Szobor és koporsó

    Az ének szó furcsa, nyelvjátékszerű kettős jelentése föl kell riasszon a költészet nyelve mögött egyetlen, egységes és egynemű „én”-t tételező romantikus félálom-állapotból; rá kell ébresszen, hogy a (ki)éneklés „én”-né, sok „én”-né, „ének”-ké válást (is) jelent, szintén a szó kettős értelmében. A költészet klasszikus épületén meglátni a repedéseket: ez horizontnyitást is jelent; a repedések között belátni, leskelődni lehet, az épületben különös figurák alakoskodnak, én, te, Ön és mi. De használhatom-e a többes számot olyan szerző esetében, aki egyetlen „szerep” költőjének látszik?
    Restár Sándor Mozgástanulmányok című kötete (Széphalom Könyvműhely, 1999) immár az ötödik; az első kötet hangvételét folytató, kibontó líra aláásni igyekszik Molnár László 1991-es kritikájának kérdését: „A kötetet (t. i. Restár második, Kelet-európai térzene című, 1990-es kötetét – megj. P. T.) olvasván kérdéses marad, a fentebb vázolt költői alapmagatartás elviselhető-e huzamosabb ideig.” Elviselni – ez a szó az én-re irányul; alapmagatartás – ez az alkotásra. Mind Restár köteteinek „egységes költői alapmagatartása”, mind az interpretáció meglehetősen „egységes alaphangja” a restári líra folytonosságát támasztja alá.
    Az első Restár-kötet címe: Az álom szerkezete. Az álom a szalonfreudista nyelvezetben erősen asszociálódik a vággyal. Restárnál Az álom szerkezete mást is magába foglal: a (világra való) ráébredést. Ez az asszociációkat romboló, legalább kétélű differenciáltság, a meghökkentő metonimikus viszonyok játéka hozza létre a nyelvjátékokban mutatkozó ironikus humort. A kritika a „groteszk ábrázolásmód” (Csontos Sándor, Új Írás, 1984./6.), „szellemesség” (Nyilasy Balázs, Alföld, 1991./10.), „önirónia” (Molnár László, Alföld, 1991./10.), sőt „önakasztófahumor” (Döbrentei Kornél, ÉS, 1991./ 32.) kifejezést használja. De jelent-e ez a humor a valóságtól való eltávolodást? Fölszámolja-e a szerepből adódó realizmust?
    Éppen ellenkezőleg! E versíró mechanizmus alapja a valóság, a részlet, a mellérendelés, a viszonylat, azaz: a mellékes. Ez mint kezdőpont teszi lehetővé a vágy egyetemes beszédmódjainak elemekre bontását: „– de azért nem árt odafigyelni / a látszólag lényegtelen dolgok / legapróbb részleteire / hátha pont ezeket kérdezik majd / – a végső elszámoltatásnál” (Megfejthetetlen). A részlet mintha a „nagy elbeszéléssel” állna szemben; és úgy tűnik, az ilyen, minimálelemekből szerveződő líra elnyeli a beszédet, ahogy a fekete doboz elnyeli a folytonosságot (A folytonosság fekete doboza, 1995). Ellentétek egymásba oltása, artikulált dadogás e folyamat következménye: „távolságot is csak akkor tarthatunk / ha rendelkezésre áll a mérce / a kronológiai sorrend / helyes megállapítására” – írja az Idősíkok tárgyilagos elrendezése című (valószínűleg alap)vers. Ez a „ha”, a nyitott feltétel, megengedi és áthúzza a mérce objektivitásának lehetőségét, és kiemeli a restári szerep időbevetettségből fakadó viszonylagosságát.
    „Egyetértek a különféle részvéttáviratok szövegeivel” – írja (Egy állampolgár feljegyzései, 1983), humánum és szarkazmus alakul egyetlen verssoron belül groteszk önjellemzéssé. A kritika talán legmeglepőbb – félig már idézett – megállapítása Döbrentei Kornélé: „Önakasztófahumor és csömörig fanyar népben-nemzetben gondolkodás ez a líra”, de a népben-nemzetben gondolkodás – első pillantásra meghökkentő – fogalmát is értelmezni tudjuk, ha figyelembe vesszük Restár szándékos köz-, sőt, helyenként rétegnyelviségét. A Mozgástanulmányok színterei, a Keleti, az Orczy-tér, a Józsefváros, Pestlőrinc nem a Váci utca, és Restár költészetéből hiányzik is a szándékolt polgári-értelmiségi allűr. (Víz-gázszerelő, könyvtáros, hegesztő, karbantartó, járdaseprő, éjjeliőr, szellemi szabadfoglalkozású – sorolja szakmáit a kötetborítón.) „…előre tudom mit hoz a holnap / – részeg leszek / ütök – leütnek / és (vagy) kirabolnak / pedig csak sorsom rendezem / most is: mint rendesen” (Józsefvárosi pillanatképek/2). A „réteglét” aligha szerepjáték: bár e szerep kétarcúságára is föl kell hívni a figyelmet: „kilógok a soraimból (is)”, írja a szavak közkatonái című versben, és aligha tévedek, ha azt állítom, hogy a költő- és proletárlét közötti szerepzavar okozza a versírás termékeny paranoiáit: értelmiségi lábvetés – peremvidéken.
    Melyek Restár „eszközei”? Humoráról már volt szó: szójátéka olyan kétélű tőr, mely egyszerre hasogatja a szó és a szólás paneles, kiüresedett jelszerűségét. „Vegyes-pereskedés”, „csal-étek”, „palackba zárt jellem”, „ez az arc lesz a végső”, „én egy szomorcsoport vagyok”, írja. A jel átértelmezése a nyelv romboló-építő munkájának folyamatára irányítja a figyelmet. Ez persze nem jelenti automatikusan a versmondás leértékelését: sőt a vers (akár nagybetűvel is írhatnám) jóformán identitásképző ezen a definiált peremvidéken: igazi végvár. Restár visszatérő metaforája a „vers-madár” (Kirepül), „rácsos agyamból / kirepülnek a versek” (három bagatell), írja; a vers az, aminek e kötöttségekkel terhes világban szabadsága van, az állandó változásban a vers, a leírt szó rögzül, így őrzi meg azonosságát.
    Humorát fekete humornak neveztem, azzal a megjegyzéssel, hogy a fekete humor sem csak a nyelv, hanem a lét (és természetesen a társadalmi lét) körét is érinti. A Psychiatriai anziksz 2. utolsó töredéke („én lehetek / a MELLÉKHATÁS”) nem csak az én mint hatástényező viszonylagosságáról, hanem az emberi hatás alapvető viszonylagosságáról is szól: a hatásszervező én kivonulása a nyelv védőbástyái mögül: ez a restári nyelvhasználat (fekete) humorának végső értelme: „én egy gomolyfelhő vagyok / én egy folytatás remény / én csak a liftet várom / főorvos úr / : / addig is / meghívhatom egy beöntésre?” (Felvonókúra). Nyilvánvaló, hogy amennyiben a szerző fölszámolja az én biztos garanciákat nyújtó mentsvárát, elveszíti a lét egységgé szervezhetőségének lehetőségét is: „mindennapi szorongásom / megadtad hát / URAM / – mit kivánsz még? / enyém a hitetlenek / összes reménytelensége / : / már régóta nem csak / benned nem hiszek!” (Mily esendő vagy). A csupa nagybetűs URAM megszólítás figyelmeztet, hogy ez a hitetlenség sem egyértelmű, sőt nagyon valószínű, hogy nem lenne lehetetlen Pilinszky–Simone Weil (végleteket összefogó) mélypont-hitéhez közelíteni, ahogy Restár bohémszerepe sem áll távol az élet-halál egységét és viszonylagosságát hirdető villoni groteszktől: „Item, a bibliás de Bruyeres / Kisasszonyt felhatalmazom, / Hogy – textus nélkül – kicsepülje / A szajha-kedvet mindazon / Kis nőkből, kiknek oly nagyon / Gyors a nyelve, hegyes a csőre…/ Élők várják a piacon, / Ne fusson hát a temetőbe!” (Villon: A Nagy Testamentum, 134.). Ahogy mint utalás Villonnál a bibliai textus, de megfosztott, elidegenített értelemben, Restárnál a „folytatás remény”/folytatás(os) re(g)ény mint én-definíció: ezen szerep olvashatóságát, azaz többszólamúságát emeli ki.
    Külön szólni kell még Restár minimálverssoráról: a kettőspontról. A kettőspont: verssor. A kettőspont használatának főbb szempontjait A magyar helyesírás szabályainak 245., 248/a., valamint 268. pontja határozza meg. Ezek szerint „összetett mondatainkban kettőspontot teszünk, ha egy-egy lényeges gondolatra hívjuk fel a figyelmet, vagy ha jelezni óhajtjuk, hogy a tagmondat fontosabb magyarázatot vagy következtetést tartalmaz”, „az értelmezős szerkezetben… a vessző helyére kettőspont is kerülhet, főleg ha az értelmező felsorolást tartalmaz, vagy csattanós befejezője a szerkezetnek”, valamint „kettősponttal mutatunk rá a példaként említett szóra, szócsoportra vagy mondatra”. Ezek szerint a kettőspont is (elvileg) legalább háromféleképpen értelmezheti át a versszöveget.
    Végül el kell helyezni Restár Sándor költészetét a Mai magyar líra tankönyvben. Nem könnyű. Úgy tűnik, Restár ott ír, ahol manapság (sem) divat lenni: a peremen; Társadalom, Kultúra és egyéb Nagybetűs Fogalmak határvidékén, ott, ahol értelemszerűen adódik valamiféle kritikus, kemény alaphang. Meg tudunk nevezni néhány költőt: bizonyára ott van Berda József, de nem olyan nagyon sokan. Hiába, az írás alapvetően polgári passzió – ezért (is) fontos az, amit Restár csinál: fémtűvel karcol rézlemezre, a csikorgástól borzong a szalonirodalom.

Prágai Tamás