Odüsszeusz az ezredfordulón

„Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon…”

                                    (Konsztantinosz Kavafisz: Ithaka)

    A mítoszok, mondák ősi emberi vágyakat, magatartásformákat, szerepeket testesítenek meg, s újra és újra inkarnálódhatnak, még most is, az ezredév végén, a XX. század utolsó harmadában.
    Konsztantinosz Kavafisz, a krízishelyzetbe sodródott Görögország külföldre emigrált értelmiségét az odüsszeuszi magatartás vállalására, kalandra, felfedezésre, a minél több tapasztalat és tudás összegyűjtésére biztatta költeményében. Popovits Zoltán is így, újkori Odüsszeuszként vándorolta végig eddigi életét, s „az út aratásával gazdagon” tért haza. Ez a hosszú, ez a „leghosszabb út” kettős értelemben, az életútra, és a szellemi kalandozásra, művészetére vonatkoztatva is, egyaránt igaz.
    Egerben, a barokk városban, a magyar katolicizmus fellegvárában született 1940-ben. A család innen került fel Budapestre, ahol a mérnök apa az Oktatásügyi Minisztérium műemlékvédelemmel, a közoktatási intézmények épületeivel foglalkozó főtisztviselője lett. 1944-ben a család csatlakozott a Nyugat felé tartó menekültáradathoz. Három hónapot vártak reménykedve Szentgotthárdon, ám amikor a szovjet csapatok átkeltek a Dunán, elhagyták Magyarországot, s előbb Ausztriába mentek, majd Nyugat-Németországban, Murnauban telepedtek le. Az apa itt, az amerikai hadsereg alkalmazásában dolgozott mérnökként. Négy év múlva innen is továbbmentek, a föld túlsó felére, Ausztráliába, ahol öt évet töltöttek. Popovits Zoltán 14 éves volt, amikor egy újabb kontinensre, Amerikába, az Egyesült Államokba vándoroltak tovább. Itt végezte egyetemi tanulmányait, előbb repülőgéptervezést, majd építészetet, végül szobrászatot tanult. Huszonöt éves korában, 1965-ben két évre szóló Fulbright-ösztöndíjjal a Finn Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. Ám az ösztöndíj lejárta után sem tért vissza Amerikába, hanem Helsinkiben telepedett le. Több mint harminc éven át élt itt. Sokáig úgy tekintettek rá, mint „idegen madárra”. Ám ez őt egyáltalán nem zavarta. Önnön belső indíttatására hallgatva munkálkodott. Érezte, jó úton halad. Csaknem két évtizede dolgozott már Finnországban, túl volt egy sor egyéni és csoportos kiállításon, amikor alkotói súlyának megfelelően kezdték értékelni őt, és a Finn Szobrászok Szövetsége tagjai közé választotta. Néhány éven belül a finn képzőművészet és iparművészet meghatározó egyéniségei közé emelkedett. A 90-es években öt esztendeig a szobrászszövetség alelnöki és a Finn Művészek Érdekvédelmi Szövetségének elnöki tisztjét töltötte be. 1990-ben visszakapta magyar állampolgárságát. Egy évtizeden át az esztendő egy részét Magyarországon, másik részét második hazájában, Finnországban töltötte, míg végül 1998-ban feleségével, Hibay Éva fuvolaművésszel együtt hazatért szülővárosába, Egerbe, és Szarvaskőn telepedtek le. Magyarországon először 1987-ben állított ki: piramisdoboz sorozatának négy darabjával Finnországot képviselte a budapesti nemzetközi kisplasztikai biennálén. Az utóbbi évtizedben három csoportos kiállításon szerepelt, és négy önálló kiállítást rendezett Magyarországon. Popovits Zoltán kezdi elfoglalni helyét a magyar művészeti életben.
    Ezek az életút, az alkotói pálya külső eseményei, ám ahhoz, hogy Popovits Zoltán alkotói egyéniségének, világképének formálódását végigkövethessük, a belső történésekre is figyelnünk kell. A rövid magyarországi gyermekkor: elmosódó képtöredékek, a félig rommá bombázott város emléke, kiszakadás az otthon biztonságából, vándorlás és veszteglés a háborús zűrzavartól felbolydult országutakon. Megérkezés egy csupa rom országba, ahol az emberek mint tétován futkosó hangyák próbálnak eligazodni a szétbombázott házak között. Aztán három évi ideiglenes állapot: várakozás az elhagyott hazából való visszatérésre. 1948-49-re kiderül: nem lehet visszamenni. Az iskolába úgy pottyan be az idegen gyermekek közé, hogy egy kukkot sem tud németül. Feszülten figyel, kínlódik a nyelvvel, fél év múlva már úgy-ahogy boldogul az órákon.
    Az újabb állomás Ausztrália, Sidney, majd egy kis hegyi falucska, távol a várostól. A gyermek Odüsszeusz elé egy egzotikus, idegen világ tárul. Az első meglepetés maga a város, ahol nyoma sincs a háborúnak, a romoknak. A második, hogy minden új és idegen: más színű az ég, mások a fák, a virágok, a bogarak, a madarak. Különös formájú, hatalmas gyíkok futkosnak a kertben. S az iskola, ahol ismét számára ismeretlen nyelven beszélnek. A tizenéves gyermek az indiánregények, az indián tárgyi kultúra vonzáskörébe kerül. Nyilat, nyílvesszőt készít. Ekkor fedezi fel, hogy a kézügyesség milyen nagy dolog. Az ember megtervezi, hogy mit csinál, elkészíti a tárgyat, és az működik. Egy barátjával hétvégeken bevetik magukat az erdőbe, hogy kipróbálják, mit jelent az, ha szülők nélkül, csak önmagukra vannak utalva. Zsinórral halásznak, csapdával nyulat fognak, még az elejtett gyíkot is megsütik. Ebben az időben repülőmodellezéssel is kezd foglalkozni. Amikorra beilleszkedik az ausztráliai életformába, máris jön az új helyszín, az Egyesült Államok, Denver, ahol a város közepén találnak maguknak lakóhelyet. A nyelv ugyanaz, de csak írásban. Mégis könnyebb elsajátítania az amerikai angolt, mintha egy teljesen új nyelvet kellene ismét megtanulnia. Újra feszült figyelemmel igyekszik elsajátítani diáktársai körében a másfajta szokásokat, gesztusokat. Két év múlva már teljesen beilleszkedik az amerikai életformába, együtt diszkózik a hasonló korú fiatalokkal. Az önállóságra való törekvést itt az jelzi, hogy esténként és szünidőben pincérsegédként tevékenykedik, s az összegyűlt pénzből tizenhat éves korában használt kocsit vásárol.     A repülőgép-modellezést Denverben is folytatja, de már nem gumipántos modelleket, hanem motoros típusokat készít. Pályaválasztását is ezek a gyermekkori álmok határozzák meg. A Coloradói Egyetem repülőmérnöki szakára jelentkezik, ám egy év múlva belátja, hogy a mérnöki tudnivalók nem érdeklik őt, ezért átmegy az építész szakra. Három év után észreveszi, hogy az általa hallgatott órák túlnyomó része a művészettel kapcsolatos. Ismét levonja a konzekvenciákat. Otthagyja az építész szakot, és a Kansas City Art Institute-ban szobrász szakon folytatta tanulmányait.
    Popovits Zoltán élete összekapcsolódott a vándorlással, az ideiglenességgel, a gyors változásokkal, a világ sokrétűségének élményével. Ez a létszituáció a készenlét, az örökös figyelés állapotában tartotta őt. Kamaszkoráig háromszor kellett drasztikus gyorsasággal új nyelvet tanulnia, s felnőtt korában még egyszer, Finnországban. A gyermek alapélménye az volt, hogy ahhoz, hogy ki ne nevessék, hogy iskolatársai elfogadják őt, pontosan olyannak kell lennie, mint a többiek. Amikor az ember arra kényszerül, hogy egy kultúrából másik kultúrába menjen át, tudatosan kell figyelni az új világot a maga játékszabályaival. Ám ha bele is tanul ebbe a világba, nem tudja teljesen magáévá tenni, nem tud teljesen azonosulni vele. Mindez gyökértelenséghez is vezethetett volna. Ám ez nem következett be. Magyar identitása elszigeteltségében is sértetlen maradt. A négyfős család otthon magyarul beszélt. Ez az identitástudat, amely megteremtette a személyiség szerves folytonosságát, nem akadályozta a világ gazdagságának, változatosságának megélését, a minden új iránti kíváncsiságot. A folyton változó helyszínek arra sarkallták, hogy a múló, jelenségértékű dolgok mögött a közös lényeget, az állandót keresse. Kifejlődött benne a meditációra való hajlam, az intuíció rejtett képessége is.
    Első szobrai egyszerre születtek az őskultúrák és a modernség, az indián kultúra és Henry Moore igézetében. A Kansas City Art Institute-ban méternyi vastag farönkökkel viaskodva, daruval emelgetve és láncfűrésszel alakítva készítette totemszobrait egy hatalmas szerelőcsarnokban. Ám ezeket a kísérleteket hamarosan abbahagyta, mert ösztönösen érezte a kívülmaradást, azt, hogy ezeket az archaikus formákat a személyesség és az újrateremtés gesztusa nélkül nem lehet felhasználni. Ekkoriban, 1963-ban látott egy Oldenburg-kiállítást, amely a felfedezés erejével hatott rá, és kivezette válságából. A meghökkentően felnagyított használati tárgyak, ipari termékek, a színezett gipszből készült „ételféleségek” a maguk naiv és brutális őszinteségével arra döbbentették rá, hogy esztétizálás helyett a nyers élethez, a konkrét, személyes tapasztalathoz, a köznapi tárgyakhoz kell visszatérnie, és ebből kell művészetet csinálnia, s hogy az esztétika, az alkotói teremtés eredménye kell hogy legyen, s következésképpen a művész számára az esztétika ugyanaz, mint a madárnak az ornitológia.
    Finnországba érkezve újra átgondolta eddigi tevékenységét, s bekapcsolódott a kortárs művészeti irányzatok áramkörébe, az egymást követő avantgárd irányzatok sodrásába. Művészetében hasznosította a pop art, az installációs és konceptuális művészet, az akcióművészet, a land art, a minimal art tanulságait. Eme irányzatok gyakran együtt, egymást átszőve jelentkeztek a műben. Ezeket az alkotásmódokat egyben bizonyos távolságtartással is kezelte.
    Az első pop art és installációs jellegű kiállításokat ő rendezte Finnországban. 1966 zord havas telén Nosztalgia címmel rendezett kiállítást. A nyár utáni vágyakozást idézte a sztaniolpapírba burkolt kiállítóteremben. A pop art szellemében megvalósult személyességet a falra akasztott mázas kerámiából formázott munkakabát, a kerámiából készített ágy és a rá vetett, cserépből formázott kék farmernadrág biztosította. S persze sok-sok giccs, műanyag virágok, gyümölcsök sugallták a konzumkultúra jelenlétét. Aztán a különböző avantgárd kalandok után elkezdte a szerszámok, használati tárgyak, bútorok beépítését művészetébe, megpróbálva áttörni az iparművészetet és a képzőművészetet elválasztó merev határokat. A fából faragott háromméteres szobor, a Niké, tulajdonképpen egy felnagyított bicska. Egyik kiállításán egy fekete íróasztalt mutatott be, melynek asztallapját meghökkentő módon hullámosra formázta. Ez a konstrukció azonban nem vált igazán művé, a dadaista és szürrealista reminiszcenciák ellenére, félúton rekedt a használati tárgy és az autonóm művészet között.
    Ez a hangsúlyozott köznapiság és tárgyszerűség azonban már a pop arttal ellentétes szándékokat takart. Miközben Popovits végigkalandozta a kortárs izmusokat, az alkotói folyamat mélyén fokozatosan kibontakozott egy sokáig rejtőző alkotói törekvés. A köznapi tárgyakban megtalálta és felmutatta az ősformákat, a tárgyakban rejtőző alapszimbólumokat, és kibontotta az emberi, a természeti és a kozmikus létezésre utaló üzeneteket. A hetvenes, s még inkább a nyolcvanas években a legköznapibb használati tárgyakat is képes volt művészetté átlényegíteni. Asztalra, székre, kapura, szarkofágra, hajóra emlékeztető tárgyak jelentek meg kiállításain. Ezek a tárgyak elveszítik köznapi funkcióikat, és új tartalommal telítődnek. A Hajlék című szobor például egyszerre kelti fel a ház, szarkofág és egy súlyos négylábú állat képzetét. Az állatalak asszociációját külön felerősíti az, hogy a bal hátsó láb a jobbhoz viszonyítva előbbre kerül. Ez a megoldás váratlan dinamizmust ad a műnek, pontosabban egyszerre nyújt statikus és dinamikus élményt.
    Az Eszköz című szoborban egy kovácsüllő formarendje szemünk láttára alakul át a férfierő szimbólumává, a végsőkig leegyszerűsített hajóformák pedig női szexuális jelképpé. E szobrok olyan precizitással és hűvös eleganciával kidolgozottak, hogy eltüntetik az alkotó személyiségét és általános érvényűvé emelik a műben rejtőző belső üzeneteket. A szobor első pillantásra egy köznapi tárgy képzetét kelti, majd újabb és újabb tárgyi asszociációkat sugall, ám mielőtt túlzottan konkretizálódna, felébreszt bennünk egy másik képzettársítást. A művet szemlélve szakadatlan belső metamorfózisnak lehetünk tanúi.
    Popovits felfedezte és feltárta ezekben az alapvető tárgyakban rejtőző szellemiséget, az archaikus világ üzeneteit. A kezdetek jelentésvilágában ugyanis ezek a tárgyak szakrális, szimbolikus jelentést hordoznak. A kapu szimbolikus értelemben bezár és kinyit, összeköti az anyagi világot a szellemivel. A kapuszobrok sorozattá állnak össze, új és új üzeneteket közvetítve aszerint, hogy mi kerül záróformaként a két függőleges oszlopra szarvasagancsot vagy hegyóriást, hegyvonulatot asszociáló formaegyüttes, szigorúan konstruktív vagy barokkos, avagy keletiesen szakrális sugallatú forma. A kapu-jelleget megadó záró főmotívum hol a súlyosság, hol a könnyűség érzetét kelti bennünk.
    Popovits Zoltán egy olyan korban, amelyben sok a múlékony divat, új ösvényt vágott magának, sajátosan egyéni plasztikai nyelvet teremtett. Műveiben a modern forma utal az ősi jelentésre, az archaikus üzenet mai nyelven szólal meg.
    Az egri templomgalériában rendezett kiállításon van egy kopott papundeklinek és könnyűnek látszó bőrönd, amely arra csábít, hogy megemeld. Ám ha megkísérelnéd – amikor a teremőr nem néz oda – felemelni, rájössz, hogy kőből van, és megemelhetetlenül nehéz. A tárgymű az eddig megélt sors súlyáról beszél, vagy még inkább arról, hogy Popovits Zoltán nem üres kézzel, hanem tele poggyásszal érkezett vissza oda, ahonnan ötévesen elindult.
    Odüsszeusz hazatért. Ám művészetében új kalandokra indul. A kiállítás főhelyén, az apszis előtt a Nyugati Kelet című kompozíció áll. A gránittalpú, obeliszk formájú két faoszlop az európai, az oszlopok piramiscsúcsára állított, a könnyűség érzetét keltő, finoman vöröslő hegyvonulat a távol-keleti kultúrára utal. Mi a mű üzenete? Talán a keleti kultúra megidézése nyugati szemmel? Talán az, hogy a keleti kultúra is nyugatiasodott? Vagy inkább az, hogy elképzelhető a művészet egyetemessége jegyében a két kultúra kölcsönhatása, ötvöződése? Egzakt választ nem kapunk. A művészetnek azonban valójában nem is az a feladata, hogy pontos válaszokat adjon, hanem hogy kérdezzen, kérdőjelezze azokat a dolgokat, amiket az ember magától értetődőnek, egyértelműnek tart. Ahhoz azonban, hogy jó válaszokat fogalmazzunk, a művésznek új nyelven kell kérdeznie. Popovits Zoltán a lényegre, a legidőszerűbbre kérdez rá egy olyan korban, amikor a különböző civilizációk önmaguk valódi vagy vélt igazságaitól elkábulva egyre kevésbé tudnak szót érteni egymással, és a civilizációs törésvonalak mentén futótűzként harapóznak el a szörnyűséges és kegyetlen háborúk. A Nyugati Kelet a szobrászat nyelvén azt sugallja, hogy a párbeszéd, a harmonikus együtt munkálkodás – legalábbis a művészetben – megvalósítható.

Kerékgyártó István