Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Vasadi Péter

Változott valami?

    1. A költészetnek nincs „olvashatósága” (hm, hatósága volt, most – legalábbis úgy tudjuk – nincs, bár ki tudja; ravasz dolog ám a szív állítólagos objektivitása, bizonyos előjelű ízlésterror azért itt is, ott is átüt a szöveten), szóval nincs olvashatósága a költészetnek. Ezt a fogalmat nem is igen értem. Amit olvashatatlannak mondok, azt is olvasva, miközben stb. Ha azt gondolom, hogy ilyen nincs, akkor ebből az következik, határa sincs. De ami ezeknél is fontosabb, magának a költészetnek nincs határa, nemhogy az olvashatóságának. A költészet nem „így”, nem „ez”. Egyetlen lényeges kérdés volna (majd kiderül, ez a lényeges sem igazán az), tehát egyetlen… mi a költészet? Mondom, lényegtelen ez a lényeges, mert amint föltűnik a szemhatáron a jó vers, kifújt a kérdés. A tárgy maga teszi fölöslegessé a meghatározását; a tárgy bizonyít. Mégis: mi a költészet? Minden művészet veleje (Heidegger). Mi a művészet? A fölfedezett igazság művé formálódása bennünk, mivel az igazságot, ezt csak a merő élettel összevethető, de nála mélyebben és magasabban lebegő, súlyosodó gyönyörűséget ki kell mondanunk. Amíg az ember ember, és nem majom a Földön, ezt fogja tenni. Hogy olvasható lesz-e? Biztosan. Lehet, szavak helyett fülemilecsattogáshoz vagy madárpittyegéshez hasonló „bip”-eket írunk (írnak) majd, de ez más dolog. Azt hiszem, nem így lesz. A sámli, a test, a szirom jelentésének nem kell megújulnia, nekünk viszont igen. S akkor eredetien ejtjük s értjük a sámlit sámlinak, a testet testnek, a szirmot sziromnak.
    2. Ezekből az ered, hogy az én költészetem például nem a jó-rossz, ilyen-olyan „befogadói tapasztalatra” épül, hanem a fönt említett gyönyörűségre. S mivel általában emberekkel van dolgunk, megfigyeltem, ezt ők is így gondolják; befogadnak, ahogy tudnak. Volt rá eset, hogy hangosan ásítozva tápászkodtak föl, s unottan mutatták meg… a hátukat, s a lengőajtót csapkodva kivonultak. Máskor hallottam, hogy ezt pusmogták: anyádét… Jó, de változott valami? Ezentúl másképpen? Lehet ezt? Nem lehet. S ha lehetne is, nem szabad.
    3. Az olvasás, épp úgy, mint az írás, élet. Életmód. Lélegzet. Imádás (Isten imádása). Szerelem. Csoda. Röpülés. Tiszta lét. Látás… Most ajánljam? Nem ajánlom. Ha az élő élni akar, megteszi. Tegye meg! Ha nem akar mást, csak szaftosan vegetálni, mit törjem magam? Megtanult olvasni. Gyakorolja! Nem kell bámulnia kocsiderékszám annak a házioltárnak a bugyuta képernyőjét. Tessék lélegezni! Látni. Aki keres, talál.