Joszif Brodszkij

Búcsúbeszéd a stadionban

    Az élet olyan játék, amelynek sok szabálya van és nincsenek versenybírái. Ahhoz, hogy eligazodjunk ebben a játékban, inkább jó megfigyelőnek kell lenni, mintsem könyveket bújni, beleértve akár a Szentírást is. Ezért nem meglepő, hogy olyan sokan játszanak tisztességtelenül, olyan kevesen győznek, és olyan sokan veszítenek.
    Bárhogy legyen is, amennyiben ez a hely a michigani egyetem, Ann Arbor Michigan államban, ha emlékezetem nem csal, nyugodtan állíthatom, hogy önök, az egyetem végzős hallgatói még kevésbé ismerik a Szentírást, mint azok, akik vagy tizenhat évvel ezelőtt ültek itt ezeken a lelátókon, mikor először bátorkodtam szólni ezen a helyen.
    Ez a hely ugyanakkor még mindig Ann Arbor – szememnek, fülemnek, orromnak is; kéklik – vagy kékesnek látjuk, mint Ann Arbort; olyan illatokat áraszt, mint Ann Arbor (bár be kell hogy valljam, kevesebb marihuána van a levegőben, mint korábban, és egy öreg Ann Arbor-it ez egy pillanatra zavarba ejt). Tehát, ez a hely tényleg úgy néz ki, mint Ann Arbor, ahol az életem egy részét töltöttem – nekem úgy tűnik, a jobbik részét –, és ahol tizenhat évvel ezelőtt az önök elődei szinte semmit sem tudtak a Bibliáról.
    Amikor eszembe jutnak kollégáim, és tudatosítom magamban, hogy mi megy végbe az országban az egyetemi tantervekkel, amikor számot adok magamnak arról, hogy milyen nyomást gyakorol az úgynevezett modern világ a fiatalokra, nosztalgiát érzek azok iránt, akik vagy tíz-egynéhány évvel ezelőtt ültek itt, mert néhányan közülük legalább tudták idézni a tízparancsolatot, mások pedig még a hét halálos bűnt is fel tudták sorolni. Arról azonban fogalmam sincs, hogy a továbbiakban miként gazdálkodtak ezzel az értékes tudással, és mennyire voltak sikeresek a játékban. Csak reménykedni merek abban, hogy végeredményben az ember gazdagabb lesz akkor, ha nemcsak a büntetőjogi paragrafusok, hanem olyan íratlan szabályok és tabuk vezérlik, melyeknek forrása teljesen megfoghatatlan.
    Miután önöknek bizonyára még korai lenne levonni a végkövetkeztetéseket, és miután a boldogulás az életben és a rendezett környezet az, amire láthatóan törekszenek, nem lenne haszontalan dolog megismerkedni ezekkel a parancsolatokkal és a bűnök lajstromával. Összesen tizenhét pont, és némelyek részben egymásnak megfelelői. Persze felhozható ellenük, hogy egy olyan valláshoz tartoznak, amelyet jelentős mértékben terhel az erőszak hagyománya. Mégis, ha a vallásokról beszélünk, akkor ez a vallás tűnik talán a leginkább toleránsnak; már csak azért is méltó a figyelemre, mert egy olyan társadalmat szült, ahol jogukban áll kétségbe vonni vagy elutasítani annak értékeit.
    Én persze nem ezért vagyok itt, hogy bármely konkrét vallás vagy filozófia erényeit magasztaljam, és abban sem találok semmi élvezetet, mint úgy látszik, sokan mások, hogy vádoljam az oktatás jelenlegi rendszerét vagy önöket, annak lehetséges áldozatait. Először is, nem tartom önöket áldozatoknak. Másrészt, összemérhetetlenül sokkal többet tudnak bizonyos szakterületekről, mint én vagy nemzedékem bármely tagja. Én önöket egy sereg fiatal, eszesen önző léleknek tartom egy nagyon hosszú bolyongás előestjén. Beleremegek még a gondolatba is, vajon meddig tarthat ez a bolyongás, és azt kérdezem magamtól, hogy miben tudnék a hasznukra lenni. Tudok-e valami olyat az életről, ami segítene vagy fontos lenne önöknek, és ha valamit tudok, akkor módomba áll-e átadni ezt a tudást?
    Az első kérdésre, úgy gondolom, „igen” a válasz, és nemcsak azért, mert a koromnál fogva elvárható tőlem, hogy ravaszabbul lépjek az élet sakktábláján bármelyiküknél, hanem inkább azért, mert bizonyára belefáradtam sok mindenbe, amire önök még csak törekszenek. (Maga ez a fáradtság is olyasvalami, amire a fiatalokat előre figyelmeztetni kell, mivel egyaránt velejárója a teljes sikernek és a teljes kudarcnak; az effajta tudás élvezetesebbé teheti az előbbit és megszépítheti az utóbbit.) Ami a második kérdést illeti, őszintén szólva, nehéz helyzetben vagyok. A fentebb említett parancsolatok példája bármely útrabocsátó szónokot zavarba hozhat, hiszen maga a tízparancsolat útrabocsátó beszéd, szó szerint – parancsolat volt; ám létezik egy áttetsző fal a generációk között, az irónia vasfüggönye, ha úgy tetszik, egy átlátszó lepel, ami nem ereszt át gyakorlatilag semmiféle tapasztalatot. Jó esetben is csak tanácsokat.
    Ezért úgy tekintsenek arra, amit most hallani fognak – ha fogalmazhatok így –, mint néhány jéghegy csúcsának, és nem a Sínai-hegynek a tanácsaira. Én sem vagyok Mózes, önök sem ószövetségi zsidók; ezek a kissé rendszertelenül, valahol Kaliforniában egy sárga noteszbe körmölt vázlatok sem kőtáblák. Ha úgy tetszik, hagyják figyelmen kívül, vonják kétségbe őket, ha szükséges, vagy felejtsék el, ha nem tudnak mást tenni: nincs bennük semmi kötelező. Ha most vagy a jövőben hasznát veszik egyes tanácsaimnak, örülni fogok neki. Ha nem, a haragom nem sújt le önökre.
    1. Most is és a továbbiakban is, úgy gondolom, van értelme annak, hogy tudatosítsák nyelvhasználatuk pontosságát. Iparkodjanak bővíteni szókincsüket, és bánjanak vele úgy, mint ahogy a bankszámlájukkal szoktak. Szenteljenek rá kellő figyelmet, és törekedjenek a kamatok gyarapítására. Itt nem az a cél, hogy ékesszólásukat csiszolják a hálószobában vagy szakmai sikereket érjenek el – bár az elkövetkezendőkben ez is elképzelhető –, és az sem, hogy bölcselkedő világfivá váljanak. A cél az lenne, hogy minél tökéletesebben és pontosabban tudják magukat kifejezni; egyszóval a cél – lelki egyensúlyuk kialakítása. A ki nem mondott és ki nem fejezett dolgok halmozódása szükségszerűen neurózishoz vezet. Az ember lelkében nap nap után sok változás megy végbe, azonban ennek kifejezési módja gyakran egy és ugyanaz marad. A kifejezés képessége tehát elmarad a tapasztalástól. A pszichikumra kóros hatással van mindez. A ki nem mondott, a ki nem fejezett érzések, árnyalatok, gondolatok, érzékletek, melyeket csak hozzávetőlegesen megfogalmazni nem elegendő, miután felhalmozódnak az egyénben, összeomláshoz vagy robbanáshoz vezethetnek. Ennek elkerülése végett nem kell okvetlenül könyvmollyá válni: egyszerűen venni kell egy szótárt, és mindennap olvasni kell, néha versesköteteket is. A szótárak azonban különösen fontosak. Mindenhol hozzáférhetőek; egyesekhez nagyító van mellékelve. Elég olcsók, de még a legdrágábbak is (a nagyítóval felszereltek) sokkal olcsóbbak, mint akár egyetlen látogatás a pszichiáternél. Ha mégis elmennek a pszichiáterhez, inkább a szóalkoholizmus tüneteit gyógyíttassák.
    2. Most és a továbbiakban is igyekezzenek jók lenni a szüleikhez. Ha ez túlságosan emlékeztet a „Tiszteld apádat és anyádat”-ra, nos, mit csináljunk… Csak azt szeretném mondani: igyekezzenek ne lázadni ellenük, mert minden bizonnyal ők előbb fognak meghalni, és így legalább meg tudják magukat kímélni a bűntudatnak és a bánatnak ettől a forrásától. Ha szükségük van a lázadásra, akkor azok ellen lázadjanak, akik nem olyan könnyen sebezhetőek. A szülő túl közeli célpont (mint egyébként a testvérek, férjek vagy a feleségek is), a távolság olyan kicsi, hogy a célt nem lehet eltéveszteni. A szülők elleni lázadás, a mindenféle egy-fityinget-sem-fogadok-el-tőletek, lényegében nagyon is polgári dolog, mert a lázadónak a legnagyobb elégtételt adja meg – az adott esetben a meggyőződés képviseletének lelki elégtételét. Minél később térnek erre az útra, annál később válnak szellemileg polgárokká; vagyis minél tovább maradnak szkeptikusok, kételkedők, intellektuálisan kielégítetlenek, annál jobb önöknek. Másrészt persze, ennek az egy-fityinget-sem-fogadok-el-tőletek című felhajtásnak gyakorlati értéke van, mivel szüleik bizonyára mindenüket, amijük van, önökre hagyják, és a szerencsés lázadó a legvégén megkapja az egész vagyont, más szóval, a lázadás a takarékosság nagyon hatékony módja. Bár a kamat veszteséges; és fogalmazhatnék úgy is, hogy csődhöz vezet.
    3. Ne hagyatkozzanak túlságosan a politikusokra – és nemcsak azért, mert nem eléggé okosak és mert becstelenek, ami igen gyakran előfordul, hanem nagy léptékű céljaik miatt sem, melyek túlnőnek még a legjobbakon is közülük; ne hagyatkozzanak erre vagy arra a politikai pártra, tanításra, rendszerre vagy azok tervezeteire. Jobbik esetben talán valamelyest enyhíteni tudják a társadalom bajait, de nem irtják ki azokat gyökerestül. Bármennyire is lényeges lenne a javulás, etikai szempontból azonban mindig elhanyagolhatóan csekély az értéke, hiszen mindig lesz legalább egy ember, aki nem húz hasznot ebből a változásból. A világ nem tökéletes; aranykor soha nem volt és nem is lesz soha. Az egyetlen dolog, ami megtörténhet a világgal: nagyobb lesz, vagyis zsúfoltabb, miközben méretei változatlanok. A torta méretei sem lesznek nagyobbak, bármennyire igazságosan is osztja fel adagokra az arra kiválasztott ember, a tortaszeletek mindenképp kisebbek lesznek. Ennek fényében, vagy inkább ennek homályában saját, házilagos kotyvasztásukra kell hagyatkozniuk, vagyis önállóan kell vezetniük a világot, legalábbis a világnak azt a részét, ami hozzáférhető önöknek, ami az elérhetőség határain belül található. Miközben a megvalósításon fáradoznak, annak a szomorú ténynek a tudatosítására is fel kell készíteniük magukat, hogy tortájuk nem lesz elegendő fel kell készülniük arra, hogy minden bizonnyal, egyenlő mértékben fogják kivenni részüket a hálából és a csalódásból is. Ez a legnehezebben elsajátítható lecke – továbbra is buzgón kell tevékenykedniük a konyhán, mivel ha egyszer már feltálalták a tortát, újabb elvárásokat ébresztenek. Tegyék fel maguknak a kérdést: van-e elég erejük ahhoz, hogy szakadatlanul tortát süssenek, vagy inkább a politikusokra számítanak? Bármi legyen is a vége ennek az öncélú lélekbúvárkodásnak – vajon megbízhat a világ abban, amit sütöttek? –, már most, jó előre ragaszkodjanak hozzá, hogy azok a szervezetek, bankok, iskolák, laboratóriumok, vagy ahol dolgozni fognak, melyek épületeit éjjel-nappal fűtik és rendőri őrizet alatt állnak, engedjék be a hajléktalanokat éjszakára most, amikor tél van.
    4. Igyekezzenek nem kitűnni, törekedjenek a szerénységre. Már most is túl sokan vagyunk, és nemsokára még többen leszünk. A felkapaszkodás, hogy helyet szorítsunk magunknak a nap alatt, feltétlenül mások kárára fog történni, azoknak a kárára, akik nem kezdenek el könyökölni. Ha valakinek a lábára kell taposniuk, még nem jelenti azt, hogy a vállán kell állni. Ráadásul, amit látni fognak erről a pontról: emberek tömege, plusz azok, akiknek önökhöz hasonló pozíciója van – mutatós, de messzemenőleg nem biztonságos; őket nevezik híreseknek és gazdagoknak. Általában mindig van valami kellemetlen abban, ha a hozzád hasonlóakhoz képest jobban élsz, főleg akkor, ha a hozzád hasonlók száma – milliárdok. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy manapság a gazdag és sikeres emberek ugyancsak tömegesen fordulnak elő, és ott fent nagy a tülekedés. Tehát, ha gazdagok vagy híresek akarnak lenni, vagy mindkettő egyszerre, sok szerencsét, de ne éljék bele magukat túlságosan. Olyasmire vágyakozni, amire valaki más már szert tett, egyéniségük elveszítését jelenti; másrészt ez persze ösztönzi a tömegtermelést. Ám mivel egy életük van, ésszerűbb lenne elkerülni a legnyilvánvalóbb kliséket, beleértve a készen kapott mintákat is. Vegyék figyelembe, hogy saját kivételességük tudata ugyancsak aláássa egyéniségüket, arról nem is beszélve, hogy valóságérzékelésüket a már elért eredményekre szűkíti le. Azok között forgolódni, akik, ha számításba vesszük jövedelmüket és a külsejüket, legalábbis elméletileg határtalan erőforrást képeznek, sokkal jobb, mint bármelyik klub tagsága. Igyekezzenek inkább rájuk hasonlítani, mint azokra, akik nem hasonlítanak rájuk; igyekezzenek szürkében járni. A mimikri az egyéniség védekezése és nem megtagadása. Még azt tanácsolnám önöknek, hogy beszéljenek halkabban, de tartok tőle, úgy gondolják, túl messzire merészkedtem. Azt azonban sohasem felejtsék el, hogy a közelükben mindig van valaki: a felebarátjuk. Senki se követeli, hogy szeressék őt, de igyekezzenek kevésbé zavarni, és ne okozzanak neki fájdalmat, igyekezzenek óvatosan a lábára lépni, és ha megtörténik, hogy megkívánják a feleségét, emlékezzenek legalább arra, hogy ez képzeletük szegénységéről tanúskodik, és arról, hogy nem hisznek az élet határtalan lehetőségeiben vagy nem ismerik azokat. A legrosszabb esetben pedig próbáljanak emlékezni arra, milyen messziről – a csillagoktól, a világegyetem mélyéről, vagy lehet, hogy épp az ellenkező irányból – érkezett a kérés, hogy ne tegyék ezt, miként az az eszme is, hogy szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Úgy látszik, a csillagok önöknél többet tudnak mind a vonzalom erejéről, mind a magányról; mert a csillag – a vágyakozás szeme.
    5. Mindenképp kerüljék, hogy önmagukat az áldozat szerepében tüntessék fel. Testrészeik közül a legéberebben mutatóujjukat figyeljék, mert az a vádaskodásra szomjazik. A mutatóujj az áldozat ismertetőjele – ellentétben a győzelem jeleként egyszerre felmutatott középső- és mutatóujjal, a mutatóujj önmagában a kapituláció szinonimája. Bármennyire is visszataszító lenne a helyzetük, ne hibáztassák a külső erőket: a történelmet, az államot, a főnököt, a fajt, a szülőket, a hold fázisait, a gyerekkort, az erőszakos biliztetést. Bőséges és unalmas a választék, és a bőség meg az unalom már önmagában véve is elég sértő ahhoz, hogy ha ésszerűen gondolkodunk, ne éljünk vele. Abban a pillanatban, mikor másra hárítják át a felelősséget, lemondanak arról, hogy megváltoztassanak bármit; mondhatnám úgy is, hogy a vádaskodásra szomjazó ujj azért röpköd ádázul összevissza, mert elszántságuk nem volt eléggé szilárd. Végső soron az áldozati helyzetnek van egy sajátos vonzereje. Együttérzést vált ki, megkülönböztet a többiektől, az áldozattudatként felmutatott mentális engedmények félhomályában országok és kontinensek henyélnek. Az áldozatiságnak megvan a maga kultúrája, amely a magánügyvédektől a nemzetközi kölcsönökig terjed. Tekintet nélkül e rendszer hangoztatott céljaira, tevékenységének kizárólagos eredménye az elvárások szándékos leszorítása, amikor jelentős vívmányként hirdetik ki és könyvelik el azt, ha valaki szánalomra méltó. Persze van ennek bizonyos terápiás hatása, és a föld forrásainak szűkösségét tekintve talán még higiénikus is, s miután nincs jobb, meg lehet elégedni ezzel is, de próbáljanak meg ellenszegülni ennek a csábításnak. Bármennyire is teljes és megfellebbezhetetlenül nyilvánvaló a vereségük, ameddig az ítélőképességük birtokában vannak, ameddig ki tudják ejteni, hogy „nem”, tagadják meg ezt. Utóvégre ne csak a gyönyörökért, hanem a nehézségekért is próbálják meg tisztelni az életet. Ez része a játéknak, és az a jó benne, hogy nem ámítás. Valahányszor kétségbeesnek vagy a kétségbeesés szélén állnak, amikor kellemetlenségeik vagy nehézségeik támadnak, emlékezzenek arra, hogy az élet a számára egyetlen érthető nyelven szólítja meg önöket. Más szóval igyekezzenek egy kicsit mazochisták lenni: az élet értelme eme mellékíz nélkül nem teljes. Ha segít ez valamit, emlékezzenek arra, hogy az emberi méltóság abszolút fogalom és nem aprózható fel; hogy összeférhetetlen az egyedi kérésekkel és a látszat tagadásán alapul. Ha valamelyest elhamarkodottnak találják ezt az érvet, gondoljanak legalább arra, hogy ha áldozatként tüntetik fel magukat, azzal csak növelik a felelőtlenség légüres terét, amit oly szívesen töltenek be a démonok és a demagógok, mivel az angyaloknak az akaraterő bénulása nem szerez örömöt.
    6. Nincs jó híre a világnak, ahol szándékukban áll megvetni lábukat. Földrajzi szempontból még inkább elfogadható, mint történelmiből, vizuálisan még mindig sokkal vonzóbb, mint szociálisan. Nem egy bájos kis hely, ahogy majd hamarosan rá fognak jönni, és kétlem, hogy kellemesebbé válna akkorra, amikor itt fogják hagyni. Ez azonban az egyetlen világ, ami a rendelkezésükre áll: nincs választási lehetőség, de még ha lenne is, nincs garancia, hogy egy másik sokkal jobb lenne. Itt van – konkrétan, szó szerint – a dzsungel, a sivatag, a csúszós lejtő, a mocsár stb., ám ami még rosszabb, ugyanez van átvitt értelemben is. Ahogy Robert Frost mondta: „A legjobb kiút – áttörni rajtuk.” És még azt is megjegyezte, bár egy másik versében, hogy „társadalomban élni annyit jelent, mint megbocsátani”. Ehhez az áttöréshez fűzött néhány észrevétellel szeretném beszédemet befejezni.
    Próbáljanak nem figyelni azokra, akik igyekeznek tönkretenni az életüket. Sokan lesznek: hivatalos pozícióban lévők és önjelöltek egyaránt. Tűrjék el őket, ha már elkerülni nem tudják, mihelyt azonban megszabadultak tőlük, azon nyomban feledkezzenek meg róluk. Főképp ne meséljenek történeteket arról az igazságtalan bánásmódról, amit elszenvedni kényszerültek; kerüljék ezt, bármennyire is együttérző a hallgatóság. Az efféle mendemonda meghosszabbítja ellenségeik létezését; nagyon valószínű, ők arra számítanak, hogy kibeszélnek mindent, és tapasztalataikat meg fogják osztani másokkal. Egyetlen ember sem érdemli meg, hogy rajta gyakorolják az igazságtalanság (vagy akár az igazságosság) módozatait. Nincs értelme a szemtől szembeni viszonyra energiát pazarolni: csak a visszhangnak van értéke. Bármely elnyomónak ez a legfőbb elve, akár az állam szponzorálja, akár saját énje vezérli. Ezért hessegessék el vagy fojtsák el a visszhangot; ne hagyják, hogy több időt raboljon el önöktől, mint amennyire szükség volt ahhoz, hogy megtörténjen egy esemény, bármennyire is kellemetlen vagy jelentős volt az.    Ellenségeik cselekedetei attól válnak jelentőssé vagy fontossá, ahogyan fogadják őket. Ezért hajtsanak át rajtuk vagy menjenek el mellettük, mintha a sárga lámpa villogna és nem a piros. Ne időzzenek rajtuk hosszan sem gondolatban, sem szavakban, ne legyenek büszkék arra, hogy megbocsátottak nekik vagy elfelejtették őket – az legyen az első dolguk, hogy megfeledkeznek minderről. Ily módon megszabadítják agysejtjeiket a fölösleges izgalomtól; és ezzel talán megmenthetik az ostobákat önmaguktól, hiszen a felejtés távlata a megbocsátásnál rövidebb. Váltsanak csatornát: ha nem is tudják leállítani az adást, de legalább módjukban áll csökkenteni a népszerűségét. Ez a döntés aligha fog tetszeni az angyaloknak, de mindenképpen nagy csapást mér a démonokra, és ebben a pillanatban ez a legfontosabb.
    Jobb lesz, ha itt most befejezem. Örömmel töltene el, ha hasznos lenne önöknek mindaz, amit elmondtam. Ha nem, ez azt mutatja, hogy, sokkal jobban fel vannak készülve a jövőre, mint ahogy korukhoz képest elvárható lenne. Ami, úgy gondolom, ugyancsak örömre adhat okot és nem aggodalomra. Bárhogy lenne is, akár jól fel vannak készülve, akár nem, minthogy nem ünnepnek néznek elébe – sok szerencsét kívánok, mert szükségük lesz rá. Azt gondolom, meg fognak birkózni a nehézségekkel.
    Nem vagyok javasasszony; nem jósolhatom meg a jövőjüket, de puszta szemmel látom, hogy mennyi minden szolgál a javukra. Először is megszülettek, és ez önmagában is fél siker; demokráciában élnek – egy olyan házban, amely félúton van a rémálom és az utópia között –, ahol az egyén kevesebb akadályba ütközik, mint máshol.
    Végezetül, a michigani egyetemen folytatták tanulmányaikat; véleményem szerint, már csak azért is az ország legjobb egyetemén, mert tizenhat évvel ezelőtt ez az egyetem a föld leglustább emberének, alázatos szolgájuknak, aki gyakorlatilag még angolul sem tudott, rendkívüli lehetőséget biztosított. Körülbelül nyolc éven át tanítottam itt; itt tanultam ezt a nyelvet, amelyen most önökhöz szólok; néhány kollégám még itt dolgozik, mások nyugdíjba vonultak, vannak, akik itt, Ann Arbor földjében nyugszanak, ahol most önök állnak. Világos, hogy érzelmeimben különösen kötődöm ehhez a helyhez; és önöknek is ugyanolyan sokat fog jelenteni ez a hely körülbelül tíz év múlva. Ilyen nagyságrendben vagyok képes megjósolni a jövőjüket; és tudom, hogy nem fognak elkallódni, pontosabban, sikeresek lesznek. Tíz év múlva, ennek a városnak az említésekor az önöket elöntő melegség azt fogja jelenteni, lényegtelen, hogy szerencsések voltak-e vagy sem, mert megvalósították önmagukat mint emberi lények. Mindenekelőtt ilyen sikert kívánok önöknek a jövőben. A többi már a szerencsétől függ és kisebb a jelentősége.

Troján Anna fordítása

Joszif Brodszkij (1940–1996), a Nobel-díjas orosz költő, miután 1972-ben hazájából távozásra kényszerítették, az USA-ban telepedett le, ahol különböző egyetemeken tanított orosz irodalmat és írásművészetet. Hosszú éveket töltött Ann Arborban, ahol a Michigan Egyetemen oktatott. A Búcsúbeszéd a stadionban című esszéjét 1988-ban írta, és el is mondta a Michigan Egyetemen a végzős hallgatókat búcsúztató ünnepélyen. Brodszkij rendkívül komolyan vette a tanári hivatást, s a rá jellemző paradox, erkölcsi maximalizmussal viszonyult tanítványaihoz éppúgy, mint másokhoz.