Zombor Béla

Epistola

Nyolcvan éve távozott el Csontváry Kosztka Tivadar

    Nagyeszű Uraim!

    Azon alázatos, ám erőszakos indulattal bátorkodom Nagyságtokhoz, hogy szívetek orromig bűzlő putriját megnyitni előttem ne késlekedjetek! Mert rendet kell teremteni ott – mondta volt a hang –, s én mindig parancsnak hallottam az Úr lelkében születő saját hangomat.
    Tehát előbben is: kisöpröm a két pitvart, aztán fölmosom a két hombárt – mert mind a négyben dugig gyülemlett a doh.
    Majd kiengedem onnét a sötétség penészlő szakállában vergődő denevéreket, és kicsordítom a véletlenül odatévedő ártatlan vért, mely ott az rögvest megromlani kénytelen.
    De!
    Nem holnap
    holnapután
    avagy száz év múlva kiskedden kell eme munkát nekem egyedül elvégeznem –
    Ma!
    Most és azonnal –
    még mielőtt magához ránt a végtelen.
    Ám! addig is gyertek –
    amíg tán tart türelmetek odvában a darázsfullánkú jóindulat!
    – Én megmutatom nektek a Világot.
    Íme
    van magasság
    ott fönt
    és van mélység
    ott lent.
    Például az ott a Nap!
    Tán Isten kavargó-gyűrűző-hullámzó kénköves mosolya –
    lehet.
    Nem szem
    nem néz
    „csak” Fénylik
    azoknak is akik nem látják –
    akár az Űr nyakékei és fülbevalói:
    a látható és láthatatlan csillagok.
    Nos, akad még persze egy-két rejtett „apróság” az égen – de mindaz annyira természetes megszokott és biztonságot adó hogy Kegyelmességtek bízvást hihetnek – mint eddig is – önmagukban.
    A Mélység?
    az más!
    Lehet több
    lehet kevesebb.
    Por sár víz gödör az emberi ábrándtól teherbeejtett illó gyönyör –
    meg a Halál…
    De tekintsenek csak innét
    a Világ látszólagos Tetejéről Excellenciádék
    mélyebben a mélybe
    s ha kínálkozik tágultabb szemmel alá –
    Meglátják-é azt ami még nincs?
    De lesz! – Egyszer és soha többé:
    Egy beesett arcban kerekedő két bagoly-szemet észlelhetnek –
    az embert!
    Két markában meszelőnyi ecset!
    És nem a Föld – hanem a Nap centrumában fortyog számára a festék –
    hatalmas vásznait pedig egyedül csak neki szövi az Ég.
    – Ó nem!
    Még nem ébreszti a nagy Baalbeket
    szívében még nem pillog az aranyszemű hajnal –
    még nem zokognak homloka fala mögött a panaszosok kunkori pajeszukkal –
    Még nem fedi be óvón a kútnál a Kisded testét Mária acélnál is védőbb fátyla –
    Bár már ezredek óta él a cédrus:
    nem lejti körül a sok szűzies lányka –
    Még nem borul el a horizont
    és nem riadoznak a bíbortollú madarak –
    Még nem szórja szent átkát a szeretet –
    s nem nyalják ki megcsömörlött lelkének tégelyét a főméltóságú agarak!…
    Imigyen vala, Nagylelkű Uraim! Most és ma – 1880-ban – huszonhét éves. Kisszebenben született. És itt, Iglón, szolgálja Aesculapius szent állatát – a Kígyót. De nemsokára hátat fordít a patikáriusi mesterségnek – és festő lesz! A napút nagy és utánozhatatlan megalkotója.
    Ám mindezeket nem mondják róla életében – erről beszélt, erről is beszél a hang! Meg arról, hogy leveleket se ír többet – talán ez az utolsó. Mindazonáltal szükség volt valamennyire, hogy figyelmeztessenek a Jóra, hogy lefaragjanak valamit utálatos önzéstek gőg-szarvaiból, Címeres Uraim!
    Mondjátok meg Őfölsége I. Ferenc József királyunknak, hogy ha szokott náthája kerülgeti: vitesse ki magát a Napra! S vegyen magához pár szem aszalt szilvát, mert az jó gyomrot csinál. Valamint igyék sok teafőzetet, miként azt recipére tettem legutóbbi levelemben.
    Az aszalt szilvából meg küldjön egy mázsányit; csak ne engedje, hogy véletlenül zsákokat ágláljanak megfestett vásznaimból!
    Küldje mielőbb. Mert akkor talán nem veszek éhen – 1919-ben.