Jámborné Balog Tünde

Kőhajításnyira a világvégétől

    Itt ülünk a kertben a nagy, kettős törzsű diófa alatt egy teljes napfogyatkozás kezdetén, alig pár hónapnyira a kétezredik évtől. Képzeletemben összekeveredik a tér az idővel; legszívesebben azt mondanám, hogy egy kőhajításnyira van a világvége, a Hoffmannék házánál, ahol az alkonyi ég folyton változó kárpitja lebeg, és a semmi lapul ugrásra készen. Ott már a zuhanás következik.
    Ez a világvége-érzés nem váratlanul tört rám; az a ház gyerekkoromban is ott állt a Landeszman-malom után, keresztben az utca végén a mögötte lévő szakadékkal, ahová hangtalanul zúdul le éjszakánként a homokfolyó sűrű hordaléka. A Vizes utca valaha folyómeder volt, az úttest és a házak alatt több méter vastag homokréteg húzódik, és esős esztendőkben úgy folyik lent a mélyben, mint a Styx. Megkövesedett halcsontvázakat sodor magával, üres csigaházakat, bronzkori cserép hálónehezéket, lókoponyát, és ha megbokrosodik, magával viszi a szennyvízcsatorna eternitcsöveit. Csöndes, holdtalan éjszakákon néha hallani a homokszemek surrogását, mikor álmatlanul forgolódom, és az ár meg-meglódulva sodorja ágyamat az utca vége felé.
    Most, hogy ilyen közel van a szédítő kétezredik esztendő, az égi jelek is sokasodnak. Két éve egy üstököscsillag mutogatta magát, hosszú csóvát festve a tintafekete égre, azután a nagy, kövér telehold fogyott el, alig egy óra alatt változván tündöklő fényesből homályos rézveresre, és mire elmúlott róla az a kísérteties árnyék, magasra hágott az égi grádicsokon, és már félakkora sem volt, mint mielőtt fogyatkozásba kezdett volna. Nemrégiben két planéta találkozott össze egybeolvadó ikercsillagként tündökölve alkonyat után, majd egy apró csillagot tűzött szarvára az újhold éppen Baranyás fölött, ahol a folyó töltései összefutnak. Kimentünk a városból Z.-vel, hogy lássuk, mert itt a közeli 43-as út ostornyél-lámpáinak erőszakos világossága elhalványítja az égbolt lámpásait; a múltkor a Tejutat sem találtam, nem tudtam megmutatni Péternek és Veronkának a Göncölszekeret.
    Az üstökös sem látszott az utcánkból, hiába kémleltem utána esténként azt a kis darab eget, amelyet szabadon hagynak a fák és a háztetők, nem tudtam rátalálni. Végül – teljesen váratlanul – a régi városháza udvarán pillantottam meg. Pontosan olyan volt, mint a csillagászati könyvek fényképein, mégis csalódást keltett bennem. Ártalmatlannak látszott, szelíd kis derengésnek; érthetetlen, miért tartanak tőle az emberek, gondoltam akkor, és eszembe jutottak a hátborzongató családi történetek: hogy kölyökapám torokgyíkot kapott, mert megbámulta a Halley-üstököst, és Z. apja a titeli fennsík meredek lejtőjén bucskázott le kezét-lábát törve az égi jelenést lesvén. Akkoriban a Teknyőkaparó járta az itteni tanyákat, földindulást, ló nélkül száguldó szekeret és vérfolyót jövendölve, amik rendre be is következtek, de azért nem lett vége a világnak. Nem semmisül meg most sem, hogy pár perc múlva elsötétül a Nap, de azért libabőrös lesz a hátam, valahányszor erre gondolok, mert jól emlékszem gyerekkoromból az élményre, amikor a kormos üvegen át végignéztem, hogy a Hoffmann-ház mögött ágaskodó sötétség félig felfalja a Napot. Mindnyájan otthon voltunk és kint ültünk a kertben, mint most is – ó, hol van már az akkori család! –, és amikor sötétedni kezdett, nagymama szája alig észrevehetően megmozdult, köszvénybogos ujjai pedig a csuklójára tekert rózsafüzért kezdték szemelgetni. Ne féljen, mama, mondta kissé elmosolyodva apám, és magyarázni kezdte, hogy nem tűnik ám el a Nap az égről, ott van az most is, csak a Hold takar el belőle egy darabot. Tudtam, hogy igaza van, földrajzórán Rácz tanár úr felrajzolta a táblára a Hold árnyékát a Földdel, fizikaórán pedig gyertyalánggal kormoztuk be az üvegcserepeket, hogy meg ne vakuljunk a látványtól, de ezek a tudományos hókuszpókuszok sem voltak képesek ellensúlyozni a kísérteties hatást, amit a nappali sötétedés és a hirtelen feltámadó hűvös szél keltett bennem: mintha az elmúlás fújdogált volna körül. Pedig az a fogyatkozás nem is volt teljes, csak az alkony köszöntött be délelőtt, nem az éjszaka, mint amire most várunk.
    Az ezredvéghez közel ezek az amúgy ritka jelenségek különös hangsúlyt kapnak, és jobban ráébresztenek a mulandóságra, mint a homokfolyó ijesztő neszezése vagy a szakadék a Hoffmann-ház mögött. A Hale-Bopp üstökös állítólag kétezer év múlva tér vissza, míg a következő napfogyatkozásra csak hetvenhat évet kell várni, de nekünk mindegy, hogy hetven vagy kétezer, mert egyiket sem érjük már meg, sem én, sem Z., sem a gyerekek, de még Péter és Veronka se, hacsak különösen hosszú élettel nem áldja meg őket a sors. Legfeljebb a legkisebb látja majd azt a kétezerbeli napfogyatkozást, Klári fia, ez a mulatságos kis fickó – hogy futkosott pucéron fehér vászonkalappal a fején a folyóparti strandon! –, de nagyon öreg lesz már, öregebb, mint most bármelyikünk. Vajon fog-e emlékezni ránk? Messze él tőlünk, ritkán látjuk, és ha találkozunk, akkor is csak távolról barátkozik velünk. Ha szóba elegyednék vele vagy meg akarom érinteni, szalad az anyjához, és szoknyájába kapaszkodva les vissza rám: utána megyek-e. Z.-vel barátságosabb, hozzá közelebb merészkedik, még rá is vigyorog néha, mert a férfiak összetartanak. Igen, a kicsi az egyetlen, aki megérheti azt a teljes fogyatkozást 2075-ben. Látja majd, amikor – július tizenharmadikán – kétszer kel föl a Nap. Először teljes fényességében megjelenik a keleti horizont fölött, de csak azért, hogy hamarosan elsötétüljön, majd másodszor is felragyogjon. Szeretném, ha valaki látná ezt a családból, és az elmúlt, régimódi huszadik század hírnökeként köszöntené a harmadik évezred első századában feltámadó Napot. Meg fogja érni, gondolom, míg a mostani fogyatkozásra várok, és – mert van még idő a nagy égi színjáték kezdetéig – kávéfőzés közben kiszámolom, ki hány éves lesz akkor, de akárhogy osztom-szorzom az éveket, egyedül neki, a legkisebbnek van esélye. Neki, aki olyan makacsan ragaszkodott az élethez, aki annyira a világra akart jönni, hogy még az ősök szellemét is felriasztotta panaszos nyöszörgésével, mikor az elbizakodott tudomány el akarta veszejteni. Hetvenhat év múlva itt ül majd dédapám masszív tölgyfa karosszékében, a hajnali hűvösség miatt kockás takaróba bugyolálva, és pont olyan lesz, mint most Z.: morózus, tiszteletreméltó öregúr. Lába körül – remélem – gyereksereg nyüzsög, el-elszunyókál köztük, és az ébrenlét ködös pillanataiban megpróbálja felidézni gyerekkorát, és ezt a mostani fogyatkozást is, de nem biztos, hogy emlékszik majd rá, hiszen olyan kicsike volt az ezredfordulón. Akkortájt fogant, amikor az üstökös mutogatni kezdte magát, és annyi akadályt kellett legyőznie a megszületéshez, mint ama mesebeli legkisebb fiúnak.
    Az üstökös megjelenése egyébként nem volt közvetlen hatással semmire: nem lett járvány, sem aszály, sem háború, és bár a Vizes utcában többen is panaszkodtak álmatlanságra, szívdobogásra és más különféle nyavalyákra – ezt mind az égi vándor számlájára írták –, én nem vettem észre semmit, csak pár héttel az üstökös elvonulása után volt egy rossz éjszakám, pedig jó alvó vagyok. Z. mindig irigyelt, hogy még a nagy lelki megrázkódtatásokat is kialszom, nem rágódom rajtuk álmatlanul hánykolódva a sötétség bugyraiban, de azért néha én is csak forgolódom, dermedten hallgatva a szúpercegéshez hasonló hangokat a mélyből, és szédülve képzelem el a szakadékban Hoffmann Béla összetörött testét.
    Hoffmannéknak nem volt szerencséje. Házuk mögött végig ott leselkedett a veszély, hiába szegélyezték virágládák a piros műkő lépcsőt, hiába virult orgonasövény a kerítés vasrózsái mögött, és hiába szőkítgette Hoffmanné a finom pelyhecskéket kissé duzzadt ajkai fölött, az ura minden teleholdkor útra kelt – szabadjegye volt a vasúttól –, és csak napok múlva jött haza sárosan, szakadt nadrággal, borostás arccal, üres zsebbel. Szeme fehérjét olyankor kis piros erecskék hálózták be és nagy lila karikák vették körül. Néha csúnya horzsolásokkal, mély, vérző sebekkel érkezett, és soha nem tudta – vagy nem akarta – elmondani, hogy merre járt. Hoffmanné úgy gondolta, hogy ilyenkor leissza magát, vagy rossz lányokkal mulat valahol, és attól tartott, hogy egyszer végleg eltűnik, nem jön vissza hozzá. Agydaganat, az okozta az emlékezetkieséseket is, mondta Hoffmann Béla öccse a boncolás után, de az utcabeliek nem hitték el, és a felesége sem. Az igazság azonban soha nem derült ki. Hoffmanné a temetés után eladta a házat, és elment két gyerekével a városból, hírüket se hallottuk többé, a rokonok pedig nem beszéltek az esetről. A háznak több gazdája is volt azóta, de ma is a régi tulajdonos nevén emlegetjük, és ha alkonyatkor hazafelé jövök az iskolából, borzongva nézem a Hoffmann-ház fölött vörösből zöldre, zöldből vörösre változó égi kárpitot, mert tudom, mögötte a semmi lapul ugrásra készen ott, ahol a zuhanás bekövetkezett.
    Hoffmann Béla balesete régen, az ötvenes években történt, de sokszor eszembe jut azóta, mint ezen a zivataros éjszakán is, néhány héttel az üstökös látogatása után. Nem tudtam elaludni; az eső vadul verte a palát, és lehetett hallani, ahogy az ereszcsatornából kiömölve lezuhog a víz a ház két oldalán. Az a mélybeli folyam is megáradva hömpölygött alant, attól féltem, elsodorja tán a házat is, vagy hogy a szél letépi a tetőt, és őszintén irigyeltem Z.-t, aki mélyen, nyugodtan aludt mellettem, még az égiháború sem ébresztette föl. Próbáltam elhessegetni Hoffmann Béla véres arcának emlékét, igyekeztem kellemes dolgokra gondolni, régi nyarakra, utazásokra, a tengerre, de ezek sem tudtak álomba ringatni. Végül a villámok felvillanásától a dörgés felhangzásáig eltelő másodperceket kezdtem számolni. Ez a módszer először bevált, el-elbóbiskoltam, ám a vihar nemhogy csendesedett volna, egyre féktelenebbé vált, és újra éber lettem, mert alighogy átfolyt szobánkon egy villám hideg, sárga fénye, már hallatszott is az iszonyú csattanás, de még el sem enyészett, már jött a következő villámlás. Ezek az ijesztő felvillanások juttatták eszembe az üstököst, és agyamba tolakodott az a pillanat, amikor kiléptem a régi városháza kapualjának meleg öbléből a megvilágítatlan udvarra. Szemem nehezen szokta meg a sötétet, egyre a lábam elé figyeltem, nehogy megbotoljak valamiben. Z. hirtelen rám szólt: Nézz már föl! Ott van! De az ég üres, csak a pislákoló csillagokat látom. Nincs ott semmi, mondom szemrehányóan Z.-nek, ám akkor hirtelen megjelenik a kométa, üstöke tekergőző lángnyelvekből áll, csóvája örvényekkel teli hatalmas tűzfolyó, és szikrákat záporozva, mennydörögve száguld át a sötét ponyvaként feszülő égbolton. Jaj, mi lesz? Látod? Felgyújtja a jegenyéket!, mondom Z.-nek, aki nevet rajtam, és mikor az üstökös egy szuperszonikus repülő sebességével eltűnik az udvar végében álló sötét fasor mögött, én nagymama régi házában találom magam, a Vizes utcában. Minden olyan, mint az átalakítás előtt, de ezt csak tudom, mert nem látok semmit. Sötét van, épphogy dereng az ablak négyszöge. Valahol egy kisgyerek sír, nem túl hangosan, de épp eléggé ahhoz, hogy idegesítő legyen. Hozzátok már ide!, mondom, mert egyre elviselhetetlenebb ez a nyivákolás. Nem tudom, honnan hallatszik hol fölerősödve, hol elhalkulva, és azt sem tudom, hogy kerül ide egy csecsemő. Mintha füst vagy köd burkolna be mindent, csak árnyékokat Iátok. Vad felhőszakadás veri, tépázza a háztetőt – hát mégsem álom? –, és akkor valaki – talán Klári? – kezembe ad egy lucskos, hideg kis batyut. Viszolygással vegyes szánalommal szorítom magamhoz a vinnyogó csomagot, de érzem, hogy ez kevés, szétnyitom hát a pongyolámat, és megborzongva a mellemre teszem, visszahajtva rá a köntös puha anyagát. A tenyeremen – mintha gyöngysor nyomódna belé – érzem vékonyka gerincének csigolyáit. Megnyugvás önt el, ahogy lassan átmelegszik a kicsike test, és jajongása elégedett nyöszörgéssé halkul. Közben szótlan, fekete alakok lépdelnek felém némán, és körülvesznek; a sötétben nem látom az arcukat, csak az aggodalom ráncait homlokukon. Egyikük mintha anyám lenne, mellette nagyanyáim, a dédanyák, és Édesvica keresztanyám árnya is felsejlik egy pillanatra. Szeretném megkérdezni, mit akarnak, miért jöttek el hozzám éppen most, de nem jön ki szó a számon, és ők is némák, csak valami csengés szól távolról, kitartó, ismerős csöngetés, és ezért felmerülök a mélyből, fuldokolva, levegőért kapkodva. A szívem hangosan dörömböl bordáim börtönében, jaj, csak fel ne ijedjen rá a csecsemő!, de már nincs ott a kicsi test. Világos van. Z. mellett fekszem. Az eső még mindig szakad, és a telefon csöng a másik szobában.
    Anya, gyerekem lesz, mondja köszönés helyett sírós hangon idősebbik leányom, aki felől hetek óta nem hallottam. Hála Istennek, motyogom még mindig félálomban, és – bár váratlan a hír – örülök, mert régóta vágyakozott már gyerek után, olyan erősen, ahogyan a magtalan asszonyok szoktak sóvárogni, pedig nem volt meddő, csak elvált. Két kamaszlányával egy ideig nagyon magányosan élt, mostanra azonban egy új szerelem boldogító nyűge kötötte gúzsba, és megszállottan epekedett egy kisfiúért. Annyira vágyott rá, hogy mikor a húga szült, nem bírta meglátogatni a kórházban, belebetegedett az irigységbe. Mikorra várod?, kérdem, és közben arra gondolok, hogy mire megszületik ez a gyerek, az én bolondos leányom alighanem túl lesz a negyvenedik születésnapján. Válasza sokára érkezik. Már azt hiszem, hogy letette a kagylót hirtelen, ahogy szokta egy-egy váratlan bejelentés után, de nem, ott van még, hallom a lélegzetvételét, és már éppen sürgetni akarom, amikor belezokogja a telefonba: Anya, azt mondják, el kell vetetnem! Ettől én némulok el, de Klári nem vár választ, úgy mondja fájdalmas litániáját perceken át, hangosan panaszkodva, újra és újra megismételve, sírva, jajongva: Azt mondták, nem lesz normális. A vizsgálatot meg lehet ismételni, hogy biztosak legyünk, de csak hat hét múlva. Jaj! El kell vetetnem, anya! Nem várhatok addig, akkor már mozogni fog! Akkor már nem bírom megtenni!
    Hát ezért jöttetek, hasít belém a felismerés, és behunyt szemem előtt újra elvonul az ősanyák arctalan sora, de sejtem, hogy nemcsak ezért vettek körül olyan jelentőségteljesen. Tudom, hogy valami mást is akartak, valami fontosat, és abban is biztos vagyok, hogy az a vinnyogó kis magzat segítséget kért tőlem. Ereivel, idegszálaival az anyjába kapaszkodik, de az a kis sejtcsomó, ami majd az agya lesz később – vagy talán a benne lakozó halhatatlan lélek? –, hozzám küldi kétségbeesett jelzéseit.
    Kiöntöm a kávét a két nagy üvegcsészébe – egyik fehér, a másik fekete –, és leülök Z. mellé. Kezdődik, mondja. Szemén a különleges védőszemüveggel olyan, mint egy kedves, öreg maffiózó. Nézd! És valóban. Mintha egyenesen Z. felszólítására várt volna, a Nap izzó korongjának nyugati felén megjelenik egy kicsiny horpadás, egy egészen kicsi feketeség, ami lassan és észrevétlenül, de állandóan nagyobbodik, kérlelhetetlenül terjeszkedve, mint ahogy a fű serked, vagy az a kis embrió növekedett, aki soha nem sejtett szenvedéseknek tette ki az anyját, és engem is, mert nem tudtam segíteni. Hogyan is tanácsolhattam volna bármit? Nem tudtam azt mondani, hogy menj és vetesd el, de azt sem, hogy ne törődj semmivel, tartsd meg! Nem beszélhettem rá, hogy elpusztítsa a benne növekvő kis életet, de nem akarhattam kitenni annak a tengernyi szenvedésnek sem, amit egy fogyatékos gyerek felnevelése jelent. Valami jelre vártam, talán az álom folytatására, arra, hogy azok a bölcs asszonyok visszatérjenek, és megmondják, mi a teendő ilyenkor, de nem jöttek többé.
    Harmadnap délután, hogy a telefonhívást kaptam, találkoztam a Macskás Asszonnyal és a fiával.
    A Macskás Asszony – kis szürke árnyék – mindig alkonyatkor érkezik a lakatlan házhoz a Vizes utca másik végén, azazhogy az elején, mert a végén a pusztuló Landeszman-malom áll a Hoffmannék házával, az elkóborolt Béla gyászos emlékével és a mindnyájunkra leselkedő szakadékkal. Az utca elején – a lakatlan házzal átellenben – egy templom őrködik a kezdetek fölött, sötét tuják közül emelkedik ki fehérre meszelt terebélyes tömege. Zömök tornyán középkorias kősisak, falain itt-ott egy kis barokk ciráda, párkányain eleven galambok díszlenek, tavasszal és nyáron az árnyékos, ősszel és télen a napos oldalt választva. Mozdulatlanul gubbasztanak, a felületes szemlélő faragott köveknek vélné őket, de egy-egy gyors röptű rablómadár közeledtére egyszerre kap szárnyra valamennyi, huss!
    Ide, a templomhoz érkezik esténként a Macskás Asszony. Rozsdás biciklijét a spirea-sövényhez támasztja, kivesz egy csomagot foszladozó gyékényszatyrából, és elindul a lakatlan ház felé. Mintha láthatatlan drótokon futna érkezéséről szerte a híradás, minden irányból gyűlni kezdenek a macskák. Jönnek az árkokból, a templomtér bokrai alól, a lakatlan ház udvarából, sőt az elhagyott malomból is. Jönnek csapzottan, girhesen, rojtos fülűen, szemük foszforeszkálva világít a szürkületben, és mire a Macskás Asszony kibontja az újságpapirosba csavart ennivalót és leteszi a csorba küszöbre, már tucatnyian vannak. Mohón, de némán rohanják meg az olcsó parizerből és maradékokból álló kupacot, egymást lökdösve, marva, vicsorogva esnek az ennivalónak. A Macskás Asszony félrehajtott fejjel áll a sövény mellett és kifejezéstelen arccal nézi a mohó tülekedést, azután ráakasztja a háncsszatyrot a kormányra, és a biciklit tolva elindul Hoffmannék háza felé. Mindig a templom felől érkezik és a malom felé megy el, sokáig azt hittem, a szakadékban lakik, valami nyirkos üregben, és onnan jár dolgozni egy olcsó kifőzdébe, ahol hajnaltól délutánig nagy, zsíros kondérokat mosogat, azután összecsomagolja a tányérokból kikotort maradékokat, és elhozza a Vizes utca gazdátlan macskáinak.
    A Macskás Asszony mindig estefelé jött, és mindig egyedül, most először láttam nappal a Vizes utcában. Vézna, nagy fejű fiút vezetett karonfogva. A gyerek hasonlított rá, ugyanúgy félretartotta a fejét és ugyanolyan kifejezéstelen volt az arca is; bicegve, nehezen lépkedett, és kissé nyitott szájából fényes nyálcsík csordogált. A lakatlan ház előtt egy pillanatra megálltak, a Macskás Asszony elővett egy zsebkendőt, és letörölte a fiú állát. Nem szólt semmit, de mozdulata tele volt gyengédséggel, és szürke, jelentéktelen arca egy pillanatra felragyogott. Aztán újra belekarolt a fiúba, és némán mentek tovább a malom felé.
    Adj még egy esélyt!, hívtam fel Klárit aznap este, adj magadnak és a gyereknek még egy esélyt!
    A madarak nyugtalanul cserregnek és mocorognak a nagy diófa koronájában. Ubul odakúszik Z. lábához, és lesunyt fejjel szűköl, mint zivatar idején, aztán, ahogy érzékelhetően sötétedni kezd, elhallgat, és ez a csönd jobban bántja a fülemet, mint a lárma. Hát persze, leállt a forgalom. Nem hallatszik az autók zaja, még egy-egy kamion távoli dübörgése sem, és a fészkükre térő madarak halk csipogása is elenyészik. Az arany Nap egyre jobban eltűnik a vasfekete Hold mögött, amely fékezhetetlenül csúszik fényes tányérja elé. A Hold széle csipkésnek látszik, hegyeinek és krátereinek sziluettje élesen rajzolódik ki a vakító háttér előtt. Amikor a Napból már csak egy hajszálvékony sarló látszik, a Hold szirtjei megszaggatják úgy, hogy a keskeny napszalag mint egy szivárványos gyöngysor öleli körül az árnyékot, majd teljesen eltűnik alatta. Nem lenyugodott, meghalt a Nap. Hirtelen éjszaka lesz, és fejünk felett lobogni kezdenek a csillagok, de egyik sem ott van, ahol lennie kellene, és minden más, mint életünk sokezer éjszakáján. Mások a színek, a szagok, a némaság. Fekete égitest delel az acélszürke égen, körülötte örvénylő ragyogást látni, belső szélén rózsás fénysávval, amelyből tűznyelvek törnek elő, és egyre vadabbul hajladoznak, mintha az erősödő szél tépázná őket.
    Milyen hideg lett, borzong meg Z., és vállamra teríti nagymama fekete berliner kendőjét. A percek lassan telnek; a fekete korong vörös kitörései mint egy megszigonyozott medúza karjai csápolnak, és hiába várom, nem akar megjelenni az a keskeny, világító sarló a sötétség peremén. Hány perc van még hátra?, kérdezem Z.-től, de ő sem látja karórája kicsiny számlapját, így csak ülünk kézen fogva a sötétben az idegen ég alatt.
    Ekkor az öreg toronyban megszólal a nagyharang. Egyetlen kondulása hallik hosszan, kitartva, mintha véletlenül ütődött volna nyelve a bronzpalásthoz. Lidérctüzek gyúlnak a Landeszman-malom hályogos ablakain, és odabent furcsa zajok támadnak: kő ütődik kőnek, elvásott szíjak nyisszennek, rozsdás kerekek csikorognak; a föld hullámzani kezd alattunk. Hoffmannék háza mögött éhesen tátja ki száját a szakadék.