Novák Valentin

A Napra lehet nézni…

    Késő éjjel bolyongott ki a tanyára. Gonoszan hangzó, de meg nem értett jóslat bolygatta gondolatait. A puszta komondorai és kuvaszai riadtan válaszolgattak Hold-nyomozó kérdéseire. „Ugye, megkívántad a jerkét, ami minap jött elő e szikvilágra?” „Én, ugyan?! Hű vagyok gazdámhoz.” „Miért kergetted föl a földesúr elbitangolt kisfiát a fára?” „Felkergetni?! Ment az magától fészket fosztogatni, mert csak a bolondságot tanulja el a parasztgyerekektől.” „Na, hazug kutyák, súlyos ítéletet mondok, kisvártatva rátok nehezedik a nappali ég!” „Nem érdemeljük, nem érdemeljük!” – ugatták ijedten, kórusban. „Csak együgyű kutyák vagyunk!”
    Róka osont át előtte. Mit jelenthet, mit jelenthet? Egy bagoly látta csak, miképp buggyan elő a félelem hideg-rideg gyémántkönnye a szeme sarkából. Én istenem, mi fenének mentem el hozzá balga hittel, mikor mindenki azt bizonygatta, ez egy rút, fokhagymaszagú boszorkány, aki gatyapertlivel és szárított lócitrommal gyógyítja a nyavalyatörőst, a kehest, a láztól reszketőt. Belenézett a tenyerembe, s azt hittem, helyben meghólok. A kérges keze ránőtt az ujjaimra, a kérges szava ránőtt a lelkemre. Hogy mondhatta azt…
    Azon a reggelen megszokott hangjaival ébredt a puszta. Lókocséknál sivítottak a disznók és nyeregtek a lovak. A Csöbölye tanyán kivagyi fejhangján fölkukorékolt a messzi földről érkezett, idegen napköszöntőt szóló japánkakas. A Lugassy majorságban feldörmögött a villanyos malom, Kubikék szegényes portáján pediglen a kehes, tizenhatodik esztendejében járó puli hörrentett nagyokat, amikor meglátta az égre szegzett, egy helyben szitáló fekete keresztet, a kányát. A vadvizek felől gólyák, kárókatonák, szárcsák, nádirigók és egyéb őshüllő-leszármazottak hangoltak az egész napos dalárdára. A gulya vehemensebb kérődzői is elbődültek, köszöntve a Napot, mely félrerúgta az éjjel – rémálmai közepette – teliizzadt, megfeketedett ágyneműt a láthatáron, s kidugta zavart mosolyú, pufók-vörös fejét, hogy bólintva nyugtázza e zajos, hajnali himnuszt, mi kijár neki, e vidék s minden más vidékek legnagyobb fényurának…
    – Az égetnivalója! A Napra lehet nézni, de rá nem. Láttad-é, koma? Hát rémesen néz ki az a lány, de elrebegte, hogy a Birbics volt. Fekete ragya az arca. Azt mondják, túléli, ám senkinek se kellő, ijesztő rém marad, ha új bőr is serkenik rajta…
    – No, ha fizetnének, se mennék el ahhoz az ebadta boszorkányhoz…
    – Én is azt mondom. Megrontotta a szipirtyó. Pedig hét faluban a legszebb lyány volt a Boglár…
    – Te, nem hallod?
    – Mit kellene?
    – Ezt a kergülést…
    Azon a délelőttön Boglár kezét tördelve járt-kelt az udvaron. Élete nagy napja jött el, ő mégsem találta a helyét. Majd fölbotlott egy pléhvödörben, és a siketítő csörgésre-zörgésre mind nyugtalanok lettek a tanya állatai. Sótonyék bírtak itt a legtöbb jószággal. Csillagot ugrató paripájuk volt három is. Tejutat lépő tehénkéjük öt bőgött a jászolban. Fiastyúkból s csibékből rohangászott vagy félszáz a baromfiudvarban. Holddal perlekedő juhászkutyájuk három lihegett a diófa alatt. Éjszín ökrük kettő lépdelt a falu felé. Szép, nagy állatsereglet, tíz tanyára való e szegényes vidéken. De Sótony gazda nem barmaira volt büszke igazából, hanem napsugárhajú leányára, akinek arca a puszta verőfényes derűjét sugarazta. Boglár híre messze jutott. Versengtek érte még a földesúrcsemeték is. De Sótony, gőgös paraszt lévén, csakis módos-zsíros, hasonszőrű gazdafinak szánta a lányát. Került is jelölt Tokha Gyurka személyiben, aki nagy örökségre született, s ha bizony nem tenyeres-talpas, tanyasi legényként penderedik ki a puszta közepibe anyjának hasából, akkor a király testőrének is elvihették volna, annyira délceg, jóvágású legény volt. Tulajdonképp Boglárnak is tetszett, ami furcsaság ebben a válogatós, „én szeretlek, te mást szeretsz” világban. Már össze is boronálta őket a környék. Csak arra vártak, töltse be végre a tizenhatot a leány, mert az új paragrafusok szerint addig nem lehet oltár elé vezetni s nászi ágyba vonni.
    Az ég nyári himlőpöttyei, a fecskék épp az imént röppentek a magosba gyakorlatozni, mert hiába is tombol még a június, hamarosan drótra íródnak, mint hangjegyek a kottára, s monoton életdallamként tovaszállanak valami ismeretlen, szerecsen világ felé. Idegen pusztákra, idegen emberek örömére, más világok évszak-hírnökeként. Oda, ahol róka helyett oroszlán rőt bundája jelzi: Ne tovább! Ahol birkanyájak komótos amőbamozgása helyett hatalmas zebra- és gnúcsordák zúgnak át a füves tereken, mint bősz, ártól dagadt folyók. Ahol kutya helyett sakál pöröl a Holddal, s marhák híján behemót elefántok bődülnek kéjesen.

    Gawamba tanító épp a Napot magyarázta. „Az égi Tűz a sivatagban lakik, és onnan indul minden reggeli útjára, hogy végül elenyésszen az óceán habpárnái között. Az égi Tüzet, mi, a Katalu törzs tagjai megszelídítettük ősapáink és Paru istenség segítségével. Azóta sülve esszük ételeinket, és az égi Tűz földi másánál melegszünk dermesztő éjszakákon…” Kikerekedett barna szemekkel itták minden szavát a még beavatatlan lányok és fiúk…

    Égbe szöktek hát a fecskék, sarlóikkal aratni, hogy jóllakhassanak és tökéletesedjék röptük. Ott rezgett a kánya is, mint délibáb a láthatáron. Rezgett, akár a kocsonya, körvonalait a Nap gyűrte-tépte kuszára…

    Szentiván volt. A hatalmas máglya vetekedett az összes csillagok fényével. Folyt a nótázás. Zabolátlan jókedv tombolt. Biztatgatták a lányokat: „Ugorj már, Kata, hogy leszel az enyém másképp! Borcsa, hopp, csak egy kis tűz! Átinalsz, s ölbe kaplak, bizisten! Hej, te Judit, de nekibátorodtál, csak nem a Pistába pistultál?!” A csillagok tudták, miféle napra virrad a világ ezen szeglete holnap. De hiába súgtak az előző hajnalon nesztelenül koslató öregasszonyoknak, akik a mezők árvalányhajával cirógattatták szattyán-combjaikat, azok süketen keresték a harmatos patrácot, hátha az boszorkányos hallást ád nékik.
    Már Birbics mama is kitűzte a rontás elleni zöld ágat a tyúkvár tetejére. Álszent vasorrú! Alsószoknyáját levetette, s kiosont faluszéli, romlott falú viskójából. A csillagok cukormázzal pergették be fonnyadt testét. Aszott mellei, mint roggyant cukorsüvegek, kiszőrösödött köldökéig lógtak. Inas lábszárral szökkent az út menti csólányosba, ahol meghemperedett, s a fájdalomtól elrévült bába belevigyorgott a Semmi delejes arcába. Gonosz fény gyúlt szemében, s mikor kacifántos mozgásával a mezőnek vette útját, e szavakat mormogta maga elé: „A Napra lehet majd nézni, de rád nem! A Napra igen, de rád nem! Igen, nem… Úgy kell neked, csitri buba! Csipasz Boglár! Fennhéjázó hajadon! Csípjen beléd a kánya!”

    – Hijnye, a jóságos-magasságos! Mifene ez?!
    – Üljünk le gyorsan, mert megszédültem. Alighanem a világ vége, ott meg illik megpihenni, lógázni kissé, mielőtt… Sötétedik, mintha felhők járnának. Tiszta az ég, delet ütnek, mégis sötétedik. Fogy a Nap.
    – Mondotta a kerge szépem, száztíz már a lelkem, hogy Belzebub megrágja a Napot, ám ki figyel a hibbant, vaksi tatánk látó szavára. Most meg, jaj nekünk, igaza lett!
    – Hallod-é?!
    – Mit kellene?!
    – A csöndet. Mint vihar előtt. Kussol minden. Még a szél is megült a nádban. Elébb mekkora zsibvásár volt. Mintha varázsütésre… Ülj le ide, koma! Mellém. Szorosan. Ha holni kell, együtt menjünk. Nem vigyáztunk tennapelőtti este. Összeszövetkeztek a boszorkák, most aztán elemésztik a világot…
    – Vonok egy kört, barátom, hátha még nem késő! Hűha, te, látod azt az állatot?! Kutya-é vagy farkas, mindegy is, de nagyon rázendített. ő egyedül, mint amikor a kántor előénekel. Már csak egy sarló…
    – Hm. Üszkös lett az ég, mint a Boglár arca…

    „…Egyszer azonban megharagudott a törzsre Paru, a legfőbb isten, mert őseink kegyetlen szokás szerint embert égettek az égi Tűzben, és megszentségtelenítették az Életet. Szörnyű haragra gyúlt. Először mételyt hintett a föld állataira, és megkergítette valahányat, aztán mélységes csöndbe burkolta a világot…”

    Irigykedve lesték a csillagok az eföldi viháncolást. Szerelmet akartak ők is. Forró tüzet a jeges űr-öl helyén. Simogató sugarakat, jégcsap-tűk helyett. A Nap csókját vágyták, de az minduntalan elbújt előlük. S most odalenn e zsivajos siserehad megidézte a Napot, a meleg fényt, a buja lángokat, amik leánycombot csippentenek. Ezek az emberkorcsok alant odavonták magukhoz a Napot, megjuhászították, s ebből a dévaj örömből megint csak ők, az égpalást árvái, a csillagok maradnak ki. Fene irigység gyúlt bennük. Fene nagy irigység. S vakító, soha nem látott lobogásba kezdtek. Halálos, kékes fénnyel bőszültek a földnek. Minden haragjukat a sárteke e kis zugára szórták. Utálatos gyűlölséggel permetezték be a fiúkat, lányokat.
    A tegnap még füvekkel társalgó öregasszonyok, akik a falukör peremére szorultak, s ott susmorogtak, nyámnyogtak és harákoltak, megérezték ezt a fájdalmas haragot. Persze egyik sem szólt egy árva szót sem, a földagadt képű Birbics mama pedig mindenik vénségnél jobban hallgatott.
    Ugrottak a lányok, hogyne ugrottak volna. Ölelésért, perpatvarért, csókért, pofonért, pártavesztésért, özvegységért, nászi ágyért, koporsóért, születésért, halálért, öregekért, ifjakért, csalásért és csalatásért, fehér és gyászfátyolért, hűségért és garabonciás vesszejéért: az Életért. Hogyne ugrottak volna. Előszörre Kata veselkedett neki a tűzkörnek. Egy ugrás! Hopp, s máris a túlparton termett, a Ferke ölében. Most együtt vissza. Még a szoknyája szélét sem csípte meg a láng. De felbuzgott benne a forrás. Most Borcsa készült. ő átszaladt. Topánja parázstól csikordult. Halovány arcán lángrózsa nyílt, mikor maga mögé lesett a tűztengerbe. Judit jött, szép leány. Virgonc. Igéző. Suttogják: megesett a böjti időben. De párja nincs. Szökell hát érte, talán már írt maggal a hasában. De szép ugrás! S ki kapja el? A Tokha Gyurka! Össze is búgnak a népek. Erre még a szipirtyók kérges lelke is lobot vet. Újult erővel kezdődik a suskus. Boglár csak ott áll, s hatalmas barna szemével les a Gyurka meg a Judit nyomába, akik a legények falát megbontva kéz a kézben tűnnek el az éjlepelben. Boglár csak ott áll, mint kánya az égben, kitárt karokkal. Körvonalai remegnek a forró levegőben. Mögötte türelmetlen lányok, csitrik, első ugrók és sokadszorra próbálkozók, csivegők, locskák, fecskék. Élcek. Szinte nyomják a máglya felé. A csillagok pedig sokat látott inkvizítorként bólogatnak: így kell lennie, kell az áldozat. Vérétől, mint mécs az olajtól, izzunk tovább…

    „…Paru isten dühe nem ismert határokat. Déli verőfényben eltakarta a Napot, és őseink, a Katalu törzs erős férfiai és esendő asszonyai az égre tárták kezeiket és sírtak, hogy legyen újra világosság és melegség. A szavanna állatai megbabonázva ültek rejtekeiken, és a megfeketedett eget lesték. Még a rettegett oroszlán és a mérhetetlen erejű elefánt is csüggedten hallgatott. Mindenki azt hitte, a világnak vége jött el…”

    Mindenki kiszaladt a házból, még a ripityomra tört lelkű Sótony gazda is, a hirtelen érkezett nappali sötétségre. Nagy, ében luk tátongott az ég közepén, mentén ágbogas, tüskés cilicium-övvel, tűzabronccsal. A vajákos asszony térdre rogyott, pogányul mormolt, birbitelt, majd egy miatyánkot pergetett, s a gyászba burkolódzó családnak azt javallotta, hozzák Boglárt ágyastul csudát látni, mert a déli éjszakától bizton meggyógyul. Más már nem jutott kurta eszébe. Ki is cígölték az iromba mahagónifa ágyat. Rajta az üszkös arcú, láztól remegő szűzzel…
    – Na, komám, imádkozzunk, nincs más remény… S a két legény egymás hátának támaszkodva könyörgött a pokollal küzdő Mindenhatóhoz. A csillagok vadul, fuldokolva harsogtak, röhögtek. Lám, megérte az áldozat. Csúffá tettük a Boglárt, s rabunk lett a Nap. Elenyészett a csalfa égi fény, éjsötét verembe bucskázott a tűzszekér. Diadalt pengtek a fagyos nap-éj hárfahúrjai…

    – No, leány. Szép leány! Tekints a Nap tűzövére, s menten meggyógyulsz… „Napraforgó, papramorgó, kilitty-kalatty vén vadorzó nagy Halál, messze rebbenj, e kenettel elfelejtsen, föléledjen ez a lyány!” S miután disznyóhájjal jól megkente Boglár szemének héját, fölfeszítette azt, s kényszerítette a szerencsétlen párát, nézzen szembe önnön, azaz a fény halálával…

    „…Ám ekkor Paru isten így szólott Katwambához, ősapánkhoz: »Ha visszatértek kezdeti szokásaitokhoz, a szívetekből kivész a gyűlölség és a harag, ha nem égetitek meg más törzsbéli foglyaitokat, visszaadom néktek a fényt, gyarló, kivagyi emberek. Ám ha ellenszegültök szavamnak, hidegben pusztultok, és szégyenszemre mindahányan kővé fagytok úgy, ahogyan az még soha meg nem történt széles e vidéken egy törzs tagjával sem.« Ekkor őseink igen fogadkozának, szelíd áldozatokkal halmozták el a szent fát, Paru szent fáját, amelynek villámcsapta csonkját ma is láthatjátok a Katuba folyó gázlójánál, és odafönn lassan előderengett az égi Tűz…”

    „A Napra lehet nézni, de rád nem! A Napra lehet nézni, rád nem! A Napra igen, rád nem! Igen, nem!” – énekelték az örömittas csillagok. Birbics mama is valami hasonlót szűrt szuvas fogai között, miközben megelégedéssel tekintgetett a semmibe vesző Gyurka és elcsábítója után.
    Boglár a tűztenger túlpartját fürkészte, ahol elveszett a szerelme, a jövője. Elrugaszkodott. Neki sem futott. Elvált a földtől, és sötét árnyként suhant a parázskör fölött, mint kánya a Nap alatt. Ekkor jutott el hozzá a csillagok jóséneke: „A Napra lehet nézni, de rád?!” – ficamult gúnyba a hangjuk. Boglár megfeszült izmai elernyedtek, s teste egy észrevehetetlen pillanat erejéig megmerevedett a tűz kellős közepe fölött, majd mint túlérett alma a fáról, tehetetlenül zuhant a forróságba. Arccal a pokoli hőt ontó parázsra. Kiáltani sem kiálthatott, elájult, mint egy máglyán égetett szűz boszorkány, elájult a bűntelenségbe, beleszédült a szeplőtelenségbe, elalélt a halál ölén, akár egy pogány áldozat. Színes ruhája tüzet fogott, arcán sercegett a hús, és sziszegve párologtak belőle az élet nedvei. Mire föleszméltek a semmitől sem védő falukörben tolongók, már egy szenes arcú, üszök- szemű, vörhenyes bőrű kiszebábot tudtak csak leemelni a megszelídített napról. A csillagok elégedetten bólogattak. Sikerült az áldozat. Hazasereglettek a színfalak mögött készülődő Hold noszogatására, mert holnap a nappali rivaldát már délben fölváltja álszent színházuk. Hajnalodott. Lerúgta magáról az ég királya feketére izzadt paplanát. Nem nyitotta ki rögtön a szemét, azon elmélkedett, miféle rossz érzés kerítette hatalmába az éjjelen…
    Reggel még megszokott hangjaival ébredt a puszta. Lókocséknál sivítottak a disznók és nyeregtek a lovak. A Csöbölye tanyán kivagyi fejhangján fölkukorékolt a messzi földről érkezett, idegen napköszöntőt szóló japánkakas. A Lugassy majorságban feldörmögött a villanyos malom. Kubikék szegényes portáján pediglen a kehes, tizenhatodik esztendejében járó puli hörrentett nagyokat, mikor meglátta az égre szegzett, egy helyben szitáló, fekete keresztet, a kányát…
    A két legény didergő imájából az erősödő fényre eszmélt. Megnyugodtak kissé, mikor látták, miképp kerekedik, hízik az égi viaskodás győztese, a Nap. Összeszedelődzködtek hát, s folytatták útjukat toronyiránt.
    Az ágyat, benne az üveggyöngyszemű lánnyal bevitték a zokogó Sótony gazda házába…

    „…Azóta törzsünk, a Katalu törzs harcosai és asszonyai szelídek embertársaikkal és alázatosak isteneikkel…” A tanításnak itt vége szakadt. Az öreg Gawamba egy frissítő nedveket ádó gyökeret rágcsált, míg a gyermekek az égen megjelenő fecskéket számlálták, s arról beszélgettek, milyen jó, hogy soha többé nem tűnik el a nap déli verőfényben…