Ilja Ehrenburg

A Nagy Inkvizítor – immár nem legenda

A Julio Jurenito tiltott fejezete

    Azokon az ínséges napokon, amikor korgó gyomorral fagyoskodtam és fejemet kötött sállal bugyoláltam be, elkezdtem gondolkodni, tán nem is gondolkodni, hanem inkább morfondírozni – azaz megpróbáltam körbegondolni a világot és benne magamat. Semmi sem sült ki belőle, a kép sehogyan sem akart összeállni. Sem az Élelmezési Bizottság szent Grálja, sem Nazimovék idillje nem adott magyarázatot az eseményekre. Ugyanolyan terméketlen volt munkám a Durov-színházban¹.
    Éjt nappá téve töprengtem, még versben is (sőt a verseknek a Moszkvai elmélkedések címet adtam). Féltem, hogy úgy járok, mint Andersennél a bolond, aki észrevette, hogy a király meztelen, pedig már régen pompás palástot szőtt volna rá milliók ájtatos tekintete, még ha meg sem érdemelte². Ám a másik véglet se vonzott különösebben. Én már csak ilyen vagyok. Ott gajdol egy tagbaszakadt legény az angyali seregekről, én meg csak állok, s azt gondolom: „Hű, de pattanásos az orra, és hogy izzad; biztos csak az jár a fejében, hogy elénekli a magáét, jól bezabál, és aztán sütteti a hasát a napon. Vajon mi a jobb: Pál apostolt dutyiba dugni, mint egy betörőt, vagy szájtátva hallgatni mindenkit, aki se istent, se embert nem ismerve hetet-havat összehord, s arra várni, hogy na, most rukkol ki egy új evangéliummal?…”
    Így morfondíroztam magamban, miközben sorra emésztettem az Izvesztyija napi híreit, Lenin beszédeit és egy szárított sós halat – utóbbit a 87-es számú élelmiszerjegyre kaptam Ragyelov egyik emberétől. Kétségeimet megosztottam Jurenitóval. A Mester így szólt:
    – Magam is szeretném kissé megtisztogatni a benyomásaimat és elvonatkoztatni a szárított haltól. Ezért szépen felkeressük a parancsnoki hidat, és elbeszélgetünk egy bizonyos valakivel, aki ama hídon áll. Ott majd tárgyszerűen felismerheted ennek az új patetikus nyavalyának a legkülönfélébb tüneteit, akár az elsőéves medikus a viziten. Nos, akkor találkozunk holnap, éjfél után kettőkor.
    Ismertem a Mestert, nem akartam a kíváncsiság bűnébe esni és arról faggatni, hogy pontosan kihez is megyünk, és miért e kései órán, és végül, hogy hogyan szándékozik belépési engedélyt szerezni.
    Csak amikor már a kihalt, hófútta Kremlen keresztül mentünk a „parancsnokhoz”, akkor jöttem rá, hogy félek. Nem mintha hittem volna az elbűvölő legendáknak, amelyeket a főügyészek egykori barátainak ráérő feleségei terjesztettek arról, hogy a bolsevik vezetők amolyan átmenetet képviselnek Hasfelmetsző Jack és az apokalipszis sáskái között. Egyszerűen csak féltem azoktól, akik nemcsak a saját életüket irányítják, hanem mások sorsa fölött is rendelkezhetnek. Mindig is féltem a hatalomtól, már kicsi koromban is nagy ívben elkerültem az egyébként jólelkű rendőrt, aki csuklyája alatt bóbiskolt a Precsisztyenka sarkán. Ugyanis most, hogy az utóbbi időben barátaim, ivócimboráim és kenyeres pajtásaim egész sorát látom miniszterek, komisszárok és más „hatalmasok” szerepében, rájöttem, hogy a félelmet nem a személyek váltják ki belőlem, hanem amolyan mellékes dolgok, mint a királyi többes szám, az aktatáska vagy egy aprócska megbízólevél. Hiszen ki tudja, hogy mi jut eszébe, mert ami eszébe jut, azt véghez is viheti. Egy szó mint száz, kijelentettem a Mesternek, hogy a legfőbb kommunistához én nem megyek, mert nagyon félek tőle; inkább a kapunál megvárom, s ő majd utána mindent szépen elmond. Ez már a kapualjban volt, s a Mester válasz helyett atyaian fellódított a lépcsőn.
     Ahogy beléptünk a dolgozószobába, épp csak elkaptam valakinek a csúfondáros és okos tekintetét, és rájöttem, hogy jobb kereket oldanom, de ehelyett a sarokban levő állvány mögé rohantam, és az Engels-mellszobor védelmében leguggoltam. Reszketve gondoltam: „Mindjárt meglátnak. Micsoda szégyen! Hogyan fog erről majd beszámolni Ilja Ehrenburg, a költő majdani életrajzírója?” Nem féltem az ágyúktól, se a puskáktól, Schmidttől sem és Ajsa népétől sem³, és most beijedek egy jóságos bácsitól, aki öt évvel ezelőtt szomszédom volt Párizsban, és a kedvenc kávéházamban itta a sört… Mégsem tudtam legyőzni félelmemet. Beszélgetésük alatt mindvégig a sarokban gubbasztottam; egyszer eltüsszentettem magam egy porszemtől, és ezzel kiérdemeltem az Ő csodálkozó pillantását és a Mester semmibe vevő szavait: „Egy elvtárs van velem, nem érdekes.”
    Az európai sajtóban a legkülönfélébb interjúk jelentek meg a kommunizmus vezéreivel. Ezek közül kettő volt feltűnő: az egyik H. G. Wells író különös sétája Leninnel a jövendő városaiban (közben egy rendkívül energikus fotográfus vidáman kattogtatta gépét körülöttük), a másik pedig a madridi Buenos Dias újság tudósítójának beszámolója arról, hogyan falja Trockij mértéktelen mohósággal a burzsuj kisdedek húsából készült aprócska fasírtokat. Azt hiszem, mégis kivételesen érdekes lehet a Mester és a főkommunista éjszakai beszélgetése, mert kényes kérdéseket érintettek, s noha helyzetem nem volt valami rózsás, tényleg úgy éreztem, mintha a kis szoba, amelynek magas ablakai a behavazott, végtelen pusztaságokra nyíltak, valóságos kapitányi híddá lényegülne át, a kihalt Kreml pedig az egész jéggé dermedt Oroszországgal együtt egy vad, elszabadult hajóvá.
    Egyébként a kommunista eleinte megpróbált teljesen másról beszélni, és válasz helyett inkább kérdezett – olyasmiket, hogy mikor lesz Mexikóban forradalom, sok helyre eljut-e az országban az elektromos áram és ilyesmi. De a Mester gyorsan a támadás biztos módszeréhez folyamodott, és ezzel más irányba tudta terelni a beszélgetést.
    – Mi a véleménye arról a tétlenségről, nemtörődömségről és az erők megbocsáthatatlan tékozlásáról, amely Szovjet-Oroszországban történik? – kérdezte Jurenito. – Hová pazarolódik az erő, miközben nyakunkon a vetési kampány, a donyeci szénmedence, a terménybeszolgáltatási agitáció és végül a villamosítás? A költők a köldöknézésről és Epirusz teknőceiről írnak verseket, a festők szakállakat és vécékagylót rajzolnak, a filológusok gyökereiket vájkálják, a matematikusok pedig a gyökeikkel piszmognak. A színházban Claudel misztériumait játsszák. Miért nem zárják be a színházakat, miért nem szüntetik meg a költészetet, a filozófiát és a többi ilyen léhaságot?…
    – Mindezeket inkább beszélje meg Lunacsarszkijjal – válaszolta békésen a kommunista. – A művészet az ő gyengéje, én egyáltalán nem értek hozzá, és az ön által felsorolt mesterségek egyáltalán nem érdekelnek. Számomra szórakoztatóbb, ha dekrétumokat írhatok az államosításról, s ezzel milliókat rázhatok fel álmukból, mint ha Puskin verseit olvasnám, amelyek fölött engem is becsülettel elnyom az álom. Gyermekkorom óta nem olvastam, és nem is olvasok semmi mást, csak szakirodalmat. Nem nézegetek képeket, nekem érdekesebbek a grafikonok. Sosem jártam színházba, csak tavaly kellett elmennem „hivatalból” a „köztársaság vendégeivel”, de az unalmasabb volt még az iskolai Puskinnál is. A kommunizmusra való áttéréshez minden erőnket, gondolatunkat, akaratunkat és egész életünket egyvalamire kell feltenni: a gazdaságra. A bevetett föld, a megkonstruált mozdony, a kész kisipari termék – íme a kommunizmus felé vezető út, s következésképp életünk célja. Hagyják a szanszkrit szövegeket, a szerelmi sóhajokat, az új istenek építését, de a régiek renoválását is, képeket, verseket, tragédiákat és egyebeket. Inkább csináljanak egy kaszát, süssenek kenyeret!
    – Megértem önt – szólt Jurenito –, ön az egészséges rögeszmésség magasztos példája. Akinek sokféle gondolata van, az állvány mögött kuporogva végzi életét (ez már azután történt, hogy tüsszentettem), és úgy kezdi, hogy merev szemellenzőket rak föl, hogy minden energiáját egy szándékra összpontosíthassa. A rögeszmésség ügy, mozgalom, élet. A sokgondolatúság gyönyörű és csillogó szórakozás, a halál előtti vacsora desszertje. Engedje meg, hogy egy második kérdést is feltegyek önnek. Hogyan tűrheti a tömeggyűlésező balodali eszereket, az idealistákat, akik csöndesen ugyan, de tovább szidják lakásukon a történelmi materializmust; és végül azokat a milliókat, akik mind a mai napig nem a kommunizmus győzelmében hisznek, hanem legfeljebb Szent Pantyelejmon gyógyító erejében?
    – Ez megint nem az én reszortom. Forduljon felvilágosításért ………. elvtárshoz (a rettegés egy újabb rohama úgy elkapott, hogy nem hallottam jól a nevet). Azt gondolom, hogy az ártalmatlan embereket, még ha el is tévelyednek, nem érdemes bántani. Persze hogy nekünk van igazunk. Persze hogy ők tévednek, egy részük ostoba, a többi áruló. Emezeket felvilágosítjuk, amazokat eltüntetjük.
    – Önnek teljesen igaza van – helyeselt a Mester –, a képmutatók fanatikusnak fogják nevezni. De vajon lehet-e bármit is csinálni, ha nem hiszünk vakon abban, hogy a miénk az abszolút igazság? Ha nekem talán igazam van, de az ellenségemnek is igaza van, és még valakinek és még valakiknek, és mindannyiunknak csak az Egyetlen Igazság egy kicsike szilánkja van birtokunkban – ahogy a gyámoltalanok bizonygatják, amióta világ a világ –, akkor kénytelenek vagyunk elismerni bizonyos tényeket, azután pedig befekhetünk az ágyba, és halálunkig vakarhatjuk a hátsó felünket. A cselekvés ott kezdődik, ahol a magasröptű filozófiai „de”-k végződnek. Nagyon tudom értékelni azt az erőt, amellyel azt mondta, „persze”. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az igazság kilencvenkilenc százaléka az öné, hanem mind a száz, hiszen ha egy mensevik csak egy százaléknak is a birtokában van, akkor a Butirka börtön helyett meg kell hívni egy megbeszélésre, tanácskozni kell vele, megvitatni, átgondolni, mérlegelni, kételkedni, és akkor a cselekvésnek lőttek. Az ön szemét elfedő kötés nagyszerű páncél, amely megvédi a bölcselkedés ördögétől, a toleranciától és minden egyéb indoebédutáni badarságtól. Olvastam a mai Izvesztijában a kivégzettek névsorát…
    A kommunista közbekiáltott:
    – Ez olyan szörnyű! De mit lehet tenni, kénytelenek vagyunk!
    Nem láttam az arcát, de a hangjából éreztem, hogy tényleg bántják a kivégzések, hogy nem csak diplomatikus fordulatot használ, hanem az őszinte sajnálat szól belőle, aki minden bizonnyal jólelkű ember, és a légynek se tud ártani.
    Így folytatta:
    – Mi a jobb jövő felé vezetjük az emberiséget. Egyesek, akiknek ez nem kifizetődő, állandóan zavarnak bennünket. A bokrokba rejtőzve lövöldöznek ránk, felrobbantják előttünk az utat, és azon igyekeznek, hogy soha ne érjünk célhoz. El kell őket távolítanunk, és ha egyet megölünk, ezreket mentünk meg. Mások megmakacsolják magukat, mert nem tudják felfogni, hogy az ő boldogságukért küzdünk, félnek a nehéz átmeneti időktől, inkább régi kunyhójuk szánalmas hűvösébe húzódnak, és foggal-körömmel ragaszkodnak a múlthoz. Mi pedig előrefelé hajtjuk őket, a paradicsomba hajtjuk őket vaskorbáccsal. A dezertáló vöröskatonát azért kell agyonlőni, hogy a gyermekei élvezhessék majd a beköszöntő kommunizmus minden édes gyümölcsét!
    Talpra ugrott, föl és alá kezdett futkosni a dolgozószobában, és már az iróniát félretéve beszélt, gyorsan és elkeseredve köhögte ki a szavakat:
    – Minek mondja ezt nekem? Én is tudom! Azt hiszi, nekem könnyű? Magának könnyű, aki csak nézi! Nekik könnyű, akik csak engedelmeskednek! Én vagyok, akinek nehéz, én szenvedek! Persze, persze, történelmi folyamatok, szükségszerűség, miegymás. De valakinek csak ki kellett találni, el kellett kezdeni, és az élére állni. Két évvel ezelőtt még szuronyokkal járkáltak, bömböltek, darabokra tépték a tábornokokat, tenyészállatok tőgyét vágták ki. Háborgott, tombolt a tenger.⁴ Csak meg kellett valakinek fogni és egy biztos és világos cél felé irányítani a gyűlölet minden erejét, az új élet erős vágyát: állj meg, te gyáva, fordítsd meg a szuronyod, és védd a szovjeteket! Dolgozz, te naplopó, építs mozdonyt! Vessetek! Javítsátok az utakat! Esztergáljatok csavart! Kidühöngték magukat a tábornokokon, a birtokaikon felgyújtott földesurakon, a pétervári tisztecskéken, aztán pedig hason csúsztak az ikonok előtt, és meggyónták bűneiket. És kik jöttek? Én, és még tucatnyian, még ezren, a szervezetek, a párt, a hatalom. Levettük vállukról a felelősséget. Kicipeltük a parasztkunyhókból és a kaszárnyákból ide, ezek közé az ősi falak közé, az átkozott palotatermekbe. Én aztán nem fogok szentképek előtt fetrengeni, bűnbocsánatért esedezve, nem mosom kezeimet. Csak azt mondom, hogy nehéz dolgom van. De ennek így kell lennie, hallják, másként nem lehet!
    Kikukucskáltam, és láttam, amint a Mester odarohan hozzá, és magas homlokát csókkal illeti. Úgy megdöbbentem, hogy elszörnyedve futásnak eredtem. Csak a Kreml kapujánál ocsúdtam föl, ahol az őr megállított, és a kilépési engedélyt kérte tőlünk.
    – Mesterem, miért csókolta meg? Tiszteletből, vagy tán szánalomból?
    – Nem. Mindig tisztelem az adott ország hagyományait. Amint észrevettem, a kommunisták is igen hagyománytisztelőek, ami a szokásaikat illeti. Amint végighallgattam, felrémlett bennem az önök Dosztojevszkijének műveiből egy-két hasonló eset, és hogy az illemet betartsam, milliók nevében adtam ezt a rituális csókot.

Fordítók: Henter Nóra, Saroveczki Anna, Mazán Éva.
Szemináriumvezető: Hetényi Zsuzsa. Összeállította: Henter Nóra

Ilja Ehrenburg első és legjobb regényét, a szatirikus Julio Jurenitót 1921-ben pár hónap alatt írta meg Belgiumban, amikor kiutasították Párizsból mint a „bolsevik” orosz avantgárd művészet propagálóját. A kiváló és a hatvanas években nagy sikert aratott magyar fordítás 1966-ban egy olyan 1962-es orosz kiadás alapján készült, amelyből a szovjet cenzúra az alábbi, Leninnél tett látogatást leíró fejezetet kihagyta. (Hasonló sorsra jutott a Horthy-rendszer cenzúrájának jóvoltából Ehrenburg másik népszerű regénye, a Laschik Roitschwantz is, annak 26. fejezetéből maradt ki egy nagy rész, a pápaság történetéből, amely az 1988-as reprint kiadás függelékében olvasható.) A Julio Jurenito itt következő kimaradt fejezetét az ELTE BTK Orosz prózafordítói szakszemináriuma készítette el 1998 őszi félévében.

¹ Az utalások az előző fejezetek eseményeire vonatkoznak. Ld. Ilja Ehrenburg: Julio Jurenito. Ford. Tarisznyás Györgyi. Bp. Európa, 1966
² A szöveg arra utal, hogy a becsapott milliók sejtenek valamit abból, hogy az új rendszer hazudik, de nem mernek megszólalni.
³ Schmidt egy pedáns német fasiszta-fióka (1922-ben vagyunk), Ajsa pedig néger, akinek törzsét Jurenito és kísérete meglátogatta a vad Afrikában.
⁴ Célzás az I. világháborúra.