Viasz Zoltán

Időnek kútjából…

    …S akkoron feljuta az fene rém az napnak házához, s gonosz étvággyal felfalá az világőre napot. Vak setétség borula akkoron evilágra, s az népek rettegének az feketeségben. S az sárkány kacagott vala, iszonyt s fertelmet bocsáta reájuk, hogy pusztulnának bele. Ám akkor ott terme Fejérlófia, eleink virága, legöregebb táltos, ki megjárá az alvilág fenekét, s véle jöve az népek hét vitéze, s nagy, áldott tüzeket rakának, melyek távol tarták az fertelmet, s az népek köréjük gyűlének nagy jajveszékelésvel, merthogy igen gyámoltalanok voltak az világőre nap nélkül.
    S akkoron összetanakodának Fejérlófia s az hét vitézek, hogy elfognák az fene sárkányt, hétvilág pusztítóját, s visszaszereznék az világőre napot. S az Öregisten áldását adá ügyükre, s erőt karjukba, hogy járjanak sikervel. Így fogák el az sárkányt végül az fene setétben, s szíjakval tekerék gúzsba az fekete testét, s béklyózák az Istenfa tövihez, honnét is le nem szökheték. S az gyökérmélyi mégis megpróbálkoza véle, s szaggatá vala béklyóit, majdan belátván igyekezte hiábavalóságát szörnyű szájával s körmével foga neki az Istenfa fejér derekának, imigyen próbálván szabadulni fogságából. De áldott fa vala az Istenfa, s hatalma számosabb vala az fenségnél, ki nem bíra véle.
    S jövének akkor tudósok és táltosok, tündérek barátjai, s megzabolázák ártó igéit. S az sárkány kifárada az hiábavaló küzdelemben, s ott homályla az Istenfa tövinél, miként komor, fekete árnyék.
    S Fejérlófia megálla az sárkány előtt, naprablónak nevezé, s még ilyen szókval szóla hozzája: „Gyökérmélyi fertelem, alvilág férge! Jövék, hogy végrehajtom terajtad népek ítéletét! Teszem, merthogy te újra elhagyád fekete székedet, s így megszegéd az Öregisten békéjét. Erős gonoszságval pusztítád evilágot, s szolgáidnak hadát uszítád az népekre. Temérdek szenvedést hozál, orozád jószáginkat, nyűtted rónáinkat, tőrbe család vitézinket. S mindez sem vala néked elég, napunkra, evilág őrére rontál megint, elnyeléd feneketlen szájadval, hogy őssetétbe taszítsd evilágot, miként korokval előbb. Hitványságval, ármányval és ellenségvel vádollak hát népek színe előtt. Add elé az világőre napot, mert ez Istenkard teszen róla, hogy végre kimúlj mind az hét világokból!” Imigyen szóla Fejérlófia, s avval elévevé az Istenkardot, kinek tüzes heve vala.
    S az naprabló ilyen szókval felele: „Ki vagy te, araszlétű ember, hogy számon kéred énrajtam tetteimet? Én az öröktőlvaló éjszaka setétjéből levék, s valék vénebb népednek összes isteneitől. Ők törének bé fényükvel ez én birodalmamba, s ragadák el éntőlem az felső és evilágot.”
    S szóla Fejérlófia nagy haragval ez káromló szókra: „S milyen jól tevék azt, naprabló! Mert te nem akarád nevelni eme világokat, s az éjszaka setétjével nyomorgatád az születésre váró életeket! Fertelmes vala ez bűnöd, s még fertelmesebbet tevél, mikoron bele nem nyugodál az Öregisten parancsolatjába. Meghagyá néked az alsó világot birtokul, s te onnét mégis ellene törél!”
    Ezen szókra fogát csikorgatá az naprabló, s mondá Fejérlófiának: „Araszlétű ember, vajhogy te beéred-é kevesebvel, mint mi öröktől fogva jussod néked? Tűröd-é náladnál csekélyebbtől, hogy osztozkodjék vagyonságodon? S mondd, araszlétű ember, kedvezel-é birtokaidat bitorlóknak?! Úgy lehet, sárból gyúratál, de ama sárban benne vala az én setétségem. Ismerem fajtádat. Esdtek isteneitekhez oltalom fényéért, mégis árnyékba húzódtok az napnak sugara elől. Lelket kaptatok vala, de ott fészkel bennetek az én setétem is. S még ti kívántok megméretni engemet?”
    Fejérlófia orcája elborula ilyen gyalázatos szózat hallatán, s felszólamla rettenetes hangon: „Setétszívű naprabló, hiába is próbálod csalárd beszédvel mételyezni szívünket! Az mi népünk világló lelkű, s tartja az Öregisten törvényét, míglen te pusztítád az életet, s homályval falatád fel világinkat. De többet nincsen hatalmad, az világőre napot visszavesszük, s ez Istenkard hamarost megtisztítja tőled mind az hét világokat!”
    Így szóla Fejérlófia, s magasba emelé az Istenkardot, ám az naprabló csupán kacagott vala, s imigyen kiálta eleinkhez: „Sújtsatok hát le, balgák! Vágjátok ki belőlem napotokat! Ezt cselekedjétek, ám tudjátok meg, az testemből szerte kiáradó fekete madárraj ellepi evilágot. Rengeteg szárnyuk árnyékot vet éltetekre, árnyékot vet világló lelketekre, s ott él majdan bennetek, kiirthatatlan. Ott lészen setétem szívetekben, magvatokban, s ott lészen az napnak sugarában. Homály lepi akkoron az Istenfa fejér ága-bogát. Testemet elvehetitek, de soha nem vehettek erőt rajtam!”
    Így fenyegetőzék az fene naprabló az feketébe borult égboltozat alatt. Ám vitéz eleink egy szavát sem hivék…