Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Vári Fábián László

Ösvény a közönséghez

    Gyakran halljuk a legkülönbözőbb szintű szónoki emelvények magasából a frázisszerű hivatkozást: „Mint ahogyan a költő mondja…”. S hogy mit mond ilyenkor a többnyire meg nem nevezett költő, azt jó lenne minél előbb elfelejteni. Holott az emlékversek hangulatát idéző sorok nem a költőt és mesterségét, hanem a szónokot minősítik. A jelenség azonban mindenképpen figyelmet érdemel, mert arra emlékeztet, hogy a költői szónak valaha tekintélye és véleményformáló szerepe volt.
    1. Örökbecsű versek igazolják, hogy a történelem legkritikusabb szakaszaiban a nemzetek legjobbjai Párizsban, Varsóban, Szentpétervárott vagy Budapesten képesek voltak szétrobbantani a tunyaság, a beletörődés, a hallgatás falait, s ehhez a zsarnokság gyűlöletéből s a szárnyait bontogató szabadság öröméből egyaránt töltekező toll lett a gyutacs. A magyar nyelvterületnek vannak zugai, ahol az egykori detonációk eufóriájától lelkesülten hallgatják ma is a Himnuszt, a Nemzeti dalt vagy Illyés Gyulának a zsarnokság természetéről szóló egyetlen hatalmas mondatát. A többség azonban, mintha kiölték volna belőle az efféle tiszteletnek a hajlamát is, nem gondolkodik el Ady keserves próféciáin, ujjal mutogat a szegény árva József Attila agitátori múltjára, nem figyel Nagy László emberi arcunkért való aggodalmaira. Ebből az következik, hogy Magyarországon nem kell a vers, a kiadók pedig a megfogyatkozott kereslethez és keresethez igazodva a kortárs költők műveinek csak 500-600 példányban való kinyomtatására vállalkoznak. Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Gál Sándor költeményei ugyanakkor Erdélyben és a Felvidéken többezres, sőt, tízezres nagyságrendben elfogynak. Erre mi lehet a magyarázat? Elsősorban az, hogy az elszakított magyarság közösségeiben a jól megírt és irányított vers vigasz és biztatás, a nemzeti megmaradás szirtjeire vezető hágcsó. Másutt talán, ahol hasonló gondok nem nyomasztanak, túl széles és árnyalt a kínálat skálája, elkápráztat a műfajok sokszínűsége, s ennek folytán felkészültsége és ízlése szerint az olvasótábor is megosztott.
    Petőfi feltűnése előtt a magyar versolvasók nagy részét nem tudta felrázni Kölcsey, Bajza és Vörösmarty sem. Ellenben Petőfi egyik kortársa a költő első gyűjteményét olvasgatva váratlanul így kiáltott fel: „Mily gyönyörű vers! Ez az első valódi dal költészetünkben Balassa óta!”
    Ez nagyon fontos figyelmeztetés. A zsenik azonnal megtalálják, ha pedig nincs, ösvényt taposnak a közönséghez. Mások évtizedes bolyongás után rátalálhatnak. Csokonainak, aki nagyon rosszkor született, az eladatlan életmű mellé csak a keserű tanulságra tellett: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon.”
    Mivel az irodalmi műveltség és érdeklődés irányait elsősorban az iskola határozza meg, a korrekció lehetőségeit is ott kell keresnünk. A tankönyvekben, a tanmenetekben, a szaktanárok szándékaiban. Az időtálló értékek felismertetése és megkedveltetése után a diák önállóan fejlődhet tovább, s minden bizonnyal el tudja kerülni az ízlésromboló csapdákat, a folklórtól eljut Nagy Lászlóig.
    2. A mai magyar költészet hatalmas választékára hivatkozva sokan a közérthetőség ürügyén utasítanak vagy fogadnak el egy-egy életművet. Ez a hozzáállás csak akkor indokolt, ha az olvasó az adott téma iránti érdeklődésén túl az esztétikai élményt is keresi.
    A mély, kiművelt nyelven kínált gondolatok szerzőit lehet szeretni, tisztelni, bölcsességükért csodálni, de rajongani, ősörömmel lelkesedni csak akkor tud az olvasó, ha lelke a versből áradó szellemmel szinkronban lüktet, ha a költő és közönsége egymásra találnak.
    Mindegyik költészet olvasható, ismerős vagy ismeretlen, még felfedezetlen, meghódításra váró világa kellőképpen le is köti a figyelmet, de az olvasó rendszeresen visszatér kedvenceihez, akiket adottságai és ízlése szerint választott magának. Költők egymás közt ezt olykor meg is beszélik. Utassy József szokta idézni nagy egyetértéssel Adynak a Móricz Zsigmondhoz idézett híres üzenetét: „Ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.” Ehhez hozzátenni semmit sem szabad, s nem is lehet.
    3. Ha a regionális és az országos szavalóversenyek műsorait figyeljük, kiderül, hogy kik a legnépszerűbb szerzők. Mivel a szavalók a műértő olvasókból emelkednek ki, választásuk megegyező az övékkel. Még mindig József Attila a kedvencek kedvence! Petőfi, Ady, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád, Radnóti, Szabó Lőrinc, Áprily Lajos, Dsida Jenő, Illyés Gyula, Váci Mihály, Weöres Sándor, Kormos István, Nagy László, Nagy Gáspár, Ratkó József, Buda Ferenc, Utassy József, Kányádi Sándor, Farkas Árpád és Gál Sándor, Tőzsér Árpád következnek mindjárt a nyomában.
    Ezt a fényes névsort nem én állítottam össze, de elfogadom…
    A lant mellé kard nem juthat minden pályatársnak, s ugyancsak kevésnek neve lesz zászló az „eszme-barrikádokon”. Az elmúlt évtizedek nagyjai a „hűség nyelvének” és az ellenállás szellemének őrségében, az „ordas eszmék” elleni védelmében nyerték el a világ csodálatát. Mert a költő lehet mártír vagy öngyilkos, de megalkuvó soha.
    Ismerjük a törvényt: vers kell, hogy írassék, másként elgörbülne a világ gyémánttengelye. Hittételként kezelve a mondást sok mindent meg tudunk magyarázni általa, de a „miért” kényszerűségének titkát nem lehet, nem szabad kutatni. Aki ezt megsérti, menten belehal. Bár ez éppoly igazságtalan, mintha a tavaszra ősz jönne, s a télre újra tél.