Tánczos Krisztina

Létfélelmek és megfigyelők

A napfogyatkozás megjelenítése irodalmi művekben

    A természet egyik nagyszerű látványossága a csillagos égbolt, s azok a csillagképek, melyek ősi legendákat őriznek. Kíváncsiságunk arra sarkall bennünket, hogy elgondolkozzunk a világmindenség hatalmasságán, és benne a saját helyünkön. Kevés olyan ember van, akit valamilyen mértékben nem érdekel ez a kérdés, s ennek kapcsán a csillagászat rejtelmei.
    A leglenyűgözőbb égi jelenségek, a fogyatkozások akkor következnek be, amikor a Nap, a Hold és a Föld a térben mind egy egyenes vonal mentén helyezkednek el. Amikor a Hold van a Nap és a Föld között, akkor napfogyatkozás lép fel, mivel a Hold elzárja látóvonalunkat. Ez a jelenség sokkal ritkább, mint a holdfogyatkozás, a legtöbb ember egész életében sem lehet részese e tünékeny csodának.
    A Stonehenge titkát kutatva a tudósok azt a merész állítást tették, hogy őseink csillagászati obszervatóriumnak építették, a Nap és a Hold követésére. Törekvésüknek több célja is volt: egyrészt beállítani a naptárt, másrészt megjósolni a jövőbeli napfogyatkozásokat. Elképzelhető, hogy mekkora hatalma lehetett régen e jelenség előrejelzőinek. A világ fénye eltűnik…, s aki a megdöbbentő eseményt előre jelezte, óriási hatalommal rendelkezhetett. Sőt a papság arra is felhasználta, hogy bizonyítsa: ők mentették meg az országot azáltal, hogy időben beavatkoztak az istenek dolgába, s ezért nem tűnt el a Nap.
    A régmúlt időkben az ember istenként imádta a Napot, a hő és a fény forrását. Ez a hagyomány még ma is él néhány természeti népnél. Az ókor csodás építményeit szemlélve az is eszünkbe jut, hátha ezek tervezésében – a kultikus szerepen kívül – a napmegfigyelések szükségessége is szerepet játszott. Az ősi megfigyelők egészen másként fogadták a fogyatkozásokat, mint a mai kor szenzációra éhes emberei. Mivel igen ritka volt ez a jelenség egy adott helyen, ezért nagyon reális lehetett az a félelem, hogy a Nap nem jön vissza. Még akkor is gyanakvást és riadalmat keltettek a fogyatkozások, amikor már tudták, hogy ezek visszatérő természeti jelenségek. Azonban úgy értékelték e szokatlan égi eseményeket, mint az emberiséget érintő baljós előjeleket.
    Két híres irodalmi műben is ezzel a jelentéssel találkozhatunk, s az események kapcsán nem véletlen a világvége-hangulat megjelenése. Lloyd C. Douglas És köntösömre sorsot vetettek című regénye a leghíresebb napfogyatkozás történéseit dolgozza fel: a jézusi keresztrefeszítést és a jelenlévők életére gyakorolt hatását. Hőse Marcellus, a római katona, akit az ítélet végrehajtásával bíznak meg, s aki az átélt élmények hatására kereszténnyé válik, s Krisztus nevében a szeretet tanait hirdeti mindaddig, amíg az életével kell fizetnie az elveiért. Jézus köntösét kockán nyerte el, s ez a ruhadarab mint misztikus tárgy kíséri az útja során. A regény szemléletesen bemutatja a végítéletet sejtető égi jelenséget, a golgotai sötétséget, melyet a Biblia Máté evangéliuma így ír le: „Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilenc óráig.” A Márk és Lukács evangélistáknál említett 12 és 15 óra közötti fogyatkozási időpont valószínűleg nem felelt meg a valóságnak, ugyanis a későbbi kutatások szerint ekkor nem nap-, hanem holdfogyatkozás volt látható, s ez utóbbi nem tapasztalható napközben. Azonban 29-ben Palesztinában teljes napfogyatkozás volt tapasztalható, amelyről egy bizánci tudós is hírt adott: „A hatodik óra körül olyan sötétség állt be, hogy előtűntek a csillagok.” Feltételezhetjük, hogy ezt a jelenséget összecserélték a 33. év holdfogyatkozásával, hisz a megfigyelők ugyanarra az évre tették.
    A jelenség pontos mibenléte csak a tudomány számára jelent kihívást, az irodalmi megjelenítések szimbolikus értelmet hordoznak. Demetrius, a regényhős rabszolgája épp a rossz hírű mező felé tartott, amikor „az eget is komor, ólomszínű fellegek borították. Hajnalban még ragyogva sütött a Nap, de már vagy egy fél órája baljóslatú homály sűrűsödött.” A kereszthez érve gazdája szolgálatára sietett, aki épp akkor nyerte el kockán Jézus levetett köntösét. Eközben „halk mennydörgés morajlott északon, s egy vad lángnyelv cikázott át a fekete felhőkön”. Demetrius felháborodva látta, hogy Marcellus ivott, mert józan ésszel nem tudott volna ilyen gyalázatos dolgot művelni. „Fülsiketítő, óriási mennydörgés rázta meg még a földet is alattuk.” Egy finom ruhába öltözött ember azzal a paranccsal fordult a római katonához, hogy utasítsa rendre a tömeget, mert „azt állítják, hogy a vihar ítélet rajtunk”. Közben az emberek azt kiáltozták, hogy a galileai az Isten Fia, s az Úr bünteti őket a kegyetlenségükért. Jézus szeme ugyanazzal a szomorúsággal tekintett végig a félelemtől reszkető tömegen, amelyik az úton ült ki rajta, amikor a sokaság királyaként köszöntötte. „Egy újabb heves dörrenés következett, s a sötétség sűrűbb lett.” Demetrius a ruhája alá rejtette a köntöst, s azon tűnődött, vajon megtarthatná-e. Jó érzés lenne a magáénak tudni valamit, amit ez a bátor ember viselt. Felbecsülhetetlen kincsként őrizné, hiszen ha már nem tudott megbarátkozni vele, legalább vigasztalást jelenthetne neki a ruha birtoklása. Amikor elindult lefelé a dombról, a leszálló homálytól már alig látta az utat, s mire elérte a várost, éjszaka borult Jeruzsálemre, pedig még csak a délután derekán tartottak. „Fények lobogtak az ablakokban. A gyalogosok óvatosan lépkedtek, fáklyát tartva a kezükben. Ijedt hangok szólongatták egymást. Demetrius nem értette, mit mondanak, de az aggodalom kicsendült belőlük, mintha e különös sötétség okán töprengenének…” Ő azonban nem félt. Amióta szorosan magához ölelte a köntöst, úgy érezte, hogy már nincs egyedül a világban. Belépve gazdája szobájába a következő kérdéssel találta szembe magát:
    „– Mit gondolsz erről a sötétségről? Napfogyatkozás?
    – Nem tudom – felelte Demetrius. Soha nem hallottam, hogy egy napfogyatkozás ilyen hosszú ideig tartott volna.
    – Talán ez a világ vége… Gondolod, hogy annak a Jézusnak van valami köze hozzá?”
    Demetrius nemmel válaszolt, s amikor gazdája egy társa megjegyezte, hogy neki nem kellene a köntös, mert csak szerencsétlenséget hozna rá, a fiú értetlenkedve fordult felé: „Miért hozna szerencsétlenséget? Bátor emberé volt.”
    S ettől a pillanattól kezdve mindannyiuk élete gyökeresen megváltozott, pálfordulást vett, hiszen Marcellus Jézus elleni gyűlölete keresztény hitté szelídült, a jogfosztott rabszolga pedig megtalálta élete célját a nyomorúságos életű emberek segítésében. A regényben megjelenített égi jelenség tehát jelképes értelemmel bírt: azon túl, hogy érzékeltette az ott lévők jogos félelmét (ezt a legtöbb ábrázolás megteszi), a szereplők sorsának alakulását, életfelfogásuk pozitív irányba történő módosulását is bemutatta.
    Ugyanez a motívum látható a népmesék hasonló történeteiben is, amikor a legkisebb fiú – visszaszerezve a Napot, a Holdat, a csillagokat – végre önmagára lel: az addig kihasználatlan erő találkozik a hozzá méltó céllal. A népmesei, népmondai, mítoszi események gyakori eleme az égitestekhez kapcsolódó csoda, s a primitív ember létfélelmeit jól tükrözik ezek a cselekvések. Az ősember is azért rajzolt a barlang falára, hogy elűzze a rossz szellemeket, s mintegy varázserőt tulajdonítva művének, megszabaduljon a bizonytalanságtól. A népmesék hiedelemvilága sok rokonságot mutat ezzel a törekvéssel, hiszen a „minden jóra fordul” felfogás messze űzte a korabeli ember számára megmagyarázhatatlan égi jelenségek miatti félelmet.
    A szónak tulajdonított hatalom természetesen tovább él a szépprózai munkákban is, mint Boleslaw Prus A fáraó című regényében. Színhelye az ókori Egyiptom, ahol a haladó szellemű ifjú fáraó harcol a papok uralma, a konzervatív és korrupt állami gépezet ellen. Az apparátus megsemmisíti ugyan az uralkodót, de a fiatal fáraó eszméi olyannyira élőek és erősek, hogy ellenfelei kénytelenek megvalósítani őket. A regény nemcsak hiteles korrajz, hanem annak bizonyítéka is, hogyan éltek vissza a papok – hatalmuk megtartása érdekében – csillagászati ismereteikkel. A mű egyik konfliktushelyzetében a főpap próbálja meggyőzni Ramszeszt a tudomány fontosságáról: „Mi ismerjük a csillagos ég szerkezetét és a csillagok mozgását… Egyiptomnak nem csekély szolgálatokat tettünk… mi állítjuk össze a naptárt, és kiszámítjuk a bekövetkező égi jelenségeket. Most is nemsokára napfogyatkozásunk lesz…”
    A fáraó azonban nem hallgatott rá, pedig egyértelmű volt a jóslat, hogy Paophi hónapban (július–augusztus) fényes nappal beáll a sötét éjszaka. Az arisztokrácia valahol mélyen sejtette a veszélyt, a birodalom fenyegető összeomlását, mert Ramszeszt felkeresve arról panaszkodtak, hogy úgy érzik, mintha a lábuk alatt megnyílna a föld, mintha vége volna a világnak. „Az ösztönök felbolydultak, a lelkek meghasonlottak, és ha te meg nem mentesz bennünket, akkor óráink meg vannak számlálva!” Mintha a bekövetkező természeti jelenség is e kaotikus állapotnak lenne a hirdetője. A nyugtalanító hírek egyre s másra kaptak szárnyra: Hórusz templomában felfordult az oltár, Ízisz templomában könnyezett az istennő szobra. Másutt is baljóslatú csodák estek. A csalhatatlan jelekből a papok azt a következtetést vonták le, hogy Egyiptomot nagy csapás fenyegeti, még a hónap vége előtt. Tizennyolcadikán már teljes volt a zűrzavar. A két országrész között megszűnt az összeköttetés, az utakat katonaság lepte el, amely vonult a nagyobb városokba, ahol a híresebb templomok voltak. A papok nyíltan a fáraó ellen szegültek, aki a nép nyomásán igyekezett enyhíteni. Utolsó fegyverként mindenféle csapás híresztelésével igyekeztek megrémíteni, ő azonban felvette a harcot ellenük. Ugyanakkor parancsba adta, hogy az istenek szent hajlékait senki ne merje háborgatni, és a papokra se emeljenek kezet.
    A lázadást azonban növelték a vallási téboly megszállottjai, akik testüket véresre sebezve ordítozták: „Jaj neked, Egyiptom! Az istentelenség mértéke betelt, és közeledik az ítélet órája! Az istenek megmutatják hatalmukat a gonoszság vakmerősége fölött!”
    A fáraó tanácsosa ekkor figyelmezteti az uralkodót, hogy tudatni kellene a néppel a napfogyatkozást, mivel annyira megdöbbentő tünemény, hogy vakrémületet fog okozni… És valóban, egy óra múlva a napfény bágyadni kezdett.
    „– Csakugyan éjszaka lesz? – kérdezte a fáraó.
    – Igen, de nagyon rövid ideig…
    – Hova lesz a Nap?
    – Elrejtőzik a Hold mögött…
    Vissza kell fogadnom kegyelmembe a bölcseket, akik a csillagokat vizsgálják – mondta magában a fáraó.
    A homály gyorsan sűrűsödött. Az ázsiai lovak nyugtalankodni kezdtek, madárfalkák csaptak le a kertbe… éjszaka ereszkedett a földre, az égen fekete korong lett a Nap, olyan fekete, mint a szén, és lánggyűrű vette körül… Valóságos nyílzápor repült az ég felé, hogy elriasszák a gonosz szellemet, amely fel akarja falni a napot.
    – Azt mondod, az a fekete korong a Hold? – faggatta a fáraó Pentuert. – …és mindjárt vége lesz a sötétségnek?
    – Minden bizonnyal…
    – És ha a Hold leszakadna az égről, és lezuhanna a földre?
    – Az lehetetlen… Íme, ott a Nap! – kiáltotta örvendezve Pentuer.
    – Csakugyan – jelentette ki a fáraó – csodálatos jelenséget láttunk… De nem szeretném még egyszer látni… Érzem, ha nem volnék katona, rémület fogta volna el a szívemet.”
    S ez után Ramszesz lelkében nehéz harc dúlt. Megköszönte seregének, hogy olyan bátran viselkedett a szokatlan természeti tünemény láttán, ugyanakkor most kezdte megérteni, hogy a papok kezében olyan erők vannak, amelyekről addig nem akart tudomást venni. Néhány perc alatt rendkívül nagyra nőttek a szemében, s úgy határozott, hogy megismeri ezt a különös tudományt, amely ilyen rettenetes módon megzavarja az emberek szándékait. Erre azonban már nem lesz ideje, hiszen nem a neki rendelt időben jelent meg, tehát félre kellett állnia. Olyan volt, mint a friss levélke a korhadó fán, hiszen nemcsak saját korával volt ellentétben, hanem még ráadásul az állam hanyatlása idején bukkant fel.
    Az ég iránti érdeklődés – mint az előbbi példákból is látható volt – az emberiség nagyon régi hagyománya. Kiváló tudósok kémlelték az eget, hogy hírt adhassanak kedvezőtlen jelenségekről. A legenda szerint Thalész megjósolta a Kr. e. 585. májusi napfogyatkozást, melynek hatásaként a háborús ellenfelek békét kötöttek. Olyan események voltak ezek, melyeknek nagyobb a híre, mint a tényleges jelentősége.
    Napjainkban e jelenségek rendkívül pontosan előrejelezhetők. Utazók, turisták tömegeit vonzzák, akik élvezettel nézik, ahogy a Nap látványosan eltűnik, mivel biztosan tudják, hogy néhány perc múlva újra megjelenik. De az ősi megfigyelők másként vélekedtek erről. Nem volt birtokukban olyan pontos ismeret, amely kétségbe vonta volna a világ pusztulásának teóriáját. Hittek és hinniük kellett az istenek ártó bosszújában, s rettegtek attól, hogy mindez a szörnyűség az ő bűneik miatt következett be. Azonban e jelenségek irodalmi adaptációi jóval túlmutatnak a természeti csodán: általuk sorsfordító események, példás javulások, újjáépítő erők jelennek meg, hogy ismét bizakodva nézhessünk a Holnap elé.