Hagymás István
A Napútfestő pillangói
Magfestészet
Csontváry negyvenéves korában, 1893-ban festette Pillangók című képét. A mester pályáját-életművét bemutató írások, könyvek, kiállítási katalógusok rendre ezt a művét szokták nyitóképként a festői életmű első darabjaként számba venni, de maga Csontváry is ezt a festményt „vállalta” először.
Az a szárnypróbálgatás, amelyet a Pillangók révén Csontváry elénk tár, több szempontból is figyelemre méltó, ugyanis igazi ősképről van szó… A műalkotás szerény méretei ellenére (32,5&215;47 cm) kivételes helyet foglal el az életműben. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a mesternek ez a képe az életmű kis koronaékszere, méghozzá a rovarvilág legszebb ékeiből, a pillangókból kirakva.
Első megközelítésben egyszerű tanulmányképről beszélhetünk, „ujjgyakorlatról”, amely mindenekelőtt egy pályakezdő képzőművész festői képességeit hivatott prezentálni, technikai tudását bemutatni. Az efféle stúdiumok egyben azt a célt is szolgálják-szolgáltatják, hogy (a gyengébbek kedvéért) a mester bizonyítsa, tényleg tud festeni, ha akar…
Ahhoz viszont, hogy ellenőrizzük, „nem vert-e át” bennünket a festő holmi fantázialepkékkel, nem árt, ha magunk is tudunk egyet s mást ezekről a tarka, színes „repülő virágokról”. Zoológussá kell hát válnunk átmenetileg, igazi bogaras tudóssá, és annak rendje és módja szerint azonosítani, rendszerezni kell az „anyagot”. Elárulhatom, hogy Csontváry igazi „profi”, ugyanis minden nehézség nélkül azonosítható szinte valamennyi egyed. Íme a bizonyíték:
1. Halálfejes lepke. Éjszaka repül, az európai lepkék közül a legnagyobb testű faj (régi magyar nevei: Halálfő boszorka, Méhfarkas). Előfordul a Földközi-tenger vidékétől (Észak-Afrika) egészen a Brit szigetekig és Skandináviáig, és Magyarországon is honos. Igazi vándorlepke, májusban-júniusban párzás után délről északra vándorol, ahol lerakja petéit. Hernyója (lárva) bebábozódik, s a báb szeptember-november táján alakul át lepkévé. Színe és mintázata a fakérget utánozza, ezzel a mimikrivel védi magát ellenségeitől. Egész lénye emlékeztet a lódarázsra is, ami szintén egyfajta védelmet biztosít támadói ellen, akik elől villámgyors röptével menekül, mielőtt jól megijeszti őket. Ha „minden kötél szakad”, mérgező anyagokat tartalmazó teste hoz halált arra, aki táplálékul elfogyasztja. Szereti a mézet, s időnként a vadméhek fészkének megdézsmálójaként esik áldozatul a méheknek, amelyek megölik, s tetemét viaszsejtek közé ágyazzák. Tápnövénye a burgonya, a dohány, a nadragulya és az ördögcérna. Jellegzetes ciripelő hangja van…
2. Szőlőszender. A palearktikus régió jellegzetes éjjeli lepkéje, szép lilás-barnás-rózsaszínes mintázatával igazi virága a virágnak, melyre rászáll. Kedvelt tartózkodási helyei az erdei tisztások, ártéri ligeterdők, de a nagyvárosokban is előfordul. Tápnövényei a petúnia, verbéna, flozia, füzike, galaj, szőlő. Kétnemzedékes.
3. Nagy pávaszem. Európa legnagyobb éjjeli lepkéje. Minden szárnyán barnában-vörösben-feketében játszó szemfolt van, „szemöldökkel” és „pupillákkal”. Kertekben, házak körül gyakori. Tápnövényei a körte, dió, szilva, mandula, alma. Hernyója tüskés-szőrös, kék szemölcsei mérget tartalmaznak. Igazi hazája Dél-Európa, de Magyarországon is gyakori. Repülési ideje április-június. A báb farepedésekben telel át, s akár több évet is kibír. Pödörnyelve nincsen.
4. Selyemlepke. Kínából származó, röpképtelen lepke, amelynek évente több száz generációja is felnőhet. Eperfán él. Kemény falú gubót sző, amelynek szívós szála legombolyítható, és az emberiségnek évezredek óta értékes selymet szolgáltat. Természetes állománya ma már nem létezik. Szárnya általában fehér, de akadnak barnás formái is.
5. Hajnalpírlepke. Áprilistól júniusig látogatja a réti, erdei, kerti virágokat. Tápnövénye a kányazsombor és a réti kakukktorma. Nappali lepke. A hím szárnyán narancsszínű folt látható. A bábot a családra jellemző fonal erősíti övszerűen a növények szárához.
6. Kis rókalepke. Az egyik leggyakoribb európai lepke, viszonylag kis termetű, élénk rovar. A nyár végén kikelő lepke sziklarepedésekben, faodvakban, padlásokon telel át. A csinos megjelenésű, rókavörös alapszínű lepke nyitott területeken, kertekben, városi parkokban, erdőszegélyeken és réteken csapong napos időben a virágok körül. Tápnövénye a nagy csalán.
7. Vastagcsápú díszmoly. Hosszú és erős csápú, Európa-szerte kertekben, erdőkben elterjedt, jellegzetes lepke.
8. Vérpettyes (Acélszínű?) csüngőlepke. Júniustól augusztusig repül. Hernyója sárgászöld. A testében levő keserű méreganyag miatt a madarak nem fogyasztják.
9. Magyar boglárka. Bokorerdőkben élő, de a sziklás területeket is kedvelő lepke. Dél- és Közép-Európában, Törökországban, Iránban és Észak-Afrikában elterjedt. Szárnyai úgynevezett színjátszó szárnyak. Nappali lepke. Hernyója szintén bíborrózsaszínű. Tápnövénye a pukkantó dudafű termése.
10. Gyapjaslepke. Júniustól októberig (éjjel) repülő zömök testű, sűrűn szőrös, kis fejű, pödörnyelv nélküli lepke. A két ivar feltűnően különböző. Petéit potrohának szőrpamatával vonja be. Lombos fákon, főleg tölgyön él, s képes akár egész erdőrészleteket is elpusztítani. A hernyók és a peték áttelelnek.
11. Csíkos medvelepke. Száraz hegyi erdőkben, erdőszéleken, napos helyeken virágokon ül, éjjel is, nappal is repül. Sárgásfekete elülső szárnyain széles fekete sávok vannak, a feketefoltos hátsó szárny alapszíne viszont vörös, de előfordulnak sárga változatok is. Hernyója a medvelepkére jellemzően dúsan szőrös, tarka-barka. Málnán, szedren, mogyorón, szarvaskerepen, füzikén él.
12. Oleánderszender. Nagy termetű, látványos, bonyolult mintázatú vándorlepke. Afrikából, Dél-Ázsiából Európába is elvándorol. Az imágók egész évben éjjel repülnek. Tápnövényei a leander, a szőlő és a télizöld.
13. Gyászlepke. Más fajjal összetéveszthetetlen, Európa egyik legnagyobb lepkéje. Bársonybarna alapszíne, ragyogó kék szárnyszegélyei, halványsárga sávjai mindkét ivarnál hasonlók. Erdei tisztásokon, erdőszéleken, sűrűn bokros helyeken szálldos, csapong a napfényben. A fák kicsorduló nedvét szívogatja. Társasan él a nyír-, a nyár- és a fűzfákon.
14. Selyemlepke. Lásd 4. számú lepke.
15. Köszmétearaszoló. Nagyon változékony. A fehér alapszínű, fekete- és sárgasávos formától a fekete alapszínű, fehér szárnytövű alakokig minden változat előfordul. Éjjel is, nappal is repül. Bokros helyeken, kertekben, ligetekben látható. Hernyója ribiszkén, kökényen, szilván él, és gyakran egyszerűen megmerevedik. Laza szövedékben telel át, s tavasszal alakul át bábbá. Élénk mintázata jelzi, hogy a faj ehetetlen a madarak számára.
16. Párducfoltos araszoló. Májustól augusztusig erdei réteken nappal repül.
17. ?
18. Fehérpettyes álcsüngőlepke. Erdei tisztásokon, kaszálókon, legelőkön röpdös, de szívesen elüldögél a virágokon, nektárt szívogatva. Lassan, igen rosszul repül. A medvelepkékkel áll rokonságban. Teste karcsú, szárnyai kicsinyek. Nappali lepke. Útifűn, gyermekláncfűn él, és társasan bábozódik.
19. Magyar boglárka. Lásd 9. számú lepke.
20. Nagy tűzlepke. Ragyogó, narancsvörös színű, pompás lepkefaj. Nappal repül, előfordul Európában és a mérsékelt égövi Ázsiában. Tápnövénye a tavi lórom.
21. Fekete medvelepke. Májustól júliusig éjjel repül, nappal viszont a növények levelein ül. Hernyója fekete. Árvacsalánon és más gyomnövényeken él. Nem gyakori, de feltűnő faj Európában.
22. Folyófűszender. 10–12 cm nagyságú éjjeli lepke. Májustól szeptemberig repül. Illatos és hosszú kelyhű virágokon jelenik meg. Virágról virágra röppen, és hosszú pedernyelvével szívja a nektárt. Vándorfaj. Sebes repüléssel nagy területeket jár be. Nagy, izmos test, keskeny szárny és nagy szem jellemzi. Tápnövénye a mezei szulák. Bábjai a földben húzódnak meg. Repülés közben jellegzetes, zúgó hangot ad.
23. Nappali pávaszem. Egyedülálló mintázatú, mutatós nappali lepke. Egész Európában elterjedt, de Ázsia mérsékelt égövi tájain is előfordul. Szárnyfelszínének szemfoltjai védelmet nyújtanak a madarak ellen. A legszebb nappali lepkéink egyike, amely márciustól októberig repül. Erdei tisztások, parkok gyakori vendége.
Maga a tény, hogy különösebb nehézség nélkül sikerült nevén neveznünk Csontváry pillangóinak szinte mindegyikét, újfent megerősíti: a festő már első művével bizonyította, hogy a „kisujjában” van a festés csínja-bínja, hogy nemcsak jó megfigyelő, de festői ecsetje is maradéktalanul engedelmeskedik szellemének. Írásaiból tudjuk, hogy már kora gyermekkorában behatóan tanulmányozta a természetet, s a lepkék fontos szerepet töltöttek be nemcsak ifjúkorában, de később is újra és újra felbukkantak világában. Egyetemi tanulmányai során valószínűleg megszerezte azokat az ismereteket is a lepidopterákról (ez a lepkék tudományos neve), amelyek birtokában a lepkékhez kötődő közvetlen gyermekkori élményeit kiegészítette a tudományos szemléletmód is.
Minden valószínűség szerint tudott arról, hogy nagyságukat, formájukat, színezetüket tekintve roppant változatos lényekről van szó, amelyek éghajlati viszonyokhoz való alkalmazkodásuk révén a Föld egyik legsikeresebb állatcsoportjává váltak, s így a sarki tundrától a magas hegycsúcsokig és a forró trópusi esőerdőktől a tengerparti mocsarakig minden élőhelyet benépesítenek. Nem kerülhette el a figyelmét az a tény sem, hogy az éjjeli lepkék körülbelül száznegyvenmillió, a nappaliak pedig negyvenmillió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, s kialakulásuk egybeesik a virágos növények megjelenésével, amelyekkel törzsfejlődésük szorosan egybefonódik. Végül pontról pontra ismerte a lepkék egyedfejlődésének minden stációját, az úgynevezett teljes átalakulás (metamorfózis) egyes fejlődési fokait, azt, hogy a petében fejlődő embriót burok védi, s kis idővel a hernyó kibújása előtt (hernyó=lárva) a pete láthatóan megsötétedik, hogy a hernyó először egy kör alakú nyílást rág a peteburkon, s ezen keresztül préseli ki testét tekergő mozdulatokkal (ilyenkor a legsebezhetőbb), majd, miután kibújt, az üres peteburkot felfalván nyer energiát, míg rá nem lel a tápnövényre. A hernyóállapot a táplálkozás fő szakasza. A hernyó növekedése közben időről időre levedli kutikuláját. Bábállapotban az állat testének anyagai a burkon belül lebomlanak, s lepkévé rendeződnek át. A lepkék, vagyis a kifejlett rovarok (imágók) egy része a levelek színére ragasztja petéit, mások a fonákra, ismét mások résekbe vagy növények szövetei közé petéznek. Azok a lepkefajok, amelyek hernyói sokféle növényen megélnek (polifágok), gyakran repülés közben petéznek. Míg tehát a hernyó a „táplálkozási állapot”, addig a báb a „belső fejlődés” és a külső „teljes nyugalom” állapota. A kifejlett rovar, a lepke a szaporodás állapotát jeleníti meg.
Ezzel a tételszerű felsorolással és „lepkeismertetővel” olyan gyújtóponthoz érkeztünk, ahol a természettudományos elmélet és az esztétikum találkozik. Csontvárynak nem csak az volt a célja, hogy pontos leltárt készítsen a Magyarországon honos legjellegzetesebb lepkefajokról, hogy egy elképzelt vagy valós lepkegyűjteményt természethűen lemásoljon, de körvonalazódni látszik ebben az első „mesterműben” a majdani kiteljesedett életmű is.
Innen nézve úgy is fogalmazhatnánk, hogy Napútfestőnk pillangói révén vált maga is pillangóvá, ivarérett imágóvá, saját emberi-művészi fejlődésének belső átalakulásai útján. Ahogy a kifejlett lepke is a szaporodás állapotát jelenti ebben az összefüggésben, úgy Csontváry is hosszú rejtőzködő, lappangó életszakasz, húszévi felkészülés után került a termékeny művész ihletett állapotába, s röpülte be a neki rendelt pályát élő virágsziromként, virágról virágra, világról világra, ahogy erről festményei is tanúskodnak.
Csontváry írásaiban tudósít minket arról, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonít a háttér megfestésének. Ezen a képen sem kerülhetjük meg azt a sötét, homogén mélységet, amelyből mint fény-kvantumok törnek a magasba ezek a repülő-világító lelkek. Őskép ez a javából, a szónak nem is csak abban az értelmében, hogy az első, amellyel magát és a világot meglepte, hanem azért is, mert ezzel a gesztussal ősével, apjával azonosult (Aknai Tamás Csontváry-éjszaka című cikkében ad hangot azon feltételezésének, hogy a lepkegyűjtemény dr. Kostka-Kosztka László, festőnk apjának kollekciója volt).
Minden kétséget kizáróan ez Csontváry legsötétebb, méreteit tekintve pedig legkisebb festménye, mintha az oly sokat emlegetett kis fekete magot látta volna bele ebbe a világtalan háttérbe, s mintha ebből a sötétből kelnének ki a fénycsírák, pillangó alakban. „Teremtő festői ige” tehát Csontváry „startképe”, amelynek során maga alakul át „lappangó bábból” „festőimágóvá”, s talál magára pillangók alakjában. A fekete alap tehát párhuzamba állítható a „kozmikus múlt” végtelenül sötét és sűrű, ősrobbanás előtti „semmijével”, de ugyanúgy ráillik a „biológiai lét korai sötétségeire” (lásd például a „száznegyvenmillió éves” éjjeli és a „negyvenmillió éves” nappali lepkéket vagy a „lepkévé válás” hosszú, sötét, látens „mag-szakait”), mint ahogy a legősibb mítoszokban is a sötétséget megelevenítő erőké a főszerep. Ezzel szemben a világosság „viszonylag fiatal”, törékeny és múló jelenség, olyan, mint maga az élet vagy mint a pillangósors.
Fénylények tehát a pillangók, megannyi világító Nap-imágó. Nemcsak a lepkékkel azonosult tehát a „zsenge festőzseni” lefestésük révén, de olyan archetípusra érzett rá, amely évezredek óta ott szerepel az asztrálmítoszi hagyományban, ugyanis szoláris jelkép. Mindamellett vándorló szellemek és léleklények is egyben (a görög psziché – lélek – szó egyben pillangót is jelent), mint ahogy jelentik-jelenthetik az (újjá)születést is. De tágabb értelemben is egybevágnak Csontváry „modelljei” a világgal, magyarán magát a világosságot keltik szárnyra. A világ szavunk ugyanis nemcsak a mi nyelvünkben „rokona” a virág szónak, de a szláv nyelvekben is (cvet=virág, svet=világ), a lepkékről pedig nem véletlenül állítottuk, hogy repülő-élő virágszirmok, hiszen színpompájukkal méltán rászolgáltak erre, de (mint ahogy erre is utaltunk korábban) a virágok és a lepkék törzsfejlődése szorosan összekapcsolódik. Pillangóvá válni tehát Csontváry esetében is azt jelenti (jelentheti) ebben az összefüggésrendszerben, mint szerves-spirális pödörnyelven festve beszélni a virág-világnyelvet, e nyelv révén magához venni a virág-világnektárt (gondoljunk az enni főnévi igenév és az én személyes névmás egylényegűségére, vagyis arra, hogy azok vagyunk, amiből táplálkozunk), de az analógiát tovább folytathatjuk: nem emlékeztetnek-e a polifág, repülés közben petéző lepkék a „Napútpályára született” Csontváryra, aki jártában-keltében le-lerak egy-egy megtermékenyített mag(a)képet?
Az archaikus gondolkodás „szűkebb világon” általában azt érti, amit a mai differenciált-racionális, „bal észjárású” szemlélet tágnak érzékel. Magyarán egy Nappal azonosuló festő útja során Naputat kénytelen megtenni, vagyis az állatövön sorra járni az egyes zodiákusjegyeket, mind a tizenkettőt, és vándorlása során találkozni a „hagyományos”, geocentrikus világ hét bolygójával. Úgy tetszik, hogy a Csontváry-életmű ennek a kettős (földi–égi) utazásnak a lenyomata, míg a nyitókép, a Pillangók, ennek a nagy utazásnak „tervrajza”, „képmagba” sűrített „genetikai kódja”.
De miről mesélnek vajon az egyes lepkék? Milyen „önmagukon túlmutató” üzenetek hordozói? Már az „első leltárnál” megállapítottuk, hogy mely lepkefaj tagjait képviselik az egyes egyedek, hogy melyek élnek „letelepült életet” s melyek a vándorlepkék, melyek repülnek nappal s melyek éjszaka, melyek a gyorsröptűek s melyek a lustább, ügyetlenebb „közlekedők”, melyek azok, amelyek színükkel hívják fel magukra a figyelmet, vagy éppen rejtőzködő „ruházatot öltenek” s jelentéktelen külsővel maradnak észrevétlenek, melyek a vadon élő, nagy károkat okozó fajok, melyek kedvelik jobban a virágok szirmait s melyek a gyomnövényeket, melyekhez milyen babonás elképzelések társulnak, s hogy a népnyelv milyen találó, egyben költői nevekkel ruházta fel őket…
Vajon nem jeleníthetnek-e meg Csontváry pillangói esetleg emberi karaktereket, archetípusokat, imágókat, vagy nem feleltethetők-e meg az asztrálmítoszi hagyományból ismert égitesteknek, vagy, hogy tovább tágítsuk a kérdést, nem fogható-e fel úgy ez a „kis festői nyitány”, mint egy mindenségmodell?
A válasz igenlő – de hát mi mást is várhat az ember egy Napútfestőtől? Nem járunk messze az igazságtól akkor, amikor azt feltételezzük mesterünkről, hogy a Magyarországon (is) honos legjellegzetesebb pillangókból rakta ki saját Napútpályájának stációit a Kostól a Halakig, de nemcsak ezt az égi körszínpadot „lepkésítette el”, hanem a dráma szereplői is „pilleszárnyakon röpdösnek bolyongva”.
Akárhogy számolunk is, egyre csak a huszonhármas szám a summa, ami sehogyan sem illik bele a mi klasszikus tizenkettes, huszonnégyes asztrálmítoszi keretünkbe. De még nem vettük számba a legnagyobb lepkét, magát a pillangót, amely huszonhárom „részpillangóból” rajzolódik ki elénk, ha képzeletben (vagy a valóságban: lásd az ábrát) kontúrt húzunk a pillangók köré. Így alakul ki egy (2&215;10)+3+1, azaz huszonnégyes rendszer. A „törzs” (egyben a szimmetriatengely) három tagja átfedésbe hozható a rovarok (így a lepkék) testének hármas tagolódásával (fej, tor, potroh), míg a szárnyakat alkotó tíz-tíz színes lepke mint megannyi pikkelylemez „játszik a fénnyel”. Noha a két szárnyrészt nem teljesen azonos lepkék alkotják (ez alól csak a két magyar boglárkának, illetve két selyemlepkének tűnő pillangó a kivétel), színüket, mintázatukat, karakterüket tekintve mégis megvalósulni látszik egy olyan tendencia, mintha a két oldal lényegében tükörszimmetrikus volna. Próbáljuk meg tehát ezt a huszonnegyedik pillangót is azonosítani. Ehhez a művelethez keresve sem találnánk jobb támpontot, mint ennek a szintén „nem képzelt lénynek” a méreteit. Talán nem véletlen, hogy a világ legnagyobb lepkéjeként számon tartott Atlasz-lepke szárnyfesztávolsága megközelítőleg akkora, mint Csontváry „nagy pillangója”, vagyis úgy látszik, mintha „életnagyságban” előttünk „feszítene” a görög-római mitológiából ismert, égboltot tartó óriás. De nemcsak az égboltot tartja óriáspillangónk, hanem (tekintve, hogy az atlasz szó egyben térképet is jelent) égi-földi térképet, vagyis magát a mindenséget kelti életre. S van a fentieken kívül további jelentése is az atlasz szónak: egy arab eredetű értelmezéséhez híven a selyemből készült kelmét is így nevezhetjük. Festőnk ezek szerint pillangókból rakja ki a világ legnagyobb lepkéjének mozaikképét, amelybe belesűríti a makrokozmoszt, s mindamellett a szemünk láttára szö(vet) selymet pillangóival(ból).
A csoda megtörtént, s hogy valóban a lepkék szövik-e selyemfonalaikkal a vásznat vagy a vászonselyemből röppennek életre a pillangók, hogy Csontváry mester irányítja-e ezeket a metamorfózisokat vagy mi magunk lettünk részei a „lepkeéletnek”, már nem is olyan fontos, a lényeg, hogy a mű él, hat, s hogy felépül lassan egy olyan folyosó, híd, kommunikációs csatorna Csontváry pillangói és a mi lelkünk között, amelyen keresztül szabadon szárnyalnak oda-vissza a „pszichék”…
Lássuk ezek után, miként tudnánk beleilleszteni Csontváry pillangóit egy „más léptékű” rendszertani egységbe, az asztrálmítoszi keretbe!
Első megközelítésben nevezhetünk minden éjjeli lepkét „Hold-lepkének” és minden nappali lepkét „Nap-lepkének”, de ezt a kört tovább tágíthatjuk, és képviselhetik egyben az esztendő sötét, illetve világos periódusait, vagy akár az úgynevezett nagyév (precessziós év) fényszegény és fénygazdag hat-hat világhónapját.
A Kosra mint gyapjas állatra jól rímel a Gyapjaslepke, de ha magának a képnek a szerkezetét szemléljük, akkor is olyan érzés uralkodik el rajtunk, mintha valamennyi lepke egy közös pontból (közös ős?) szállna fel, röpülne széjjel. A Kosság lényegével, a mindenkori (mindenhoni) (nap)kezdéssel (kelettel) azonosulván indítja Csontváry is Pillangóival festői útjának stációit, és építi bele a kompozícióba a Kos asztrológiai-asztronómiai jelét.
A Bika archetípusát talán tápnövényéről ismerhetjük fel a legkönnyebben („azok vagyunk, amit megeszünk”), vagyis az egresben, a piszkében, amelyen a Köszmétearaszoló araszolgat. Az úgynevezett bogyós terméseket az asztrálmítoszi hagyomány a Bikához-Bikasághoz társítja, de a köszméte maga is áprilisban-májusban, tehát a Bika havában érik, s némi formai hasonlóság is felfedezhető a köszméte „kerek feje és szarvai”, illetve a „bikaarac” között.
Az Ikreket egyszerre két lepkepárral is azonosíthatjuk, hiszen mind a Selyemlepkéből, mind a Magyar boglárkából egy-egy pár „teljesít szolgálatot” a kollekcióban. Lévén a Magyar boglárka-pár az egyedüli, amelynek nemzetisége is hangsúlyt kap a pillék sorában, talán nem hat túl merésznek annak a gondolatnak a megfogalmazása, hogy ez a lepkepár egyszersmind a Nyilast, a Nyilas archetípussal azonosuló magyarságot is képviseli, vagyis jelenlétével mintha az úgynevezett élettengely kulcsfigurájára, az Ikrekre és a vele oppozíciós Nyilasra s a Tejút vonulatára hívná fel a figyelmet. Ezen a ponton érdemes kitérni az élettengelyre merőleges úgynevezett haláltengelyre is, vagyis a Halak–Szűz oppozícióra. Érdekes módon a „háziasított”, selyemfonalat szövő Selyemlepke „magában hordozza” a Szüzekre jellemző munkakedvet, kitartást, szorgalmat és tanulékonyságot, egyszersmind ugyanezek a pillangók azok, amelyek olyan terméknek teremtik meg az alapanyagát, amelyhez éppen a Halak „illenek”: mert a selyemfonalból szőtt „kelme” felfogható „sűrű szövésű háló” gyanánt is (itt emlékeztetnék a hal-halál-háló szavaink egylényegűségére). A két „szám feletti” lepke egyben (és itt újra előtérbe kerül a lepkék „nemzeti karaktere”) beleillik Csontvárynak azon „koncepciójába” is, mely szerint a magyarok keletről (is) eredetezhetők, vagyis a kínaiak és a magyarok rokon népek. Valószínűleg ez a vezéreszme befolyásolhatta a selyemtenyésztést szorgalmazó Csontváryt is, aki maga is érezte, hogy a selyem a „szövetek Napja” (a Nap szövete), a selyemfonal a Nap sugara, s maga a Selyemlepke is „naprovar”. Ahogy tehát a Nap keleten kél, úgy kelnek a „kezdet pillangói” is életre az „első vásznon”.
Az Oleánderlepke minden valószínűség szerint a gyűjtemény Rák-ekvivalense. Az asztrálmítoszi hagyomány ugyanis ehhez a jegyhez társítja a női ősöket, az anyai eredetet. Vajon ez az afrikai „ó-leány”-lepke nem minden ember ősanyját, a fekete földrészről elvándorolt Ős-Évát rejti-e magában? De szűkíthetjük is a kört, és „nemzeti ősanyánkat”, Emesét is „beleláthatjuk” ebbe a látványos éjjeli lepkébe, annál is inkább, mert Csontváry (vajon vannak-e véletlenek?) a Rák jegyében, július 5-én, Emese napján született…
A Róka az úgynevezett 28-as Holdházrendszerben az Oroszlán helyén „ül”, így tehát a Kis rókalepke fogható fel olybá, mint Oroszlán, de ugyanezt a szerepet játssza el a Párducfoltos araszoló is, lévé a Párduc a keleti zodiákus Oroszlánja.
Mind a Csíkos medvelepke, mind a Fekete medvelepke Szűzi karaktert rejt magában (a Medve a 28-as Holdházrendszer „szűzi” tagja), de mint már említettük, a Selyemlepke rendelkezik néhány Szűzre jellemző tulajdonsággal. A szőlő az asztrálmítoszi hagyományban a „Mérleg gyümölcse”. A Szőlőszender már csak központi helyzete miatt sem bújhat ki a „Mérleg-szerep” alól, hiszen nemcsak az egész kompozíció „szárnyait” egyensúlyozza, mérlegeli, de a „fej-” és a „potroh-lepke” között „érzékeli a differenciát”. Kompozíciós szempontból sem elhanyagolható ez a „centrumpillangó”, hiszen az időt precessziós órával mérve a jövőt mutatja. A „visszafelé járó nagyidőben” a Vízöntő harmadik dekanátusára, a Mérlegre kell majd újjáébrednünk, ha „meghalljuk a csörgőórát”, amely ezúttal lepkeszárnyak rezgésével „pillangó-effektust” indukálva terjed tova, mint egy apokalipszis…
Mind a Halálfejes lepke, mind a Gyászlepke a Skorpió havában esedékes halottak napjára hívja fel a figyelmet. A Nyilast megjelenítő Magyar boglárkáról már szóltunk. A Bakra leginkább az a lepke illik, amely erős, kecskeszarvszerű, vastag csápjaival tűnik ki a sorból, és ez nem más, mint a Vastagcsápú díszmoly. A Vízöntőt a Folyófű idézheti fel képzeletünkben, hiszen már a nevében is hullámszerű folyófűszender a tápnövénye. A Selyemlepke kapcsolatát a Halakkal már részleteztük.
Járjunk utána most annak is, miként ölt lepkeszárnyakat az archaikus világ hét bolygója Csontváry tolmácsolásában. Arról már volt szó, hogy „éjjeli–nappali relációban” melyek az inkább napos, s melyek a holdas pillangók. Nem nehéz azonban a Nappali pávaszemben vagy a Tűzlepkében sem felfedezni a napos vonásokat, mint ahogy a Nagy pávaszemet is a „Holdlepkékhez” sorolhatjuk. A Fehérpettyes álcsüngőlepke akár a Naphoz legközelebb keringő, vagyis mintegy „rajta csüngő” fürge kisbolygóra, a Merkúrra is ráillene. A Vénusz karaktervonásai természetesen a Hajnalpírlepkében lelhetők fel a legevidensebben, míg a Marsot a Vérpettyes (de lehet Acélszínű is) csüngőlepkében láthatjuk viszont. A Jupitert mint a mindenség atyját (a mesékben ő az atyaúristen) talán maga a nagy Atlaszlepke eleveníti meg. A külső sötétség vándorát, a Szaturnuszt tulajdonképpen minden olyan lepke megelevenítheti, amely valami miatt ellenlábasa a Nap fényének, akár a sötét Gyászlepke, de a Halálfejes lepke is.
Kíséreljük meg ezek után megfejteni azokat az üzeneteket, amelyeket a kép szerkezetébe sűrített Csontváry. Az óriáspillangót már szemrevételeztük, észrevettük azt is, hogy a Kos csillagászati-asztrológiai piktogramja is a kompozícióba van kódolva, illetve utaltunk a központi lepke, a 2. számú Szőlőszender Mérleg-funkciójára (ez az asztrálmítoszi hagyományokból ismert úgynevezett kardinális kereszt egyik szára, a Kos–Mérleg tengely).
Ha képzeletben vagy a valóságban összekötjük a szélső (egyben testméreteiket tekintve legnagyobb) azonos karakterű pillangókat, akkor két háromszög bontakozik ki: a lefelé mutató csúcsú (fordított) háromszöget a három éjszakai szender alkotja, úgymint a Halálfejes lepke (1.), az Oleánderszender (12.) és a Folyófűszender (22.), míg a másik, a felfelé mutató csúcsú, álló háromszöget az éjjeli lepke, a Nagy pávaszem (3.) és két nappali lepke, a Gyászlepke (13.) és a Nappali pávaszem (23.) alkotja. A két síkidom átfedéséből egy majdnem szabályos, csúcsára állított rombusz keletkezik, amely mintegy keretbe foglalja a központi lepkét, a Szőlőszendert (2.). Talán mondanom sem kell, hogy ez a két „rejtett” háromszög sokféle irányba terelheti további gondolatainkat. A csúcsával lefelé tekintő, éjjeli vándorlepkékből „összeálló” felfogható úgy is, mintha az a bizonyos kis háromszögletű fekete magvacska volna, amelyet a festő bal kezében tartott annak idején, amikor „művészi önmagára” ébresztette a titokzatos hang, míg a csúcsával felfelé tekintő háromszög akár a koronája lehetne annak a cédrusfának, amely ebből a kis fekete magból sarjadt, s mint egy világító (két nagy nappali lepke és a „legvilágosabb” éjjeli lepke alkotják a jelzett „triangulumot”) „közlekedési jel”, vonzza maga köré a világ zarándokait…
De társíthatjuk természetesen ezekhez a háromszögekhez mindazokat a képzeteket, amelyek magától értetődően voltak-vannak jelen az archaikusan érző-gondolkodó emberek tudatában. Így a mi festőnk is a négy őselemet, a tüzet, a vizet, a földet és a levegőt „háromszögesítette” rombuszba, komponálta a kompozícióba. Ha képzeletben a „magháromszöget” lefelé, a föld, a víz, a női princípium, az anyagi világ felé mozdítjuk, míg a koronaháromszöget felfelé, a levegő, a tűz, a férfi princípium, a szellemi szféra irányába, akkor az egymásba írt két jel a Dávid-csillagot adja ki, amely az ellentétek egyensúlyát fejezi ki. Ezt a képzeletbeli, megvalósulni látszó egyensúlyt hivatott a most még négyszögbe foglalt szőlőszender fenntartani. A „háromszögfonatos kompozíció” gondolkodást, összpontosítást segítő funkciót is betölthet (gondoljunk a tantrikus Sri Jantra-jelre).
Ha tovább analizáljuk a „magháromszöget”, észrevehetjük, hogy abban egy még kisebb „magháromszög” is ott lappang (tehát az 1–12–22 számú lepkék által kijelölt háromszög tartalmazza az 1–4–5–6–3–16–15–14 számú lepkék által közrefogott háromszöget). Mintha saját szavait illusztrálná ezzel a szerkesztési elvvel Csontváry: „…energia és művészet lappang a petében, melyben él a hernyó, s pille, s a pille petéje…”.
Korábban kitértünk arra, mennyire tekinthető a mesternek ez a festménye amolyan belső önarcképnek, saját lélektükörnek. Ezen a ponton viszont szeretném felhívni a figyelmet egy „külsőségre” is. Arra tudniillik, hogy a festmény legnagyobb pillangója mégiscsak a Nagy pávaszem (most tekintsünk el az „imaginárius” Atlaszlepkétől). Ez itt a „vezérlepke”, ez a „feje” az egésznek, s ez az, amely egyenesen felfelé, a fény felé tart. Úgy is mint „páva” és úgy is, mint „szem” a fényesebbik égi vándor, a Nap archetípusa, de mint éjjeli repülő, egyidejűleg a Hold ősképe is, méghozzá azé a Holdé, amely a Rák jegyében született Csontváry „szerencsecsillaga”. A „páva” négy szuggesztív szeme ugyanúgy követi a néző tekintetét és minden mozdulatát, mint az 1900 körül festett önarckép „mindent látó” szempárja. Röviden a 3. számú fény-lény maga Csontváry. (Utaltunk rá, hogy festőnknél általában az adott képméret egyenes arányban áll azzal a jelentőséggel, amelyet Csontváry neki tulajdonított. Most viszont arra hívnám fel a figyelmet, hogy az egyes képeken az egyes motívumok nagysága a többi motívumhoz képest tükröz egyfajta hierarchiát – vagyis a mesternek a legnagyobb motívum a legfontosabb. A Pillangókhoz visszatérve tehát a Nagy pávaszem nem véletlenül került a pillangók élére, mert ez maga a „Csontváry-lepke”.
Ezen a ponton érdemes újra elgondolkodni azon, hogy mit is jelent-jelenthet a Napútfestő jelzős szerkezet. Úgy tűnik ugyanis, hogy Csontváry nemcsak a Nappal azonosuló és a Nap útját járó (értsd: a Nap éves útja az évkörön, vagyis az állatöv mentén) festő, de „egyetemes világítóként” is „kering”, vagyis legalább oly mértékben „kénytelen” a Holddal is azonosulni, mint a Nappal, annál is inkább, mert a Hold a Nappal együtt ugyanazon az úton halad, és mint „éjjeli Nap” világít. Ha „végiglapozzuk” az életművet, meglepődve tapasztaljuk, hogy viszonylag kevés olyan képe van a mesternek, amelyen a Napot közvetlenül ábrázolja, annál több viszont azon alkotások száma, ahol a két égitest egyidejűleg jut szerephez, például alkonyatkor. Sok úgynevezett holdas képe a bizonyíték arra, hogy az éjszaka nemcsak „festői téma” volt a számára, de egyben alkalom arra, hogy maga is „holddá váljon”. Az 1899-ben festett Visszatekintő nap Trauban című képén a Nap közvetve tekint vissza a bal oldali ház, illetve az óratorony faláról, míg a közvetlen fényforrás, amely velünk néz farkasszemet, a narancsvörös, kerek telihold. Az 1901-ben festett Holdtölte Taorminában „magáért beszél”. Az 1905-ben készült Az olajfák hegye Jeruzsálemben című képén szintén a telihold látható a kompozíció bal oldalán halványan, csakúgy, mint az egy évvel korábban festett A Jupiter-templom romjai Athénban című alkotásán, amelyen szinte a szemünk előtt kel útra a telihold. Ugyanebben az évben alkotta meg Kis Taormina című képét, amelynek szintén fontos szereplője a „balról rajtoló” telihold. „Holdas főműve” mindenképpen az 1908-ban festett Mária kútja Názáretben, amelyben a kelő telihold fénylik a kútfalon a vizeket uralván, mint ahogy maga Mária is a „tengereket mozgató” Holdistennővé lényegül át, miközben a gyermek Jézust, vagyis a Napot tartja karjaiban.
A legtitokzatosabb „holdas képe” viszont minden bizonnyal a Sétakocsizás Athénben Újholdnál című kis remekműve, amelyet 1904-ben vetett vászonra. A kínosan precíz cím mintha nem lenne összhangban a tartalommal, vagyis magával az újholddal, ez ugyanis a Földről „per definitionem” nem látható. Csontváry viszont egy keskeny fénysarlót kanyarintott az ág világosabb oldalára. Biztosak lehetünk abban, hogy mesterünk tökéletesen tisztában volt a Nap Föld körüli keringésének következményeivel, a holdfázisokkal, maga is jól tudta, hogy az újhold láthatatlan. A látszólagos ellentmondásnak csakis egy magyarázata lehet, mégpedig az, hogy a „fénylő kifli” Athén egén 1904-ben nem a Hold, hanem a Nap „sarlója”. Igen, Csontváry egy teljes napfogyatkozás előtti állapotban örökítette meg a Napot, de egyszersmind a Holdat is, vagyis egy részleges napfogyatkozást festett meg. A Hold (az éjszaka Napja) csakis egy alkalommal lehet „erősebb”, fényesebb, fontosabb a nappali Napnál, vagyis csak napfogyatkozáskor árnyékolja be nappali „imágóját”, fénylőbb önmagát, részlegesen vagy akár teljesen is. A Hold sötét árnyéka a kép bal oldalán már feketébe borítja az utcát, a házfalat, mint ahogy az égbolt bal oldala is éjszakai. Biztosak lehetünk abban, hogy ha mesterünk egy-két perccel későbbi időpontban rögzítette volna a látványt, egy teljesen fekete kép lett volna az eredmény – egy pillangók nélküli, fekete háttér.
Mintha a Nap, Napút Csontvárynál egyet jelentene a fénnyel, a fény útjával a szó konkrét és többszörösen átvitt értelmében is, a „külső és belső” láttatással, az igazságnak, a lényegnek, a dolgok velejének, magvának a megismerésével. „Bal szemem, ez a művészi szem olyan páratlan, hogy a Napot ellenőrzöm működésében, erre nem képes senki sem, megvakítaná az embert, és én csinálom” – írja egy helyütt. Akaratlanul is önarcképe jut az ember eszébe, amelynek szúrós szemei mint Isten mindent látó tekintete követik a mi tekintetünket. Talán nem puszta véletlen, hogy a bal szem felfogható úgy is, mint „kihelyezett, előretolt jobb agyfélteke”, vagyis a világot egységében feldolgozó művészi központ…
És most érkeztünk el az alcímben jelzett úgynevezett magfestészet bővebb leírásához. A kulcsot – és egyben az összekötő kapcsot az eddig elmondottakkal – a szem szóban kell keresnünk, annál is inkább, mivel szem szavunk egyszerre jelöli a látás érzékszervét, a fényre érzékeny, a világosságot-sötétséget áteresztő „kaput” és a magot, vagyis azt a legkisebb egységet, amelyben minden élő lényege benne foglaltatik. Maga Csontváry számtalanszor kitér írásaiban a magra.
Vajon nem kulcsképe-e Csontvárynak a Pillangók című műve a fentiek ismeretében? Konkrétan megfogalmazva, nem foghatók-e fel a pillangók egyszerre magként és szemként is? A válasz ismét igenlő.
Egy, a Napot és a magot saját festészetének középpontjába állító festő keresve sem talált volna jobb azonosulási mintát, modellt, mint a pillangókat. Az elhúzódó „mag-állapot” a lappangó létet, illetve az ehhez képest viszonylag rövid manifeszt imágó-megjelenést kiválóan prezentálja a lepkék egyedülálló egyedfejlődése. Maga Csontváry is negyvenéves koráig élte a lepkékre jellemző pete-lárva-báb állapotok egyes létszintjeit, s éppen pillangói révén vált maga is pillangóvá, lépett a világ színe elé…
Másrészről viszont a szem mint érzékszerv is felfogható úgy, mint egy pillangó. Gondoljunk csak arra, hogy a szempillákban végződő szemhéjak nem hasonlóak-e a lepkeszárnyakhoz, s a szemgolyó nem úgy „ül”-e az alsó és a felső szemhéj között, mint a lepketörzs a pillangószárnyak között. Ugyanez a kettősség (Napútfestő=mag[szem]festő) fogalmazódik meg „konkrétabban” önarcképén is, amelyen a kézben tartott kis háromszögletű fekete maggal rajzolja bal szemével látott önmagát…
Az analógiás gondolkodás és a szinkronicitás néhány további, a tárgyhoz szorosan kapcsolódó tényt is megvilágít Csontváry és a mag vonatkozásában. Az egyik ilyen egybeesés a festő születési helyének, Kisszebennek a nevéhez, pontosabban a név jelentéséhez kapcsolható, ugyanis a szó jelentése magam (visszaható névmás; sebe=magam szlávul). Ha tehát ezt a momentumot is társítjuk Csontváry háromszögletű kis magvához, amelyből cédrusként kell kifejlődnie, akkor a szó szoros értelmében is igaz az állítás, hiszen mesterünk valóban „Kis-magában” született. De tovább megyek, a Kosztka név szótöve: kost nemcsak csontot jelent, de egyszersmind mag értelemmel is bír (gyümölcsök csonthéjas magvát szokták a szláv nyelveken így nevezni). Ha tehát a Kosztkát magyarra fordítjuk, akkor pontosan oda jutunk, mint Kisszeben kapcsán jutottunk, vagyis a kis maghoz, magvacskához. A festő tudatosan kereste a szlovákra rímelő, de annál többet mondó magyar megfelelőt saját családneve kapcsán. Erre utalnak írásai, amelyeket hol Csonty, hol Csontosi, hol meg egyszerűen csak Kosztka szignóval látott el, míg végül „megállapodott” a Csontváry Kosztka Tivadar névnél. Ha most magát a „bővítetten elmagyarosított” családnevet fogjuk vallatóra, akkor három dolog juthat az eszünkbe. Az egyik az, hogy egy Csontvár nevű településről származik az illető. Tudomásom szerint ilyen nevű település nem létezik, különben is maga mondja, hogy Kisszebenben látta meg a napvilágot. A másik dolog, amire ezek után gondolnunk kell, az nem más, mint egy csontból épült vár. Ilyen viszont létezik, illetve létezett egykor, nem árt ugyanis tudni, hogy emberelődeink egykor tényleg építettek maguknak saját hajlékot állati csontokból, amikor még éltek mamutok a földön, s agyaraik alkalmasak voltak „boltíveknek”, míg a köveket-téglákat a csigolyacsontok helyettesítették. Ez tehát a csontház, csontvár „prototípusa”, de mint ilyen, ugyanez az építmény magháznak is beillik, s az az érzésem, hogy festőnk ilyen eredendően szerves magos-magas-magvas-mágus házból valónak tudta magát. Pap Gábor hívta fel a figyelmet a festő nevének sámánsághoz kötődő aspektusára, tudniillik arra, hogy minden „valamirevaló” sámánnak van úgynevezett fölös csontja (például foggal születik vagy hatujjú). Csontvárynál a fölös csont a nevében rejtezik, ugyanis végső formájában az kétszer tartalmazza a csontot, egyszer tótul (Kosztka), egyszer magyarul (Csontváry). Végül párhuzamba állítható a név „magyarrá válása” magának a festőnek a magyarrá válásával. Anyja ugyanis német, míg apja szlovák (tót) volt. Valószínűleg gyerekkorában nem is igen beszélte a magyar nyelvet. Írásaiban többször kitér arra, hogy az apja az Alföldre küldte, hogy magyarul tanuljon. Ha most a fenti, névvel-nemzetiséggel kapcsolatos megállapításainkat a „mag”, illetve a pillangó szemszögéből értelmezzük, akkor talán nem tűnik teljesen előzmény nélkülinek Csontváry metamorfózisa, magára találása a Pillangókban (pillangóvá válni nála ugyanis azt jelenti, magyarrá válni).
Tegyünk kísérletet most arra, hogy megleljük Csontváry „elhintett magvait” más festményein is. Az első, mag(á)tól értetődő példa a Jajceben festett képek sorozata, mégpedig azon az alapon, hogy a Jajce szó jelentése tojás, s mint ilyen, „magvassá” tesz mindent, ami a helyhez köthető.
A másik „magcentrumra” Szicíliában lelt rá Csontváry. Minden valószínűség szerint abban a tudatban festette szebbnél szebb képeit (és egyik főművét) ezen a háromszögletű kis magra emlékeztető szigeten a mester, hogy a történelmileg igen nevezetes hely őslakói, a szikek és a székely magyarok rokonok. A dologban talán az a legmeglepőbb (vajon vannak-e véletlenek?), hogy szik szavunknak is van mag értelme. Innen nézve tehát egyre megy, hogy sziket vagy magyart mondunk, szikes, magvas népre gondolunk mindkettőt hallván. (Az elmondottaktól függetlenül érdemes kitérni néhány Taorminával kapcsolatos további asszociációra is.)
És végül magos-magas képként értelmezhetők a cédrusokat megjelenítő festmények, illetve tágabban mindazok a munkák, amelyeken fák (is) szerepelnek. Valamennyin egyszerre konkrét és többszörösen átvitt értelemben jelenik meg a mag: növényi-állati-emberi „őssejt”, saját mag(j)a, a magyar nemzethez kapcsolódó képzetek, az emberiséggel összefüggő asszociációk és végül kozmikus léptékű analógiák („a fa a mag magzata”) (lásd korábban: napfestészet=magfestészet).
Ezek után világos lehet, hogy Csontváry híres libanoni cédrusai és a pillangók egy tőről fakadnak. Érdemes talán egy pillanatra elidőznünk az első skicc (vényre rajzolt tinós szekér) és az első festmény (Pillangók) körül más szempontból, tudniillik a vény szempontjából is. A receptre rajzolás ugyanis felfogható egy gyógyszerészjelölt gyógyító gesztusaként is, ahol maga a rajz a „gyógyír”, ami azt is jelenti egyben, hogy rajzolónak lenni és gyógyítónak lenni egyre megy. Ebben a kontextusban tehát (megmaradván az analogikus gondolkodás logikájánál) minden első gesztus, tett prototípusa egy későbbi folyamatnak, az ősesemény megismétli magát minden hasonló helyzetben, vagyis minden festői vászon vénnyé, receptté, és minden ráfestett motívum gyógyírrá válik a festés kapcsán, míg maga a festő egyben gyógyító is, nemcsak akkor, amikor éppen fest, de közvetve akkor is, amikor a képeit nézik a kortársak és a kései utódok. A Pillangók felett meditálva tehát reménykedhetünk abban, hogy esetleg megszabadulhatunk kárt szenvedett lelkünk nyavalyáitól, persze, ha maradéktalanul hiszünk a gyógyulásban és a gyógyítóban, mint hittek őseink a sámánban, aki síppal, dobbal, dobhártyára rajzolt lélekábrákkal révületben szabadította meg eleinket a gonosztól.
A „kisszebeni mag” tehát Iglódon (a tű fokán) pattant fel, Csontváry pedig Budán (Buddha=megvilágosodott, Nirvánába távozott személy) hagyta el a legvilágosabb napon ezt a világot, de képei tüze Pécsett (Pécs=kemence, tűzhely [szláv], illetve Pécs=Sopianae, Sophia=bölcsesség [görög]) árasztja a meleget.
A festői pálya első darabjának pillangói a „zárófestményen” lovasok alakjában érkeznek meg a tengerpartra, innen viszont csak felfelé, a Napba vezet út, pillangóvá kell tehát újfent válniuk szükségszerűen, Naplelkekké…