Holdudvar vagy holt udvar?

Egy pályázat tanulságai

    Kosztolányi egy helyütt ír a műfordításról (műfordítás? nem véletlen! a feladatszerűség a műfordítással rokonítja a pályaműfajt), s ennek révén rövid kitérőt tesz a vers felé; hasonlata roppant találó. A versbírálatba a természettudomány, sőt a medicina módszerét kívánja bevinni. Az orvostudomány egy része, írja, a lélek gyógyászata; a másik része azonban a testé. De hol marad az eleven test, a költemény, a két tudományág között? „Bizonyos, hogy a költeménynek van lelke, mely megfoghatatlan, mint minden lélek. De a lélek nem egyéb, mint szerveink működésének finom terméke, ezért a kritikusnak, akár a lélekbúvárnak, elsősorban a vers testi szervezetét kell vizsgálnia, hogy pontos diagnózist adhasson. Működése nem fizikai, nem is pszichikai, hanem a kettő együtt: pszichofizikai eljárás.”
    A pszichofizikai vizsgálaton könnyűnek, anyagtalannak bizonyulnak azok a költemények, amelyeket pusztán léleknek tekintett alkotójuk. Az ilyen vers légies, mert Örökérvényű Mondanivalója van. Ez a mondandó azonban, mint afféle elméretezett dicsfény, lelóg a papírról.
    A lelki költészet első típusa: a vallásos-apokaliptikus irodalom. A „Stigma” jelű szerző, biztos, ami biztos, versének minden versszakához igehelymegjelölést csatolt. A IV. versszak mellett a jelzet Máté 24.29.-re utal („Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok az égről lehullanak, és az egeknek erősségei megrendülnek”), a versszak pedig így hangzik: „Eme napok pedig hamar / elmulának s még szív, / elme, nem eszmél boldogan, / az ígéret teljesül, s a / drága nap, mely szemet / s szívet melenget, elsötétedik.” A versszak nagyjából azonos terjedelmű a bibliai szöveggel; a szoros kapcsolódás miatt a verset a bibliai textus interpretációjának tekintem. Azon túl, hogy önmaga számára értelmezi, mit ad a bibliai szöveghez a szerző? Észre kell venni, hogy az „eme nap” és az „ígéret” szavakat csak ugyanabban, az idézett bibliai kontextusban értelmezhetjük, különben üressé, tartalmatlanná válnak. A kontextus tehát nem változik. De míg a bibliai nyelv a katasztrófát az „egeknek erősségei” metaforával értelmezi át és teszi hatásossá, a „drága, szemet-szívet melengető nap” igencsak haloványnak tűnik. Mi veszett el a szövegből? Hatása, azaz költőisége, az az irodalmi jellegzetesség, amely a Biblia nyelvétől (itt Frye, Ricoeur írásaira hivatkozhatom) és a keresztény irodalomtól is (Babits Amor sanctusa!) – elválaszthatatlan.
    Ennek a típusnak leggyakoribb formája a négysoros, rímes, szótagszámtartásra többnyire nem sokat adó, „klasszikus vers”. Úgy látszik, ma is ez a forma közvetíti legkisebb nehézséggel a versszerző(k) mondanivalóját. „Közeleg az a nap, mikor nem kel / fel a Nap, sötétség borul Mireánk, / a jóslás talán igaz lesz? Láthatjuk, / megtapasztalhatjuk Isten szent igazát.” – írja egy kedves szerzőnk „Természetfölötti” jeligével (Teljes Napfogyatkozás). Amikor a mondanivaló hangsúlyosabb szakaszaihoz ér, a rímelés elmaradhat: „A Nap fénycsóvája! Jusson eszünkbe az Úr Jézus / szava, ez legyen bűneinktől való megtérésünk / záloga. Mit népének tanított: a mérhetetlen / és örök szeretet éljen örökké az Emberek között!”
    Termékenyebbnek és megtermékenyítőbbnek tűnik, amikor a mitológia nem közvetlenül, hanem áttételesen, szűrőkön át csordogál a vers öntözőcsatornáiba. „Mindössze nyolc perc?” jeligével érkezett a következő pogány, erős hatású szöveg: „Patkót talpamra verve vetem lábam / Húzom cinkos fémszövetem, / Kapart Szülőföldem fájdalmat jelez: / »Búcsún terített asztalomnál vendégem / Lehetsz / Vesszőből kígyó s vér víz gyanánt, / Gyökerezz!«” (Test, test mögött, égiek égisze alatt). A búcsú, a sátán lábára vert patkó, a terülj asztalkám a népmitológiából kerül a versbe; bár a szöveg bizonyos pontjait, például a „fémszövet” említését túlzásnak érzem (nem értem?), megborzongtat a kifejezések tragikus kétértelműsége: a „kapart” szó tényleges, lábbal kapart föld jelentése mellett áttűnik a kaparás abortusz jelentése, ez pedig heurisztikus-tragikus értelmet ad a búcsú fekete-miséjének. Ugyanez a nyelvalkotó fantázia bukkan fel a szöveg más, jól sikerült részleteiben: „…piócapolitika béka berkekben…”, vagy: „dalfekély”.
    Hasonló módon kel életre a népmitológia a „Naphal” jeligével küldött szövegben: a halálra táncoltatott lány ismert balladájából „halálra táncoltatott fény balladája” lesz, a „fény” és „lány” szavak között a „lény” teremt elhallgatott kapcsolatot (Fogyatkozó ballada). Azt hiszem, a részek kapcsolata nem elég szerves; bizonyos túlexponáltságot ellensúlyoz a következő versszak utolsó sora: „Lüktető terek kapuján / kopogtat egy lány, / csikóhomlokú szűz, / a Hold fényeskedik haján: / »Kérem, ez az álarcosbál?«”.
    A keresztény mitológia parafrázisának tekinthető a „Sol Dei” jeligével érkezett vers is: „A pokol tornácáról szép kilátás / nyílik a főtérre. (…) Ide járnak / gyónni az angyalok.” (Napfogyatkozás).
    A második közlésvers-típus: a hazafias-nemzetostorozó. Kétségtelen, hogy „történelmünk hibákkal bátran szembenéző vizsgálata” „most és mindenkor” „illő és üdvös”: „Tiszavirág” jelű szerzőnk azonban kissé hevesnek tűnik, amikor így fogalmaz: „A nappal este lett, a pokol süketnéma trónja / pipacsos bakancs-szimfóniától ébredez szerelmese / karján, s a kicsapongás könnyei üvöltve repülnek. / Az ötven csillag birodalma egy veszett fattyú, / aki minden bűnt mindig pénzel, mint a zsúrfiúk.” Dante sem könnyű de az „Ásó, kapa…” nemzetem című alkotás szerzőjét követni egy kicsit túl nehéz. A bakancsrúgásoktól éledező trón(!) szerelmese karján figyeli az üvöltöző(!) könnycseppeket – valóban infernális. Bár nem tudok egyetérteni azokkal, akik a képzavart automatikusan bűnnek tartják, ez a képzavarkomplexum megdöbbent. A költeményen átütő indulat nem azt jelzi számomra, hogy szerzője cinikus lenne; a szöveg mégis önparódia.
    Érdekes különben, hogy – gondolom, szerzőjük szándékától függetlenül – sok versbéli toposzt idéző szövegbe mennyi groteszk kép keveredik. „Lombom az életem, / engem itt szült anyám / nem lóghatok ég és föld között.” – írja a Legyek-e még magyar című vers szerzője. A groteszk diaporámát két „toposz”, az „engem itt szült anyám” és „a magyar fa” egymásba csúszása okozza: a szöveg, a szerzői gondatlanság következtében kivégzi önmagát, zenei aláfestésnek requiem hallgatható. A vers többi részének, például a felütés „Kell-e ma még a magyarság? / Mondhatom-e magyar vagyok? / Vagy felesleges, mint a mese / húsz éves korban?” retorikájához ezen írás szerzője csupán annyit tesz hozzá, hogy húszéves kora körül szerelmes volt a mesékbe, kezdve az általános gyűjteményektől (Illyés, Benedek Elek) egészen a felső-rekecsini csángó gyűjtésig.
    A „Bízzatok” jeligét használó szerző kétségkívül kevésbé direkt; hallott a szimbolizmusról; de úgy tűnik, versének témából adódó szimbolizmusát homályosnak érzi, és a költeményt címével is bebiztosítja: „S Te mégis megvagy, vakító fénnyel / éltető, szikrázó, forró és örök! / Mit Neked olykor csöpp nappali éjjel! / Bízzatok most is, csak pár perc, és jövök!” (Magyar Nap).
    Egyszerű, tiszta humánum csendül a következő versben. Sajnálatos, hogy ezt a műfajt Karinthy (Szabolcska-paródiájában) egyszer s mindenkorra használhatatlanná tette. A versforma egyébként nemes tartalmak közvetítésére kifogástalanul alkalmas lenne: „Augusztusban egy-két percre, / elsötétül majd a Nap./ Hírek ontják és reklámok, / ezt a témát, nap-mint nap.” (Augusztusban). A világos szerkezetű mű kiemeli az alkalom ünnepélyességét; majd figyelmeztet, hogy a továbbiakban is nézzünk azért fel az égre; elsősorban a lelki haszon reményében. „Mert egy ember életében, / egyszeri e nagy csoda. / Közönyös hát nem maradhat, / fel kell nézni, fel, oda.”
    A „Harmónia” jeligét használó szerzőnél megjelenő, a világ romlása felett érzett bánat motívuma olyan elődökre tekint vissza, mint Horác és Berzsenyi: „Gagarin még tiszta tervvel szállt az űrbe. / Csillagközi útját himnuszok kisérték. / Ma már a tudomány tömjénes templomán / csak a pénz, hatalom, és önzés az érték.” (Egy a három kívánságból). Azon túl, hogy a vers retorikája túl konkrét (és a retorika kevés a vershez), a négy sorban van egy érdekes csúszás: a világ helyett a „tudomány tömjénes temploma”, és igen!, számomra a „terv” a „szív” helyett áll – ahogy a megszólított „uram” helyett a versben inkább a „mese”, „hit” helyett inkább a „csoda” szó szerepel. A szöveg tehát a lefokozás eszközével él: nem elég erőteljesen. Üde színfolt a következő versszak filozofikus hangütése: „Hazátlan, házatlan emberi roncsoknak / keserves kínjait még meddig nézed el?! / Nem igaz, hogy kikért fiadat áldoztad, / a létünket akartad, – sorsunk nem érdekel.” Ugyanez a „pogány” Omar Khajjam szájából (Szabó Lőrinc átköltésében): „Titkos jelek futják be az eget, / egyik biztat, a másik fenyeget; / céltalan Cél az egész: ne törődj / vele: ő sem törődik veled!” Te és ő: Khajjam strófája személyes, eleven: az „emberi roncsok” említése túlzó és általános.
    Míg a verset eszköznek tekintő, azaz metaforánk szerint „pszichológus” szerzők kezén a nyelv, a vers elgyöngül, ágynak esik, a „fiziológus” szerzők a hatásban, a doppingszerekben bíznak. Az állatkórház egyenelte perceket című szonett zárósorai: „Szukavér vétek áldott állapotra tört. / Ebek ura, fakó pofájú Holdapó!: / szögekben kaparva elsápadt tűzfalat / a szublunáris éra mért a Napra pört?” kissé „túlpörögtek”. Kutya legyek, ha értem: de részleteiben mindent tartalmaz: szójáték, alakzat, szimbólum, rím: van; intertextuális utalás; nyelvi rétegzetteség; „balladai homály” szintúgy. A minden: sok.
    „De mit tartunk meg? Mit hagyunk ki?
    Ebben van a költészet ősi kérdése.
    A nagyok ezt tudták, már régen. Egyiptomban, Görögországban.
    Költő, tartsd meg a fontosat, hagyd ki a nem fontosat.” (Kosztolányi: Káté)
    A csináltság, ahogy a közlés is, önmagában sem bűn, sem erény. Kosztolányi alapján, szabadon: az érzékre hagyatkozzunk. A lélekgyógyászok számára a fakultás szemesztereit ajánljuk; a fiziológusok számára: a tapintatot.
    „Szignótusz” munkája megcsináltsága (és ezt a szót most negatív zöngétől menten használom) révén szembeötlő. Tizenhat versszak alkaioszi: teljesítmény, igen jó részletekkel: „Baljós tüdővel járok egy évben úgy / háromszor SZTK-ba a szűkszavú / döntésedért kínzó ügyemben, / hogy könyörülni akarsz-e rajtam // továbbra is.” (A részeg és a Napfogyatkozás). Kérdés, hogy ez az önmagában is nehézkesnek tűnő cím hogyan tartja össze a sokfelé indázó költeményt. (Még egy részlet: „…volt egy nejem rég, egy fukar asszonyom, / ünnepre mindig jó sütemény helyett / piskóta készült.”: én a piskótát: szerettem; de mintha elbizonytalanodnék.)
    Ugyancsak találónak érzem a Szétszóratás részleteit, leginkább első versszakát: „Hiába mondod, kedvesem, hogy az idő, amelyben élek / a még megnemszületett prófétáknak kedvez, akik / majd napsugaras szőlőhegyek lankáiról gyűjtik / a nektárt, mint az ügyes méhecskék.” („Vadvirág” jeligével küldte a szerző.) Az anapesztussal szaporázott jambus illik a görög–latin–magyar bukolika opuszai közé: a bor dionüszoszi, de a méh is Vergilius óta kedvelt kellék.
    (Al)cím és szöveg teremtő koherenciája a „feladatmegoldás” magasiskolája: ezért (is) figyelmet érdemel „a félvak petőfi elkallódott monológja” („Holdárnyék” jeligével): a napfogyatkozás adott motívuma a metafora révén – már a (al)címben – szemfogyatkozássá, a feladat pedig – hermeneutikai értelemben is – világfeltárássá válik: „én nem akartam / megvakulni / én vakon is / pontosabban jobban / látok mint ti / én látó szemem / is lehúnyom.” A „fordított pálfordulat” narratíváján keresztül a szövegegész viszonylatában folyamatosan átértékelődik a „haynau-világ” metaforája, és az átértelmezés váratlanságát a háromoldalas költemény csaknem minden pontján sikerül fenntartani; utolsó sorának apoteózisa talán túlzás.
    Ugyancsak szerkesztettségével tűnik ki a Nekrológ („Aranysárkány” jeligével): „Szemek voltunk, / megtaláltuk az árvaságot a sebes / mezőkön, a vérző foltokat a smaragd / nyárban – / megtaláltuk a virágot: / pipacs.” A képsor a látás szervétől a látvány konkrétságáig jut el, a látó érzékenységét a látvány plaszticitásával ellentételezi. Hasonló, érzékeny, de talán kevésbe sikerült a „Feketelyuk” jeligével küldött Színek hullámhosszán című vers. A virágok és színek nyelvbe ágyazott párosítása több, mint szellemes játék: „…ibolyakék, fűzöld, szegfűvörös, / hozzá keverék rózsaszín, / félbarna, olajzöld ágak / termése meggypiros, citrom, narancssárga.”
    Kosztolányi így ír: „Módszerem az volt, hogy a fejtegetendő költők egy-egy versét vettem elő, melyekből kibontottam az egyéniségüket, de úgy, hogy a költeményt külön, elzárt világnak tekintettem, és anélkül, hogy tárgyukkal vagy a költő életrajzi kapcsolatával foglalkoztam volna, magát a szöveget vizsgáltam, vers- és hangtani szempontból, s mindenekelőtt arra a kérdésre akartam feleletet adni, hogy miért kell az illető verset jónak vagy rossznak tartani.” (Tanulmány egy versről). Vállalkozása nyilvánvalóan merész. Az egyéniséget kibontani – olyan cél, melyet szívesebben hagyok az interpretáció lezáratlan folyamatában. Hogy a vers jó vagy rossz? Ki tudja. A tükörben önmagát (is) látja az értelmező.

Prágai Tamás