Vida Ágnes

Új Napot kaptunk

    Kerek, fehér, fényes ez az út, több ezernyi láb taposta le köveit. Kissé egyenetlen; sima kockái simogatják talpam. Körülöttem a tömeg sarut visel, csak én vállaltam a mezítláb kockázatát: így átélek minden megtett lépést.
    Pészahra gyűlik Jeruzsálem népe, morajukkal megtelnek a sikátorok, az asszonyok ősi szokás szerint készítik a böjti eledelt vacsorára, összeülnek a családok, s együtt örülnek az Egyiptomból való szabadulásnak.
    Most új illat száll a levegőben: egy másik, még ki nem mondott szabadság illata.
    Talán a virágzó fákból árad, vagy abból a fonott kosárból, melyet oly fáradhatatlanul hordoz szemben az a kedves fiatalasszony. Vagy a vidáman játszadozó gyermekek zsivajából?
    Az egységet néha megtöri egy-egy római katona feltűnése; nem értik a szent ünnepet, ennek a megfélemlített népnek az életét, nyelvét, génjeibe programozott tradícióit.
    Kellemetlenül párás az idő, arcomon verejtékcseppek kergetőznek. Ritkul a tömeg, s átlépek a városkapun, utam a hegyoldalban vezet. Sziklákon, rögökön lépdelek, néha vissza-visszapillantok még a város hangyabolyára, várakozás, készülődés mindenütt, míg be nem áll az ünnep.
    Szemközt egy furcsa csapat tűnik elő. A szél elhozza hozzám szavaikat: ámuldoznak, a bátrabbak vitáznak, de nem mernek hangosan szólni. Százan, kétszázan is lehetnek talán, s mindnyájuk arcán ugyanaz a furcsa döbbenet. Lefelé tartanak. Lassan elvegyülök közöttük, az emberárral szemben haladok, s csalódott szavaikat hallgatom: önnön tévedésük el nem fogadásának bizonyítékait; elfordulnak tőlem, nem mernek a szemembe nézni. Mit tettünk? – kérdő mozdulatok. Tétova léptek: hová megyünk, hová menjünk, hová is mehetnénk ezután? Fokozatosan elhagyom őket, és feltárul előttem a kopasz fennsík. Hirtelen hiábavalónak érzem a megtett utat: „Hiszen én félek a látványtól, amely itt vár rám!”
    Hat óra vala és sötétség lőn a tartományban kilenc órakorig. Meghomályosodik a Nap, s a templom kárpitja középen ketté hasada.
    Felemelem fejem. Az éjben nem látni a koponyákat és a megfeszítettek bomló tetemeit, melyek félelmet keltettek bennem. Dermedt csönd, az utca népe is elhallgat, csupán az Örök Igazság lámpásában ég most is az olaj, bevilágítja a nappali éjszakát. Glóriát fon az elsötétült korong arca köré: nem látni a bársonyba temetett világ vonásait, csak sziluettjét, melyet körülfon a keskeny fényszalag. Ez a tűzkoszorú jelzi minden Teremtett szent mivoltát, az ijedtséget orvosolja: nem tűnt el az éltető Erő, hanem csalóka játékot játszik velünk, hogy hiányában értékeljük másként létezését.
    Már kilátszik a fényesség, eddig eljöttére vártunk, most kinyíltak előttünk a kimondott szabadság szirmai.
    S kiáltván nagy szóval monda: „Atyám, a Te kezeidbe teszem le az én lelkemet.” És ezeket mondván meghala.