Csak az ifjúság magahittségében hihető, hogy velünk valami egészen más, netán gyökeresen új kezdődik. Egy idő után szinte nyomaszt a rádöbbenés: ezt sem meg azt sem tudjuk, ezt sem meg azt sem értjük; és amiről úgy gondoltuk, hogy zseniális villanásunk, valójában másoktól átvett, legföljebb újragondolt, kivételes pillanatokban másként gondolt eszme-jelenés. Kiváltképpen pályám fordulóin töprengve csap rám a fölismerés: kitől mit tanultam; kinél mit olvastam; kinél mit láttam, hallottam, érzékeltem, sejtettem… Egyszerre voltam-vagyok szerencsés és szerencsétlen. Ami a külső történetet illeti: világháború, ostrom, infláció, „személyi kultusz”, konszolidáció, „perc-emberkék dáridója” „csalfa vak remény” (még ezt a köz-magántörténelmet is vendégszövegekkel tudom csak „hitelesen” előadni), de folytathatnám úgy is: farizeusoktól körülvéve, túlrikoltó kis hangos senkik és magánszorgalmú kutyák hangzavara közepette, illetőleg: hét évig lehettem Babits Mihály kortársa és három évig József Attiláé, s ha előbb csak a Duna, majd egy óceán választott is el, több évtizeden keresztül élhettem Márai Sándorral egy földön, huszonegy évig Thomas Mann-nal, huszonháromig Szabó Lőrinccel, kezet foghattam Tamási Áronnal és Szántó Györggyel, kezet csókolhattam Ignácz Rózsának, néhány hónapja Mircea Dinescu székszomszédja lehettem, s beszélhettem német nyelven Dževad Karahasannal. Mindegyik „esemény” hagyománnyá vált bennem, a külső és a belső történet, a „kontextus” meg az „irodalmi” és a személyes élmény. Mint ahogy azzá változott a sok-sok beszélgetés, amelyet szívesebben neveznék tanulásnak, ismeretszerzésnek, Szauder Józseffel, Sziklay Lászlóval, Gáldi Lászlóval, Makkai Lászlóval és nem utolsósorban (inkább elsősorban) Hadrovics Lászlóval. A külső és belső történet nem egymástól függetlenül zajlott, részint kronologikusan, a naptárak törvényei szerint, részint visszatekintve, azonban szinte úgy, mint egy szimultaneista tudatáram-regény. Különféle események rétegződnek egymásra, s a válogatás kínos munkáját sem mindig én végzem. A felejtés sem egészen önkényes, hiszen hogy mi a fontos, mi nem, sosem a történés pillanatában tetszik ki, hanem jóval utána. Az egymásra halmozódó külső és belső események állandóan változtatják az életrajz kereteit, epizódjait, nemcsak jelentésüket, hanem távlatait is. Szűkebb szakmám (szintén) arra tanított, hogy kijelentéseimben hagyjak helyet a „talán”-nak, az „esetleg”-nek, a feltételes módnak. Nem a magam bizonytalanságának dokumentálására, nem is önvédelmi célból, hanem azért, mert mind a külső, mind a belső történet többesélyes. Ki hitte volna, hogy a családi könyvszekrényből gyermekkorban tétován előhalászott Vendégjáték Bolzanóban megindítja majd Márai Sándorról szóló dolgozataim sorát: a két esemény között több évtized telt el, jóllehet nem néma évtizedek, idősebb író/költő-ismerőseimtől, sőt: Márai Gábortól elég sokat hallottam a Mesterről. Ki jósolta volna meg, hogy egy tizennyolc esztendős koromban készült igen gyarló Hviezdoslav-versfordítás eljegyez a magyarral szomszédos irodalmak módszeres kutatásával? 1967-es majdnem véletlenszerű szegedi doktorálásom napjaiban fogalmam sem volt arról, hogy 1984-ben „főállású” szegedi egyetemi oktató leszek, s most már nemcsak foglalkozásom, hanem szenvedélyem, hobbim, hivatásom, „életrendem” részén is szegedinek, egyetemi dolgozónak tudom magamat. Összefüggéstelen epizódok rendeződnek össze, talán nem is a megrendelt esszé írásának aktusában, hanem a kötelességszerű munka, a másoktól tudományosnak minősített irodalmi búvárkodás révén, amelynek célját manapság úgy is mondják: a mások általi önmegismerés. Hiszen – a korai német romantika óta érezzük – befelé vezet a titokkal teljes út, a benső világtérben (ez Rilke) a kívülről szemlélt, ám belülről átlényegített tárgyak igazi valójukban mutatják magukat, és akkor itt van a mondható ideje, itt a hazája. A sok „rejtett” idézet, utalás, allúzió után jöjjön két megnevezett: „Természetesen játszom a szavakkal, (…) ez már mesterségbeli hiba.” S erre nem válaszolva, ezzel együtt mondva: „A világgal csak az tud fogékony és termékeny összhangban élni, aki teljes egységben él hazájával.” (Márai Sándor)
Végigolvasva az eddig írtakat elfog a nyugtalanság: a magam számára majdnem egészen világossá lett nevelődési regényem története. De másnak? Össze tudja-e rakni, össze akarja-e rakni, össze képes-e rakni a mozaikkockákat? Könnyítésül ennyit: 1934-ben születtem Budapesten. Legkedvesebb zeneszerzőim: Mozart és Bartók. Sosem megunt, nem pihenés, hanem önmagam erősítése céljából elővett költőim: Vörösmarty, Rilke, Petőfi, Goethe, Dante, Horatius. Prózaíróim: Kosztolányi, Krúdy, Márai, Thomas Mann, Kafka, García-Marquez, Cervantes és megint Goethe. Akitől több mint hatvan esztendeje magyarul tanulok: Arany János. A többi csak irodalom. Írhatnék még festőkről, szobrászokról, terekről, hajdani terézvárosi búcsúkról, a Vencel térről, a Práterről és az esztergomi Bakócz-kápolnáról, a szegedi Dóm térről. De főleg tanítványaimról kellene írnom, akiktől folyamatosan tanulok. Meg a latin nyelvről, nyelvtanról, a sententiákról, amelyek gondolkodni tanítottak. Inkább Márai szavával fogalmaznám meg, amit tanulságként szűrtem le magamnak, ami – ha úgy tetszik – nevelési program, nemzetnevelési is, amelynek tudatosítása lényegi feladataim közé tartozik:
„Egy kultúra igazi bizonyítéka soha nem a bőség, amely kicsordul, a felülmúlhatatlan, melyet a lángész ajándékoz a közösségnek, hanem az átlag minősége, módja, hangja is, mellyel a nép él, tudatosít, és a köznapok használatában általánosít egy szellemi magatartást.”
