Bozsik Péter

A növényember

    Telepatikusan érintkezem egy férfival, aki időnként meglátogat. Nem tudom, milyen időközönként, mert számomra nincs idő. Nem tudom, mikor van éjjel, és mikor nappal. Hosszú, finom keze van ennek a férfinak, zongorista lehet vagy író. Sohasem kérdeztem meg, csak én beszélek, ha lehet ezt beszédnek nevezni. Csak én küldök jelzéseket felé, és az érintéséből, kezének apró rezdüléseiből próbálom megfejteni, érti-e. Igyekszem minél kevesebb jelzést továbbítani neki, hogy könnyebben megértsen. Rémlik még valami Chomskyról és a mélystruktúráról, ahol minden egyszerűbb. Nekem minden egyszerű, nem hallok semmit, nem látok semmit, nem tudom, mióta. Hosszú ideje valaminek, ami számomra nincs. Valami volt előtte, amire alig emlékszem. A sötétségben semmit sem tudok fölidézni. Sem hangokat, sem képeket. Szagokat érzek és ízeket. A fertőtlenítő és az olcsó mosószerek szagát. Emberek szagát, a kölnijükről, dezodoraikról ismerem fel őket. Édeskés rúzsillatú nővér, enyhe hónaljszagú nővér, pacsuli doktor, ilyenek. A férfinak finom dohányillata van, biztos pipázik. Rizs, krumpli, tarhonya. Tápszerízű csirke. Ilyenkor dél lehet vagy este. Menzaszag. Mikor hozzák az ételt. Valamikor egyetemista voltam. Bölcsész. Innen a Chomsky. Biztos voltak szüleim. Nem tudom fölidézni arcukat. Elváltak. Apám alkoholista volt, meghalt cirózisban. Temetése után pálinkát ittunk. Milyen is a pálinka íze? Azt itt nem adnak. Jó lenne pedig, ha egy kupicával valaki a számba öntene. A hosszúujjú egyszer hozott sört. A férfi – azt gondolom – nem a múltamra kíváncsi. Hogyan élek? Élet-e ez? Némán, süketen, vakon, végtagok nélkül, nem érezve az alfelem. Egy színem van, a fekete, ami nem szín. A gondolataim is feketék, azaz nem gondolkodom. Csak ha valaki a közelemben van. Agyam helyén fekete lyuk. Ez nem szimbólum, komolyan gondolom. Ha etetnek vagy itatnak, az ízekre koncentrálok. Málna, ribiszke, puncs. Nehezemre esik gondolkodni, de jó. Különösen, ha itt van ez a hosszúujjú férfi. Kezét homlokomra teszi, és próbálja megfejteni a jeleket. De nem sokáig fog jönni, érzem. Mert gyáva, nem meri megtenni. Én megértelek, ne félj! Végül is a következményektől félsz, nem magától a tettől. Néha megfordítanak, tisztába tesznek, gondolom. Lemosnak szivaccsal. Ez jó, ahogy matatnak. Matata Kakiba nővér. Lehet, hogy költőnek készültem. Egyetlen verssor sem maradt bennem. Biztos a légnyomás. Nekem szerencsém volt: balszerencsém. Nagy durranás lehetett, én azóta sem hallok semmit. Valami belső zúgás, a szív verése. Az agyam irtózatos fényre emlékszik, amit nem tud fölidézni. Mikor észhez tértem, nem tudtam, mi van. Azóta se tudom. Csupasz agy vagyok, íz, szag és érintés. Ha engem érintenek. Libabőr. Növényember, fotoszintézis nélkül. Az vagyok, növényember. Élősködő gomba. Nem tudok lemondani az ízekről! Ölj meg, hosszúujjú férfi, ölj meg! Szorítsd rám a párnát, fond karcsú ujjaid a nyakamra, ígérem, nem fogok hangosan hörögni! Ne vedd le a homlokomról meleg tenyered, gyere vissza, hallod, gyere vissza!