Vlagyimir Szolovjov

A három erő

    Az emberi fejlődés a történelem kezdete óta három őserő irányítása alatt áll. Az első arra törekszik, hogy az emberiséget az élet minden területén és fokán egy magasabb rendű elvnek vesse alá, valamint hogy a maga kirekesztő egységében egybegyúrja és összeforrassza a partikuláris formák sokféleségét, miközben elnyomja a személy önállóságát, az individuális élet szabadságát. Egy úr és a rabszolgák bénult tömege – ez az, ami ennek az erőnek a végső kiteljesedését jelenti. Ha ez az erő hegemón szerepre tett volna szert, akkor ez az egész emberiség halálos egyformaságba és mozdulatlanságba való merevedését jelentette volna. De eme erő mellett működik egy másik, ezzel közvetlenül szemben álló erő is. Ez az utóbbi szétzúzni igyekszik ezt az élettelen egységet, szabadságot kíván adni az élet partikuláris formáinak – a személynek és tevékenységének egyaránt. Eme másik erőnek a hatására az emberiség individuális elemei válnak az élet kiindulópontjaivá, amelyek aztán kizárólag önmagukból kiindulva és kizárólag önmagukért cselekszenek. A közösségi (obscseje) mint olyan, elveszíti a reálisan létező lét jelentését, és valamiféle általánosba (otvlecsonnoje), tartalom nélkülibe, formális törvénybe fordul át, hogy végül minden értelmét elveszítse. A mindent elnyelő egoizmus és az anarchia, a minden belső kapcsolatot nélkülöző partikuláris monászok halmaza – ez jelentené ennek az erőnek a végső kiteljesedési formáját. Amennyiben ez az erő kizárólagos uralomra tenne szert, úgy az emberiség alkotó elemeire esne szét, az élet kötelékei szétszakadnának, s a történelem a bellum omnium contra omnes állapotába torkollna, ami egyszersmind az emberi nem önkiirtását jelentené. Mindkét erő negatív, kirekesztő jellegű: az első kizárja az individuális formák és a személyes elemek szabad sokféleségét, a szabad mozgást, a progressziót, a második viszont tagadólag viszonyul az egységhez, az élet magasabb rendű, közösségi elvéhez, s szétzúzza az egyetemes szolidaritást. Ha pusztán csak ez a két erő irányítaná az emberi történelmet, úgy abban semmit sem találnánk az ellenségeskedésen és a harcon kívül, az életnek nem lenne semmilyen pozitív tartalma. A történelem végső soron nem lenne egyéb, mint mechanikus mozgás, amelyet két, egymást átlósan metsző erő határozna meg. Mindkét erőből hiányzik a belső integritás és az élet, következésképpen nem is képesek ezeket átadni az emberiségnek. De az emberiség nem halott test, a történelem pedig nem mechanikus mozgás. Éppen ezért feltétlenül szükség van egy harmadik erő jelenlétére is, amely pozitív tartalommal tölti meg az előbb említett két erőt, megszabadítva azokat kizárólagosságuktól. E harmadik erő képes arra, hogy kibékítse a magasabb elv egységét az individuális formák és elemek szabad tömegével, ily módon hozva létre az egyetemes emberi organizmus ama teljességét, aminek a számára aztán biztosítani tudja a bensőséges és harmonikus életet. És valóban, a történelemben mindig e három erő együttműködését érjük tetten. A különbség az egyik és a másik történelmi korszak, kultúra között mindössze abban áll, hogy az önmagukat éppen megvalósítani igyekvő erők közül melyik a túlsúlyos, noha e két erő tökéletes realizációja – éppen kizárólagosságuk miatt – fizikailag lehetetlen.
    Ha eltekintünk a régi időktől és csak az emberiség történelmének modern korszakára korlátozzuk magunkat, úgy azt látjuk, hogy három történelmi világ, három kultúra él egymás mellett, egymástól élesen elkülönülve: a muzulmán Kelet, a nyugati civilizáció és a szláv világ. Ami ezeken kívül van, nem rendelkezik egyetemes jelentőséggel, nincs közvetlen hatással az emberi történelemre. Mi a viszonya ennek a három kultúrának a történelmi fejlődés három őserejéhez?
    Ami a muzulmán Keletet illeti, nem férhet hozzá semmi kétség, hogy az az első erő, tehát a kirekesztő egység erejének hatása alatt áll. Ott minden a vallás kizárólagos elvének van alávetve, és emellett éppen maga ez a vallás a leginkább kirekesztő, mivel tagadja a másság minden formáját, és minden individualitással szemben áll. Az iszlámban az Isten abszolút despotaként van jelen, aki saját önkénye szerint alkotta meg a világot és az embereket, akik lényegében csak vak eszközök a kezében; ennek a világnak az egyedüli léttörvénye maga a despota önkénye, ami viszont az emberek szemében már mint leküzdhetetlen fátum jelenik meg. Míg az Istenben az abszolút hatalom jelenik meg, addig az emberben – az abszolút gyengeség. A muzulmán vallás mindenekelőtt a személyt nyomja el, gúzsba köti az individualitást. Mindezekből pedig az emberi tevékenység különböző formáinak és módjainak a paralizálódása következik, mivel ezek a formák nem képesek a differenciálódásra, még csírájukban elhalnak. Éppen ezért a muzulmán világban az emberi élet minden szférája és lépcsőfoka a differenciálatlanság és a tagolatlanság állapotaként jelenik meg, melyben külön-külön minden és maga az egész is alá van vetve egy mindent elnyomó vallási hatalomnak. A társadalmiság szférájában az iszlám nem ismer különbséget az egyház, az állam és a tulajdonképpeni civil szervezetek, illetve a helyi önigazgatás (zemsztvo) között. A muzulmánság egész társadalomteste egy zárt, differenciálatlan tömeget képez, mely fölött egy despota trónol, egyesítve magában a legmagasabb egyházi és világi méltóságot. A Korán mint egyedüli törvénykódex meghatározó jelentőségű mindenféle egyházi, politikai és társadalmi kérdés tekintetében; a vallási élet képviselői egyúttal bírákként is működnek, noha a tulajdonképpeni papság nem létezik, mint ahogyan külön polgári hatalom sincs, hanem ennek a kettőnek a keveréke gyakorolja a hatalmat. Hasonló keveredés dominál az elméleti vagy teoretikus tudományok területén is: a muzulmán világban végső soron egyáltalán nem létezik pozitív tudomány, de filozófia vagy modern teológia sem, hanem a Korán dogmáinak valamilyen szegényes egyvelege, amely a görögöktől átvett filozófiai fogalmak törmelékével, valamint bizonyos gyakorlati útmutatással szolgál.¹ Általában véve tehát elmondható, hogy a muzulmán világ szellemi szférája nem differenciálódott, hiányzott belőle az igazi tagoltság, s nem volt képes leválni a gyakorlati életről sem. A tudásnak van ugyan egy minimális utilitárius jellege, de az önálló teoretikus érdeklődés nem létezik. A művészet, a művészi alkotótevékenység szintén meg van fosztva minden önállóságtól és igen fejletlen; kivételt talán a keleti népek gazdag fantáziavilága képez, mindazonáltal a vallási elnyomás bénító jellege miatt ez a fantázia nem tudott objektív eszmei formákban kifejeződni. A Korán – mint ez köztudott – egyenesen tiltja a szobrászatot és a festészetet, és ezek valóban nem is léteznek a muzulmán világban. A költészet sem lépett túl azon a közvetett formán, amely mindenütt létezik, ahol ember él, s ahol egyáltalán van valamilyen lírikus tevékenység.² Talán a zene az, amelyen a legvilágosabban szemléltethető ennek a kirekesztő monizmusnak a jellegzetessége. A keleti ember számára teljesen érthetetlen az európai zene hangokban való gazdagsága: maga a zenei harmónia sem létezik számára, csak az ellentétességet s az önkényt hajlandó látni benne, mivel a saját zenéje – ha ezt egyáltalán zenének lehet nevezni – kizárólag egy és ugyanannak a dallamnak a monoton ismétlődéséből áll. Így mind a társadalmi viszonyok szférájában, mind pedig a szellemi élet területén, s nemkülönben a művészi alkotótevékenység világában a kirekesztő vallási elv mindent maga alá rendelő hatalma lehetetlenné teszi az önálló szellemi életet és magát a fejlődést egyáltalán. Ha a személyes tudat abszolút módon van a korlátolt és kirekesztő vallási elvnek alávetve, és ha az ember csak jelentéktelen játékszer a vak és értelmetlen önkény nevében cselekvő istenség kezében, akkor érthető, hogy az ilyen emberből nem válhat sem nagy politikus, sem nagy tudós vagy filozófus, sem pedig zseniális művész, hanem csak zavaros fejű fanatikus, s valójában ilyenek is a muzulmánság legjobb képviselői.³ Hogy a muzulmán Kelet a három említett erő közül az elsőnek az uralma alatt áll, amely tehát önmaga alá rendeli az élet minden elemét és ellenséges minden fejlődéssel szemben, ezt a tényállást a már említetteken kívül az is bizonyítja, hogy a muzulmán világ fennállásának tizenkét évszázada során egy lépést sem tett előre a belső fejlődés útján; lehetetlen egy következetes szerves fejlődés bármilyen jelét tetten érni. A muzulmánság mozdulatlanul megrekedt abban az állapotban, amilyen az első kalifák uralkodása alatt volt, anélkül, hogy korábbi erejét megőrizte volna. Az élet törvénye az, hogy aki nem lép előre, az lemarad. Éppen ezért nemigen lehet csodálkozni azon, hogy manapság a muzulmán világ a vigasztalan hanyatlás elszomorító képét mutatja.
    Mint köztudott, a nyugati civilizáció ezzel éppen ellentétes karakterű itt ugyanis gyors és szakadatlan fejlődés tapasztalható, az erők szabad játékát, a partikuláris formák és az individuális elemek önállóságát és kirekesztő öntételezését érhetjük tetten. Olyan jelek ezek, amelyek minden kétséget kizáróan mutatják, hogy ez a civilizáció a három említett elv közül a második uralma alatt áll. Már maga a nyugati civilizáció alapját képező vallási elv, mely ugyan csak féloldalasan és ebből következően elferdült formában jeleníti meg a kereszténységet, valahogy mégiscsak sokkal gazdagabbnak és fejlődőképesebbnek bizonyult, mint az iszlám. De még ez az elv sem mutatkozik – már a nyugati civilizáció kezdetén sem – kizárólagosnak. Tudniillik már eredetileg sem akart mindent önmaga alá gyűrni: akarva-akaratlanul számolnia kellett a hozzá képest idegen erőkkel is. Azért, mert a vallási egységet megtestesítő római egyház mögé lassan felsorakoztak a kereszténységet ugyan színleg vállaló, de azzal bensőleg soha azonosulni nem tudó germán barbárok, akik hűen ragaszkodtak egy, a kereszténység számára nem egyszerűen csak idegen, hanem azzal egyenesen szemben álló elvhez is: az abszolút individuális szabadság elvéhez s a személyiség feltétlen értékéhez.
    A germán-római világ eme eredendő dualizmusa aztán újabb izolációk forrásává vált. Mivel Nyugaton a partikuláris elemek sohasem csak egyetlen, mindent maga alá gyűrni tudó elv hatása alatt álltak, hanem két egymással szemben álló, egymáshoz ellenségesen viszonyuló elv befolyásolta őket, a szabadság lehetősége is biztosítottnak tűnt fel: a két elv kölcsönösen korlátozta egymás hegemón törekvését, így engedve mozgásteret az individuális törekvéseknek.
    Nyugaton az összes tevékenység- és életszféra egymástól jól elkülönült és megfelelően differenciálódott, aminek következtében minden szféra arra törekszik, hogy a maga elkülönültségében abszolút jelentőségre tegyen szert. Minden szféra és forma azon van, hogy kiszorítsa a többit: az egy a minden szerepét is be kívánja tölteni. Azonban ehelyett – a véges lét örök törvényének megfelelően – az említett szférák a maguk izolált létezésükben megrekedve, a teljes elerőtlenedésbe és megsemmisülésbe zuhannak, mivel a számukra idegen szférák meghódítása során saját erejüket is elveszítik. Így például a nyugati egyház, amely ugyan leszakadt az államról, de ezzel együtt az állam attribútumainak egy részét kisajátítva maga vált egyházi állammá, azzal végzi, hogy minden hatalmát elveszíti az állam és az egyház felett. Pontosan ugyanez a helyzet az állammal is, amely miután mind az egyháztól, mind pedig a néptől elkülönül, valamiféle kirekesztő centrumként, önmagának abszolút jelentőséget vindikál. Ez azonban végül is oda vezet, hogy eredeti önállóságát elveszítve, a társadalom jelentéktelen formájaként a népszavazás lebonyolításának engedelmes eszközévé szelídül. Maga a nép pedig – vagy a zemsztvo – miután fellázadt az egyház, illetve az állam ellen, alighogy a győzelmét kivívja, a forradalmi mozgalomban megszerzett egységét nem képes megőrizni, ellenséges osztályokra szakad szét, ezt követően pedig – szükségszerűen – egymással ellenséges individuumokra. A nyugati világ társadalmi szervezete kezdettől fogva egymással ellenséges viszonyban álló részorganizmusokra tagolódik, amelyek végül is elemi alkotórészeikre hullanak, a társadalom atomjaira, tehát az egyes személyekre. Éppen ezért a korporatív, a kasztszerű egoizmus át kell hogy forduljon a személyes egoizmusba. A végső szétesésnek ez az elve világos formában először az elmúlt század nagy forradalmi mozgalmaiban jutott kifejeződésre, amelyeket ilyen értelemben az említett erő első teljes értékű kinyilatkozásának is lehet tekinteni, ama erő felszínre törésének, amely az egész nyugati fejlődést – latens módon – kezdettől fogva mozgatta. A forradalom a legfőbb hatalmat annak a népnek a kezébe adta, amely az egyes személyek puszta aggregátumát jelenti. Azonban az individuumok ilyen értelemben vett egysége csak az érdekek és a vágyak alkalmi konszenzusához vezet el – valódi egyetértéséről szó sem lehet. Megsemmisültek azok a tradicionális kapcsolatok, azok az eszmei elvek, amelyek a régi Európában minden egyes személyt csak valamilyen magasabb társadalmi csoport elemeként ismerték el, azaz: az emberiséget felosztva voltak képesek a konkrét emberek egyesítésére. Ezek a kötelékek most szétszakadtak, a forradalmi mozgalom magára hagyta a személyt, és ezzel együtt megszüntette a organikus másságát másokhoz képest. A régi Európában ezek a különbségek és következésképpen a személyek egyenlőtlensége feltételei voltak az egyik vagy a másik társadalmi csoporthoz, ranghoz való tartozásnak. Ezeknek a csoportoknak a megsemmisülésével együtt a bennük korábban meglévő organikus egyenlőtlenségek is eltűntek, de csak azért, hogy átadják helyüket az emberi erők alacsonyabb rendű naturális egyenlőtlenségeinek. Ezen erők szabad megnyilvánulási formáiból kellett megalkotni az összetört világ helyébe az élet új formáit. De a forradalmi mozgalmak semmiféle pozitív alappal nem szolgáltak az új alkotás számára. Valójában nem nehéz belátni, hogy a szabadságelv magában véve csak negatív értelmű. Akkor élhetek és cselekedhetek szabadon, ha semmiféle önkényes akadállyal vagy korlátozással nem találom magamat szembe. De ezzel a meghatározással – ez megint csak könnyen belátható – még nem adtam meg tevékenységem pozitív célját, sem pedig életem tartalmát. A régi Európában az emberi élet egyrészt a katolicizmustól, másrészt a lovagi feudalizmustól megkapta a maga eszmei tartalmát. Ez az eszmei tartalom a régi Európának viszonylagos egységet és magasrendű heroikus erőt kölcsönzött, noha már kezdettől fogva magában hordta annak a dualizmusnak az elvét, amelynek azután szükségszerűen a későbbi hanyatláshoz kellett vezetnie. A forradalom véglegesen megtagadta a régi eszményeket, ami persze szükségszerű volt, és ezért nemigen lehet csodálkozni rajta, mindazonáltal a puszta tagadáson túl semmi újat nem hozott. A forradalom felszabadította az individuális elemeket, és abszolút jelentőséget tulajdonított nekik, de egyúttal tevékenységüket talajtalanná tette, és megfosztotta őket a szükséges táperőtől. Ezért aztán azt látjuk, hogy az individuum kóros kifejlődése a modern nyugat-európai társadalomban egyenesen vezet el saját ellentétéhez – az általános elszemélytelenedéshez és elsekélyesedéshez. Az individuális tudat szinte pattanásig feszült állapota már nem képes befogadni egy neki adekvát tárgyat, hanem egy mindent nivelláló üres és kisszerű egoizmusba fordul át. Az ereje teljében lévő régi Európa a formák rendkívüli bőségét, az eredeti, sokszínű jelenségek tömegét hozta létre; voltak szent életű szerzetesek, akik pusztán a keresztényi szeretet erejével ezreket tudtak testvérré tenni; voltak nemes lovagok, akik életre-halálra megküzdöttek azért a hölgyért, akit talán sohasem láttak; voltak olyan filozófusok, akik, miközben aranycsinálással foglalatoskodtak, éhen vesztek; voltak skolasztikus bölcsek, akik matematikusként döntöttek teológiai kérdésekről, és matematikusok, akik a matematikáról – teológusként. Csak ezek miatt az imént említett eredetiségek, ezen vad nagyságok miatt érdekes a nyugati világ a gondolkodó elmék számára, s tűnik vonzónak a művész szemében. Mint közismert, napjainkra az egyedüli nagyság, ami ebből a világból megmaradt, s az egyetlen erő, amit a nyugati világ a magáénak tudhat, a hatalmas tőke. Ez maradt az egyetlen lényeges különbség és egyenlőtlenség ember és ember között – vagyis a tulajdonos és a proletár egyenlőtlensége, noha ezt az egyenlőtlenséget máris a forradalmi szocializmus viharfelhői fenyegetik.
    A szocializmus feladatának tekinti a társadalom gazdasági viszonyainak az átalakítását úgy, hogy szándéka szerint a lehető legnagyobb egyenlőséget viszi bele az anyagi javak felosztásába. Van-e okunk kételkedni abban, hogy Nyugaton a szocializmus végső győzelme biztosan be fog következni és hogy megvalósul a munkásosztály uralma? Az is biztos, hogy kitűzött célját elérni nem fogja. Mert mint ahogyan a harmadik rend (a burzsoázia) győzelmét követően is színre lépett egy vele szemben ellenséges negyedik rend, ugyanígy a munkásság küszöbönálló győzelme után is minden valószínűség szerint megjelenik egy ötödik, egy újfajta proletariátus, és aztán ez így megy tovább egészen a végtelenségig. A Nyugat társadalmi-gazdasági betegségei elleni minden operáció, éppúgy, mint a rák ellen, csak időleges eredménnyel kecsegtet. Mindenesetre nem lehet nem látni a szocializmusban benne lévő, az emberi nem közeli megújításának szükségszerűségét meghirdető, nagy kinyilatkoztatást. De még ha fel is tételezzük, hogy a szocialisztikus célok teljes egészében megvalósulnak, tehát az emberiség egyenlő mértékben használja fel az anyagi javakat és a civilizált élet kényelmét, akkor is ezt követően szinte sosem látott erővel tör a felszínre a kérdés: mi lesz ennek az életnek a pozitív tartalma, mi az emberi tevékenység tulajdonképpeni célja? Erre a kérdésre a szocializmus, csakúgy, mint a nyugati fejlődés általában, nem tudja a választ.
    Igaz, manapság sokat vitatkoznak azon, hogy a régi élet hiten alapuló eszmei tartalmának a helyébe mit lehetne állítani. Ezt az új eszmei alapot a tudásban, a tudományban szokás meglátni. Csakhogy, miután eddig ezek a diszkussziók nemigen mentek túl a hangzatos általánosságokon, azt gondolhatnánk, hogy itt tényleg valami nagyon nagy dologról lehet szó. Ha közelebbről szemügyre vesszük a dolgot, milyen is ez a tudás, miféle tudományról van itt szó, akkor ez a nagyság igen gyorsan a nevetségesbe csap át. A nyugati világ a tudás szférájában is ugyanarra a sorsra jutott, mint az élet más területén: a teológia abszolutizmusa átadta a helyét a filozófia abszolutizmusának, amely aztán – mintegy a sort folytatva – átadta a helyét az empirikus pozitív tudományok abszolutizmusának, tehát egy olyan tudománynak, amelynek már a végső okok és elvek nem képezik a tárgyát, hanem csak a jelenségek s az általános törvények. Lényegében véve az általános törvények csak általános tények, s mint ahogyan azt az empirizmus egyik reprezentánsa megfogalmazta: a pozitív tudományok nagyobb fokú tökéletessége mindössze abban áll, hogy képesek az összes jelenséget egy általános törvényre vagy tényre visszavezetni, mondjuk mindent az általános tömegvonzás tényére, amelyet aztán már semmilyen más, a tudomány által konstatálható tényre nem lehet visszavezetni. Ám az emberi értelem teoretikus érdeklődése nem merül ki pusztán csak a ténynek mint olyannak a megismerésében, sem pedig létezésének egyszerű konstatálásában, hanem a tény magyarázatára kell irányulnia, ami viszont a tény „tényleges” okainak a megismerését kell hogy jelentse. Az effajta megismerést visszautasítja a modern tudomány. Hogyha azt kérdezem: miért éppen ez a jelenség realizálódik, akkor erre azt a választ kapom a modern tudománytól, hogy ez csak egy még általánosabb jelenség speciális esete, amelyről viszont a tudomány csak annyit tud mondani, hogy ez a nagyobb általánosság létezik. Napnál világosabb, hogy ennek a válasznak semmi köze sincs az eredeti kérdéshez, és hogy a modern tudomány elménknek táplálékként csak köveket kínál fel kenyér helyett. Legalább ennyire nyilvánvaló az is, hogy az effajta tudománynak nincs semmiféle közvetlen kapcsolódása az élet valóságos kérdéseihez és az emberi tevékenység magasabb rendű céljaihoz. Ugyanakkor meglehetősen komikus is lenne, ha az ilyen tudomány oldaláról kapná meg az élet a maga eszmei tartalmát. Azonban ha belátjuk, hogy a tudománynak teljes értékű feladata van, s ez nem egyszerűen csak az általános tények és a törvényszerűségek konstatálása, hanem ezek valódi magyarázata, akkor azt kell mondanunk, hogy korunkban tudomány egyáltalában nem létezik, s hogy most mégis van valami, ami ezt a nevet viseli, akkor ez csak annyit jelent, hogy létezik a jövő igaz tudományának valamilyen amorf és differenciálatlan nyersanyaga; és az is érthető, hogy teremtő elvekre van szükség ahhoz, hogy ebből az anyagból a tudomány szilárd építménye létrejöhessen, miután ezeket az elveket ugyanúgy nem lehet a puszta nyersanyagból levezetni, mint ahogyan egy épületterv sem magyarázható azokból a téglákból, melyekből az épület áll. Ezeknek a teremtő elveknek a tudás egy magasabb nemétől kell származniuk, egy olyan tudástól, amelynek éppen az abszolút elvek és okok a tárgyai, következésképpen a tudomány hiteles felépítése csak a teológiával és a filozófiával való szoros és bensőséges kapcsolat révén képzelhető el, mivel egy értelemmel rendelkező organizmus számára szükségszerű, hogy ezek legyenek a legmagasabb rendű tudásszférák, csak ezek tudják a teljesség ama erejével felruházni ezt az értelmes lényt, hogy a közönséges empirikus élet fölé emelkedjék.
    De az effajta szintézis tökéletesen ellentmond a nyugati fejlődés általános szellemének: arról a kirekesztő és negatív jellegű erőről van szó, amely felosztotta és izolálta az élet- és tudásformák különböző szféráit, viszont arra már képtelennek bizonyult, hogy önmagában újra egyesítse őket. Ehhez az állításhoz legjobb bizonyítékul azok a sikertelen szintéziskísérletek szolgálnak, amelyekkel a mai nyugati világban találkozhatunk. Így például Schopenhauer és Eduard von Hartmann metafizikai rendszerei (még ezeket tarthatjuk a legjelentősebbeknek) olyannyira erőtlenek a tudás és az élet legmagasabb rendű elveinek a területén, hogy ezekért az elvekért a buddhizmushoz kellett fordulniuk.
    Ha tehát azt látjuk, hogy a modern tudomány nem képes az életnek eszmei tartalommal szolgálni, úgy pontosan ugyanezt lehet elmondani a modern művészetről is. Ahhoz, hogy örök igazságokat kifejező műalkotások jöjjenek létre, mindenekelőtt egy magasabb rendű eszmei világ valóságában kell hinnünk. De hogyan is tudna örök eszményeket felkínálni az életnek az olyan művészet, amely semmivel sem akar többet tudni a valóságnak kinevezett hétköznapi, lapos felszínességeknél, s csak ezt igyekszik mechanikusan reprodukálni? Ráadásul nagyon is valószínű, hogy ilyen reprodukció nem is igen lehetséges, s az a művészet, amely lemond az idealizációról, szükségszerűen a karikatúrába megy át.
    Mind a társadalmi élet világában, mind pedig a tudomány és a művészet szférájában működő s a nyugati civilizáció egészének fejlődését irányító erő, mivelhogy a működéséhez szükséges erőt kizárólag önmagából meríti, feltartóztathatatlanul halad a vég, az alacsonyabb rendű összetevőire való szétbomlás felé; léte univerzális tartalma, abszolút lételvei egyszerűen szertefoszlanak. S ha a muzulmán Kelet, mint láttuk, teljesen megsemmisíti az embert s csak az embertelen istent tételezi, addig a nyugati civilizáció mindenekelőtt az istentelen ember tételezésére törekszik. Ez utóbbi olyan ember, aki mindent a maga izolált létének és valóságának a felszínéről szemlél, és aki ebben a talmi helyzetében egyszerre tekinti magát istennek és jelentéktelen atomnak. Isten önmaga számára, szubjektíve, és jelentéktelen atom – objektíve, a külvilághoz való viszonyában. Végül is be kell látnia, hogy valójában nem más, mint a végtelen tér partikuláris eleme és a végtelen idő átmeneti jelensége.
    Érthető, hogy minden, ami az ilyen embertől származik, maga is csak töredékes és partikuláris értékű lehet, hiányzik belőle a belső egység és az abszolút tartalom. Ezek a produktumok féloldalas torzultságaik miatt sohasem képesek valódi centrummá szervesülni. Az egyén individuális érdeke, az esetleges tény, a jelentéktelen részlet – atomizáltság az életben, atomizáltság a tudományban, atomizáltság a művészetben –, íme, ez a nyugati civilizáció utolsó szava. Ez a civilizáció ugyan kimunkálta az aprólékos formák világát és az élet külső anyagi burkát, de nem volt képes megajándékozni az emberiséget az élet belső tartalmi oldalával. Ez az erő ugyan lehetővé tette, hogy az izolált elemek eljussanak a bennük lévő fejlődési lehetőségek maximumáig – tehát addig a szélső pontig, ameddig a partikuláris világállapotban egyáltalán el lehet jutni, de a belső organikus egység hiányában a részek meg vannak fosztva az élő szellemtől, aminek következtében ennek a világnak az összes gazdagsága csak holt tőke. És ha feltesszük, hogy az emberiség történelmének nem feltétlenül kell ezzel a negatív eredménnyel, tehát a megsemmisüléssel végződnie, hanem megvan az esélye egy új történelmi erő színrelépésének is, akkor ennek a majdani új erőnek a feladata nem abban áll, hogy kidolgozza az élet és a megismerés különös elemeit, hogy új kulturális formákat teremtsen, hanem abban, hogy egy magasabb rendű eirénéikus elv segítségével életre keltse, átszellemiesítse az ellenséges, az egymás iránti gyűlölködésbe belemerevedett holt elemeket, valamint hogy ezeknek abszolút tartalmat kölcsönözzön, ezáltal szabadítva meg őket a kirekesztő öntételezés szükségszerűségétől és a kölcsönös negációtól.
    De hol kell keresni az élet és a megismerés abszolút tartalmát? Ha ezzel a tartalommal az ember úgymond magánvalóan rendelkezne, akkor el sem veszíthetné, de nem is kellene keresnie. Szükségszerű, hogy ez a tartalom az emberen mint partikuláris és viszonylagos létezőn kívül kell hogy legyen. De ugyanakkor nem lelhető fel a külvilágban sem, mivel ez a világ csak egy alacsonyabb fokát reprezentálja annak a fejlődésnek, amelynek a csúcsát az ember jelenti, és ha ő nem képes önmagában fellelni ezeket az elveket, akkor még kevésbé valószínű, hogy az említett elvek valahol az ember alatti szférákban rejtőzködnének. S az, aki részint önmaga, részint pedig az önmagán kívül fekvő világ látható valóságán túl nem ismer el semmi egyebet, el kell hogy utasítsa az élet bármilyen eszmei tartalmát, minden lehetséges igaz tudást és magát a művészetet is. Azonban ez esetben az ember számára csak egy alacsonyabb rendű állati élet lehetősége lenne adva; a boldogság is – már ha van egyáltalán értelme ezen a szinten boldogságról beszélni – tisztán a vak véletlen függvénye lenne, és előbb vagy utóbb mint illúzió lepleződne le, ebből következően pedig a magasabb rendű lét felé való minden törekvés a kielégületlenség tudatát viselné magán és csak kínzó szenvedések forrását jelentené, valamint azzal a logikus végkövetkeztetéssel zárulna, hogy az élet csak játék, amit nem is érdemes élni, és akkor már inkább kívánatosabb a mindent elnyelő halál mind az egyes ember, mind pedig az emberiség számára. Ezt a végső konklúziót csak úgy lehet elkerülni, ha elismerjük, hogy az ember és a külső természet fölött létezik egy másik, egy feltétlen, isteni világ, amely összehasonlíthatatlanul valóságosabb, gazdagabb és élőbb, mint a felszíni jelenségek csillogó világa. Ennek elismerése nagyon is természetes kell hogy legyen, mivel az ember a maga örök princípiuma értelmében ehhez a magasabb rendű világhoz tartozik, s az erre a tényre való homályos emlékezést így vagy úgy mindenki megőrzi, aki még nem veszítette el végképp az emberi méltóságát.
    Így tehát a már említett harmadik erő szinte kötelességszerűen adja meg az emberi nemnek az őt megillető abszolút tartalmat, amely természetesen csak egy magasabb rendű isteni világ kinyilatkoztatása lehet, és azok az emberek, az a nép, akiken és amelyen keresztül ez az erő megnyilatkozik, csak közvetítő kell hogy legyen az emberiség és ama isteni világ között, noha szabad és öntudatos közvetítőeszköz. Ez a nép nem valamilyen különös feladattal (szpecialnoj ogranicsenoj zadacsi) van megbízva, nem az a hivatása, hogy az emberi létezés elemi formái fölött munkálkodjék, hanem az, hogy az élet benső elvét közvetítse, valamint hogy az örök isteni elvvel összeforrva életet és a létezés teljességét kínálja fel a szétesett és alélt emberiségnek. Ennek a népnek nincs szüksége különös privilégiumokra, sem pedig valamiféle speciális erőre vagy sajátos tehetségre, mivel cselekvéséhez nem magából meríti az erőt, s nem is tulajdonképpeni önmagát valósítja meg.
    Ettől a néptől – mint ama harmadik erő hordozójától – csak a mindennemű korlátozottságtól és egyoldalúságtól való mentesség követeltetik meg, a saját szűk, partikuláris érdekein való felülemelkedni tudás, mégpedig azért, hogy energiáit ne kösse a megismerés és a tevékenység valamilyen alacsonyabb rendű, partikuláris szférájához; éppenséggel egyfajta neutrális beállítódás követeltetik meg az élet minden apró és jelentéktelen mozzanatához, s egyúttal egy magasabb rendű világ pozitív valóságában való feltétlen hit, és alázat a hozzá való viszonyban. És ezek a tulajdonságok, ez kétségtelen, a szláv néptörzs jelleméhez tartoznak, különösképpen pedig az orosz nép nemzeti karakterében érhetők tetten. De már történelmi feltételek is nyilvánvalóvá teszik, hogy ne másutt keressük ezen harmadik erő hordozóját, mint a szlávságban és ennek fő képviselőjében – az orosz népben, mivel az összes egyéb történelmi nép a korábban említett két kirekesztő erő egyikének vagy a másikának a domináns hatalma alatt áll: a keleti népek az első, a nyugati népek pedig a második hatalma alatt. Csak a szlávság, és főképpen Oroszország maradt ment ettől a két alacsonyabb fokú potenciától, ezért éppen ő válhat a harmadik (erő) közvetítő-ágensévé (provodnyik).
    Mindazonáltal a két első erő teljesítette saját történelmi küldetését: a befolyásuk alá tartozó népeket elvezette a szellemi halálhoz és a teljes széteséshez. És így – ismétlem – ez már vagy maga a történelem vége, vagy ama harmadik egyetemes erő szükségszerű manifesztációja, melynek kizárólagos hordozója csakis a szlávság és az orosz nép lehet.
    A szolgasorsnak azok a külső formái, amelyek népünk életét jellemzik, Oroszország szánalmas állapota mind gazdasági, mind pedig egyéb viszonyai tekintetében, nemcsak hogy nem gátolják az orosz népet abban, hogy tudatára ébredjen említett hivatásának, de még elő is segítik. Mivel ez a magasabb erő, amelyet az orosz nép kell hogy bevezessen az emberiségbe, nem ebből a világból való, ezért a külső anyagi gazdagságnak és a formális strukturáltságnak éppenséggel semmiféle jelentősége sincs. Oroszország nagy történelmi missziója és legközvetlenebb feladata a szó legszigorúbb értelmében vett vallási elhivatás. Csak amikor az emberi értelem és akarat valóságosan is összekapcsolódik az igaz és örök létezővel, csak akkor lesz nyilvánvalóvá a partikuláris formák pozitív értelme és értéke, csak akkor lesznek értelmezhetők az élet és a tudás elemi tényei – amikor tehát mindnyájan egy élő totalitás szükségszerű szervei és eszközei lesznek. A bennük lévő gyűlölködés és ellenségeskedés, amely a különös részek kirekesztő öntételezésén alapul, szükségszerűen eltűnik, mihelyt közösen és szabadon alárendelik magukat egy általános princípiumnak és központnak.
    Hogy mikor jön el Oroszország felemelkedésének órája, és történelmi missziójának kezdete mikorra prognosztizálható, ezt a kérdést jelenleg senki sem tudja megválaszolni, de minden arra utal, hogy ez a pillanat már igen közel van, annak ellenére is, hogy az orosz társadalomban e magasrendű feladat tudatosításának semmilyen kézzelfogható jele nem érzékelhető. De a tapasztalat azt mutatja, hogy a jelentős történelmi eseményeket rendszerint a társadalmi tudat látványos megújulása előzi meg. Így például a krími háború, amely politikailag teljesen értelmetlennek tekinthető, ugyanakkor minden kétséget kizáróan jelentős hatást gyakorolt társadalmunk tudatára. E háború negatív eredményének tökéletesen megfelelt az általa életre hívott tudat tisztán negatív jellege. Csak reménykedni lehet abban, hogy a most készülődő nagy harc⁴ hatalmas lendkerékként működik közre az orosz nép pozitív tudatának megszületésében. Eleddig – legnagyobb szerencsétlenségünkre – ahhoz az orosz intelligenciához tartoztunk, amely ahelyett hogy Isten képmását viselné, még mindig inkább a majomhoz hasonlatos. Ugyanakkor végre szembe kell már néznünk szomorú állapotunkkal, s törekednünk kell az orosz nép eredeti jellemének helyreállítására, valamint arra, hogy ez a nép egyszer s mindenkorra hagyjon fel a kisszerű bálványépítéssel, s valahogy rá kell venni arra, hogy közömbösen viszonyuljon az élet partikuláris értékeihez, ugyanakkor szabadon és értelmesen higgyen egy másik, magasabb rendű realitásban. Természetesen ez a hit nem valamilyen szubjektív óhaj függvénye, de azt sem kell feltételezni, hogy tiszta véletlenként az égből pottyan le. Ez a hit egy belső lelki folyamat szükségszerű eredménye. Ez a folyamat képes végérvényesen megszabadítani bennünket a hétköznapi élet minden szennyétől, mely a szívünkben vert tanyát, és a tudományos élet mocskától, amely a fejünket tölti meg. S mivel az alacsonyabb rendű tartalom tagadása egyszersmind a magasabb rendű érték igenlését is feltételezi, és ha kiűzzük lelkünkből a hamis isteneket és bálványokat, akkor egyúttal már az igaz Istenség közelébe is jutunk.

Kiss Lajos András fordítása

Vlagyimir Szolovjov, a XIX. század második felében élt gondolkodó személyében lépett ki először az orosz bölcselet az európai gondolkodás színterére. A három erő eredetileg egy előadás, amit a szerző az „Orosz Bölcselet Kedvelőinek Társasága” egyik ülésén adott elő 1877-ben.

¹ A középkori arab filozófiának nem volt egyetlen eredeti eszméje sem: pusztán csak Arisztotelész gondolatait tartotta életben. Mindenesetre ez a filozófia terméketlen maradt, és nem hagyott tartós nyomot maga után Keleten.
² A gazdag perzsa költészet nem tartozik a muzulmán világhoz: egy része az ősi iráni eposzban gyökeredzik, a másik része nemcsak hogy érintetlen maradt az iszlám hatástól, hanem egyenesen az iszlám elleni tiltakozásnak tekinthető.
³ A muzulmán dervisekre vagy szentekre gondolok. A szentség funkciója minden vallásban abban áll, hogy az istenséghez való hasonulás révén lehetővé váljék a vele való teljes egyesülés. De kiemelt jelentőségű, hogy miben és hogyan megy végbe ez az egyesülés. A muzulmán dervis esetében ez az azonosulás elvezet a személyes tudat teljes kioltásához és ahhoz az érzéshez, hogy az ő kizárólagos istene nem tűr el más ént önmaga mellett. Célját akkor éri el, amikor eljut a teljes öntudatlanság és az anesztézia állapotába; természetesen az ide való eljutáshoz tisztán mechanikai eszközöket vesz igénybe. Éppen ezért az istennel való egyesüléssel párhuzamosan végbemegy az ember személyes életének a leépülése is. A muzulmán hit a maga szélsőségesen következetes realizációjában csak a buddhizmus karikatúrájaként értemezhető.
⁴ Az orosz–török háborúról van szó. (A ford. megjegyzése)