Bódy István

Lumen

Napfelkelte.
Vörös ostorcsapás a derengésben.
Megszületik a játék,
ahogyan a teremtett dolgok
egyszer csak táncra kapnak,
ugyanabban a fényben
magukat milliónyiképpen és
milliárdnyi színben mutatják,
irányonként is másféleképpen
és mindig árnyékot vetve.

Jó nekünk itt.
Nem láttuk még a teljes sötétséget,
sem a végtelen ragyogást,
de szorongunk.

A fényes, kék tükröt fölöttünk
kis levelek zizegő szilánkokra zúzzák,
puha árnyak szenderegnek
ázott füvek illatában.

Nem nyughatok, a levegő is
hontalan szédeleg a mellemben
ki-be.

Templom a holdfényben,
tömör sziluett,
bádogtető csillan,
a karcsú oszlop viaszfehér.
A boltozat a sötétet őrzi,
nincsenek színek, csak
derengve rajzolt lágy ívek,
a vállad hajlása és a többi
részletek, a kézfejeden fénylő
inak és erek.
Hajnalodik.

Reszketek.