Lev Lunc

Szülőhaza

Venyjamin Kaverinnak

    I.

    – Te nem ismered önmagad, Venya – mondtam. – Nézz csak magadra!
    Tükör. A tükörben erőt sugárzó arcú, magas férfi. Fekete haja vadul hullik makacs homlokába, s nyugodt, derűs szemöldöke alatt szenvedélyesen ég vad, mélyen ülő, pusztaságot idéző szeme.
    – Venya, te nem látod magad. Ilyen voltál, amikor Egyiptomból megérkeztél Kánaánba, emlékszel? Te voltál, aki a Kheronból lefetyelted a vizet, így, hasmánt a földön fekve, mohón és gyorsan. Emlékszel, ahogy utolérted azt a gyűlöletes férfit, aki fennakadt hajánál fogva a fán, és ott lógott a föld fölött? Megölted és kiabáltál, és ő is kiabált, és a cédrus is kiabált…
    – Ostoba vagy – felelte Venya. – Mért nem hagysz békén? Nem szeretem a zsidókat. Piszkosak…
    – Igen, Venya. De minden zsidóban, benned is, ott van egy ősi… hogy is mondjam… próféta. Olvastad a Bibliát? Tudom, hogy bennem is itt van, a homlokom magas… De nézz csak rám, alacsony vagyok és vézna, az orrom az ajkam felé görbül. Levnek hívnak, ami oroszlánt jelent, de ugyan mi hasonlít bennem az oroszlánra… Akarom, de nem bírom kipréselni magamból azt a szigorú és gyönyörű valamit… Pátosz, Venya. De neked sikerülni fog, neked prófétaarcod van.
    – Hagyj már békén, Ljova, légy oly szíves. Én nem akarok zsidó lenni.
    Pétervárott egy nyári estén ülök barátommal egy üveg házi pálinka mellett. A szomszéd szobában apám, egy öreg lengyel zsidó, kopasz, ősz szakállú és pajeszos, arccal kelet felé imádkozik, és lelke azon jajong, hogy egyetlen fia, az ősrégi család utolsó sarja, a szombat szent előestéjén iszogat. És az öreg zsidó maga előtt látja a kék eget Palesztinában, ahol sohasem volt, de látta, és látja, és látni fogja. Én pedig, aki nem hiszek Istenben, én is sírok, mert akarom, de nem bírom meglátni a távoli Jordán folyót és a kék eget, mert én szeretem azt a várost, ahol születtem, és az anyanyelvem idegen nyelv.
    – Venya – szólok –, hallod az apámat? A hétnek hat napján kereskedik, becsapja az embereket és zsörtölődik. De a hetedik napon Sault látja, amint a kardjába dől. Te is megláthatod, neked meg kell látnod, Venya, te tudsz rajongani, tombolni és kegyetlen lenni.
    – Hideg vagyok és érzéketlen – feleli –, nem szeretem a zsidókat. Minek is születtem zsidónak? De igazad van. Idegen vagyok magamnak. Nem tudom magam megtalálni.


    II.

    – Akkor én segítek neked – mondtam. – Menjünk, Venya.
    A fal túloldalán apám abbahagyta az imádkozást. Asztalhoz ültek: apám, anyám és nővérem. Engem nem hívtak, engem már három éve nem hívtak; úgy éltem a házukban, mint egy filiszteus. Az ő házuk Betlehemben állt, örökké kék ég alatt, szőlőskertektől övezve. Az én házam ablaka a Zabalkanszkij sugárútra nézett – egyenes, idegen, de gyönyörű utcára. És rám piszkos, poros és hideg ég tekintett le.
    Forradalom: üres utcák. Fehér éjszaka. Az utca, akár egy vasúti pálya, úszva összeszűkül a távolban. A villamosvezeték oszlopai madárrajként röpülnek.
    – Venya, amikor nézem ezt a várost, úgy tűnik, mintha már láttam volna valamikor, és ugyanilyen hőségben égő, egyenes vonalú és iszonyatos volt. És mintha mi már találkoztunk volna benne, és te ugyanilyen voltál, csak másképp, furcsán voltál öltözve. Kinevetsz…
    De nem nevet ki. Az Obuhov hídon feketén és vadul kinő magából, karjait a folyó fölé terjeszti. Szürke kabátja fölrepül válla mögött, és pusztaságot idéző szenvedélyes szeme lát.
    – Igen! – kiáltja. Hangja olyan hosszan hangzó és erőteljes, mint a húr zengése. – Emlékszem. Csónakban ültünk. Olyan kerek csónakban, mint egy golyóbis. És csáklyával lökdöstük magunkat. Hőség volt…
    – Hőség volt! – felelek kiáltva. Őrjöngve nézünk egymásra, hirtelen megnövünk, lángolunk, és egymásra ismerünk. És hirtelen megalázva összegörnyedünk és nevetünk.
    – De bolond vagy – mondja Venya –, még én is belelovaltam magam. Hülyeség.
    Nyári fehér éjszaka. Száraz kőházak között áll a zsinagóga. Fellépdelünk széles lépcsőjén, a zsinagógából elénk jön az öreg samesz, az ágrólszakadt templomszolga.
    – Ja ez má megin mágá? Ma nem lehet egyátálán. Ma sombat van.
    Ez nekem szól. Nem először jövök el hozzá. És nem először fordulok el tőle undorral.
    Rá se nézek, úgy dugom kezébe a pénzt, ő pedig surranva, mint egy egér, nesztelenül átvezet bennünket az előtéren a hatalmas, szunnyadó terembe.
    Venyát nem érdekli az egész, és lustán nézeget körbe. Én apró léptekkel megyek, a földet bámulom.
    – Erre – szól a samesz.
    Az alig észrevehető ajtó csikorogva kinyílik. Dermesztő hideg csap meg bennünket. Csúszós lépcsőfokok vezetnek lefelé. Pislog a gyertya. Az ajtó pedig becsukódik mögöttünk.
    – Hallgasd!
    Távol a mélyben morajlás.
    – Már háromszor voltam itt, Venya. Féltem… De veled nem félek.
    – Én se félek – mondja –, de nem akarok lemenni. Nem akarok.
    Azt mondja, „nem akarok”, és lépdel lefelé a csúszós lépcsőn. „Nem akarok” – mondja, és megy.
     Az út lefelé hosszú és füllesztő. Ahogy haladunk, egyre hangosabb a morajlás. A gyertya még mindig pislog.
    Nincs több lépcsőfok. Fal. A falon túl magas, sűrű morajlás, kocsikerekek zaja és ostorpattogás. A gyertya kialszik.
    – Lev – mondja Venyjamin –, menjünk!
    – Itt fal van, Venyjamin. Sokszor voltam már itt. Nincs kiút.
    És a sötétben megint hallottam hosszan hangzó és erőteljes hangját, mely olyan volt, mint a húr zengése.
    – Jehuda! Erre! Tudom az utat!
    Nehézkesen kinyílt a kőajtó, és a nap égő aranya őrülten az arcomba vágott.


    1.

    Az első, amire Jehuda emlékezett: egy utca, egyenes, mint a királyok útja. Nehéz, álmatag nap vakítja a hatalmas várost, fehér, áttetsző por úszik Jehuda fölött. Jehuda kisfiú, piszkos lenvászon khitonban és tunikában ül az utcán, és nyeli a port. Kétkerekű harckocsi száguld el mellette. Az erős lovak legyező alakban széttartva futnak, horkantanak, és eszelős pofájukat az ég felé csapják. Szemben rohan egy másik szekér. A porban zörögve kikerülik egymást a szűk utcában, le sem lassítják kemény futásukat. Jehuda középen ül, s a zengő lüdiai ostorok a feje fölött csapkodnak.
    Az első, amit Jehuda megszeretett: a hatalmas város, az egyenes vonalú, messze tartó utcák, az egyenes, pontos sarkok és az óriási, nyugodt házak. Babilonban született Jehuda. Alacsony volt és gyors, és a lelke erőtlen volt, mint az oktalan, de ravasz madáré. Nem volt sem apja, sem anyja, se rokona, se barátja, és senki sem tudta, honnan, melyik nemzetségből, melyik törzsből jött, de júdeai volt.
    Jehuda tudta: messze nyugatra, a sivatagon túl van egy gyönyörű ország, ahonnan anyja jött, akit ő nem ismert, és apja jött, akire nem emlékezett. Jehuda látta, hogy a nép nyugat felé fordulva imádkozik, és könyörög a titokzatos és félelmetes Jahve istenhez, hogy visszatérhessen elődei földjére. De Jehuda nem imádkozott. Mert ő az utcán élt, és szerette annak a városnak áttetsző porát, amelyben született, Babilonét.


    2.

    És amikor nyugatról fújt a szél, az áttetsző por megsárgult, és csípte a szemét. Akkor felállt Jehuda a földről, és futott, amíg csak el nem csöndesült a szél. Úgy röpült Jehuda az egyenes utcákon, akár egy vad nisusi ló… A babilóniaiak a földön fekve nyeldesték a port és melegedtek a napon. Jehuda átugrálta őket, lehagyta a harckocsikat, vörös haja úgy lobogott utána, mint az oroszlán sörénye. Nyugatról fújt a szél, a sivatagon túlról, onnan, ahonnan Jehuda apja jött, akit Jehuda nem ismert, és ahonnan anyja jött, akire nem emlékezett. És a sivatag sárga szele felemelte Jehudát, és vitte magával Babilonon keresztül, akár egy porszemet.
    Babilon pedig egyenes utcáival és derékszögű sarkaival szétterült az Eufrátesz fölött. Az utcák oly egyenesen zuhantak a folyóba, mint a nap sugarai, áthatoltak a magas rakodópartok alatt, és átszakítva a rézkapukat lépcsőfokokkal ereszkedtek a folyóhoz. Mint parittyából kilőtt kő, úgy rohant át Jehuda a kapuk alatt, belevetődött a gyors folyású vízbe, és úszott. A folyó sűrűn tarkállott a sok csónaktól, és nemegyszer megütötték a lapátok a júdeait, nemegyszer szidalmazták durva és fájó szavakkal. Ám Jehuda nem hallott és nem látott. Átúszta a folyót, felszaladt a lépcsőn, és le sem rázta a csillogó hideg csöppeket khitonjáról, úgy röpült tovább, hajtotta a nyugati szél.
    Sovány volt és erőtlen, de amikor a sivatag felől fújt a szél, akkor hajnalhasadástól napnyugtáig és napnyugtától hajnalhasadásig futott, sebesebben, mint az angaroszok, a cári kengyelfutók. Elfutott a jobb parti régi palota mellett, elfutott a tarka új palota alatt, amely a hegytetőn állott. Nyolcszor körbefutotta a Bela-Marduk templomot, nyolcszor, az egymásra épített bástyák számának megfelelően. Négyszer körbefutotta a Babil-dombot, a magasan a város fölött emelkedő négyszintes, titokzatos függőkerteket. Az őrség tompa pikákkal ütötte Jehudát, az íjászok megfeszítették a húrt íjaikon, hogy lássák, vajon gyorsabb-e az íjvessző, mint Jehuda. Az íjvessző gyorsabb volt. És Jehuda fáradhatatlanul futott tovább a városban, akár a sárga sivatagi szél.
    A város körül kúszott a hatalmas fal, a Nilitti-Bél. Négy égtáj felé nézett, és mind a négy oldala egyenlő hosszú volt, akár az ember tenyerének. Száz kapu szakította meg a falat, és száz kapunál hangzott fel a baktriai kürtök hangja, jelezve az alkonyatot. A sáncfal széles volt, akár egy utca, és utca is vezetett rajta. Este Jehuda fölment a nyugati falra, és végigfutott a szélén, közben a sivatagot nézte, ahonnan a szél fújt. Amikor elült a szél és a por ismét kifehéredett, a júdeai lefeküdt a falon, és nyugat felé nézett, arrafelé, ahol a titokzatos, gyönyörű, idegen ország volt.


    3.

    Amikor pedig a mocsár felől fújt a szél, nedves bűz szivárgott be Babilonba. Az emberek akkor házukba mentek, a lovak lelógatták fejüket és lassabban futottak. És akkor Jehuda lelkébe bekúszott a fájdalmas bánat. Felkelt, és csüggedten átment a hídon a jobb partra, ahol alacsony, lehangoló házakban júdeaiak éltek. Alig tudott lépni, tántorgott, ahogy egy ifjú jár, aki először életében tér haza egy nő nyoszolyájából. És amikor saját népe közé ért, mohón hallgatta a próféta zengő és kegyetlen beszédét, ahogy a távoli, csodálatos országról beszélt. De Jehuda nem hitt a prófétának, és szívében nőtt a fájdalmas bánat.
    És egyszer, amikor a prófétát hallgatta, ez történt: tekintete egy ifjúra esett, aki kissé távolabb állt. Az ifjú magas volt, arca erőt sugárzott. Fekete haja dühösen hullott makacs homlokába, s nyugodt, derűs szemöldöke alatt szenvedélyesen égett vad, mélyen ülő, pusztaságot idéző szeme. Jehuda megismerte az ifjút, de nem tudott visszaemlékezni, hol látta már. És a lelkében érthetetlen szavak szólaltak meg. Szürke, ismeretlen, hideg eget látott, és hideg szél fütyült a fülében.
    Az ifjú pedig szintén Jehudát nézte, és szintén ráismert. Kínlódva megfeszült magas homloka, és a szeme elmélyült: szürke, ismeretlen, hideg eget látott.
    Jehuda odalépett hozzá, és megkérdezte:
    – Ki vagy, ifjú?
    És az ifjú így felelt:
    – Benjámin vagyok, apám nevét nem tudom. És te ki vagy, ifjú?
    És Jehuda így felelt:
    – Jehuda vagyok, júdeai, apám nevét nem tudom.
    Akkor így szólt Benjámin:
    – Rossz nekem, Jehuda. Jövevény vagyok Babilonban. Hol a szülőhazám?
    És Jehuda utánamondta:
    – Hol a szülőhazám?
    És mindketten hallgattak. Szaporán és sípolva ziháltak, lelkükből érthetetlen szavak szakadtak föl. És hirtelen meglátta Jehuda, hogy az ifjú bal karján, a váll alatt három pont, három himlőhelyre emlékeztető sebhely volt, amely háromszöget alkotott. És mindketten felkiáltottak az idegen, furcsa nyelven.
    És szólt Benjámin:
    – Ismerlek téged.
    És szólt Jehuda:
    – Ismerlek téged.
    Sokáig álltak így, megdöbbenve.
    A próféta pedig zengő hangon kiabált, hogy már közel a megváltás ideje, és hogy közeledik már Jahve Kürosz perzsa király seregével, hogy visszavigye a zsidókat az ígéret földjére.


    4.

    Az első, amire Benjámin emlékezett: sötét és furcsa viszketés a bal karján, a válla alatt. Bal karján, a válla alatt fekélyes pontok fehérlettek. A három fehér pont úgy viszketett, akár a sóval behintett seb. Akár egy sebesült epiruszi eb esett Benjámin a földre, homokba dörzsölte karját, körmével kaparta, aztán jobb kezével magához húzva a bőrt, forró ajkának csókjával csillapította a fájdalmat, amely csak nem akart csendesedni. És csak amikor a mocsár felől fújt az északi szél, akkor állt föl Benjámin, és teleszívta tüdejét a hideggel, a hidegből áradó nyugalommal.
    Az első, amit Benjámin megszeretett: a forró és mindent legyőző gyűlöletet. Babilonban Eman, az aranymíves talált rá a csecsemő Benjáminra, és nevelőapja lett. Benjámin gyönyörű volt, és Eman úgy szerette, mint édes fiát, de Benjámin meggyűlölte, és elment tőle. És Amaszajhoz ment, a levitához, és elment Amaszajtól, a levitától. Sok házat megjárt és sok apát odahagyott, és mindenütt Jahve áldása szállott a gazdája házára, ügyeire és nemzetségére. De Benjámin mindig elment. Olyan volt a lelke, mint az erdei vadnak, bölcs, hallgatag és gyűlölködő. Gyűlölte Babilont, a várost, melyben született, és a gyönyörű országot, ahonnan apja jött, és ahol apjának apja élt, és Jahve istent, a titokzatosat és idegent.


    5.

    És tovafolytak az évek, akár az Eufrátesz vizei, melyek az Eritreai-tengerbe torkollanak. Új napok görögtek a régiek nyomában, Jehuda nőtt, és nőtt a szakáll is arcán, és szívében kinőtt a szerelem. Megszerette a babilóniai Rematot, Ramutnak, a rézmetszőnek a leányát. Remat kicsi volt, sötét bőrű és nem is szép, de a szeme olyan kék volt, mint az északról érkezett rabszolganőké. Jehuda pedig nincstelen volt és rongyos. Madárlelke volt, és úgy élt, akár az oktalan és tiszta madarak. De amikor kisarjadt arcán a szakáll és szívében a szerelem, felkelt és járni kezdte a várost, hogy munkát szerezzen. De nem talált.
    Mindennap találkoztak, Jehuda és Benjámin, és Jehuda reszketett a félelemtől és az örömtől, amikor látta az ismerősen otthoni szürke hideg eget, amelyet nem ismert meg mindjárt. Sokáig nézte egymást a két ifjú, és némán váltak el.
    De egyszer odalépett Benjámin Jehudához, és így szólt:
    – Jehuda, te éhes vagy.
    És szólt Jehuda:
    – Igen, éhes vagyok.
    És szólt Benjámin:
    – Gyere velem. Tudok egy csónakot, nincsenek evezősei.
    És kérdezte Jehuda:
    – És hová megyünk rajta?
    És felelte Benjámin:
    – Ur városába.
    És szólt Jehuda:
    – Úgy legyen.


    6.

    Babilonból szőrmét és khioszi bort, ciprusi rezet és khalkedóniai bronzból készült tárgyakat szállítottak Urba. Így történt: a hajó kerek volt és mély fenekű, örmény fűzfából összeütött testét bőrrel vonták be, és belülről kitömték szalmával. Jehuda és Benjámin hosszú csáklyákkal lökdösték a hajót a folyón lefelé. Az áru a szalmán hevert, az árun szamár állt. És így volt: amikor Urba értek, eladták árujukat, a hajót és a szalmát, a bőrt pedig levették és felmálházták vele a szamarat. Így tértek vissza gyalogszerrel Babilonba, mert az Eufrátesz sebes folyású volt, és nem akadt ember, aki sodrását legyőzte volna.
    Nem egyszer, nem is kétszer csorogtak le az ifjak az Eufráteszen Babilonból Urba, és nem egyszer, nem is kétszer lépték ki az utat Urból Babilonba. Már öreg gazdájuk, Aviel is meghalt, most már ők maguk vették az árut és a csónakot, és maguk adtak el mindent. Jehudának már volt három váltás ruhája és egy pár beótiai saruja. A lányok rajta felejtették szemüket Jehudán. És előfordult, hogy amikor Urból jövet nők jöttek szembe, Jehuda így szólt: „Szeretlek téged, te lány.” Az pedig így felelt: „Jól van” – és lefeküdt a homokba. Benjámin pedig távolabb állt, és nyugat felé nézett. Nyugatra csatornákkal szabdalt szezámmezők és fügéskertek voltak, a kerteken túl a sárga sivatag, a sivatagon túl pedig a gyönyörű és ismeretlen ország, ahonnan Benjámin apja jött és ahol apjának apja élt.
    És megszerette Jehuda Benjámint, és megszerette Benjámin Jehudát. De némán szerették egymást. Nem egyszer, nem is kétszer tették meg együtt útjukat, és egy szót sem szóltak egymáshoz. De egyszer, amikor Babilon rézkapuja felé közeledtek, feltámadt a sivatagi szél. És Jehuda lelke nyugtalankodni kezdett, borzolta a nyugati szél, és felkiáltott Jehuda: „Nem ott van az én szülőhazám?” És kezével nyugat felé mutatott. És felkiáltott Benjámin: „Nem!” És még egyszer kiáltott: „Nem! Gyűlöllek, Jahve, kegyetlen és gonosz vagy. Bűneink a te fejedre szállnak és a te bűntetteid a te szívedbe.” És a földre esett Benjámin, teste görcsökben rángott, és habzott a szája. És felkiáltott: „Így szól Jahve, aki megteremtett téged, Jákob! Ne félj, mert megmentettelek – az enyém vagy. Amikor vizeken kelsz által, ott leszek veled, és a folyók nem nyelnek el, mert én vagyok Jahve, a te istened, a Izrael Szentje!
    Keletről elhozom utódaidat, nyugatról összegyűjtelek téged. És azt mondom északnak: add vissza, és délnek: ne tartsd magadnál. Vezesd ide fiaimat a messzeségekből és leányaimat a világ végeiről. Én vagyok Jahve, aki szent előttetek, Izrael megalkotója, a ti fejedelmetek.”
    És Jehuda megértette, hogy Benjáminba Jahve lelke szállt, és arcra borult. De messze a porfelhőkön túl meglátta a nagy falat és a Bel-Marduk templom nyolcadik bástyáját és a Babil-dombi függőkerteket, és eszébe jutottak a nyílegyenes utcák és a fehér áttetsző por, és így szólt: „Nem hiszem!”
    És másnap felkelt a földről Benjámin, a próféta, fogta a kését és lehasította a bőrt a bal karjáról, a váll alatt. De amikor a seb begyógyult és újra benőtte a bőr, újra ott fehérlett rajta a három pont, háromszög alakban.


    7.

    És így történt. Kézen fogta Jahve Küroszt, a perzsa királyt, hogy meghódoljanak előtte az összes népek, és kiövezte a királyok csípejét, hogy megnyissák Kürosz előtt a kapuk szárnyait. Ő maga ment Kürosz előtt, és elsimította a hegyeket, összetörte a rézkapukat és leverte a vasreteszeket.
    Kürosz pedig, a perzsa király, elvezette az Eufrátesz vizét egy tóba, és amikor feljött a Tasztarosz csillag, a száraz medren keresztül bevonult Babilonba. Ott megölte a babilóniai uralkodót és híveit. A kincseket elvette magának, a feleségeket meg szétosztotta harcosai között.
    És ugyanazon az éjjelen, amikor feljött a Tasztarosz csillag, Jehuda szívében dalra fakadt Bal-Bül, a szerelem madara. Mert Ramut, a rézmetsző a falakon védte a várost az ellenségtől, Remat pedig, a lánya, vastag zsinórt eresztett le az ablakából. Jehuda felmászott a zsinóron, és azon a nagy éjszakán megismerte Rematot, a rézmetsző lányát, és megismerte a boldogságot.
    Reggelre pedig eljött Habiz, egy perzsa, aki azt mondta Rematnak, hogy apját megölte, és mostantól a lány az ő rabszolgája.


    8.

    És szóla Jahve Benjáminnak, az ő prófétájának ajakival:
    – Ne félj, Jákob, szerelmetes fiam, akit kiválasztottam. Mert én kiárasztom a vizeket mindenre, aki szomjúhozik, és a patakokat mindenre, ami kiszáradt, lelkemet árasztom a te népedre és áldásomat ivadékaidra, hogy növekedjenek a füvek között, mint a fűzfák a források mellett. Ne feledd ezt, Jákob és Izráel, mert te az én rabszolgám vagy. Megsemmisítem törvénytelenségeidet, akár a ködöt, és bűneidet, akár a felhőt. Örvendezzetek, magas egek, mert Jahve szól imigyen: repessetek az örömtől, földi mélységek; zengjetek éneket, hegyek és erdőségek. Így szól Jahve, a te engesztelő istened, aki nemzett téged anyád méhében. Én vagyok Jahve, aki teremtett benneteket, én egyedül nyitottam szét az egeket és terítettem széjjel a földet. Én vagyok, aki elpusztítottam a hazugok jeleit és felfedtem a varázslók őrültségét, aki a mélybe vetettem a bölcsek eszét és tudásukat ostobasággá változtattam, és aki azt mondja Jeruzsálemnek: „Benépesülsz”, és a júdeai városoknak: „Újjáépültök”; aki a feneketlen mélységnek azt mondja: „Száradj ki”, aki Küroszról így beszél: „A rabszolgám vagy”.
    És a zsidók tömegéből egyedül Jehuda mondta:
    – Nem hiszem!
    És szólt Benjámin, a próféta:
    – Légy átkozott!


    9.

    A felvonulási úton, az Aj-Bursabumon véges-végig, a Lilil-Csigalla csatornán keresztül, a nyugati kapuhoz vezető hídon vánszorogtak a zsidók. Minden Jahvét és Küroszt, a perzsa királyt éltette – a lovak nyerítése és az öszvérek bőgése, az énekesek kiáltása és a júdeai hárfák és cimbalmok zengése. A tömeget magas sapkát viselő ostoros lovasok igazgatták. És voltak mind együtt negyvenkétezerhatszázan. Betlehemből, Netofahból, Azmavethből, Kirjátból, Csarimából és más helyekről. Mind mentek arra a földre, ahonnan atyáik jöttek és ahol atyáik atyái éltek. Nemzetségek és törzsek szerint mentek együtt, mentek feleségeik, gyermekeik, vitték jószágukat, barmaikat és valamijük csak volt. Sesbassar vezette őket, Joákim fia. Így mentek el Babilonból.
    Babilon pedig egyenes utcáival és derékszögű sarkaival szétterült az Eufrátesz fölött. Az utcák oly egyenesen repültek, mint a delelőn álló nap sugarai, és a kegyetlenül tűző, álmosító nap alatt izzottak a hatalmas, nyugodt házak. Áttetsző fehér por szállt fel Babilon fölé.
    Babilon körül kúszott a Nilitti-Bél magas fala. A nyugati falon a nagykapunál feküdt Jehuda. És lőn, hogy amikor elmentek már minden törzsnek a fiai, kijött az útra egy csapat férfi, akik nem tudták apáik nevét. Élükön haladt Benjámin, a próféta. Egyenes volt és magas, és nyugat felé tekintett. És Jehuda odakiáltott neki: „Benjámin!” És felelt Benjámin: „Légy átkozott! Majd eljössz hozzám, megszaggatod ruhádat, és hamut hintesz fejedre, és azt mondod majd: »Vigyél engem magaddal!« De megfizettetik neked a te cselekedeteid szerint, és nincs bocsánat az árulónak. Légy átkozott!”
    Este volt ez. És feltámadt a szél a mocsarak felől. Akkor felkelt Jehuda, és elment Habizhoz, a perzsához, és azt mondta neki: „Add nekem Rematot, a te rabszolgádat feleségül.” És azt kérdezte Habiz: „Mit adsz nekem cserébe?” És azt felelte Jehuda: „Magamat!” És leborotválták a szakállát, és Ormuzdot, a bálványt imádta, és rabszolgája lett a perzsának, és elvette feleségül rabszolganőjét, Rematot.


    10.

    Negyednapon kiment Jehuda, a rabszolga az utcára, és lefeküdt a közepére, ahogy egykoron kisfiú korában, és beszívta szülővárosa fehér, áttetsző porát. Szaporán, mélyen és örvendezve lélegzett. A járókelők átléptek rajta, a kocsik elszáguldottak mellette, lüdiai ostorok fütyültek feje fölött.
    És lőn, amikor a nap nyugatra hajlott, feltámadt a sárga, sivatag felől fújó szél. És a szél lábra állította Jehudát. És megkérdezte a babilóniai lány, Remat Jehudát: „Hová mész?” De az nem válaszolt.
    És vitte a szél Jehudát a Nyugati kapuhoz, ki az útra, amely Circezium és Rila városán keresztül Jeruzsálembe vezet. Hőség volt, és Jehuda futott, horkantott, akár egy ló, fáradhatatlanul futott, akár egy ló, mint egy angarosz, a királyi kengyelfutó. Kemény és kongó volt az út. Jehuda futott. Teste véresre sebződött, feje súlyosan lógott vállán – Jehuda futott. Hangosan, sípolva lélegzett, talpa hangtalan csapta a kemény utat, futott éjjel és futott nappal. Szeme véreres lett, testét kiverte a hab, lelke kimerült, de a nyugati szél csak egyre fújt – és Jehuda futott.
    Harmadik napon estefelé meglátta a zsidókat a távolban. Hangosat kiáltott és karját kinyújtotta feléjük, hangosan kiáltozott és karját nyújtogatta, de nem érte el őket. Akkor a földre esett, és kúszni kezdett az úton, ahogy a kígyók csúsznak. Jehuda véres nyomot hagyott maga után az úton, de a nyugati szél egyre csak fújt.
    A hatodik napon elérte a zsidókat. A menet végén azok a férfiak haladtak, akik nem tudták apáik nevét, és Benjámin próféta vezette őket. És lőn, amikor megálltak egy lerombolt út menti háznál pihenni, odakúszott hozzájuk Jehuda.
    És szólt Benjámin:
    – Íme elárulta népét és leborotválta a szakállát. Öljétek meg, zsidók!
    És szólt Jehuda: „Testvérem!” De Benjámin így felelt: „Te nem vagy az én testvérem.” Akkor Jehuda felállt. Térde rogyadozott, vér folyt testéből, keze csupa vér volt, de a bal karján a váll alatt ott fehérlett a három pont, háromszög alakban. Ajka véresen habzott, és véreset fröcskölve ismeretlen, idegen és hideg szavakat köpött ki. És megragadta a rabszolga Benjámin bal karját, és látták a zsidók a válla alatt a három fehér pontot háromszög alakban. És remegni kezdett a próféta, és kiabálni kezdett az idegen, zengő nyelven, és kiszakította a kezét Jehuda kezéből, odanyújtotta Zakkájnak, a harcosnak, szólván: „Vágd le!” És levágta neki Zakkaj, a harcos, a bal karját a kulcscsontjánál, és a kar leesett a földre. És látták a zsidók a három, fekélyes sebhelyre hasonlító fehér pontot a karon.
    Benjámin pedig fölemelte jobb karjával a balt, és Jehudához vágta. Jehuda elesett, és a zsidók megkövezték. Döngve, kimérten hullottak egymásra a kövek, nehéz halommá magasodva…

    Az ajtó hangtalanul és súlyosan becsukódott, és a szürke sötét rám bámult. Szememben még mindig ott volt a sivatagi álmosító nap.
    – Venyjamin! – kiáltottam. – Vigyél magaddal, Venyjamin!
    Ritmikus döngés felelt az ajtó mögül: mintha köveket dobtak volna egymásra. És hirtelen felkiáltott egy messze hangzó és erőteljes hang, mely olyan volt, mint a húr zengése.
    – Légy átkozott!
    És megszámlálhatatlan láb lépteinek dübörgése. Én pedig a nedves falhoz dőltem, és tébolyultan kapartam. Testem csupa seb volt, vérben ázott és üvöltött a fájdalomtól. A léptek zaja elhalt a távolban. Aztán csönd lett.
    – Venyjamin! – kiáltottam. – Testvérem! Miért hagytál el engem?
    És megint csönd.
    Teltek a percek, de lehet, hogy napok. Nem tudom, meddig állhattam ott, mozdulatlanul, gondolattalanul és fájva. Nem tudom, miért, hirtelen meggörnyedve fölfelé indultam a lépcsőn. A fölfelé vezető út nehéz volt és füllesztő. Sebes lábam meg-megcsúszott, térdemet a lépcsőfokokba ütöttem. Hirtelen megbotlottam. Abban a pillanatban gyertya lobbant, és megláttam: a lépcsőn előttem ott feküdt a ruhám, Venyjamin ruhája és Venyjamin bal karja. Vállából még lassan csordogált a vér, és győzedelmesen fehérlett háromszög alakban a himlőoltás három hege, a bölcs Európa örök bélyege.


    III.

    Kiléptem az utcára. Régi kedves zakóm, kedves régi nadrágom takarta megtépázott khitonomat és megtépázott testemet. Semmim se fájt. Ruhám úgy fedte sebeimet, mint egy hatalmas tapasz. Csak a szememben égett még mindig a forró, aranyló nap.
    Egy üzlet. A kirakat üvege. És a tükörkép alacsony, kopasz, piszkos és undorító embert mutat, homloka keskeny, szeme vizenyős, tekintete ravasz. Én vagyok ez. Magamra ismertem. És megértettem: minden, ami szép és ősi volt bennem, magas homlokom és átszellemült szemem – mindez ott maradt az úton, amely Circeziumon és Rilán keresztül Jeruzsálembe vezet. Azon az úton zsidók mennek a hazájuk felé, Sesbassar vezeti őket, Joákim fia, és követi őket Benjámin, a magányos próféta.
    Pétervár pedig egyenes utcáival és derékszögű sarkaival szétterült a Néva fölött. Az utcák oly egyenesek, mint a nap sugarai, és rajtuk hatalmas, nyugodt házak. Pétervár fölött pedig szürke és hideg az ég, az enyém, de idegen.

Hetényi Zsuzsa fordítása

Lev Lunc (1901–1924) tragikusan fiatalon halt meg, agyembóliában. Életműve egyetlen kötet. Első színművét (Törvényen kívül) tizennyolc évesen írta, és húszéves volt, amikor betiltották (ezután nem jelent meg tőle semmi a Szovjetunióban). Az allegorikus városban forradalom söpri el a tirannust, és a harcban a nép felszabadítását hirdető új uralkodó ismét tirannus lesz.
    Zamjatyin a fiatal írót zseninek és a Szerapion testvérek írócsoport legtehetségesebb tagjának tartotta. Lunc írta a csoport kiáltványát, amelyben a nyugati irodalmak követését, a cselekmény visszaállítását és a politikai nézetek szabadságát, az irodalom politikától és propagandától független létezését hangoztatta. Gorkijnak írott levelében panaszkodik, hogy nyugatosságát zsidó származásával magyarázzák, és nem ismerik el, hogy orosz író. Kettős kultúrájúságának problémájáról szól a Szülőhaza (1922), amelyben a bibliai idők, a babiloni száműzetés és a jelen párhuzamosan jelennek meg.