Leonyid Andrejev

Az Ember élete

Prológus

    A Szürkeruhás Ismeretlen, Ő, az Ember életéről beszél. Egy nagyméretű, szabályos négyszög alakú, teljesen üres szoba belseje látható, melynek sem ajtaja, sem ablaka nincsen. Minden szürke, homályos, egyhangú, szürke falak, szürke padló. Egy láthatatlan fényforrásból egyenletes, fakó fény árad, mely szintén szürke, monoton, kísérteties, nincsenek árnyékok, színes fényfoltok. Némán előlép a szürke falhoz simuló Szürkeruhás Ismeretlen. Formátlan, bő, szürke köpenyt visel, mely alatt kirajzolódnak a nagy test vonalai, fején ugyanolyan szürke csuklya van, mely sötét árnyékot vet arca felső részére. A szemét nem látni. Ami látható belőle: a járomcsontok, az orr és az áll, nagy és súlyos, mintha az egészet szürke kőből faragták volna ki. Ajkai szorosan össze vannak zárva. A fejét kissé felemeli, majd szenvtelen, minden érzelemtől mentes hangon, akár egy fizetett felolvasó, rideg közönnyel olvas fel a Sors Könyvéből.
    A Szürkeruhás Ismeretlen:

    Nézzétek és hallgassátok ezt, ti, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és nevessetek. Elvonul majd előttetek az Ember egész élete, melynek sötét a kezdete és sötét a vége. Ami ez idáig nem létezett, csak a végtelen idő rejtette titkon, nem gondolt rá senki, nem érezte senki és nem tudott róla senki, egyszerre titokzatosan áttöri a nemlét korlátait, és sikoltva jelzi rövid életének kezdetét. A nemlét éjében fellobban egy mécses, melyet ismeretlen kéz lobbantott lángra, íme, ez az Ember élete.
    Megszületvén emberalakot ölt, nevet kap, és mindenben hasonlóvá válik a földi emberekhez. Könyörtelen sorsuk az ő könyörtelen sorsa is lesz, a saját könyörtelen sorsa pedig a többiek sorsává válik.
    Az idő feltartóztathatatlan vonzásában eltökélten járja be az emberi élet összes lépcsőjét, a mélyből felfelé és fentről a mélybe. Korlátozott látása miatt soha nem fogja majd látni a következő lépcsőt, melyre már gyenge lába lép, korlátozott tudása miatt soha nem fogja majd tudni, hogy mit hoz számára az eljövendő nap, az eljövendő óra és perc. És előérzetektől gyötört vak tudatlanságában kétségbeesés és remények közt vergődve betölti majd a vak sors vasakaratát.
    Íme Ő – boldog fiatalemberként. Nézzétek, milyen fényesen lobog a gyertya lángja! A végtelen térségek fagyos szele erőtlenül kering körülötte, ingadozik a láng, de mégis fényesen ragyog a gyertya. De fogyatkozik a viasz, melyet fölemészt a tűz. De fogyatkozik a viasz.
    Íme Ő – boldog férjként és apaként. De nézzétek csak, milyen bágyadtan és furcsán pislog a láng: mintha hunyorogna a sárguló fény, mintha remegne és bújna a hideg elől. De fogyatkozik a viasz, mert felfalja a tűz. De olvad a viasz.
    Íme Ő – öregemberként, betegen és gyengén. Már nincsen több lépcső, sötét mélységek tátonganak a helyükön, de még mindig halad előre a remegő láb. A földhöz simulva erőtlenül terjed széjjel a lobogó láng, remeg és lehull, majd csendben kialszik.
    Így hal meg az Ember. Az éjből érkezvén visszatér ugyanabba az éjszakába, majd eltűnik nyomtalanul az idő végtelenjében, úgy, hogy nem gondol rá senki, nem érzi senki és nem tud róla senki.
    És én, akit mindenki Ő-nek nevez, az Ember hű kísérője leszek élete minden napján, élete minden útján. Habár sem ő, sem szerettei nem látnak majd engem, én mégis mindig ott állok majd mellette észrevétlenül. Mikor virraszt vagy alszik, imádkozik vagy átkozódik. A boldogság óráiban, mikor magasan szárnyal szabad, merész lelke, a csüggedés és szomorúság óráiban, mikor halálos gyötrődésben komorodik el a lelke, és a vér megdermed a szívében, a győzelem és a vereség óráiban, a megváltoztathatatlannal vívott nagy harc óráiban. Én ott leszek vele. Én ott leszek vele.
    És ti pedig, akik azért jöttetek ide, hogy szórakozzatok és vigadjatok, ti halálra kárhoztatottak, nézzétek és hallgassátok: mint távolban zúgó visszhang, bánatával és örömeivel elzúg majd előttetek az Ember rövid folyású élete.

    A Szürkeruhás Ismeretlen elhallgat. A beállt csendben kialszik a fény, sötétség fogja körül őt és a szürke szobát. Lemegy a függöny.

H. Végh Katalin fordítása

Leonyid Nyikolajevics Andrejev (1871–1919) az orosz századforduló irodalmának méltatlanul elfeledett írója és gondolkodója. Pályatársa, Gorkij, akivel Andrejev egy ideig szoros barátságban is volt, így nyilatkozott róla: „Tehetséges, akár az ördög!” Elbeszéléseiben a csehovi próza legmagasabb szintű hagyományainak folytatója, drámáival pedig a modern irányzatok meghonosítói közé sorolható. Jelentőségét jól jelzi az a tény, hogy a korszak kiemelkedő színházi újítója, Max Reinhardt a gazdag orosz drámai termésből Andrejev művét választotta ki és vitte színre Bécsben, 1906-ban (A csillagokhoz).
    A saját korában igen népszerű volt, a legolvasottabb írók közé tartozott.
    Irodalmi megítélését és utóéletét súlyosan meghatározta az orosz forradalomhoz való negatív viszonya. A forradalmat nem fogadta el, Finnországba emigrált, és ott is halt meg 1919-ben.
    A Szovjetunióban agyonhallgatott író maradt, de a politikai liberalizálódással párhuzamosan megindult az ő újrafelfedezése is.
    Magyarul ez idáig elbeszéléseinek gyűjteménye jelent meg, adósak vagyunk még drámáinak magyar fordításával. Jelen részlet Andrejev legismertebb drámájából, Az Ember élete című művéből való. Bízunk abban, hogy talán sikerül némiképp erre a nem mindennapi auktorra irányítani a figyelmet.

A Sátán naplója

Részlet

    Nincs szándékomban hazudni. Nincs még bennem, emberke, szeretet irántad, ha már ölelésre tártad a karodat, még tartsd, kérlek, vissza: a forró csókoknak nem jött még el az ideje. Majd egyszer megöleljük egymást, most viszont legyünk csak visszafogottak és hűvösek, mint két boldogtalan gentleman. Nem állítom, hogy személyed iránt komolyan megnőtt volna a tiszteletem, jóllehet az életed, a sorsod az én életemmé és sorsommá lett: elegendő, hogy önkéntesen igába hajtottam a nyakamat, most ugyanaz a korbács fogja csíkozni hátunkat.
    Igen, egyelőre ennyi elég. Észrevetted, hogy nem írom már nagybetűvel azt, hogy „én”? – magammal és revolveremmel együtt a nagybetűt is kidobtam. Ez az alázat és az egyenlőség jele – érted? Egyenlőnek lenni veled – ez az az eskü, amelyet Mariának és magamnak adtam. Alkotmányod helyességére királyként esküdtem fel. És királyként nem leszek esküszegő: megőriztem ősi életemből a megállapodások tiszteletét. Esküszöm, hű barátod leszek közös száműzetésünkben, nem szököm meg egyedül.
    Mielőtt elhatároztam volna magamat, az utolsó éjjeleken sokat gondolkodtam az életünkről. Ocsmány egy valami, nem igaz? Nehéz és sérelmes olyan egységnek lenni, amelyet itt, a földön embernek neveznek, ravasz, mohó féregnek, amely kúszik, mászik, sietősen szaporodik és hazugságokat mond, fejét védve a csapásoktól, de bármennyit is hazudik, a kijelölt időben mégis elhalálozik. De féreg leszek! Csak szülessenek meg a gyermekeim, csak tapossa el gondolkodó fejemet egy gondolkodásra képtelen láb – mindezt alázatosan fogadom. Barátom, mindketten sértettek vagyunk, és ez már önmagában egy kis enyhülést ad: te meghallgatod az én panaszaimat, én meg a tieidet, így már vannak tanúk! Jó dolog az, ha öldökölnek a tereken, és mindig vannak szemtanúk is és tanúskodók is.
    Hazudni is fogok, ha kell. Nem a próféták játékának szabad hazugságát használom majd, hanem a nyúl kikényszerített hazugságát: amikor el kell rejteni a fület, amikor nyáron szürkévé, télen fehérré kell válnia. Mi mást tehetsz, ha minden fa mögött ott áll egy puskás ember! Ez csak kívülről tűnik fel rossznak, csak onnan hívja ki maga ellen a rosszallást, de nekünk, barátom, élnünk kell. Csak hadd rosszallják továbbra is a kívülállók, de mi farkasként hazudunk majd, ha rákényszerülünk, hirtelen kimondjuk és torkon ragadjuk. Élni kell, barátom, élni kell, és vajon mi vagyunk-e a bűnösök, hogy olyan jó a kísértése és az íze a forró vérnek? Egyikünk sem büszke sem a hazugságra, sem a gyávaságra, sem a szilajságunkra, nem meggyőződésből vagyunk vérszomjasak.
    Bármennyire is ocsmány az életünk, még sokkal inkább boldogtalan – egyetértesz? Még nem szeretlek, emberke, de ezeken az éjszakákon gyakorta sírni szerettem volna szenvedéseiden, megkínzatott tested miatt, örök megfeszítettségre ítélt lelked miatt. Farkasok közt farkasnak jó lenni, nyulak között nyúlnak, férgek között féregnek, szellemük sötét és unalmas, óhajuk alázatos, de te, emberke, magadba rejtetted az Istent és a Sátánt, és mily iszonyúan gyötrődik az Isten és a Sátán ebben a szűk és bűzös helyiségben! Farkassá válik az Isten, átharapja a torkot és habzsolja a vért. Nyúllá válik a Sátán, púpos háta mögé rejti fülét. Egyetértek veled, ez már-már elviselhetetlen. Örök pánikkal és kínnal tölti el az életet, elkerülhetetlen a lélek bánata.
    Gondold csak el: magad szülte három gyermekedből az egyik gyilkos lesz, a másik áldozat, a harmadik bíró és hóhér. És mindennap megölik a gyilkosokat, és állandóan újra megszületnek; és a gyilkosok naponta megölik a lelkiismeretet, és a lelkiismeret végez a gyilkosokkal, és mindnyájan elevenek: a gyilkosok is, a lelkiismeret is. Micsoda homályban élünk! Hallgasd csak meg a teremtés óta kiejtett emberi szavak összességét, és azt gondolod majd: ez az Isten! Nézd végig a legelső napoktól kezdve az ember tetteit, és undorral kiáltasz fel: ez állat! Így harcol, ezer és ezer éve, eredménytelenül önmagával az ember, végtelen az ő lelkének bánata, és rettenetes és iszonyatos rabszolga-fülének a szenvedése, az Utolsó Ítélet pedig gyakran késik… és azt mondom én neked, nem is jön el soha: egyedül vagyunk, emberke, az életünkkel, örökre!
    Ezt is elfogadom. A Föld még nem adott nekem saját nevet, nem tudom, ki is vagyok: Káin vagy Ábel? De elfogadom az áldozatot, ahogy a gyilkosságot is elfogadom. Mindenütt mögötted és mindig veled, emberke. Üvöltve hirdetjük majd a pusztában az igét, számolva azzal, hogy senki sem hallja meg… vagy mégis, valaki meghallja? Látod, már veled együtt hinni kezdek Valaki Fülében, hamarosan hiszek majd a Háromszögletű Szemben is… hiszen, becsszóra, lehetetlen, hogy egy ilyen koncertnek ne legyen közönsége, hogy üres teremben rendezzenek meg egy ilyen előadást!
    Arra gondoltam, hogy még soha senki nem ütött meg, és elkezdtem félni. Mi történik a lelkemmel, ha valakinek a goromba keze arcul csap?… mi lesz velem? Hiszen tudom, hogy arcomat semmifajta földi fizetség vissza nem adja, de mi lesz akkor a lelkemmel?
    Esküszöm, ezt is elfogadom. Mindenütt a nyomodban és mindig veled, emberke barátom. Mit nekem az arcom, amikor te Krisztusodat ütötted arcul és köpted szembe? Mindenütt a nyomodban! Ha kell, magam ütöm meg – itt, ezzel a kezemmel, amelyikkel írok – Krisztust: mindig a nyomodban, emberke. Vertek minket és verni fognak, ütöttük Krisztust és ütni fogjuk… ah, keserű, szinte elviselhetetlen az életünk!
    Épp nemrég utasítottam el az ölelésedet, mondván, hogy még korai. Most azt mondom: öleljük meg egymást szorosabban, testvér, még szorosabban szoruljunk egymáshoz, olyan fájdalmas és olyan rettenetes magányosan élni, amikor zárva van az összes kijárat. Én még nem tudom, miben rejtőzik több büszkeség és szabadság: abban-e, hogy saját akaratomból távozom, amikor csak óhajtom, vagy ha ellenállás nélkül elfogadom a hóhér súlyos kezét? Mellünkön keresztbefont kézzel, egyik lábunkat könnyedén meggörbítve, fejünket büszkén felvetve, nyugodtan várakozni:
    – Hóhér, végezd a kötelességed!
    Vagy:
    – Itt a mellem, lőjetek, katonák!
    Ez egy plasztikus póz, tetszik nekem. De még jobban tetszik, hogy ebben a pózban furcsa módon újjászületik az Énem. Persze a hóhér nem késlekedik megtenni a kötelességét, a katonák nem eresztik le fegyverüket, de a határvonal a fontos, a másodperc, amikor halhatatlannak érzem magam a halál előtt, és tágabbá válok az életnél. Furcsa, de fejem egyetlen mozdulatával, egyetlen mozdulatocskával – amelyet idejében gondolok vagy mondok ki – mintha kiemelném a lelkemet a forgásból, és az egész kellemetlen művelet rajtam kívül zajlik le. Mikor kapcsológombként a halál kattan egyet, sötétsége nem takarja el a fényt, mert az már korábban különvált és szétáradt a térben, hogy valahol újra összeálljon és felragyogjon… de hol?
    Különös, különös… Az embertől indultam – és ott találom magamat az Emlékezetnélküliség falánál, melyet egyedül a Sátán ismer. Ugyanakkor milyen sokat is jelent a póz! Ezt nem szabad elfelejteni! De ugyanolyan meggyőző lesz-e, nem veszít-e plasztikusságából a póz, ha halál helyett, a hóhér és a katonák helyett valami mást kell mondani… mondjuk ezt:
    – Itt az arcom, üssétek!
    Nem tudom, miért okoz nekem gondot az arcom, de nagyon sok gondot okoz, emberke, beismerem, hogy nyugtalanít. No, nem, ez butaság! A lelket kiemelem a forgásból. Csak üssék! Amikor nincs ott a lélek, semmivel sem megalázóbb, mintha a kabátomat kezdenéd verni a fogason…
    …De egészen elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül, és illetlenül elgondolkodom a társaságodban. Már fél órája hallgatok a papír fölött, azt hittem, állandóan beszélek, ráadásul nagyon is elevenen! Elfelejtettem, hogy a gondolkodás kevés, beszélni is kell! Milyen kár, emberke, hogy a gondolatcsere érdekében ilyen rossz és meglopott ócskás kegyeihez kell folyamodnunk, mint a szó – ellop minden értéket, üzleti fogásaival elrontja a legjobb gondolatokat is. Az igazat megvallva: ez jobban elkeserít, mint a halál vagy a verések.
    Rémiszt az elhallgatás szükségszerűsége, amikor eljutok a rendkívüliig, ami kifejezhetetlen. Kicsiny patakként, futva igyekszem az óceánhoz, mélyében véget ér a csobogásom. Mozdulatlanul, végtelenül ring bennem előre-hátra az óceán. Csupán a hangját és a vízcseppjeit dobja ki a partra, mélye néma és moccanatlan, értelmetlenül suhannak felszínén a könnyű hajócskák. Nos, hogyan fejezem ki magam?
    Mielőtt elhatároztam volna, hogy földi rabszolga leszek, sem Mariával sem Magnussal nem beszéltem… miért is beszélnék Mariával, amikor akarata éppoly világos, mint a tekintete? De rabszolgává lettem, Magnushoz mentem panaszkodni és tanácskozni – úgy vélem, ezzel kezdődik az emberség.
    Magnus csöndben hallgatott, úgy látszott, kissé szórakozottan. Éjjel-nappal dolgozik, szinte nem ismer szünetet, és energikus kezei között a felszámolás bonyolult művelete olyan sebesen halad, mintha egész életét ezzel töltötte volna. Tetszik nekem a lendülete, a kisszerű dolgok csodálatraméltó megvetése: egy uralkodó könnyedségével dobálózik az összekavarodott ügyekben a kétes milliókkal… De nagyon fáradt, sápadt arcában nagy és sötét a szeme, ahogy Mariától megtudtam, gyakori fejfájás kínozza.
    Az életre vonatkozó panaszaim nem váltottak ki belőle különösebb együttérzést. Bármilyen hibákkal is ruháztam fel az embert meg az életet, Magnus türelmetlenül egyetértett velem:
    – Igen, igen, Wandergood, ez jelenti azt, hogy emberek vagyunk. Az Ön szerencsétlensége, hogy erre későn jött rá, és most csak fölöslegesen idegeskedik. Ha majd csak egyetlen részét is megtapasztalja annak, ami most annyira elrémíti Önt, másképpen fog beszélni. Mellesleg örülök, hogy elhagyta a közönye: sokkal idegesebb és elevenebb lett. De honnan került a szemébe ez a mérhetetlen félelem? Wandergood, térjen már magához!
    Felnevettem.
    – Köszönöm, már magamhoz tértem. Valószínűleg a rabszolga tekint a szememből Önre, a rabszolga, aki a kötélre vár… legyen türelemmel, Magnus, még nem szoktam hozzá egészen. Mondja, el kell majd követnem… meg kell kísérelnem… egy gyilkosságot?
    – Nagyon is lehetséges.
    – És nem mondaná el, hogyan fog ez megtörténni?
    Egyszerre néztünk nagy fehér kezére, de Magnus kissé ironikusan felelte:
    – Nem, ezt nem mondom el. De ha óhajtja, elmondok valami mást: azt, hogyan kell elfogadni egészen az embert – hiszen azt szeretné.
    És nagyon hűvösen, valami titkos türelmetlenséggel, mintha egy másik gondolat tartaná fogságban, röviden beszámolt egy önkéntelenül is iszonyatos gyilkossá vált emberről, hogy tényt közölt-e, nem tudhatom, lehet, hogy kizárólag nekem találta ki ezt a sötét kis mesét, de a dolog lényege a következő: Régen történt, egy orosz politikai száműzött, egy művelt, olvasott ember, aki ugyanakkor vallásos is – ami Oroszországban még előfordul –, megszökött a száműzetésből, és hosszú ideig tartó és kínos bolyongás után lelt befogadásra a szibériai erdőkben, valamilyen szektás fanatikusok között. Az erdő mélyén hatalmas friss fából épített kunyhók, magas kerítések, magas, szakállas férfiak, óriás-vad kutyák… szóval valami ilyesmi. És egyszer, éppen az ő jelenlétében, meg kellett történnie egy szörnyű bűnnek: ezek az eszeveszett misztikusok valami szilaj vallásos elképzelés értelmében kénytelenek voltak megölni egy ártatlan bárányt, vagyis a kezdetleges oltáron himnuszok éneklése közben egy gyermeket. Magnus nem ismerhette az összes kínos részletet, csak röviden azt ismertette, hogy ez egy hétéves, új ingecskét viselő kisfiú volt, aki mellett ott állt fiatal édesanyja is. A száműzött minden észérve, meggyőzése, miszerint hatalmas csalást készülnek elkövetni, hiszen az úr kegyelme nem várhatja őket ezután, de várja majd a pokol minden kínja, hiábavalónak bizonyult a fanatikusok elfogult és szenvedélyes konokságával szemben. Térdre esve könyörgött, sírt, a kés után kapott a kezével – az áldozat már ott feküdt meztelenül az asztalon, az anyja meg csitítani próbálta könnyeit és kiáltozásait –, de a fanatikusok csak még megveszekedettebb állapotba kerültek: megfenyegették, hogy őt is megölik…
    Magnus rámpillantott, és különös-hűvösen és lassan ejtette ki a szavakat:
    – Mr. Wandergood, Ön hogyan viselkedett volna abban az esetben?
    – Magától értetődően harcoltam volna, amíg csak meg nem ölnek!
    – Igen? Emberünk másképp cselekedett. Felajánlotta szolgálatait, és saját kezével, a rituális énekszó hangjai mellett átvágta a fiúcska torkát. Önt ez megdöbbenti? De emberünk azt mondta: jobb, ha ezt az iszonyatos bűnt és a terhet magamra veszem, minthogy átadnám a pokolnak ezeket az ártatlan-ostobákat. Persze hasonló dolgok csakis az oroszokkal eshetnek meg, és úgy vélem, emberünk maga is őrült volt kissé. Ott is halt meg később, az őrültek házában.
    Rövid hallgatás után kérdeztem meg:
    – És Ön hogyan cselekedett volna, Magnus?
    Még hűvösebben válaszolta:
    – Az igazat megvallva, nem tudom. Ez a pillanat függvénye. Nagyon is lehetséges, hogy egyszerűen elmentem volna ezektől a vadállatoktól, de lehet, hogy… Mr. Wandergood, az emberi őrültség roppant ragályos…
    – Ön ezt őrültségnek nevezi?
    – Azt mondtam: az emberi őrültség. De, Wandergood, itt most Önről van szó: Önnek mi a véleménye erről? Nos, megyek dolgozni, Ön pedig gondolkozzék el, vajon hol húzódik az emberi – amit egészében be akar fogadni – határa, aztán majd mondja el nekem. Remélem, nem gondolta meg magát, és velünk marad?
    Leereszkedően simogató mosollyal ment ki, én meg ott maradtam gondolkozni. És most azon töprengek: hol húzódik a határ?
    Bevallom már, hogy teljesen oktalanul félni kezdtem Thomas Magnustól… vagy ez a félelem az én teljes-emberségem egyik új ajándéka? De mikor így beszél velem, nagyon zavarba jövök, ijedten pillogok, megtörik az akaratom, mintha egy ismeretlen súlyt akasztottak volna rá. Gondold csak el, emberke: tiszteletteljesen szorítom meg a kezét és örvendek, ha megsimogat! Ez korábban nem így volt, most – minden beszélgetés közben – azt érzem, hogy ez az ember mindenben tovább tud lépni nálam.
    Félek, hogy gyűlölöm. Ha nem éreztem szerelmet, nem ismerem a gyűlöletet sem, micsoda rémisztő dolog Maria apjánál kezdeni a gyűlöletet!… Mekkora homályban élünk, emberke! Íme, kiejtettem Maria nevét, tiszta tekintete megérintette lelkemet, és már ki is aludt a gyűlöletem Magnus iránt (vagy csak kitaláltam azt?), és vele együtt kialudt ember-és-élet-félelmem (vagy csak kitaláltam azt is?), és óriási nyugalom ereszkedik a lelkemre.
    Mintha a fehér vitorlás ismét ott suhanna a tükörsimaságú tengeren. Mintha itt tartanám a kezemben a feleletet mindenre, és csupán csak lusta lennék kinyitni és elolvasni. Mintha halhatatlanságom tért volna vissza… ah, nem tudok, emberke, többet mondani! Kívánod, hogy erősen megszorítsam a kezed?

Urbán Nagy Rozália fordítása

Andrejev 1918-ban, Teriokiben, Finnországban kezdte el írni utolsó kisregényét, világháborútól, forradalmaktól elgyötörten. 1919-ben bekövetkezett váratlan halála megakadályozta abban, hogy befejezze. Csonkaságában is példaértékű alkotás ez, a kilátástalanság vallomása az emberi szeretet és szenvedés hiábavalóságáról.
    Végkicsengésében végtelenül pesszimista mű. Az író egyértelműen vallja, hogy a pokol itt van a földön, és ez a földi pokol sokkal kegyetlenebb és elviselhetetlenebb, mint az a bizonyos „kénszagú”, ahonnan a Sátán könnyelműen, játékra éhesen érkezik közénk.
    Közvetlenül az író halála után angol, német, francia nyelvű méltatások értékelték igen magasra Andrejev utolsó kisregényét. A világ számos országában kitűnő fordításokban jelentették meg.