem egyben tetszés szerinti alkalmazkodóképességű is egyben. Ugyanis a fizika egyenleteihez mindig tud olyan kezdeti- és határfeltételeket választani, ami egy darabig jó közelítéssel írja le a vizsgált jelenséget. Olyan ez, mint amikor egy fizikus meg akarja magyarázni egy részeg botorkálását. Hiába dülöngél ide-oda a szerencsétlen részeg, a fizikus kimérheti súlypontjának és végtagjainak mozgását, és egy lépés erejéig képes megjósolni, merre halad a részeg pályája. Mégis, még ha képes is lenne egyszer a fizika egy biológiai jelenségtöredéket egy pillanatra előre jelezni, nem állíthatja, hogy az atomok mozgása alapján képes a részeg viselkedését leírni. Még mozgását sem képes előre jelezni! Az atomok, a fizika objektumai ugyanis sohasem lehetnek részegek.
    A Nagy Egyesítés elméletének sikerét előre bezengő fizikusok olyanok, mint akik végleg lemondtak az élet lényegi, önálló megismeréséről, mint akik mindnyájunkat életteleneknek tartanak. Nem csoda, ha az ilyen szemléletet támogatja a média, hiszen a fogyasztói társadalom alakítóinak (akik kész tények elé igyekszenek állítani az emberiséget, a tények alakításának előjogát pedig fenntartják maguknak) törekvésével ez teljes mértékben egybeesik. Olyan embereket szeretnének kialakítani, akik minden önszervező, öntevékeny viselkedéstől mentesek, akik a legkisebb hatás, a legkönnyebb ellenállás mentén tetszés szerint terelhetők.
    Eredményeim szerint az élő szervezetek, köztük olyan kozmikus szervezetek, mint a Föld és a Nap, leglényegibb, végső létszintjükön nem érthetők meg a fizika összefüggésrendszerében, csak a biológia és a tudat elméletének átfogó tudományában. Az anyagi létszint csak a felszín, amely mögött mély, önálló létszintek rejlenek. Így még az újabban divatos „holizmus”, amely annak kutatására irányul, mitől több az egész, mint a részek összege, sem adhat számot az élőlények végső elvéről. A Vak Véletlen elvével szemben, amely annyira általános az anyagelvűségben, kutatásunk az élő, tudattal rendelkező lények öntörvényű elveinek feltárására, megteremtésére és érvényesítésére irányul. Az életünk egészére érvényes alapelvek megtalálása, megteremtése révén mi magunk is részt vehetünk a világfolyamat továbbvitelében, az emeletes világhajó újabb emeletének kiépítésével. Életelvünk, tudatelvünk az élettelenség elvét meghaladja, és így az önfenntartáson túl az erkölcsi, felelős, értelmes élet érvényesítését tűzi ki céljául. Ez a felelősség nem csupán egyéni, hanem közösségi természetű is. A világszervező elv a közösségi színtéren tevékeny. Az emberiség feladata hogy feltárja, élet-és tudatszerveződésünkkel hogyan kötődhetünk még mélyebben a természet és a Világegyetem végső, fizikán túli elveihez, és hogyan valósíthatjuk meg ezeket. A Világegyetemet áthatja a kozmikus életelv, a legtöbb csillag és sok bolygó is tudattal, önszervező képességgel rendelkezik. De az egész kozmikus világot és a földi élővilágot átható tudatosság mellett egy kulcsfontosságú lépést tett meg a világfejlődés az emberi öntudat létrehozásával. Mivel az éber tudat olyan tudatörvény, amely az önmagára vonatkozással újabb emeletre, áttekintő képességre tett szert a Világegyetem létszintjei között, és úgy tűnik, más öntudattal rendelkező lények nem adták jelét létezésüknek, ezért az emberiség közös, kollektív tudati erőtere az éber tudatosság kozmikus központja lehet. És mivel a tudati erőterek képesek vezérlő hatást kifejteni, a valóságot alakítani, a valóság természetét a lét különböző szintjein továbbvinni vagy elpusztítani, ezért az emberiség sürgető feladata, hogy megtalálja a kozmikus szervező elvvel összekapcsolódáshoz segítő tudati hozzáállás módjait.
    Ahogy a többszintű Világegyetem nézőpontjából áttekintünk a vákuum fogalmára, feltűnhet, hogy a vákuum fogalma divatosságát a fizika térnyeréséből szerzi. Ugyanakkor fény derült arra, hogy a „vákuum” fedőnév alatt valójában nem egy csupán és kizárólag fizikai létező, hanem egy kozmikus életelvet is magába foglaló tényező is rejlik. Ha tehát a legkisebb ellenállás mentén akarunk haladni, követni a divatáramlatok szellemi vonzáskörének irányadását, akkor a „vákuum” szót tovább használhatjuk, de hozzá kell tennünk, hogy ez a vákuum, a fizika vákuumfogalmától eltérően, életelvet hordoz, és új, általánosabb tudományt kell létrehoznunk. Ez a program a természettudományok fizikaivá leszűkítése helyett a természettudomány természettudományos megalapozását fogja jelenteni. Olyan matematikai leírás kidolgozására ad ez a program felhívást, amely az életelvre alapozza, és ebből vezeti le a fizika törvényeit, mint az élettelenségnek megfelelő határesetet.

    Összegzés. A Világegyetem természetének kutatásában olyan bizonyítékokat mutattam be, amelyek a kozmikus és biológiai tudat kozmológiai evolúciójának kutatását megalapozhatja. Olyan képet alakítottam ki, amelyben az Ember és a Világegyetem többszintű, mozgalmas, közvetlen kapcsolatot tart fenn. Nemcsak a Naprendszer anyagának képződését szabályozza a világszervező tevékenység, hanem olyan kozmikus erőterek, mint az elektromágneses, az elektromágneses skalárterek, a Higgs-erőterek és a tömeg nélküli számrészecskék kozmikus kölcsönhatásainak erőterei is lehetőséget adnak az Ember és a Világegyetem kapcsolatának fenntartására, és egyben a világszerveződés továbbvitelére. A Kozmosz biológiai, pszichológia hatásai jelentősen befolyásolják az egyéni és közösségi biológiai és tudati erőterek viselkedését. Az Ember és a Világegyetem közötti kapcsolatok nem egyoldalú akciók, hanem kölcsönös, jelentést hordozó, életadó kölcsönhatások, amelyben az Ember tevékeny résztvevő lehet, ha az emberiség elfogadja a kihívást eredeti létfeladatának, természeti rendeltetésének betöltésére.

    Epilógus. Ebben az írásban a Világegyetemben tevékeny, átfogó elvek megvilágításához elengedhetetlenül szükséges érveket igyekeztem összefogni. Meg kell említenem, hogy néhány ponton hasonló irányban gondolkodó munkának számítható Fred Hoyle Az értelmes Univerzum (1983) című munkája. A korlátozott terjedelem nem tette lehetővé, hogy bemutassam a Hold, a Nap és a Föld életjelenségeit, az élő égitestek biológiáját (lásd G. A.: Élő égitestek, Harmadik Szem, 1995. szeptember-október-november; Természetgyógyász Magazin, Elixír Magazin, KAPU, Harmadik Part), a csillagok között tevékeny azonnali kölcsönhatás, a kozmikus telepátia fizikai bizonyítékait (lásd Kotov, 1985, 1995). Külön fejezetet érdemelne a Hold, a Nap és a Föld életjelenségeinek biológiai és pszichikai hatásainak bemutatása. Hasonló sorsot érdemelne a biometeorológia, a kvantumbiológia, a kvantum-agydinamika, a bioelektromágnesesség, a kozmizmus filozófiai irányzatának bemutatása. Azt a feladatot tűztem ugyanis magam elé, hogy bemutassam, a Világegyetem sokkal élőbb és közvetlenebb kapcsolatot tart fenn minden belső rezdülésünkkel, mint ahogy azt a merev, rideg anyagelvűség szemlélete sugallja. Ez a kapcsolat nem merül ki fizikai elvekre visszavezethető törvényekben, hanem a lét sokkal mélyebb, bensőségesebb bugyrai felé kalauzolja a kíváncsi utazót.

Irodalom:
Akhiezer, A. I. and Berestetskii, V. B. 1962, Elements of Quantum Electrodynamics, London, Oldbourne Press
Alvager, T. And Kreisler, M. N. Quest for faster-than-light particles, Phys. Rev. 171, 1968
Assis, A. K. T. 1994, Weber’s Electrodynamics, Kluwer
Assis, A. K. T. And Graneau, P. 1996, Nonlocal Forces of Inertia in Cosmology, Found. of Physics, 26, 271
Attolini, M. R., Galli, M. and Castagnoli, G. C. 1985, On the Rz-sunspot relative number variations, Solar Physics, 95, 391
Bai, T. and Sturrock, P. A., 1991, The 154-day and related periodicities of solar activity as subharmonics of a fundamental period, Nature 350, 141–143
Bauer, E. 1920, Die Grundprinzipien der rein naturwissenschaftlichen Biologie, Berlin.
Bauer, E. and Borsdyko, S. 1936, Mutations and the Structure of Living Matter, Biodynamica, No. 14, 1–8.
Bischof, Marco, 1995, Biophotonen. Das Licht in unseren Zellen. Zweitausendeins
Bohm, D. in „Physics and the Ultimate Significance of Time”, ed. by D. R. Griffin, State Univ. of New York Press, 1986, 183.
Boyer, T. H. 1969, „Classical Statistical Thermodynamics and Electromagnetic Zero Point Radiation”, Phys. Rev. Vol. 186, 1304–1318.
Breithaupt, H. 1989, Biological Rhythms and Communications, in Electromagnetic Bio-Information, eds. F.-A. Popp etal., 2nd ed., Urban&Schwarzenberg, 18–41
Burr, H. S. and Northrop, E. S. C. 1935, The Electrodynamic Theory of Life. Quart. Rev. Biol. 10, 322.
Burr, H. S. 1956, Effect of a Severe Storm on Electric Properties of a Tree and the Earth, Science 124, 1204–5.
Cameron, A. G. W. And Truran, J. W. 1977, The supernova trigger for formation of the solar system, Icarus 30, 447
Chiao, R. Y., Kwiat, P.G., and Steinberg, A. M. 1993, Faster than light? Sci. Am. August 1993, 38
Clayton, D. D. 1982, Cosmic chemical memory: a new astronomy, Quart. J. Roy. Astr. Soc. 23, 174
Collins, P. D. B., Martin, A. D. and Squires, E. J. 1989, Particle Physics and Cosmology, Wiley
Courtillot, V., Ducruix, J. And Le Mouel, J.-L., 1978, Sur une accélération récente de la variation séculaire du champ magnetique terrestre, Compte Rendus Acad. Sci. Paris, t. 287, Série D, 1095
Cox, P. A. 1989, The Elements, Oxford Sci. Publ.
Cramer, J. G. 1986, The transactional interpretation of quantum mechanics, Rev. Mod. Phys. 58, 647
Currie, R. G. 1991, Science 211, 388
Davies, P. C. W. 1971, Extension of Wheeler–Feynman quantum theory to the relativistic domain, J. Phys. A: Gen.
Phys. Vol. 4, 836
Dreitlein, J., 1974, „Broken Symmetry and the Cosmological Constant”. Phys. Rev. Lett. Vol. 33, 1243–44.
Eccles, J. C. 1986, Do Mental Events Cause Neural Events Analoguosly to the Probability Fields of Quantum Mechanics? Proc. Roy. Soc. London, B227, 411–428.
Eccles, J. C. 1994, How the Self Controls its Brain, Springer–Verlag, Berlin
Encrenaz, T., Bibring, J.-P. and Blanc, M. 1991, The solar system, Astron. Astrophys. Libr., Springer, p. 189
Feinberg, G. 1967, Possibility of faster-than-light particles, Phys. Rev. 159, 1089
Feynman, R. P. 1949, Space-time approach to quantum electrodynamics, Phys. Rev. 76, 769
Feynman, R. P. 1961, Theory of Fundamental Processes, W. A. Benjamin, p. 95
Feynman, R. P. 1985, QED, the strange theory of light and matter, Penguin Books, p. 9.
Fleming, G., 1965, Phys. Rev. Vol. 139B, 963–968
Fleming, G. and Butterfield, J. 1992, „Is there superluminal causation in quantum theory?”, in Intern. Conf. On Bell’s Theorem and the Foundation of Modern Physics, World Scientific, 203–207.
Freedman, D. Z., Schramm, D. N. And Tubbs, D. L. 1977, „The weak neutral current and its effect in stellar collapse”, Ann. Rev. Nucl. Sci. 27, 167–207.
Grandpierre, Attila, 1984, in „Theoretical problems in Stellar Stability and Oscillations”, eds. A. Noels and M. Gabriel, 48.
Grandpierre, Attila, 1990, How is working the Sun?, Solar Physics, Vol. 128, p. 3.
Grandpierre, Attila, 1996a, A pulsating.-ejecting solar core model and the solar neutrino problem, Astronomy and Astrophysics, Vol. 308, 199.
Grandpierre, Attila, 1996b, On the origin of solar cycle periodicity, Astrophysics and Space Science, Vol. 243, 393.
Grandpierre, Attila, 1997, The Physics of Collective Consciousness, World Futures, Vol. 48, 23–56.
Grandpierre, Attila, 1998a, Astrophysics and Space Science, 258,177–184, 1998
Grandpierre, Attila, 1998b, Los Alamos e-print archive, xxx.sissa.it /astro/find, astro-ph/9808348
Grandpierre, Attila, 1998c, astro-ph/9808349
Grandpierre, Attila, 1999a, A dynamic solar model: on the activity-related changes of the neutrino fluxes, Astronomy and Astrophysics, 348. 343
Grandpierre, Attila, 2000, The Universal Organisation Principle as Ultimate Reality and Meaning, Ultimate Reality and Meaning, accepted
Grandpierre, K. Endre, 1967, personal communication
Graneau, P. 1990, Interconnecting action-in-distance, Phys. Essays 3, 340
Graneau, P. 1994, Ampere–Neumann electrodynamics of metals, 2nd ed., Hadronic Press, Palm Harbor
Gu, Q. and Rauch, A. 1994, talk given in the Internat. A. G. Gurwitsch Conf., Moscow, Sept. 28.-Oct. 4. Non Equilibrium and Coherent Systems in Biophysics, Biology and Biotechnology.
Hegerfeldt, G. 1985, Phys. Rev. Lett. 54, 2395–2398.
Hoyle, Fred, 1975, Astronomy and Cosmology. A modern course. W. H. Freeman and Company, San Francisco
Hoyle, Fred, 1983, The Intelligent Universe
Kortvelyessy, L. 1998, The Electric Universe, Edition EFO, Budapest
Kotov, V. A. 1985, The 160 minutes oscillations, Solar Physics, 100, 101
Kotov, V. A. 1995, From solar oscillations to restrictions on standard cosmology, 4th SOHO Workshop, Helioseismology
Lambeck, K. 1980, The Variable Rotation of the Earth, Cambridge University Press
Laszlo, Ervin, 1995, The Interconnected Universe, World Scientific
Le Mouel, J. L., Gire, G. and Madden, T., 1985, Motions at core surface in the geostrophic approximation, Physics of the Earth and Planetary Interiors, 39, 270–287
Lyttleton, R. A. 1960, M. N. 121, 551
Maxwell, J. C. 1892, A Treatise on Electricity and Magnetism, Oxford, Clarendon Press
Newton, T. And Wigner, J.a 1949, Rev. Mod. Phys. 21, 400
Novotny, O. 1983, in Stellar and Planetary Magnetism, ed. A. M. Soward, Gordon and Breach, New York, 289 Öpik, E., 1972, Irish Astronomical Journal, 10, 298
Pearle, P. and Squires, E. 1994, Phys. Rev. Lett. 73, 1
Playfair, G. L. and Hill, S. 1978, The Cycles of Heaven, Pan Books, London and Sydney
Poponin, V. 1998, The DNA phantom effect: direct measurement of a new field in the vacuum substructure, J. Nanobiology, accepted
Popp, F. A., Li, K. H., and Gu, Q. 1992, Recent Advances in Biophoton Research and Its Applications, World Scientific.
Raffelt, G. G. 1990, Astrophysical Methods to Constrain Axions and Other Novel Particle Phenomena, Physics reports, 198, 1–113.
Rein, G. 1998, „The topology of consciousness”, in TUCSON III conference on consciousness
Reeves, H. 1981, Phil. Trans. Roy. Soc. Lond. A309, 369
Roose, R. G., Harrington, R. S., Giles, J. And Browning, I., 1976, Earth tides, volcanos and climatic change. Nature 261, 680–682
Ruth, B. 1989, in Electromagnetic Bio-Information, eds. F.-A. Popp et al., 2nd Edition, Urban and Schwarzenberg, 128–143.
Sinha, K. P., Sivaram, C. and Sudarshan, E. C. G., 1976, „The Superfluid Vacuum State, Time-Varying Cosmological Constant, and Nonsingular Cosmological Models”, Found. Phys. 6, 717–726.
Sinha, K. P. And E. C. G. Sudarshan, 1978, „The Superfluid as a Source of All Interactions”, Found. Phys. 8, 823–831
Sinha, K. P., E. C. G. Sudarshan, amd J. P. Vigier, 1986, Superfluid Vacuum Carrying Real Einstein–deBroglie Waves, Phys. Lett. Vol. 114A, 298–300.
Szent-Györgyi, A. 1960, Introduction to a Submolecular Biology. Acad. Press, New York–London.
Szent-Györgyi, A. 1973, lecture presented at the Eötvös Lóránd University, Budapest
Vigil, Estrada Juan, and Masperi, Luis, 1997, Dynamic Cosmological Constant and Relations among Pseudo Goldstone Bosons, hep-ph/9710522, 29 Oct 1997
Wasserburg, G. J., Busso, M. and Gallino, R. 1996, Abundances of actinides and shortlived nonactinides in the interstellar medium: diverse supernova sources for the r-process, Astrphys. J. 466, L109
Wheeler, J. A. and Feynman, R. P. 1945, Interaction with the absorber as the mechanism of radiation, Rev. Mod. Phys. 17, 157
Zappala, R. A. and Zuccarello, F., 1991, Angular velocities of sunspot-groups and solar photospheric rotation, Astronomy and Astrophysics, 242, 480
Zeiger, B. F. And Bischof, M. 1999, The Quantum Vacuum in Biology, Proc. Third Intern. Hombroich symp. On Biophysics, Neuss, Germany, August 20–24, 1998, eds. F. Musumeci and R. Bajpai
Zioutas, K. 1990, Evidence of dark matter from biological observations, Phys. Lett. B 242, 257
Zioutas, K. 1992, On the living matter sensitivity to dark matter, CERN-PPE/91
Zioutas, K. 1997, Bioluminescence as a Signature for Dark Matter Reactions, in Current Development in Biophysics, eds. C. Zhang, F.-A. Popp, and M. Bischof, Hangzhou Univ. Press, 218–222.