Időn túl, határon innen

    „Való igaz, szükségem lesz egy kis pénzre. Ha az idő múlása Boga Senkowitz úrnak nem számít – ez volt a jereváni idegen neve –, miért is ne. Helyezze letétbe a tiszteletdíjamat Hariton Manukiannál, hogy a pénz addig is fialjon nála, és hogy tudjam, hol találom azt, ha sikerül nyélbe ütni a dolgot. Bele fog telni két-három évbe” – mondja Gábriel Ventuza, a hetven éven át embercsempészetből élő Viktor Ventuza gyermeke, akit a Kárpátok határvidékére érkezett idegenek arra igyekeznek rávenni, hogy egy akció erejéig folytassa apja mesterségét, és mentse ki a Bogdanski Dolinán elzárt tüdőbetegek barakkjaiból rokonaikat, a Senkowitz nővéreket. A régóta készülő, a Sinistra-körzet korszakos jelentőségű remeklése után felfokozott izgalommal várt új Bodor Ádám-regényben szereplő Gábriel Ventuza szavai persze nem véletlenül igyekeznek tisztázni azt, hogy az idegeneknek számít-e az idő múlása. Az érsek látogatása című, a Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent regény Bogdanski Dolináján élő embereknek ugyanis egy olyan világhoz kellett hozzászokniuk, amelyben nincs helye a sietségnek. Bogdanski Dolinán semmi, még a politikai élet földrengése sem változtathatta meg a félreeső határvidéken vegetáló lakosok ijesztően hierarchikus viszonyát. Az emberek beletörődtek abba, hogy még legjámborabb vágyaik valóra váltása is beláthatatlan időbe telhet. Tudják: nem rajtuk múlik, hogy az idő mennyire gyorsan múlik.
    A Kárpátok vonulatai közé zárt hegyvidéki határtelepülés életét ábrázolva Bodor Ádám egyrészt hű maradt a Sinistra körzetben megteremtett írói erényeihez, másrészt még inkább tudatossá tette világának formai törvényeit. Minden részletében kidolgozott, zárt kompozíciót alkotott, amelyben a motívumok örvénylése, vissza-visszatérése egyre csak megerősíti azt a sejtelmünket, hogy Bogdanski Dolinán nem előrehaladnak, hanem inkább ködösen gomolyognak a dolgok. A látszólag letűnt diktatúra védelmezői, a hegyivadászok nem hagyták el a várost: „csak dús szakállt növesztettek, fejükre süveget tettek, és beöltöztek mindenféle papi gúnyába” – s most is ugyanúgy élet és halál urai, mint korábban. S Butin érsek, akit a városkában minden hét végén átszellemülten, a hódolat egyre újabb és újabb rítusait kiötölve várnak az érte rajongó hívek – bár egyszer megüzente, hogy alkalomadtán fekete sínautóján fellátogat a hegyek közé –, soha nem talál rá módot, hogy behatoljon „a miazmás ködök kupolája alá”, a várost övező szeméthegyekből áradó párák közé.
    Igen. A reménykedve várt vendégek nem teszik tiszteletüket a vendéglátók körében. A városlakók pedig hiába várnak arra, hogy olyasmi történjen velük, amit szabad akarattal kívántak volna.
    Bodor Ádám a miazmás ködök alá kuporodó, tompa kábulatban élő emberek moccanatlan dermedtségét a motívumok jól kiszámított rendjével is bravúrosan érzékelteti: miként Bogdanski Dolina lakóit sem lepheti meg sorsuk új, nem várt fejleményekkel, úgy a regény cselekménye sem hoz, hozhat meghökkentő fordulatokat. A szerző tudatosan él az anticipáció írói eszközével: néhány megjegyzéssel a cselekmény számos fordulatát előrejelzi, amely fordulatok ily módon, részletesebb megmutatkozásuk alkalmával jórészt már nem azzal keltenek figyelmet, hogy mit láthatunk bennük kibontakozni, hanem azzal, hogy miképpen tárul elénk az adott szemszögből nézve mindaz, amit egyszer már tudomásunkra hozott a szöveg. Ez az anticipációs technika a legszemléletesebben éppen a Senkowitz nővérek megszöktetését bemutató cselekményszálban látható: hisz Gábriel Ventuza sikeres és mégis kudarcba fulladt fogolyszöktetése, amelynek eredményéről rögtön a regény kezdetén értesülhetünk, egyfajta vezérmotívumként vonul végig a szövegen. De anticipáció helyezi új összefüggések közé a Butin érsek beígért, de rendre elmaradó látogatására való tömeges várakozást is, amely egyébként a maga mániákus következetessége miatt méltán válik a történet záróakkordjává is. Jóllehet a szövegből már jó előre megtudjuk, hogy az érsek látogatása végképp elmarad, mert a vasútállomáson saját hívei végeznek majd vele, fokozódó érdeklődéssel figyelhetjük, miként gazdagodnak ennek a letargikus vendégvárásnak a rítusai – s végül azt is borzongva nyugtázhatjuk, miként hatalmasodik el a szövegen a regény befejezésének mágikus pillanatában ennek a várakozásnak a teljes és visszafordíthatatlan reménytelensége és értelmetlensége. A regény záró soraiban ugyanis éppen azt, megint csak azt láthatjuk, hogy az érseki látogatás reményében bezárt vasúti váróteremben hogyan korcsolyáznak, róják „végtelen köreiket” a talpukra kötözött párnákon a papi szeminaristák, akiknek az a tisztük, hogy állandóan fényesítsék, ragyogóan tisztán tartsák a váróterem kövezetét.
    Az érsek látogatása záróakkordjából egyébként Bodor Ádám írói világára nagyon is jellemző módon sugároznak szét az abszurd hangulatok. A magyar prózában ugyanis ő az, aki nem egyszerűen adaptálta, hanem kelet-európai stílusúra hangszerelte Beckett és Ionesco nyugat-európai közegben létrehozott, s aztán oly sokak által újraértelmezett világát. Bodor Ádámnál ez a fagyossá dermedt hangulat különös metamorfózison ment keresztül: amíg a nyugat-európai abszurd irodalomban egy, a maga képtelenségében meghökkentő jelenet mindig is provokatívan, magamutogatóan, olykor polgárpukkasztó szemtelenséggel tárult elénk, addig Bodor ezekkel rokonítható jelenetei sokkalta visszafogottabbak, mondhatni: szégyenlősebbek. Az ő hőseinek is lételeme az abszurditás, de a kiúttalan cselekvések ábrázolása nála nem művi absztrakció eredménye, hanem eleven kapcsolatban áll a közelmúlt kelet-európai diktatúráiban és hiánygazdaságaiban tanúsított viselkedésformákkal. Bodor Ádám regényében ezek a helyzetek épp ezért nincsenek túlrajzolva, s a hősök viselkedésében sem fedezhető fel semmilyen parodisztikus elem: ez az abszurditásábrázolás azért hat olyan drámaian, mert itt mindig természetesnek látszik a hihetetlenül megalázó helyzetekben tanúsított szinte elképzelhetetlen mértékben alkalmazkodó, s ezért megint csak képtelen magatartás is.
    A városba érkező csavargóra csuhát húznak és tábori lelkésszé avatják. A tüdőbetegek barakkjába internált földrajztanárnak – szerelme jeléül, s valamiféle intim kapcsolat után sóvárogva – titkon nyálával átitatott zsebkendőt küld felesége. Az apja kihantolt holttestéért a városba érkező idegen végül egy asszonyt csempész ki a koporsóba rejtve, de a koporsó kíséret nélkül, céltalanná válva hagyja el a várost. Igen, ilyenek azok a történetszilánkok, amelyek önmagukban, a cselekmény hangulatai közül kiemelve elképesztőek és felkavaróak, Bodor szövegébe ágyazva azonban minden mesterkéltségtől mentesek. Ezt a hatást a szerző azzal éri el, hogy szereplőinek semmilyen megjegyzést sem hagy hozzáfűzni ezekhez a sorsfordulatokhoz: s az irracionalitás szótlan tudomásulvétele egy idő után az olvasóban is hasonló reflexeket vált ki – Bodor lassan, de ellenállhatatlanul bevezet minket az abszurditás világába, s idővel eléri azt, hogy magunk is a Bogdanski Dolinán élők módjára, magától értetődő nyugalommal nézzünk szembe azzal a tébolyult, és minden kiszámíthatatlansága ellenére mégis megélhető rendszerrel, amit elénk tár.
    Tébolyult, ám sejtelmesnek egyáltalán nem nevezhető világba kalauzol el minket Majoros Sándor is, aki Kirándulás a Zöld-szigetre című, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában megjelent novelláskötetében egyebek mellett a délszláv háborúk kezdetének bácskai tájain is végigvezeti az olvasókat. S hogy miért nincs helye itt a sejtelmeknek? Azért, mert a Jugoszlávia széthullását kísérő eseményeket szinte nap nap után nyomon követhettük a tévéhíradókban: mégpedig gyötrelmesen konkrét formában – konkrét helyszíneken elszenvedett konkrét emberi sorsok képében.
    Majoros bácskai novelláinak különlegességét viszont az adja, hogy történeteinek hátterében még nem a háború pokla mutatkozik meg, hanem egy nehezebben ábrázolható állapot: a vihar előtti csend és az abban felszikrázó feszültség. A kötet a félelem születését – a gyomrok éppen csak kezdődő remegését és a torkok első elszorulását – rajzolja meg. A kötet címadó novellájában például a Zöld-szigetre kiránduló vajdasági magyar társaság tagjai még maguk is furcsálkodva fogadják, hogy a váratlan baleset áldozatának sorsa felett töprengve kénytelenek azt mérlegelni, hogy vajon a „horvátok” eszéki vagy a „szerbek” zombori kórházába vigyék-e szerencsétlenül járt kollégájukat – de valójában már tudják, olyan időket élnek, amikor ennek a döntésnek sorsfordító jelentősége lehet…
    Az új Majoros-kötetben azonban számos olyan írás is helyet kaphatott, melyek hősei tudomást sem vesznek a készülődő háborúról. Ezek közé az írások közé tartozik a Zaim című, remekbe szabott novella is, melynek főszereplője egy kedves csirkefogó, aki Ausztriában élő nagybátyjához menekülő, szomorú sorsú bosnyáknak adja ki magát, s mindig vérző fejjel, megverve és megalázva menekül vissza az őt befogadó családhoz. Zaimról később kiderül, hogy Kovács Jánosnak hívják, rendre beszerzett s szánalmat ébresztő sebeiről pedig bebizonyosodik: fenyőléceket a fején összetördelve mindegyiket saját maga mesterkedte össze – vagyis a „vendég” nem más, mint a szánalomkeltés iparosa. Majoros azonban nem éri be ezzel a leleplezéssel: novellájának leleménye abban áll, hogy bemutatja, Zaim vendéglátói nem egyszerűen egy szélhámosság kárvallottjaivá válnak a történet végére. Az álbosnyákot befogadó fiatal pár „Zaim” minden turpissága ellenére igenis bepillantást nyer a „bosnyák” életérzésbe: továbbra is élvezettel szürcsölik a Zaim receptje szerint főzött „turska kafát”, s változatlan megőrzik a Zaimmal kialakított szokást – vendégük távozása után is lekuporodnak a szőnyegre, hogy a tompított fény alatt továbbszőjék a „Travnikot látott világcsavargó” meséjét…
    A porondon Gábriel Ventuza és Mauzi Anies áll. Épp öltözködnek. Együtt töltötték az éjszakát. Gábriel Ventuza azt mondja: van egy szabad helye. S ha kedve tartja, Mauzi Anies is elhagyhatja a várost. A lány akkor még nem tudja, hogy a fiú azt a szabad helyet egy koporsóban ajánlja fel neki. S azt sem tudja, hogy amikor beleereszkedik a koporsóba, magányossá, minden addiginál magányosabbá válik. A vonat elzakatol vele, de Gábriel Ventuza a városban marad. A miazmás ködök kupolája alatt, ahol koporsók nélkül is minden „megtelik az enyészet szagával”.

Toót H. Zsolt