Makk György

Sötétzárkában

    A sötétség minden félelem alapja.
    Az emberiség történetében mindig nagy szerepet játszott a napfogyatkozás, melyet több esetben a természettudományos ismeretek birtokában konspirációs célokra használtak fel, mint például Prus írja Ramszesz koráról A fáraó című könyvében. A vallások is mind a sötétségből indulnak ki (Khaosz), ami nem más, mint az emberiség, valamint minden lény félelme a sötétségtől; hiszen éltető elemünk a fény, Földünk közvetlenül a Nap energiájára van utalva, így természetes, hogy minden lény vonzódik a fényhez, és annak időszakos kihunyása is félelmet, állatoknál természetellenes riadalmat és zavart okoz.
    A növények, melyek nem tudják oly módon kimutatni érzelmeiket és fájdalmukat, mint az ember, legalább annyira reagálnak az időszakos és nem mindennapi hirtelen napfényhiányra.
    A büntetés-végrehajtási rendszerben közepes büntetésnek számított az azóta már megszüntetett sötétzárka-fenyítés, melyben volt néhányszor részem. Olyan körülmények közt voltam bezárva, mint egy sötét barlangban, tűhegynyi fény nélkül maximum tíz napig, természetesen egyedül.
    Ez a természetellenes állapot megfelel az ősember állapotának napfogyatkozáskor. Bár az összehasonlítás sántít, mindenesetre a sötétség idegileg oly módon kikészíti az embert, hogy hallucinációi, emésztési zavarai, időbeli tájékozódási nehézségei lesznek, a félelemérzet és a biológiai ritmus felborulása, még ha nem is mutatja ki az erősebb idegzetű egyén, már a büntetés kiszabásánál jelentkezik. Eleve az, hogy a büntetés-végrehajtási intézetben jogfosztottan, emberileg lealacsonyítva, pszichéjében megtörve durván vagy közömbösen közlik az egyénnel az ítéletet, majd azonnal végre is hajtják, azaz beteszik egy meglehetősen szűkre szabott cellába, hol a fal is feketére van festve, ablak nincs, csak egy lebetonozott fapriccs és egy szintén lebetonozott ülőke, mely olyan rafináltan van elhelyezve, hogy még kényelmesen sem lehet a falhoz támaszkodni, azaz csak gubbasztani lehet.
    Utalnék egy közismert irodalmi műre: E. A. Poe Inga című művében a Szent Inkvizíció börtönében sínylődő leszíjazott halálraítélt várja a szörnyű véget, mikor a kiélezett pallos véget vet szenvedéseinek.
    Az ajtó becsapódik, és az első percek megrázkódtatásai után kezdődik az idegőrlő semmittevés és a hosszú várakozás.
    Van, akinél már magában a bezártság is klausztrofóbiás tüneteket okoz, ezt még fokozza a sötétség. Az elítéltnek jogában áll orvost kérni, de az orvosi kezelés pszichotronból, azaz placebo tablettákból áll, és az orvos „házhoz jön”, azaz a fogda ajtaját néhány percre kinyitják, míg elmondja azt, amit az ápoló úgyis tud.
    A percek éveknek tűnnek, és az egyén állapota egyre rosszabbodik. Először depresszív tünetekkel kezdődik, majd később átcsap agresszívvé. Minden kinti zörejt elemezni kezd az agya, és a belső feszültséget nem tudja semmi módon levezetni.
    Utólagosan viccesnek hangzik a delikvensek élménybeszámolója, mikor egy eldugott gombot – ami egyébként tiltott tárgy – elpöcköl és hosszadalmasan keresni kezdi, majd sikerélményként könyveli el, ha megtalálta. Én megpróbáltam szellemi jógával, agymosással, de hasztalan. Gondolatban a múltbéli kellemes és kellemetlen eseményeket idéztem fel, míg annyira el nem fáradtam, hogy ülve elaludtam természetellenes pozitúrában, mert a priccsre lefeküdni napközben tilos, és ismételt fegyelmi fenyítést von maga után.
    Elég sok időt töltöttem börtönben (2001-ben szabadulok), a sötétség mellékhatásairól szeretnék beszámolni.
    Teljesen kihagyott az időérzékem, mintha kiléptem volna önmagamból, és külső szemlélőként láttam volna önnön testem. Lehetséges, hogy eszméletvesztésem is volt, ugyanis a napfogyatkozáskor már harmadik napja megtagadtam a táplálékot. Ezt nem jelenettem be, mert ilyen esetben a megtömés következik, szó szoros értelemben, azaz összeláncolják a hátrafeszített kezeket, mint egy gyilkost az akasztófa alá, átvisznek az E.Ü. blokkba, és ott gyomormosó felszereléssel meleg tejet töltenek az emberbe, mely természetesen keresztülmegy a belein.
    Mindezeket azért tartottam szükségesnek megemlíteni, mert így a barlangban lakó ősember félelmét könnyebben meg tudtam érteni, mikor fényes nappal sötétség kezd lenni, majd kihuny a fény. Természetes reakció, hogy a fény újbóli visszatértét isteni eredetűnek tekintették. Egyiptomban a Nap isten, és minden vallásban a fényt tiszteljük: örök fényesség a túlvilágon, az angyalok és szentek feje felett fényes glória; Krisztus mennybemenetele.
    Lucifer, Belzebub, Baal, Belfegor mind a sötétségben élő isteni fejedelmek. Baal esetében meglehetősen fura szertartás kíséretében mondtak le az anyák gyermekükről. A groteszk, rút fémszobor hasánál tüzet gyújtottak belülről, így az izzott, és a hatalmas szájba tették be gyermeküket nagy szertartás kíséretében, hol egy egyházi személy átvette őket. Természetesen a köznép csak azt látta, hogy az anyák a szörny izzó gyomrába dobják gyermeküket. Az állam szempontjából praktikus megoldás volt, mivel ezekből a gyermekekből nevelték az állami tisztségviselőket, kik így nem voltak részrehajlók a pórnéppel, és kíméletlenül behajtották az adót.
    Minden kultúrában megtalálható az ilyesfajta praktika.
    Lem sci-fi-író egyik novellája megragadott, amikor arról ír, hogy az emberek mikor várták a napfogyatkozáskor bekövetkező dagályt, mely az átlagosnál sokkal nagyobb volt, akkor fejjel lefelé kötözték magukat (egymást) magas fák ágaira, mert ha a föld közelébe ért volna a lábuk, akkor gyökeret eresztettek volna, és bokorrá alakultak volna át. Bármennyire is bizarr az elgondolás, a természetben több helyen előfordulnak az ilyen átváltozások, mint például a hernyó begubózása utáni lepke.
    Hálát kell adnunk minden pillanatért, amit az életet adó fényben tölthetünk, de a hála sem helyes kifejezés. Plinius így ír erről: „Micsoda a hála? A szív eltévelyedése, a lélek spanyolcsizmája, mert ilyesfajta módon az iránt kellene a legnagyobb hálát éreznünk, amit megeszünk, hiszen abból élünk.”
    Ez való igaz, de amit megeszünk, az is fény, azaz Isten jótéteménye, azért hálánkat minden pillanatban kifejezhetjük azzal, hogy nemcsak emberi módon viselkedünk, hanem a szó jó értelmében is emberek maradjunk még akkor is, ha ez néha nehezünkre is esik.