Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Somlyó György

Matematikai gráf

    0. A körkérdés is műfaj. Nem a legkedvesebb műfajom. De mindenképpen műfaj. És ezt mindenképpen szem előtt is kell tartanunk. Ha már egyszer belekezdünk. A költészet általános problémái, vagy akár egy-egy költő egyéni költői problémái olyan szerteágazóak, hogy nincs vége-hossza az egésznek. Ha nem határozzuk el, hogy most meghatározott kérdésekre igyekszünk válaszolni. Méghozzá nem magunk, hanem mások által meghatározott kérdésekre. Így lehet elérni azt, amit a folyóirat elérni szándékozott a kérdések föltevésével. Vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót. Tehát együttesen, közösen valami egységeset. Ami persze nem azért egységes, mert egységesen válaszolnak rá sokan, hanem csak azért, mert mindnyájan igyekeznek ezekre a kérdésekre a maguk módján, ki-ki a maga lehetőségei között. A körkérdés éppenséggel olyan műfaj (hogy még egyszer tisztázzuk ezt a tényt), amelynek saját, előre adott kérdésköre van. Igyekezzünk tehát ezen a körön belül körözni. Másképpen csak magánbeszédek sorakoznak egymás mellett (vagy után), zilált halmazokban, és nem egy többek által alkotott szövegrendszer, amely külön-külön, egyesek elhatározásából nem születhetett volna. A körkérdés kérdésköre olyan, mint egy matematikai gráf, vagyis, a szótár szerint, „egymással többszörösen és áttételesen összefüggő rendszerek vagy folyamatok grafikus ábrázolása”. Tehát, ha körkérdés – legyen körkérdés.
    1–2. „Én, a Költő?” – Talán inkább (kisbetűvel) „én, az olvasó”. Hiszen a mai költészet olvashatósága felől kérdeznek. Annak a „határai” felől. Magamat, én, a költő, nem olvasom. És nem is foglalkozom annak olvashatóságával, amit írok. A „mai költészetet” azonban, ha mérsékelt mértékben is, folyamatosan olvasom. Be kell vallanom, nem mindig jutok el benne az olvashatóság kellőképp magas fokáig. Mielőtt folytatnám, hadd kritizáljam egy kicsit magát a kérdésfeltevést. Méghozzá stilisztikai, vagyis a leglényegesebb pontján. Az „olvashatóság” megtévesztő, sőt tévesen képzett vagy alakított szó. Mert olvashatatlan szöveg nem létezik. Mihelyt egy szövegről tudjuk, hogy nem merő tartalmi információt akar továbbítani, máris mindenképpen (mellesleg valóban mindenképpen, vagyis többféleképpen, sokféleképpen) olvasható. Az „érthetetlen” gyermekmondókák is olvashatók, vagyis érthetők, a törzsi népek és nyelvek varázsszavai is, a szürrealista költészet legszélsőségesebb, csupa indulatszóból, nem létező szóból, jelekből összerakott szavai is olvashatók. (Erről a kérdésről egyébként éppen harminc évvel ezelőtt már egy kisebb tanulmányban „értekeztem”, Keats Endymionja és Juhász Ferenc Gyermekdalok című hosszú költeménye kapcsán Az elolvashatatlan költeményekről – és a költemények olvasásáról címmel /1969/.) Más kérdés – de hát ezt mondani sem kell –, nem minden szintű szöveg olvasható minden szintű olvasó számára. A legszélsőbb határesetet véve, az Anyám tyúkja sem olvasható (respektíve: érthető) 1. annak számára, aki nem tanult meg olvasni; 2. annak számára, aki nem került valamilyen kapcsolatba azzal, amit versnek nevezünk; 3. akinek nemcsak ismerete, hanem érzékenysége is hiányzik a költészethez; 4. aki nem tudja valahonnan, a saját tapasztalatából vagy másoktól azt, amit tételesen Roland Barthes fogalmazott meg először: „az irodalom azt mondja, amit mond, valamint azt, hogy irodalom”. Akinek nincs valamilyen, legalábbis homályos fogalma az irodalomról, az ezért nem tudhatja, mi az, amivel irodalomként találkozik. De megnehezítheti, sőt valamilyen mértékben majdnem minden olvasó számára meg is nehezíti az olvashatóságot a szerző túl nagy olvasottsága is. Az olvasottság eleve az addig ismert/ismerhető irodalom ismeretét, az ahhoz szokottságot tételezi fel, hordja magában. Az újonnan született irodalmi művek azonban mindig – többé-kevésbé, drasztikusan vagy csak árnyalatosan – különböznek az eddigiektől, új, sokszor merőben új olvasatot kívánnak, leginkább éppen azzal szemben, ami a legközelebbi múlt irodalmának olvasói magatartását kívánta. Az irodalom, legalábbis az európai irodalom történetét, mint Apollinaire híres verssorai mondják (még ha „elítélően” is), „a hagyomány s a lelemény… hosszú vad vitája / A Kaland és a Rend perpatvara” tölti ki. Kiváltképpen a huszadik században, amelynek kezdetén ez így kimondatott. Ennek következménye a költészet „érthetetlensége” alakjában mindig újra megújuló vádak és elutasítások megállíthatatlannak látszó sora. Én kezdettől fogva hadakoztam ez ellen. Legújabban, szégyenemre, magammal szemben kellett hadakoznom vele. Arra kell rádöbbennem (valóságos „sokkal”), hogy a világirodalom sok nyelvének és hosszú folyamatának legkülönbözőbb irányú, régi és új költészetének olvasása és értése s mindezek fordítása után van olyan (méghozzá magyar) költészet, amelynek igazi, tehát ontológiai megértéséhez nem jutok el. Ennek egyik oka, úgy látszik, elkerülhetetlen oka nyilván, mint másnál is, a korból való lassú kiválás – amely történhet békésen és történhet viharosan is. Nálam békés beletörődéssel és elfogadással történik. De ezt, mint mondtam, elnézést kérve, csak egyik okának tartom. A másik ok kifejtése túlmegy e körkérdés kérdéskörén, és hosszabb, elmélyült elemzését kívánná annak a jelenségnek, hogy miért vett olyan szűkös, olyan kikerülhetetlenül egyirányú utat a magyar költészet legújabb újraindulása (íme, egy szó, amivel valamit sejtethetek talán abból az elemzésből, ami elől meghátrálok: tudniillik arról, hogy a magyar költészetnek – és minden más művészeti ágnak – folytonosan, drasztikusan, s éppen ezért kizárólagos irányokban meg kell újulnia), s mindezt éppen akkor (is), amikor éppen az eddig honunkban talán sosem létezett méretű intézményes szabadság égöve alá kerültünk.
    3. Mint az előbbiekből kiderül: a mai magyar költészetet. Hogy miért? Mert pályám – igen korai – kezdetétől fogva az érdekelt leginkább, az érintett legközvetlenebbül. S nem tagadom: azért is (bár ez is az előbbi által determinált), mert ez a „pálya”, amennyiben lezárása után is helyet érdemel magának, csakis ennek a most indult költői folyamatnak „előzményeként” találhat helyet. Ezen kívül, sajnos, már csak néhány egész olvasó-életemet végigkísérő klasszikusaimat forgatom, amennyire időm engedi: ifjúkorom személyesen is ismert mestereit: Füst Milánt, Babitsot, Kosztolányit – ezeknél messzebbről Berzsenyit, Aranyt, a XVI. századi francia költészetet, Dantét, Mallarmét, Valéryt. Legújabban, hosszú szünet után, Montaigne-t, Proustot és a legújabb latin-amerikai regényírókat. Korunk (számomra) legfontosabb nyelvfilozófusait, Benvenistét, Wittgensteint, legújabban valamennyire Derridát. És nem maradtam egészen hűtlen az eddigi felnőtt életem kósza és bűnös szenvedélyéhez: ami szemem elé vagy pláne kezembe kerül olyasféle irodalom, ami az én „kérdéskörömbe” tartozik, annak nem tudok ellenállni, legalábbis egy röpke fordulóra nem. Valahol kinyitom, és belepislantok. Vagy csak egy-két oldal erejéig. Vagy beleragadok – bár egészen mással kellene foglalkoznom. És végül: komolyan már csak azt olvasom, ami éppen aktuálisan a munkámhoz szükséges. Bár – hosszú tapasztalatomból – tudom, hogy nem lehet tudni, mi „szükséges a munkámhoz”, legalábbis az én rendszertelen munkamódszeremhez. Legfontosabbak talán azok a könyvek vagy csak mondatok, amelyek véletlenül vagy isten csodájára hullanak elém. Ajánlani pedig, éppen ezért is, nem tudok semmit. Legalábbis semmi megfoghatót, kinyithatót. Csak azt, hogy lehetőleg mindent olvassunk, azt a mindent, ami elénk kerül, és azt, amit mindenáron meg akarunk magunknak szerezni. És hagyjuk magunkat a könyvek által vezetni – a többi könyvhöz. Minden könyv több könyv. Manifeszt vagy látens erővonalakkal mások felé mutat. Ne féljünk bejárni labirintusait.
    (Most, hogy az utolsó mondatokat leírtam, hirtelen eszembe jutott, hogy erre a 3. kérdésre szintén válaszoltam már egyszer, egy másik körkérdés keretében, 1974-ben: S. Gy.: Szerelőszőnyeg, Szépirodalmi Kiadó, 1980. 178–184.)