Grandpierre Attila

A mindenség együtthatói

Az Ember és a Világegyetem

Mottó: Melyik a teremtő tényező, az emberi elme, amely megfejti a Világegyetem titkait, vagy a Világegyetem, amely létrehozza az emberi elmét?

    Bevezető. Vegyük sorra, miféle bizonyítékok állnak rendelkezésre az Ember és a Világegyetem kapcsolatainak felderítésére! Népszerű szerzők könyvek sokaságában írnak, a nagyérdemű publikum érdeklődését is figyelembe véve, a tudomány érdeklődésének fővonalából ilyenkor szélesebb összefüggésekre kitekintve az ember helyéről a világegyetemben, az ember és a világegyetem összefüggéseiről. Ezek a jó szándékú ismertetők azonban többnyire megrekednek az olyan általánosságokban, mint a Föld helye a Tejútban vagy a Világegyetem anyagi egysége, amely főként abban nyilvánul meg, hogy ugyanazok az atomok találhatók a Földön, mint a Napban és a távoli csillagokban. Itt most azokat a bizonyítékokat vizsgálom meg, a legújabb tudományos kutatások (köztük saját kutatásaim) figyelembevételével, amelyek ezeknél jóval lényegesebb, közvetlenebb, dinamikusabb kapcsolatokról adnak számot. A tudományos eredményeket azonban olyan összefüggésben fogom vallatóra, hogy megtudjuk: van-e egyáltalán bármiféle olyan kapcsolat köztünk és a Világegyetem között, amelyet a tudomány sem tagad, sőt amelynek létéről képes számot is adni, de amely érdekes módon mégsem személytelen, közömbös vagy ellenséges velünk szemben, hanem fordítva, számunkra valóban fontos, fontos életünk egészének, sőt mindennapi életünk egészséges alakításához, élettelivé tételéhez.
    Megmutatom, hogy melyek a legfontosabb, újonnan feltárt kapcsolatok az Ember és a Világegyetem között. Nagybetűvel írom az Embert, mert itt az egyes ember (és az emberiség) személyi mivoltát akarom kiemelni. Nagybetűvel írom a Világegyetemet, mert a Világegyetemet élőlény mivoltában ragadom meg, és mert személyes kapcsolatot igazán nem egy tárggyal, hanem egy személlyel tudunk teremteni. A Világegyetem mint belső világunk legszemélyesebb természeti ereje lassan megelevenedik szemeink előtt. Megmutatom, hogy az Ember–Világegyetem kapcsolatoknak egész sora felderíthető olyan tudás alapján, amely mindmáig nem vált közkinccsé. A Világegyetem és az Ember anyagi összetételének egyezése a Naprendszer keletkezéséig visz vissza bennünket, ahol egy eddig nem sejtett kozmikus szervezőerő nyomaira bukkanunk. Kimutatom, hogy egy rendkívüli érzékenységű, finomságú, ugyanakkor szabályozó erejű kapcsolat áll fenn a Föld és a Nap magja között, amely ráadásul nem egyoldalú, hanem kölcsönös, amelyben mind a két érintett fél kezdeményezőnek bizonyul. Persze ehhez az kell, hogy mindkét fél önálló, öntevékeny lehessen. De éppen erre az eredményre jutottam, amikor csillagászati kutatásaim során rábukkantam arra a pár száz éve lappangó körülményre, hogy a Nap maga az élőlények leglényegibb életjelenségével van felruházva. A Nap nemcsak hogy nyitott rendszer, nemcsak hogy szemmel láthatóan magától végzi sajátos naptevékenységét, és ebben az önállóságban az élőlényekkel rokonítható, de ráadásul állandóan távol áll a halotti, a zárt rendszerre érvényes fizikai törvények szerint szükségképpen bekövetkezendő egyensúlyi állapottól, sőt legmélyebb csillag mivoltában, energiatermelésének vezérlésében olyan parányi hatások játszanak irányító szerepet, mint a távoli bolygók gravitációs, sőt esetleg elektromágneses hatásai. A kozmikus elektromágneses terekről megmutatom, hogy jelentős szerepet játszanak a földi élővilág biológiai szerveződésében, sőt befolyásolják elménk működését is. Felvetem, hogy a kozmikus sugárzás, a napszél, a neutrínó és a fény jelentős biológiai információt is hordoz. A kozmikus elektromágneses erőtereken túl a biológiai-tudati szerveződésben lényeges szerepet játszanak azok a kvantum-vákuum hullámok, amelyek az Ember és a Világegyetem lényegi kapcso0latát biztosítják. Létezik egy olyan, minden ismert részecskénél könnyebb, kozmologikus részecske, az ultrakönnyű Higgs-részecske, amely képes belső folyamataink és a Világegyetem túlsó „pereme” között kapcsolatot létesíteni. Mi több, feltárulnak előttünk az ismert anyagi részecskék előtt létező erőtér titkai, a kölcsönhatások világa, amelyben minden mindenre azonnal kölcsönösen hat, amelyben minden mindennel közvetlenül összefügg, nincsenek határok, nincsenek fékező tényezők, még a fénysebesség sem jelent korlátot. Ez a közvetlen távolhatás központi szerepet játszik a Világegyetem életének megszervezésében. A világkölcsönhatások általános jelenléte és biológiai szintű érzékenysége fizikai alapot ad az Ember kozmikus feladatának teljesítéséhez.
    Miféle kapcsolatban állunk a bennünket szülő Világegyetemmel? És mennyire tartjuk kozmikus szülőnkkel a kapcsolatot? Miféle képet, véleményt formálunk Természet Anyáról? Vagy már puszta megnevezésük, szülői mivoltuk megfogalmazása is szalonképtelennek, netán erkölcstelennek hat? Nem inkább az az erkölcstelen, ha az utód megtagadja szüleit?
    A mai materialista világkép szerint az Univerzum egyszerűen univerzum, anyagi tárgyak halmaza, minden anyagi létező összessége. Az angol Filozófiai és pszichológiai szótár szerint (Baldwin, 1902) „az univerzum az anyagi dolgok gyűjteménye”. A materialista világkép ma a fizika tekintélyéből táplálkozva az univerzumot lényegében zárt rendszerekből állónak véli. Ezek között az állítólagos „zárt rendszerek” között többnyire csak alkalmi, futó kapcsolatok születnek, és ezek is túlnyomórészt véletlenszerűek (mégpedig vakvéletlen-szerűek, mert az anyagelvűségben a vakság a központi értékek egyik legfontosabbika). Ha egyszer mégis bekövetkezik a kapcsolatfelvétel az anyagelvű világ két „zárt rendszere” között, hát abban sincs sok köszönet: ezek, legalábbis az anyagelvűség szerint, rendszerint romboló, pusztító ütközéseket, robbanásokat jelentenek, mint például egy szomszédos csillag közeledése, kisbolygó-becsapódások stb. Így tehát néhány hatás megengedett a kozmikus zárkózottság merevségében, de csak akkor, ha ez felülről jön, ha az átfogóbb kozmikus rendszerekből indul ki, és ha közömbös vagy pusztító hatásról van szó. Az ellenkező előjelű hatás, például az életadó hatás, már eleve „tudománytalannak” minősül, mintha a tudomány egyszer és mindenkorra bebizonyította volna valamikor, hogy a Világegyetemből soha nem érhet minket semmiféle, az élet, a tudat számára előnyös hatás. De mivel ilyen bizonyíték nem létezik, nem is létezhet, mert életünk a tanúbizonyság a Kozmosz életadó mivoltára, ezért maga ez az idegenkedés az élettől, az értelemtől az, ami tudományosan hamisnak minősül. De menjünk tovább: miért ne lehetne elfogadni egy „alulról”, a Földről kiinduló kozmikus hatás létét, amely például a bioszférából indul ki, és amely rendkívül érzékeny áttételeken át képes tényleges változást, sőt előnyös, az életre előnyös változást előidézni a Naprendszerben? Nem éppen a tudomány bizonyítja, hogy minden hatásra válaszol egy ellenhatás? A széles körben terjesztett fogyasztói szemlélet és az ezt megalapozni hivatott anyagelvű világkép megsérti a kozmikus kölcsönösség törvényét. Egyoldalú, veszélyes, vak terroristaként állítja elénk saját szülőnket, a Természetet és a Világegyetemet, amely teljes, lényegi elkülönültségben működik, mint egy terminátor, tökéletesen elidegenedve saját közvetlen utódjaitól, a mit sem ártó amőbáktól, a parányi ibolyáktól, a napraforgóktól, a Holdra vonító kutyáktól és a Világegyetem titkait fürkésző Embertől. Ez az idegennek láttatott Világegyetem állítólag nem szolgálhat más eseménnyel, mint előreláthatatlan katasztrófákkal. A Világegyetem eszerint az Ember kozmikus ellensége, amely ritkán jelentkezik, de akkor brutálisan. Ebben a Vak Terrorista világképben az emberiség egészének teljes elpusztulása se nem oszt, se nem szoroz, semmiféle hatást nem gyakorolhat a Világegyetem fejlődésére, mintha nem is anyagból állnánk, hanem merő ködből, valótlan képzelgésből állna testünk is.
    Ebben a fejezetben megpróbálok néhány bizonyítékot felhozni ezzel a durva, merev elképzeléssel szemben. Ha ez a Vak Terrorista világkép nemcsak túl egyszerűsítőnek bizonyul, hanem lényegi pontjaiban téves, akkor a földi életfolyamatok, sőt a közösségek szellemisége, tudati erőterei ténylegesen összeköttetésben állhatnak a Világegyetemet vezérlő szervezőerővel, és így jelentős hatást képesek kifejteni a Világegyetem fejlődésére, sorsára. Induljunk el ezen az úton!

    A Naprendszert szervező erő. A természettudományos kézikönyvekben az Ember és a Világegyetem közötti legközvetlenebb kapcsolatot az a perspektíva adja, hogy ugyanazokból az atomokból épülnek fel. Ez a kép felhívhatja a figyelmet a mindkét tényező mögött álló, közös okra, de akkor már túlmutat a merő anyagiságon. Csak akkor élhetünk cselekvően azzal, hogy szervezetünkben éppúgy hidrogén, szén és oxigén található, mint a Napban vagy a csillagokban, ha ezek az atomok, molekulák egyfajta kozmikus gének. Olyan gének, amelyek egyfajta kozmikus rádióadók: mégpedig az azonos atomok azonos kozmikus hullámhosszra hangolt adó-vevők, amelyek üzenetek vételére és kisugárzására alkalmasak. Ezzel anyagi módon teremtenének lehetőséget a véges és a végtelen közötti gyakorlati kapcsolatfelvételre. A tudományos kézikönyvek ezt a lehetőséget nem taglalják. Szellemiségük ettől a kapcsolatfelvételtől tökéletesen idegen. Ha viszont ilyen kapcsolatfelvételre az atomok egyezése nem ad módot, akkor atomjaink megegyezésével csak annyira juthatunk, mint egy elfelejtett titkosírású emlékkép szemlélésével, amelynek egykori zenéje még bennünk motoszkál, de amelynek nyelvét már nem értjük.
    Ha közelebbről megvizsgáljuk, hogyan jött létre ez az egyezés – az atomok testvérisége –, bámulatos dolgokra bukkanhatunk. A csillagászat egynéhány kutatója, aki ezzel a kérdéssel foglalkozik (a kozmogónusok) elszórva, de felfedeztek néhány olyan tényt, amely megdöbbentő fényt vet az elemek keletkezésére és eloszlására a Naprendszerben. A mai kozmogóniának már legalább négy rendkívüli katasztrófát kell bevezetnie ahhoz, hogy meg tudja magyarázni a Naprendszer bolygóiban az élet kialakuláshoz szükséges elemek gyakoriságát. Ilyen elemek a szén, az oxigén, a nitrogén, a vas, közös fogalommal: a (hidrogénhez és héliumhoz képest) nehéz elemek. Cameron és Truran (1977) az Allende meteorit anyagának vizsgálatából rájöttek, hogy közvetlenül a Naprendszer szomszédságában, közvetlenül a Naprendszer kialakulása előtt kellett felrobbannia egy szupernóvának. Olyan radioaktív izotóp (az alumínium 26-os tömegszámú izotópja) nyomait (a magnézium 26-os izotópját) találták meg ugyanis, amelynek (²⁶Al) élettartama 700 ezer év. Ezért ha a ²⁶Mg-ból a Naprendszer keletkezésekor képződött összetételű meteorit többletet tartalmaz, annak nem sokkal a Naprendszer keletkezése előtt kellett létrejönnie. Csakhogy nem jöhetett létre másból, mint a radioaktívan bomló ²⁶Al-ból. A ²⁶Al viszont csak szupernóva-robbanásokban keletkezhet. A pár százezer év a Naprendszer ötmilliárd éves korának kevesebb mint ezredrésze. Így ha a bomlás terméke már beépült a Naprendszer korai korszakában keletkezett meteoritba, akkor nem sokkal a Naprendszer keletkezése előtt egy szupernóvának kellett felrobbannia, ráadásul elég közel ahhoz, hogy a robbanásban kidobott anyag elérhesse a Naprendszert! Igen ám, de a szupernóva rendkívül ritka esemény, az egész tízmilliárd csillagot tartalmazó Tejútrendszerben legfeljebb ötszáz évente egy szupernóva lobban fel. Cameron és Truran a szélsőséges valószínűtlenség érvének megelőzésére feltették, hogy itt nem egybeesésről van szó, hanem oksági kapcsolatról: maga a szupernóva indította el a Naprendszer ősködjének összehúzódását. Úgy tetszhet, ezzel minden rendbe jött – de nem így van.
    Újabb rejtély jelentkezett. Fred Hoyle-nak, Lyttleton (1960) munkája nyomán feltűnt (1975), hogy az Uránusz és a Neptunusz kevesebb hidrogént és héliumot tartalmaz, mint a Naphoz lényegesen közelebbi Jupiter és Szaturnusz. Azt már régóta tudtuk, hogy a Föld, a Merkúr, a Vénusz és a Mars (a belső bolygók) kevés könnyű elemet (hidrogént és héliumot) tartalmaznak. De erre az volt a válasz: persze, épp mert a Naphoz közelibbek, a Nap hőjétől a legillékonyabb elemek, köztük a hidrogén és a hélium párologtak, illantak el a legjobban. De akkor mi párologtatta el az Uránusz és a Neptunusz könnyű elemeit, ráadásul jobban, mint a Naphoz közelebbi Jupiterét és Szaturnuszét? Felmerült, hogy ez csak úgy lehet, ha a Jupiter és a Szaturnusz már akkor összehúzódott erős gravitációs terű bolygóvá, amikor az Uránusz és a Neptunusz még csak gázgömbök voltak, és így mód lehetett rá, hogy róluk könnyebben elillanjon a hidrogén és a hélium – de ehhez újabb katasztrófára lenne szükség, olyan erős napkitörésre, amely az Uránusz és a Neptunusz távolságában olyan hőséget támasztott, mint amilyen a Föld és a Merkúr közelében lehetett a Naprendszer keletkezésekor. Persze ennek a rendkívül erős Nap-robbanásnak jelentős nyomokat kellett volna hagynia a belső bolygókon, a meteorokon, az üstökösökön, viszont ilyeneket nem találtak.
    A probléma bonyolódása és a válaszok nyakatekertségének fokozódása ezzel még nem állt le. Hubert Reeves (1981) ugyanis már arra is rámutatott, hogy a Nap egyenlítői síkja hétfokos hajlásszögben dől a bolygók keringési síkjához, az ekliptikához, és ez egy újabb kozmikus katasztrófát igényel (a materialista világképben más esemény nem áll rendelkezésre?), mégpedig olyat, amely mintegy a bolygók anyagát szolgáltató ősködön átnyúlva csak a Napot rángatta meg és döntötte meg. Ez már a harmadik, nehezen magyarázható kataklizma. Tegyük fel, egy rendkívüli esemény létét elfogadjuk – ki tudja, talán épp egy valószínűtlen véletlen kellett a létrejöttünkhöz. De komolyan vehető-e, ha a véletlenek furcsa összejátszása egyre következetesebbé kezd válni? A tények sokkal különösebbek annál, mint ahogy azt a hamis felszín mutatja. Csak az érdeklődés hiánya fedheti el annak jelentőségét, hogy egyes izotópok (mint a jód, I¹²⁹ és a palládium, Pd¹⁰⁷) nem eredhetnek abból a másik szupernóvából, amelyet másfajta izotópok (hafnium, Hf¹⁸², mangán, Mn⁵³, vas, Fe⁶⁰) előállításához kellett igénybe venni (lásd: Wasserburg, Busso és Gallino, 1996). A szupernóvák ezen különös munkára fogása – úgy tűnik – nem keltett feltűnést a szakmában. De valóban korlátlan számban állnak rendelkezésre szupernóvák? És ha szükség van rájuk, egyszerűen csak felrobbannak a megfelelő távolságban és a megfelelő időpontban? Hogyan lehet olyan eseménysorozatot elképzelni, amelyben négy óriási durranás rángatja meg a szerencsétlen Naprendszert, csak azért, hogy különös módon feldúsítsa nehéz elemekkel a bolygókat?
    Van egy még alapvetőbb probléma a Naprendszer kialakulásában. Feltűnt ugyanis, hogy azok az anyagok, amelyekből a Föld áll, rendkívül ritkák a Napban. Számításaim szerint a bolygók együttesen annyi nehéz elemet tartalmaznak, amennyi a Nap teljes tömegének több mint egytizedében található csak – ugyanakkor a bolygók teljes tömege a Naprendszerének csak 1,4 ezreléke. Clayton (1982) szerint a Naprendszer ősködének 99%-a a Napban összpontosult – vagyis a bolygók anyaga lényegében kezdettől fogva adott. Nem lehet arról szó, hogy jelentős anyag párologjon el a bolygókból, mert eleve nem volt több, mint egy százalék. Ami tehát elpárolgott a belső bolygókból, annak ott kell lennie a külső bolygókban. Ha a belső bolygók sűrűsége nagyobb a Napénál, akkor a külső bolygóké kisebb kell legyen. Ahhoz, hogy a Naprendszer nehézelem-tartalmának több mint egytizede a bolygókba kerülhessen, az ősköd anyagának is több mint egytizede kellett a bolygókba vándoroljon – ám csak egy ezrelék került oda. Ez több mint százszoros eltérés! Miféle módon lehetett kiválogatni a nehéz elemeket, összegyűjteni a bolygókba, és hova lehetett eltüntetni nyom nélkül az ősköd mintegy tíz százalékát? Hasonló következtetésre jutunk, ha a bolygók vastartalmát vesszük szemügyre. A Föld több mint 30% vasat tartalmaz (Cox, 1989, 11. old.). A Jupiter, a Szaturnusz, a Neptunusz és az Uránusz együttesen 40–80 földtömegnyi maggal rendelkeznek, összesen 15–30 földtömegnyi vassal. A Napon viszont a vastartalom csak 1 ezrelék (Hoyle, 1975, 496. o., 11.2 táblázat), azaz a Nap összesen 300 földtömegnyi vasat tartalmaz. Csakhogy a Naprendszer ősköde állítólag alig nagyobb, mint a mai Nap tömege, ennek mintegy egy százalékával (Cameron, 1982). Akkor viszont a bolygókra legfeljebb 3 földtömegnyi vas juthatna! Márpedig ma a becslések szerint ennek 5–10-szerese van jelen a bolygók magjában. De még ha a Naprendszer ősködének nem egy százaléka, hanem egytizede jutott a bolygókra, akkor is különös és szelektív válogatásnak vagyunk tanúi. Hogyan képes bármiféle fizikai folyamat a Naprendszer belső és külső határairól is eltüntetni a könnyű elemeket, és egyidejűleg a belső bolygókban is feldúsítani az élethez szükséges nehéz elemeket?
    Mindezek az észrevételek azt jelzik, hogy sokkal közvetlenebb, átfogóbb és érzékenyebb kapcsolat áll fenn a Tejútrendszer és a Naprendszer között, sőt magán a Naprendszeren belül is, mint ahogy azt ma a tudomány látja. Ez az átfogó és gazdag kölcsönhatás nem lehet a „vakvéletlen” következménye. A kozmikus kölcsönhatás, magyarul, a világkölcsönhatás nem lehet csakis kataklizmák eredménye – sokkal inkább egy rendkívüli érzékenységű, bizonyos gyenge hatásokat felerősítő, erős változásokkal válaszoló, finom szervező tevékenység következménye. A Naprendszer kutatóinak jó része tudja, tudhatja, mennyire áthatja a Naprendszer folyamatait a rezonancia jelensége. V. A. Kotov krími csillagász, a Nap 160 perces rezgéseinek egyik felfedezője például kimutatta, hogy a Naprendszer bolygóinak tengely körüli fogásában, pálya menti forgásában lépten-nyomon a 160 perces periódus rezonanciáira bukkanunk. A Naprendszer kézikönyvei többnyire külön fejezetben foglalkoznak a rezonancia egész Naprendszerre kiterjedő jelenségével. De mi ez a rezonancia? Olyan jelenség, amely parányi hatásokat óriás mértékűvé erősít fel. A tankönyvek ezt a következő példával szokták szemléltetni. Amikor a katonák a hídon olyan ritmusban lépkednek, amely együttrezgést, rezonanciát idéz elő, amely megrezgeti a híd saját rezgésszámán a hidat, akkor a híd egyre nagyobb kilengéseket végez, és előfordulhat, hogy végül leszakad (ismét a katasztrófához érkeztünk…). De ha megfontoljuk, hogy ezek a rezonanciák a Naprendszer életének jelentős részét katasztrófamentesen hatják át, akkor itt egymásra rendkívüli érzékenységű folyamatok összehangolt egymásra következését, egymásba ágyazottságát figyelhetjük meg. Más szavakkal: a Naprendszernek olyan, mindeddig felfedezetlen szervező képességgel kell rendelkeznie, amely a Naprendszernek valójában a legfigyelemreméltóbb sajátossága. Hogy ezt a következtetést megerősítsem, olyan folyamatokra fogom felhívni a katasztrófa-beállítódottságon kívüli eseményekre is érzékeny elméket, amelyek a Naprendszeren belüli, ma is megfigyelhető szervező tevékenységet jeleznek, és amelynek tevékenysége csak az élővilágban ismert biológiai szervezőelvhez hasonlítható. Ez a világszervező tevékenység a jelek szerint nemcsak ott fenn, a Földön kívül tevékeny, hanem bensőséges kapcsolatban áll a földi élőlények mindennapi biológiai folyamataival, közöttük olyan folyamatokkal, amelyek egészségi állapotainkkal, hangulatainkkal és gondolataink forrásával kapcsolatosak.

    Napciklus a Föld magjában. Courtillot, Ducruix, és Le Mouel 1978-ban megjelent munkájukban felhívták a figyelmet, hogy a Föld mágneses terének változásaiban időnként ugrásszerű változások lépnek fel, megváltozik a változások tendenciája. Ilyen ugrások léptek fel 1836 körül, 1910 körül és 1969–1970-ben. Amikor összevetették ezeket az adatokat a Föld forgási sebességének adataival, megdöbbenve vették észre, hogy a Föld forgási sebességének minimumai jó közelítésben egybeesnek az előbbi ugrásokkal: a forgás leglassabb időszakai 1840–1845-re, 1905–1910-re és 1970–1972-re estek. Mivel a mágneses tér a Föld magjában működő dinamó következménye, és a Föld magjának forgása határozza meg a Föld egészének forgását (Lambeck, 1980), úgy tűnik, hogy a két jelenség közös oka a Föld magjában beálló hirtelen változásokat jelez. A Föld magjában tevékenykedő dinamóról nem tudunk eleget, de annyit igen, hogy tevékenységéhez nagy léptékű áramlásokra van szükség.
    A Nap sokféle változást mutat. Váltogatja hátán a napfoltokat, mint egy állandóan vedlő katicabogár. Egyszer 100–200 napfolt is található rajta, máskor évekig egy sem. Három hirtelen változásról számoltak be a naptevékenység elemzői az utóbbi két évszázad folyamán. Az egyik ugrás 1824-ben lépett fel (Attolini et al., 1985). 1903-ban ismét ugrásszerű változás lépett fel a naptevékenységben, ugyanakkor, amikor a napciklus az addigi 11,4 éves ciklusról áttért fokozatosan rövidebbre, 1945-ben már 9,7 évre rövidülve le. A Nap egyenlítőjének forgási sebessége 1903 körül hirtelen lecsökkent (Zappala és Zuccarello, 1991). Egy másik, időnként felbukkanó, máskor kimutathatatlan napciklus a 154 nap periódusú, éles változást mutatott 1971-ben, amikor periódusa a felére csökkent (Bai, Sturrock, 1991), ismét csak egyezésben a földi változásokkal!
    Érdekes mindezekhez még hozzátenni, hogy a Hold és a Nap együttes, 179,3 éves periódusú árapályhatása kapcsolatban áll a tavak mélyén található üledékrétegek vastagságával. Ez a földi jelenség pedig szoros egyezésben látszik állni a Nap 180 éves ciklusának periódusával (Roosen, Harrington, Giles és Browning, 1976). Ráadásul nemcsak a Föld forgásának minimuma mutat kapcsolatot a naptevékenység periódusával, hanem, ahogy azt Currie (1973) megmutatta, a Föld forgási mértéke évtizedeken át együttfut a naptevékenység változásaival.
    Ahhoz, hogy megérthessük, mit jelenthetnek ezek az egyezések, fontos észrevenni, hogy a harmadik időszakban, 1969–1971-ben, először a Föld mágneses terében lépett fel ugrás, 1969-ben (Le Mouel, Gire, Madden, 1985), és a Nap viselkedése ezt majdnem kétéves késéssel követte, 1971-ben. Egy időbeni oksági eseménysorozatba állítva, ezt azt jelzi, hogy a Föld ebben az időszakban érzékenyebb volt a Naprendszer tulajdonságainak változásaira, mint maga a Nap, sőt az is lehet, hogy a Föld magjának változásai idézték elő a Nap magjának változásait (elméletem szerint ugyanis, amit cikkek sorozatával igyekszem bizonyítani, lásd Grandpierre, A. 1990, 1996, 1997, 1998, 1999, a naptevékenység a Nap magjából ered). Ha ez bebizonyosodik, az a mag–mag kölcsönhatások valódi kölcsönösségét fejezi ki – mivel az adatok tanúsága szerint más alkalommal a Nap változásai előzték meg a Föld változásait.
    Érdekes itt megjegyezni, hogy az újabb felfedezések szerint nem a Föld felszíne a Föld leghevesebb változásait mutató körzet (Jeanloz és Lay, 1993, Irion, 1998). A mi életterünknél jóval vadabb változások zajlanak le a földmag és a köpeny határán, az úgynevezett D” rétegben. A hőmérséklet ugrása ebben a vékony rétegben több mint ezer fok, a sűrűségkülönbség pedig nagyobb, mint a földfelszín és a légkör között. Rendkívül érzékeny folyamatok zajlanak itt le, a deformációk billiószorosra (1012) erősödnek, érzékeny kapcsolatban a Hold és a Nap hatásaival. Rendkívül erős elektromos áramok indulnak be, a változásoktól függő mértékben. Mindent lehet mondani erre a rétegre, csak azt nem, hogy eseménytelen, érzéketlen, élettelen. A D” réteg tevékenysége közvetlenül hat a Föld mágnese terének és forgásának alakítására.
    A Föld felszínén megfigyelhető „forró foltok” olyan heves vulkáni tevékenységet mutató körzetek, amelyek a vulkánok szomszédságában is környezetüknél jóval magasabb hőmérsékletűek. Ezek a forró foltok, úgy tűnik, lényegében nem vesznek részt a kontinensek mozgásában, és így eredetüket a legtöbben a D” körzetre teszik. Ilyen forró foltok hozták létre a Hawaii-szigetek vulkánsorát. Ahogy a kontinensek mint merev lemezek elmozdulnak az évmilliók során, a közben változatlan helyű mélyforrások egyre újabb pontokon lyukasztják át a földkérget. A földmag változásai tehát az egész Földet áthatják, egyfajta vérkeringésszerű áramlási rendszert alkotva. Lehetséges, hogy a Föld legérzékenyebb körzete, a D” körzet a Föld változásainak motorja? Lehetséges, hogy a Föld kozmikus hatásokra legérzékenyebb körzete, a D” körzet a Föld „szíve”? Ilyen kérdéseket, ilyen átfogó, lényegi megismerésre irányuló kérdéseket egy szűkebb látókörű materialista sohasem tud feltenni. Ugyanakkor nincs elvi akadálya, ha mesterségesen nem állítunk ilyen elvi akadályokat, hogy a tudomány az ilyen kérdésekre is választ keressen. Ez nemcsak a tudomány magánügye, ez az emberiség lényegi közügye.

    A napmag–földmag kölcsönhatások természete. A Föld mágneses terének évtizedesnél hosszabb periódusú változásai kétségkívül a Föld magjának változásaira vezethetők vissza (Lambeck, 1980). Érdekes, hogy a naptevékenység periódusa is épp ebbe a nagyságrendbe esik, 11 év. Úgyhogy ha a Föld magja a Nap magjával együtt változik, a kettő kölcsönhatásban állva befolyásolni képes egymás viselkedését. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a Föld és a Nap magja közötti kölcsönhatás nem lehet más természetű, mint gravitációs eredetű. Csakhogy a gravitációs kölcsönhatás rendkívül gyenge ahhoz, hogy a megfigyelt jelentős mértékű változások ezzel legyenek magyarázhatók. Rendkívüli mennyiségű energia kell ahhoz, hogy a Föld forgását lelassítsa vagy felgyorsítsa valami, például néhány másodperccel megváltoztatva a földi nap 24 órás hosszát. Ahhoz, hogy ilyen erős változásokat előidézhessen, a gravitációs árapály-erőnek óriási mértékben, billiószorosan fel kell erősödnie. De épp ilyen mértékű erősítésre találtak nemrég bizonyítékot a geológusok (lásd Irion ismertetőjét, 1998). Mindenesetre további kutatásoknak kellene tisztáznia, miféle rendkívüli érzékenységű csatolások tevékenykednek a Föld magjában, hogyan függnek össze a Hold és a Nap állásával és tevékenységével. Két lehetőséget látok a Föld és a Nap magja közti kapcsolat természetére vonatkozóan. Az egyik a gravitációs erő. A Naprendszerben a belső bolygók együttállásai 11,2 éves hosszú távú periódust követnek (Grandpierre, 1996). A külső bolygók hatására a Naprendszer tömegközéppontja nem esik egybe a Nap középpontjával. Mivel a külső bolygók nagy távolságra vannak, ezért hatásukra a Naprendszer tömegközéppontja időnként erősen eltávolodik a Nap középpontjától. A Naprendszer tömegközéppontja így sajátos pályát ír le, időnként a Nap felszíne fölött, gyakrabban alatt. A számítások szerint a tömegközéppont pályájának periódusa ismét csak 11 év körüli.
    A gravitációs kölcsönhatás mellett azonban az elektromágneses kölcsönhatás szerepét sem lehet feltétlenül figyelmen kívül hagyni. A Nap mágneses tere ugyanis az egész Naprendszerre kiterjed. A Föld saját mágneses tere, mágneses ernyője ugyan ezt a teret javarészt leárnyékolja, mégis a pólusoknál közvetlenül áthatolnak a Nap mágneses erővonalai a Föld felszínén, és leérnek egészen a Föld magjáig. Hasonlóan, mivel a Föld mágneses tere a Föld magjában termelődik, innen mágneses erővonalak indulnak ki, és a pólusokon át kijutnak a Naprendszerbe, ahol jelentős részük közvetlenül áthalad a Nap pólusán keresztül a Nap magjáig. A két bolygó tehát, mint egy fonalra fűzött két gyöngy, közvetlen kapcsolatban, csatolásban állhat. Mi történik, ha az egyik égitestmagban hirtelen változás fut végig? Ez azonnal megrezgeti a mágneses erővonalakat. A „hír” tüstént végigfut a másik égitest magjáig. Ha az égitestek magjai a legérzékenyebb csatolás színhelyei, akkor ott képesek óriási áttétellel fölerősödni. Ha fölerősödnek, fölerősödik a visszajelzés, ami a másik égitesttől tovább erősödhet, és így tovább – mint két emberi agy között. Amikor két ember egymással érzékeny kapcsolatban áll, az egyik agyában, szívében végigcikázó gondolat, érzés bioáramot indít el. Ennek mágneses tere nem korlátozódik a test belsejére, hanem kiterjed a test felületén túlra, így a másik ember érzékeny idegrendszere felfoghatja a változást. Ha a két ember egymásra van hangolva, egy hullámhosszon állnak, akkor a másik agyában, szívében felerősödhet a gondolat, az érzés, továbbgondolható, átérezhető, amit a másik átél. Ha ez megtörténik, a visszajelzés eléri a „jelzést fogó”-tól az „adó”-t, és ott tovább erősödhet dinamikus kölcsönösségben, egymást egyre gazdagítva.
    Az mindenesetre látszik, hogy ha ilyen elektromágneses csatolás fennáll az égitestek magjai között, egyfajta kozmikus „forró drótként”, akkor ebben az észlelt és megmagyarázatlan jelenségek értelmezése játszódhat le, mert például az elektromágneses csatolás révén a forgási sebesség is megváltozhat, ha jelentős méretű anyagáramlással jár együtt. Összegzésül arra a következtetésre juthatunk, hogy kölcsönösen érzékeny szabályozó folyamat létezhet a Nap és a Föld magja között, és ez sem kis eredmény. Ha pedig ez majd megerősítést nyer, azt is megérthetjük, hogy a Föld mágneses tere, amely olyan érzékeny kapcsolatban áll az élő szervezetek biológiai működésének szabályozásával, miért mutat ugyanakkor erős kozmikus kapcsolatot is (a kozmosz biológiai hatásainak tudományos tanulmányozásáról írt jelentősebb művek: Burns, 1997, Playfair, Hill, 1976). Akárhogy is, az egész azon fordul meg, élő lényegűnek tekinthető-e a Föld vagy a Nap magja – és ez kemény dió. De nincs olyan dió, amit nem lehet feltörni – főleg, ha tudjuk, hogyan és mit kell tennünk. Hogy ezt megállapíthassuk, térjünk most már át a Nap magjának vizsgálatára.

    A Nap élettevékenységének vizsgálata. A Napot ma a csillagászok egyszerűen fizikai, vagyis élettelen gázgömbnek tekintik. Miért? Ez is rejtély. Anaxagoraszt, aki a Napot merőben anyaginak, „izzó érctömeg”-nek nevezte, az ókori Görögországban bíróság elé állították a Napisten megsértése miatt. Soha senki nem bizonyította be, hogy a Nap nem élőlény, és a Nap élettelen mivoltát egyetlen tudós sem igyekezett bebizonyítani. Ez a rejtély összefügg a csillagászatról kialakított felfogással. Ma a csillagászat a fizika egy ágává süllyedt, olyan jelenségkörré, amelynek nincsenek önálló törvényei, legfeljebb olyanok, amelyek igazából csakis a fizika segítségével érthetők meg. És mivel a fizika az élettelen világ tudománya, nyilván a csillagászat is az, tehát ha a csillagászatot a fizikusképzésben tanítják, akkor a Nap élettelen… De ahelyett, hogy mi is elfogadnánk az efféle bakugrásokat, a tudományos kutatás tekintélyelvű befolyásolását, törekedjünk a tudományos igazság feltárására. Legyünk következetesek, és próbáljunk bizonyítékot szerezni a Nap élő vagy élettelen természetének megállapítására!
    A Nap a csillagászok zöme számára ma egyet jelent az őt leírni célzó standard napmodellel. A standard napmodell olyan modell, amely matematikailag egyszerűen számolható. Kérdés azonban, hogy az ehhez szükséges leegyszerűsítés nem jelenti-e a megismerni kívánt lényeg eleve elvetését. Mi lenne, ha szobatársunkból csak annyit akarnánk megérteni, amennyit matematikailag egyszerűen tudunk leírni? A matematikai egyszerűség kívánalma, ha a lényeglátást igyekszik helyettesíteni, félrevezető lehet. A standard napmodellbe ugyanis már nem fér be a naptevékenység jelenségköre sem. A naptevékenység a Nap olyan változásait jelöli, amely a Nap felszínén és külső légkörében lezajló gyors változások összességére vonatkozik. Ilyenek a napkitörések, a napfoltok feltűnése és eltűnése, és sok egyéb jelenség. A megfigyelések alapján nyilvánvalónak látszik, hogy ezek a gyors változások a felszín alatti jelenségekre, végeredményben a Nap energiatermelésére vezethetők vissza. A kérdés akkor pedig az: mutat-e a Nap energiatermelése gyors változásokat, és ha igen, mi vezérli ezeket?
    A standard napmodell szerint a Nap a középpontjától mintegy 70 százalékig egyensúlyban levő, mozdulatlan zónát alkot, amelyben a sugárzás szállítja el a felszabadult energiát, ezért ez a zónát sugárzási egyensúlyban levő zónának hívják. A külső 30 százalékot kitevő zónában, a Nap felszínéig (fotoszférájáig) terjedő zónában az energiát a forráshoz hasonló hőáramlások, idegen szóval konvekciós áramlások szállítják, ezért ezt a zónát konvektív egyensúlyban levő zónának hívják. A fotoszféra feletti zónák a kromoszféra és a korona. A Nap belseje tehát egyensúlyi zónákból áll. Az egyensúly fizikai egyensúlyt jelent, tehát teljes élettelenséget. A standard (alap) napmodell még a forgástól és a mágneses tértől is eltekint.
    Csakhogy a Nap rendelkezik mágneses térrel, és a naptevékenység minden jel szerint közvetlenül összefügg a mágneses térrel. Érdekes, hogy az élőlények tevékenysége is az elektromágneses térrel függ össze (lásd pl. H. S. Burr, 1935; Burr, Nortrop, 1936; Burr, 1956; Ravitz, 1962; Preston, 1970; Smith, 1980; Popp et al., 1989). Ez pedig felveti a mágneses tér eredetének kérdését. Egyrészt a Nap megőrizhette az ősköd mágneses terének egy nagy részét (lásd pl. Kundt, 1992). Másrészt a Nap mágneses tere 11 évenként felcserélődik, és így azonos polaritást csak minden 22 évben mutat. Mi felel a Nap mágneses terének gyors átváltozásáért? Az általános elképzelés szerint a Nap forrásban, állandó keveredésben levő konvekciós zónájának és az itteni mágneses térnek a kölcsönhatása. Csakhogy ez az elmélet nem tud számot adni a Napciklus hosszú távon fennálló 11 éves periodicitásáról. Ez azon az elvi szinten is megvilágítható, hogy a konvekciós hőáramlás az általános elképzelés szerint persze véletlenjellegű (idegen szóval: sztochasztikus). Márpedig egy véletlen tényező nem lehet képes több milliárd éven át, több százmillió cikluson át következetesen ugyanazt a 11 éves ciklust előidézni. A Föld mágneses tere is változik, de nem ilyen szabályossággal – mindmáig nem fedeztek fel benne a Nap 11 éves periódusához hasonlítható, rövid időskálájú szabályosságot. De akkor szükség van egy olyan tényezőre, amely változó, hogy a Napban változást tudjon előidézni, mégpedig olyan változó tényezőre, amely többé-kevésbé adott, kb. 11 éves periódust mutat. Ha ilyen a Napban nem található, akkor a Napon kívül kell keressük forrását. Ez az okfejtés a szakirodalomban – saját kutatásaim kivételével – mindmáig nem bukkant fel. Talán azért nem, mert a „zárt rendszer” és a „vakvéletlen” pillérein nyugvó átfogó „tudományos” világképet meghaladja.
    Kutatásaim során rájöttem, hogy a Nap konvekciós zónájának hőáramlásai nem is lehetnek véletlenszerűek. A kutatók ugyanis elfeledkeztek arról, hogy a véletlenszerűség forrása legfeljebb az atomok hőmozgása lehet. A hőmozgás pedig nem lehet képes arra, hogy olyan óriási léptékű buborékokat hozzon létre, amelyek képesek legyőzni emelkedésük során a súrlódási és sugárzási veszteségeket. Ehhez tehát olyan folyamatra van szükség, amely képes több száz méteres körzetet felfűteni. Ilyen folyamat hiányában a hőáramlások nem indulnak be. De honnan érheti a Nap külső körzetét ilyen helyi, több száz méterre kiterjedő fűtés? A konvektív zónát alulról a Nap energiatermelő magja határolja. Ahhoz, hogy a fűtés elérje a konvektív zónát, a fűtőfolyamatnak a Nap energiatermelő magjából kell kiindulnia. Akkor viszont a Nap magja nem lehet nyugalomban, hanem benne időről időre vulkáni csatornaként helyi fűtési folyamatoknak kell beindulni. De honnan eredhetnek ezek a folyamatok? Mivel a naptevékenység mágneses természetű, össze kell függniük a mágneses tér ciklikusságának eredetével.
    Miféle külső tényező vehet részt a Nap mágneses terének alakításában? Erre természetszerűen a bolygók hatásai lehetnek alkalmasak. Kapcsolat létezik a mágneses tér és a bolygók között? Úgy tűnik, alapvető, hasonló kapcsolat áll fenn a Naprendszer bolygóinak mágneses tere és a bolygók kísérői között. A Földnek például jelentős mágneses tere és nagy Holdja van. A Vénusz legtöbb fizikai jellemzője a Földével megegyezik, csak épp holdja és mágneses tere nincs. A Jupiternek kiterjedt holdrendszere és jelentős mágneses tere van. A Naprendszer egészére kiterjedő általános összefüggést fedezett fel a cseh Novotny (1983). Közel egyenes arányosság áll fenn a bolygók mágneses nyomatéka és a kísérőik által okozott árapály erőssége között. Így tehát a Nap mágneses tere a Nap kísérői, a bolygók mozgásában fennálló periódusokkal függhet össze. Valóban, kutatásaim rávezettek annak felismerésére, hogy a Vénusz, a Föld és a Jupiter hármas együttállásai három olyan ciklust mutatnak, amelyek mindegyike 11–11,2 éves periódusú (Grandpierre, 1996b). A bolygók árapályereje árapályhullámot indít el a Nap magjában. Az árapályhullámok a helyi mágneses térbe ütközve elektromos teret keltenek, mert a Nap magjának anyaga több millió fokos hőmérsékletű plazmából áll, vagyis elektronok, protonok és ionizált atomok alkotják, amelyek elektromos töltéssel rendelkeznek. Az elektromos töltés mozgása pedig mágneses térben elektromos teret indukál (ez az indukció törvénye, amit a középiskolában tanulhattunk). Az elektromos tér viszont a villanykörtében folyó társához hasonlóan fűtést idéz elő. Ha ez a fűtés elér egy kritikus mértéket, robbanásszerűen felgyorsítja a hőmérsékletre rendkívül érzékeny magreakciókat. A magreakciók ugyanis a hőmérséklet hatványával fokozódó sebességgel zajlanak le. Ha tehát egy körzet felfűtődik, még gyorsabban zajlanak az energiatermelő magreakciók, még több hőt termelnek, amitől még melegebb lesz, amitől még gyorsabbak lesznek a magreakciók, és így tovább, önerősítő folyamatban… amíg a körzet robbanásszerű melegedése elég nagy körzetre ki nem terjed. Ha a forró körzet eléri a 200 méteres méretet, számításaim szerint olyan buborékká válik, ami képes folyamatos emelkedésre, a súrlódás és a veszteségek legyőzésére, és így elindulhat a Nap külső körzetei, a konvekciós zóna és a Nap felszíni rétegei felé (magyar nyelvű, részletesebb ismertető: lásd Grandpierre, Természet Világa, 1997/2).
    A kulcsfontosságú tényező a csillagok energiatermelésének rendkívüli hőérzékenysége. Ez teszi lehetővé, hogy olyan parányi tényező, mint a bolygók árapályhatása, felerősödhessen és hőáramlásokat indíthasson be. A bolygók árapályhatása a Nap saját mágneses terénél billiószor kisebb. Mégis, itt nem az „erősség” a fontos, hanem a változási képesség. Ha fennáll a rendkívüli hőérzékenység, egy parányi változás is képes meglódítani az energiatermelő folyamatokat. Itt a kérdés azon áll és bukik, milyen mértékű is ez a „meglódítás”, mekkora indító hőmérséklet-többletet adhatnak a bolygók. A Nap (és minden csillag) magja ugyan nincs hő-(termikus) egyensúlyban (lásd Zeldovics, Blinnyikov, Sakura, 1981), de kismértékű fűtés csak több millió év alatt nőhetne meg a kétszeresére, azalatt viszont egyszerű hőtágulással lehűl. Számításaim azonban arra az eredményre vezettek, hogy a bolygók nem is parányi kezdő lökést tudnak adni ehhez a fűtéshez: képesek akár (több) százmillió fokos hőmérsékletet is előidézni. Ilyen magas hőmérsékleten a magreakciók gyorsulási ideje ezer másodpercnél is rövidebb, a hőtágulás révén elérhető hűlés időskálája viszont ezer másodpercnél hosszabb. Ha pedig az energiatermelés gyorsabban nő, mint ahogy azt a hűlés ki tudná egyensúlyozni, tényleg robbanásszerű fűtés lép fel, és a változás beindul. A buborékok jóval forróbbak lesznek környezetüknél, így kitágulnak, ezzel könnyebbekké válnak, és így az Arkhimédesztől ismert felhajtóerő elkezdi őket gyorsítani felfelé. Ahogy kifelé haladnak, maguk előtt tolják a mágneses erővonalakat. Így a felszínt megközelítve először két mágneses folt bukkan fel a fotoszférában, a buborékok két szélén. Valóban, a megfigyelések szerint a napfoltok mindig párosával bukkannak fel, és mindig úgy, mintha valami a két folt között nyomná őket felfelé. Ezért van az, hogy ha az egyik folt déli, akkor a másik folt északi mágneses polaritást mutat: ugyanis az egyik mágneses erővonalrendszere fentről lefelé, a másiké lentről felfelé irányul. A buborékok rendkívül gyorsan, körülbelül egy nap alatt képesek a magból a felszínre emelkedni, sebességük 10–100 km/mp. A hangsebesség a Nap felszíne felé közeledve egyre alacsonyabb, ahogy egyre hidegebb körzetekbe érnek. Amíg a Nap középpontjában a hangsebesség 400 km/mp, addig a Nap felszínén már 8 km/mp-re csökken le. Ez pedig azt jelenti, hogy a gyors bubrékok valahol közvetlenül a felszín környékén elérik a hangsebességet. Ilyenkor, ahogy azt a szuperszonikus repülőgépek dörejét hallva megfigyelhettük, hangrobbanás lép fel, a buborék szétrombolódik, teljes mozgási energiája átalakul egy nagyenergiájú részecske-nyaláb felfelé lövésére. A részecskenyaláb természetesen a hajlott, eddig felfelé magával húzott mágneses erővonal-cső közepén találja el a csövet, és ott a részecskék hirtelen vad körzésbe kezdenek, energiájuk jó részét fényként kisugározva. Ezek a Nap jól ismert kitörései, idegen szóval fler-kitörések. A fler-kitörések nemcsak a Napon fordulnak elő, hanem a legtöbb csillag, sőt a galaxisok magjában és a kvazárokban is kimutattak fler-villanásokat. A fler-kitörések a Kozmosz leghevesebb jelenségei. A fler-csillagok képesek a másodperc törtrésze alatt egy-egy színképtartományban tízezerszeresen kifényesedni!
    A Nap magjának viszonyait kutatva rájöttem, hogy a szakirodalomban tizenhat olyan „tantaluszi rejtély” vált félig-meddig ismertté, amelyek mind a Nap magjával kapcsolatosak. A mai fizika egyik központi problémája, a neutrínóprobléma is megoldható a napmag robbanásainak figyelembevételével. Kimutattam, hogy a tantaluszi rejtélyek mind a Nap felszíne és a napmag közvetlen kapcsolatának figyelembevételével oldhatók meg (Grandpierre, 1984, 1990, 1996, 1997, 1998 a, b, c, d). A napneutrínók problémája abban áll, hogy a standard napmodell szerint legalább kétszer annyi neutrínónak kellene a Nap magjában termelődnie, mint amennyit az utóbbi évtizedekben épített neutrínódetektorok kimutatnak. Ez pedig felveti, hogy vagy a Nap termel kevesebb neutrínót, vagy a neutrínók ugyan a standard modell szerinti ütemben termelődnek, de a Nap és a Föld között átalakulnak másfajta részecskékké. A neutrínóprobléma központi jelentősége abban áll, hogy mindkét esetben radikálisan módosítani kell a Világegyetemről kialakított elképzelésünket. Ha a neutrínók képesek röptükben átalakulni másfajta részecskékké (az elektronbomlásból eredő elektron-neutrínók müon- és tau-neutrínókká), akkor a neutrínóknak ennek megfelelő tömeggel kell rendelkezniük. De ha a neutrínók tömege nem nulla, ahogy a részecskefizika standard elmélete hirdette, akkor a Világegyetem fejlődése is másképp alakul: ugyanis a neutrínók a Világegyetem leggyakoribb részecskéi. Ha tehát tömegük nem nulla, a Világegyetem teljes tömegének nagy része neutrínókban kell megtestesüljön, és akkor a Világegyetem tágulása és szerkezete is alapvetően különbözik az eddigi elképzelésektől. Ha viszont a másik lehetőség igaz (és az újabb eredmények erre utalnak), akkor a Nap energiatermelése folyik másként, mint ahogy elképzeltük. Így például új típusú energiatermelő folyamatra van szükség ahhoz, hogy a kevesebb neutrínó mellett is fedezve legyen a kibocsátott energia. Ezt az új típusú energiaforrást a forró buborékok magreakciói jelentik. Ha ilyen, eddig figyelembe nem vett magreakciók jelentős szerepet játszanak a Nap energiatermelésében, akkor jelentős változásnak kell beállnia szemléletünkben, mert akkor minden csillag energiatermelését is másképp kell számolnunk, mint eddig tettük!
    Legmélyebb szemléletünkre is kihat ez az eredmény. A Nap ettől kezdve lényegében nem zárt, hanem nyílt rendszer, amelynek változásait rajta kívüli tényezők is irányítják! Rendkívüli érzékenységű csatolás áll fenn olyan egymástól távoli természetű jelenségek között, mint a bolygók mozgása és a naptevékenység. A nyitott rendszerekről eddig többnyire a biológiában hallhattunk. Az olyanféle nyitottság, amely a Nap legmélyebb csillagtermészetét, energiatermelését érinti, azért különösen figyelemre méltó, mert az élőlények „ingerlékenység” néven ismert alapvető életjelenségére emlékeztet. Itt nem arról van szó, hogy az élőlények ingerlékenyek – sokkal inkább arról, hogy rendkívül érzékenyek, de hát ez egy materialista tudóst úgy látszik, annyira ingerel, hogy az érzékenységet „ingerlékenység”-nek nevezi el. Az élőlények rendkívüli érzékenysége pedig abban áll, hogy életünk során folyamatosan rendkívül parányi, bennünket érő hatásokat erősítünk föl hihetetlen mértékben magunkban. Amikor például megpillantunk egy lepkét, és elhatározzuk, hogy utána futunk, a következő történik. Egy fényrészecske, egy foton éri el szemünk recehártyáját. Hatására az érzékelő „ingerületbe jön” (ettől az ingerültségre emlékeztető megfogalmazástól úgy látszik, nehéz szabadulni), és elindul egy parányi bioáram agyunk központjai felé. A bioáram energiája mindössze akkora, amennyivel egy hangya egy porszemet egy milliméternyit elguríthat. Ahogy agyunk a bioáramban foglalt információt elemzi, egyszer csak döntésre jutunk. Az eredmény: mintha kozmikus zsilipek nyílnának meg, önerősítő folyamatok indulnak be, erősödnek, erősödnek, milliószorosra, majd még milliószorosra, bioáram fut végig karunkon, lábunkon, testünk megelevenedik, arcunk kipirul, lábunk felugrik, és képesek vagyunk egész testünket mozgásba hozni, s már futunk, rohanunk a lepke után. Ha a Nap képes a legalapvetőbb életjelenségre, akkor joggal merülhet fel, hogy a Nap – tudományosan igazolhatóan – élőlény-e. Az állandó, önmegújító változási képesség, a spontaneitás, a rendkívüli, szelektív érzékenység, a fizikai egyensúlytól való távolság fenntartása, a Nap belső szabadenergia tartalma mind az élet lényegi tulajdonságai (lásd erről Bauer Ervin Elméleti biológia című alapvető jelentőségű művét, Bp., 1967). És ha a Nap élőlény (anyagelvű körök számára szalonképesebb megfogalmazásban: élő rendszer), akkor a többi csillag is élőlény lehet, és akkor mi lesz az egésszel? Lehet, hogy bizonyíthatóan a Világegyetem egésze is valójában élőlény? (Ennek a tételnek elméleti biológia életkritériumai segítségével történt igazolását 1988-ban adtam meg, a Forrás folyóirat 1988/2 számában.)

    A Világegyetem agymodellje. Amikor a Világegyetem élő mivoltát akartam közelebbről megvizsgálni, felmerült bennem, hogy ha a Világegyetem élőlény, akkor minden része között olyan életfontosságú kapcsolat áll fenn, mint ahogy testünk részei között. Testünknek alig van olyan része, amitől úgy megválhatnánk, hogy azt ne sínylenénk meg. Agyközpontjaink figyelemmel követik minden egyes sejtünk tevékenységét. Minden egyes sejtünkben másodpercenként több százezer életfontosságú folyamat zajlik. Miféle tényező lehet képes ezeknek a tevékenységeknek értelemszerű összehangolására? Hogy erre a kérdésre választ kaphassak, megvizsgáltam azt a feltevést, hogy a Világegyetemben minden létező egység, makrorendszer között lényegi kapcsolat, csatolás áll fenn. Ezt a csatolást olyan tényező hozhatja létre, amelynek kapcsolatban kell állnia az információ feldolgozásával. Az elemi részek információit a kvantummechanikai hullámfüggvény hordozza. Ezért feltettem, hogy a makrorendszerek között szabad részecskéik hullámfüggvénye létesít kapcsolatot. Vegyük például először agyunkat. Agyunk tevékenysége bioáramokat jelent. Amikor gondolkodunk, bioáramokat hozunk létre, amelyekben szabad elektronok mozognak. Márpedig az elektron, amikor nincs az atommaghoz kötve, szabad részecske, és ilyenkor elektromos töltése révén elektromos hatása a távolság négyzetével fordítottan csökken. Minél messzebb megyünk a szabad elektrontól, annál gyengébben érzékelhetjük hatását, de ez a hatás rendkívül nagy távolságok esetén sem tűnik el, csak szépen csökken. Ez pedig azt jelenti, hogy egyetlen szem elektron hatása az egész Univerzumra kiterjed. Ha itt is figyelembe vesszük, amit rendszerint nem szoktak, a hatás kölcsönös mivoltát, akkor azt kell látnunk, hogy egyetlen elektron a Világegyetem egészével áll kapcsolatban, képes befolyásolni a Világegyetemet, és nyilván fordítva, a Világegyetem az elektron viselkedésére hat. Az elektron hullámként az egész Világegyetem minden folyamatát letapogatja! Az elektron tehát „mindent tud”, ami a világon zajlik. De nemcsak hogy mindenről értesül, hanem maga is mindenről értesít, amit az emberi agyban tapasztal. Gondolataink tehát, ha rendkívül gyengén is, de hatásukat elérhetővé teszik a Világegyetem egésze számára! És ha léteznek rendkívül érzékeny folyamatok a Világegyetemben, akkor ezek a rendkívül gyenge hatások is felfoghatók és felerősíthetők, és a Világegyetem egy másik pontján újabb folyamatokat indíthatnak el.
    Megvizsgáltam, miféle anyagi hordozók vehetnek részt az információfeldolgozásban. Feltettem, hogy az információfeldolgozás egy lényeges lépése a hullámfüggvény az adott agyra történő összeugrasztása, lokalizálása. Amíg nem összpontosítunk, gondolataink mindenfelé kószálnak, kiterjednek környezetünkre, a Világegyetemre. Amikor azonban összpontosítunk, gyorsan behívjuk szerteszét kalandozó gondolatainkat, és beszámoltatjuk őket, mit tapasztaltak a nagyvilágban. Kiszámoltam a különböző típusú részecskék hullámfüggvényének összeugrasztásához szükséges energiát. Felírtam a kvantummechanika alapösszefüggéseit, alkalmaztam a feladatra (Grandpierre, 1995, 1997b). Az eredmény meglepő volt számomra. Azt kaptam ugyanis, hogy az információfeldolgozásnak négy szintje lehetséges. Az egyik a sejtek szintje, ez nyilván megfelel az idegsejtek, a neuronok tevékenységének. A másik az elektronok segítségével történik – ez megfelel a Szent-Györgyi Albert által felvetett és kidolgozott szubmolekuláris információfeldolgozásnak. Szent-Györgyi Albert egy előadásában, Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen felvetette, hogy az idegsejtekben zajló kémiai reakciók összetett molekulákat vesznek igénybe, ezért lezajlásuk üteme túl lassú ahhoz, hogy az élettevékenységet fenntarthassa. Például ha egy forró kályhára ülünk, és érzékelésünket csakis az idegsejtek értelmezhetnék, régen „odakozmálnánk”, mire a kémiai reakciók lezajlanak. A harmadik információfeldolgozási szint ennél is finomabb: az elektromágneses teret jelenti. Az elektromágneses tér kvantumai, a fényrészecskék, idegen szóval: a fotonok vesznek ebben részt. Egy foton hullámának összeugrasztásához az agynak jóval kevesebb energiára van szüksége, mint egy kálcium-ion sereg szinopszison átmasíroztatásához. Amikor ezt az eredményt megkaptam, felhívtam László Ervint, akivel annak idején is együttműködtem, és akinek a feladat kitűzését köszönhetem. Elmondtam, hogy számításaim szerint az emberi agyban az agytevékenységet fény felvillanásának kell kísérnie. Ez meghökkentőnek hatott, mert nem lehetett hallani olyan beszámolókról, hogy agyműtétek alkalmával, a koponya megnyitásakor fény felvillanását tapasztalták volna az orvosok. De pár hónap múlva Ervin visszahívott, és bejelentette, hogy számításaim nem alaptalanok, az agytevékenységet valóban fényfelvillanások kísérik, és ezeket már évek óta vizsgálják is. A jelenség „biofoton”-sugárzás néven lett újabban ismeretes, és kutatása Fritz-Albert Popp nevéhez fűződik.
    Számításaim jelezték, hogy egy még mélyebb szintje is kell létezzen az információ feldolgozásának, amely a vákuum alig érzékelhető hullámainak összeugrasztásával kapcsolatos. A vákuum kutatása a mai elméleti fizika egyik legizgalmasabb területe. A vákuum nem teljesen üres teret jelent, mert benne folytonosan elemi részek születnek és zuhannak vissza a vákuum óceánjába. Kimutattam, hogy létezik egy olyan rendkívül könnyű elemi részecske, amelyet kozmologikus részecskének neveztem el, mert ez a részecske olyan kölcsönhatást létesít, amelynek hatótávolsága éppen a Világegyetem fénysebességgel távolodó határig ér el (Grandpierre, 1999). Így ez a kozmologikus részecske képes az emberi agy és a Világegyetem között közvetlen, elektromosan nem árnyékolható kapcsolatot létesíteni.
    Számításaim eredménye szerint az információfeldolgozásnak alapvetően négy anyagi szintje létezik. Azt is meg tudtam határozni a képletekből, hogy ehhez a négy kölcsönhatás-típus mindegyikéhez egy-egy jellegzetes agyméret tartozik. A kémiai folyamatokhoz tartozó agyméret a milliméter századrésze, a mikrotubulusok mérettartománya. Az elektronfolyamatokhoz a századcentiméteres sejtagyak, az elektromágneses folyamatokhoz ezek rendkívül széles színképtartománya révén a mikrotubulusok méretétől a Föld méretéig terjedő agyak tartoznak. A kvantum–vákuum kölcsönhatásokhoz olyan agy tartozik, amely a Világegyetemmel egyméretű.
    Nézzük meg most közelebbről, miféle elektromágneses kapcsolat áll fenn az Ember és a Föld között!

    Életadó erőterek. Tudatállapotaink elektromágneses kapcsolata több évtizede jól ismert. Tudjuk, hogy rendes éber állapotban a felnőttek agyában elektromágneses agyhullámok, az úgynevezett béta-hullámok a leggyakoribbak, s ezek rezgésszáma 14–30 Hz (1 Hz=1 ciklus/másodperc). Gyermekeknél éber állapotban a 7–14 Hz rezgésszámú alfa-hullámok a leggyakoribbak – ezek felnőtteknél inkább az álom időszakában és az alkotóképesség megnövekedésével járó ébrenléti határállapotokban jellemzők. Az álomtalan, közepesen mély alvás időszakára a 4–7 Hz rezgésszámú teta-hullámok, a legmélyebb alvás időszakára a 4 Hz alatti delta-hullámok jellemzőek. Az agykutatás egy újabb eredménye, hogy agyunk a külső érzékszervekkel szerzett információk értelmezésekor 40 Hz-es elektromágneses hullámmal teremt a különböző agyi központok között egyidejű kapcsolatot.
    A béta, alfa, teta, delta agyhullámok viszonylag gyors rezgéseket jelentenek. A másodperces rezgésidőnél lassabb elektromágneses rezgések viszont agyunk hosszabb időszakú változásait jellemzik. Burr és Ravitz kutatásai nyomán vált ismertté, hogy agyunk elektromágneses alapszintje mutat ilyen lassúbb változásokat, és hogy ezek a változások összefüggésben állnak az időjárással, sőt a holdfázisokkal és a naptevékenységgel. Ez az elektromágneses alapszint ugyanakkor tudatállapot-változásainkkal is összefügg, éber állapotban értéke magas, és jelentősen lecsökken hipnózisban. Agytevékenységünk, gondolkodásunk során bioáramokat hozunk létre agyunkban, és mivel a bioáramok elektromos töltések mozgásával járnak, és a töltések mozgását befolyásolja az elektromágneses tér, ezért az elektromágneses terek befolyásolják gondolatainkat, sőt érzéseinket, hangulatainkat, közérzetünket, egészségi állapotunkat is. Ennél is közvetlenebb kapcsolat áll fenn az elektromágneses terek és belső világunk folyamatai között.
    Rájöttem, hogy ahhoz, hogy szervezetünk egységes szerveződésű legyen, szükség van egy olyan összehangoló folyamatra, amely értelemszerűen képes folyamatosan összeegyeztetni a sejtjeink mindegyikében másodpercenként lezajló több százezer folyamatot, reakciót. Meg lehet-e határozni, miféle természetű lehet ez az élettevékenységeket irányító folyamat? Mivel a szervezet egészét át kell tudja tekinteni ez a vezérlő tényező (ez tartja fenn szervezetünk egész-ségét), a szervezetet felépítő több mint százezer-milliárdnyi sejt egyenként százezernyi folyamatát, ehhez rendkívül gyors és minderre kiterjedő, nagy áttekintő képességű szabályozó tényezőre van szükség. Ugyanakkor a szervezet rendelkezésére álló energia korlátozott, anyagcserénk révén szervezetünkben másodpercenként 100 erg/g/mp (1 erg az az energiaegység, amely 1 gramm tömeg – például egy parányi porszem – 1 mm magasra emeléséhez szükséges) energia szabadul fel. Érdekes egybeesés, hogy az anyagcserénkben felszabaduló, egységnyi tömegre másodpercenként jutó energia megegyezik a Nap magjában tömeg- és időegységenként felszabaduló energiával. A Nap csak azért jóval fényesebb, mint az élőlények, mert jóval nagyobb tömegű, és így a termelt összenergia 1033 erg/mp. Ez annyi energia, amellyel a Föld egész tömegével (a Föld tömege 6&215;1027 gramm) egyenlő tömegű testet emelhetnénk fel másodpercenként a Földről 100 méter magasra. Egy Föld-tömegű élőlény 6&215;10²⁹ erg/mp fényességű lenne, olyan fényes, mint egy vörös törpe csillag. Mindenesetre, a szervezetünk számára rendelkezésre álló energia tízmillió (107) erg/mp (vagyis ezzel az energiával másodpercenként 10 cm-re emelhetnénk föl magunkat). Így tehát szervezetünk egy reakciójára a 1020 számú reakció közül legfeljebb 10-13 erg energia jut! Ez bizony rendkívül parányi energiát jelent, és ha meggondoljuk, hogy ennek az energiának legnagyobb része magára az atomi részecskék mozgatására kell fordítódjon, akkor az irányító tényező szervező tevékenységére ennél még sok nagyságrenddel kevesebb energia juthat.
    Ad-e ez az eredmény módot az élet-vezérlő tényező természetének felismerésére? Egy ilyen tényező nem lehet részecske természetű, mert a részecskék helyhez kötöttek, és nincs meg az az áttekintő képességük, ami az összehangoláshoz kell. A részecske természetű anyagon kívüli anyagi tényezők száma pedig igencsak véges: ilyenek az erőterek, amelyekből (a vákuum kvantumtereitől eltekintve) mindössze négy fajtát ismerünk: az elektromágneses, a gravitációs, a gyenge és az erős kölcsönhatás erőtereit. A két utóbbi rövid hatótávolságú, így kiesik – a gravitáció forrásai pedig a részecskék, amelyek helyhez kötöttek, így a gravitáció is kiesik. Egyetlen tényező marad, az elektromágneses tér. De megfelel-e ez az összes követelménynek? Az elektromágneses tér forrásai nemcsak a részecske-természetű töltések, mert az elektromágneses tér képes a töltésekről leválva önállósulni. Az elektromágneses tér önállósult formája pedig – érdekes egybeesés – épp olyan, mint az agyhullámok: elektromágneses rezgés. Az elektromágneses rezgések közkeletű neve pedig: fény. Miféle fény szervezheti élettevékenységünket? A fényhullámok energiája, E a rezgésszámtól (frekvencia, f) függ, E=h&215;f (h=6&215;10^-27 erg mp a Planck-féle hatáskvantum). Ahhoz, hogy 10^-13 erg energiájú fényt kapjunk, 1,4&215;10¹² Hz rezgésszámú fény szükséges. A látható fény rezgésszáma &126;10¹⁴ Hz, tehát az élettevékenységet irányító tényező az infravörös fény kell legyen!
    Ha szervezetünket egy láthatatlan elektromágneses tér irányítja, akkor az elektromágneses tér a biológiai szerveződés létrehozója. Sőt, nemrégiben kimutatták, hogy az elektromágneses erőtér képes öngyorsító hatást is kifejteni, és így önállóan kezdeményező tényezőként fellépni. Az elektromágneses erőtérnek megvan – meghatározott frekvencia-tartományokban – a szükséges áttekintő lehetősége, és így képes egységes tényezőként központosítani a beérkező információt. De honnan erednek az élőlények elektromágneses terei? Ha az élőlények élettevékenységét az elektromágneses terek szervezik, akkor megfelelő elektromágneses tér nélkül az élet nem jöhet létre. Mivel élet létrejött a Földön, ezért az ehhez szükséges szerveződésű elektromágneses tereknek az élet előtt jelen kellett lenniük a Földön. Hogyan alakultak ki ezek a bonyolult elektromágneses terek? Egyre nagyobb számban fedeznek fel a csillagászok bonyolult szerves molekulákat, aminosavakat a csillagközi űrben is, az abszolút nulla fok közelében! Hogyan tudnak létrejönni -260 C fok körül is az élet ilyen alap-építőkövei? Ehhez az szükséges, hogy az életadó elektromágneses terek, a „kozmikus agyhullámok” a csillagközi terekben is megtalálhatók legyenek! És ha ezek az életadó elektromágneses terek képesek az anyag mozgását befolyásolni, irányítani, akkor az életadó elektromágneses terek a részecske-természetű anyagi Világegyetem egységes szerveződését, rendjét, működését, összefüggését és fejlődését is képesek irányítani! Ha pedig ez így van, akkor az égitesteket is át kell járja ez az életadó elektromágneses tér. Az égitestek, a Föld, a Nap, a Hold, a csillagok életadó elektromágneses terei pedig kinyúlnak a távolba, összeérnek, és így képesek egymással kölcsönhatni, életfolyamatokat, sőt tudatállapotokat, sőt még gondolatokat is kiváltani.
    Villámlik. A Föld felszíne és az ionoszféra között elektromágneses hullámok keletkeznek. Ezek az elektromágneses hullámok az ionoszféra és a földfelszín között ide-oda verődnek, és lassan felveszik ennek a kozmikus gömbhéjnak megfelelő rezgésállapotukat. Az egyenlítő 40 000 km hosszú, a fény sebessége 300 000 km/mp. Mivel az elektromágneses rezgések fénysebességgel terjednek, ezért másodpercenként 30/4=7,5-szer kerülik körbe a Földet, azaz rezgésszámuk 7,5 Hz. Ezeket a hullámokat, a Föld elektromágneses álló-hullámait az ötvenes években mutatta ki Schumann munkatársaival, és róla Schumann-hullámoknak is nevezik. Érdekes egybeesés, hogy rezgésszámuk megegyezik a legkreatívabb tudatállapot hullámainak rezgésszámával, az alfa-hullámokéval. Nemcsak maga a rezgésszám, de a rezgések lefutása, időbeli változása is rendkívül hasonló. Olyan, mintha a Föld elektromágneses hullámai váltanák ki az alfa-hullámokat! Lehetséges ez? A számítások kimutatták, hogy a Föld elektromágneses hullámai az emberi testen könnyen átjuthatnak, 94%-uk jut át, 6%-uk elnyelődik. Hol nyelődik el? Ott, ahol az emberi szervezet sejtjei a legerősebb elektromágneses tevékenységet folytatják. Az emberi szervezet elektromos központjai pedig a szív és az agy. A szívben és az agyban elnyelődő elektromos hullámok közvetlenül átalakulhatnak érzésekké és gondolatokká, vagyis agyhullámokká. Természetes, hogy ha a Föld elektromos hullámai közvetlen kapcsolatban állnak az agyhullámokkal, akkor rezgésszámuk és lefutásuk megegyezik. Ha pedig a tudathordozó hullámok megegyeznek, akkor talán a hordozott információ, a gondolat tartalma is megegyezik!
    Ellenőrizhető-e egy ilyen fantasztikus következtetés? Bármilyen meglepő, ilyen kísérletet már végrehajtottak, bár természetesen nem azért, hogy ezt a feltevést ellenőrizzék, hiszen ez a kép csak mostanában állt össze kutatásaim következményeképpen. Mivel gondolataink jelentése pszichikai tény, ezért egy gondolat-tartalom vizsgálatra irányuló kutatásnak természetesen pszichológiai természetűnek kell lennie. Éppen ilyen vizsgálatot végzett két magyar kutató. Gyulay Elemér századunk harmincas éveiben végezte zenepszichológiai vizsgálatait. Azt a feladatot adta kísérleti alanyainak, hogy a zenét hallgatva ne arra figyeljenek, mit hallanak, hanem arra, mit látnak a zene élménye hatására. Az egyik kirívó példa: „Derült, napsütéses égből hirtelen villámok csapnak le. A sűrű villámlás alatt az üvegfelület apró darabokra törik szét. A villámlás abbamarad. Egy helyen a föld színe hirtelen kipúposodik és az üvegdarabok csörömpölve csúsznak le. Ragyogó napsütés. A púp lassan elenyészik a lecsúszott üvegtáblák helyén. A törmelékek közül kisarjad a fű. Egyre sűrűbb. Már bokrok, majd fák is vannak. Aztán szinte szemlátomást hatalmas őserdő nő ki liánokkal, páfrányokkal…” És így tovább. A hallgató leírja a Föld benépesedését, az állatvilág megjelenését, majd az embert a maga erőfeszítéseivel, ahogy baltával, majd később gépekkel megműveli a vadont. Rejtély, írja Gyulay, hogyan láthatott ennyi mindent a kompozíció háromperces időtartama alatt (Gyulay Elemér: A látható zene. Zeneműkiadó, 1968, 91–92. oldal).
    A hetvenes években újabb zenepszichológiai vizsgálatokra került sor. Sági Mária kutatásait ismertető könyvéből egy festő beszámolóját idézem: „Csak a végtelent tudtam elképzelni! Sötét éjszakában örvénylő keresgélés, majd hirtelen egy hasadás, és óriási szakadékba zuhanó világ…” A zeneművészeti főiskola egyik hallgatója beszámolója szerint „Bolygó a földtörténeti újkor kezdetén, élet mindenütt, sziréna, időtlenség, szaporodó dimenziók, szervetlen világ képe, szürke, kék, fekete, szürkés-kékes-zöld, zöld vér. Meglepődés, születés! Őskáoszban az élet mozgása, összetettsége, bonyolultsága. Gomolygó anyag, izzó masszából a tömeg harca, emberek tömege. Kietlen űr. Semmi, amiben szétterül a tisztaság. Közeledés, távolodás, súlytalan állapot, zengő természet, hideg, megfagyott természet. Kiáltás, tömör végtelen, igaz, erősödik, sűrűbb lesz, lehajlik, elvész a csendben. Állandó fejlődés, nem világos, hogy hová, mindig lefelé a semmibe? Ezt érezni. Semmi, viszont a tisztaság. Megint emberek, kemény ütések…” – és így tovább.
    A beszámolók összességét megvizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy az elkerülhetetlen tudati beavatkozásoktól eltekintve a beszámolók túlnyomórészt a Földdel és a Természettel kapcsolatosak. Ha pedig ez így van, akkor a zenei hullámok a Földdel kapcsolatos jelentést hordoznak. A zene varázsereje összefügghet azzal, hogy kozmikus jelentést hordoz. A zene és az agyműködés lényege tehát a Világegyetem titkaival áll bensőséges kapcsolatban! Így, ha tudatállapotunk a zene hatására az élmény felé fordul, alkalmassá válik olyan agyhullámok létrehozására, amelyek a Schumann-hullámokról feltételezhető világ jelentéseit hordozzák! Ezek szerint a Föld elektromos hullámai a zenei élménytől megtisztult emberi agy érzékelte világhoz hasonló jelentéseket hordozhatnak! Nemcsak arról van tehát szó, hogy a Föld egy önszabályozó rendszer, ahogy azt James Lovelock, a Gaia elmélet megalapítója feltételezte, hanem ennél összehasonlíthatatlanul többről. A Föld mint egész emberi jelentésekből álló világot hordoz, és ezeket a természeti üzeneteket folyamatosan át is adja agyunk számára. Agyunk éppen ezekkel a földi elektromos hullámokkal válik működőképessé, ezek a kozmikus elektromos hullámok a valódi motorjai. A Föld tehát nem egy élettelen golyó, egy rakás anyag, hanem egy átszellemült, tudati tartalmakat folyamatosan termelő, értelmi alapon szerveződő kozmikus civilizációt jelent számunkra. Ha így van, ez teljesen új látóhatárokat nyit meg az emberi gondolkodás és fejlődés, és személyes életünk, egészségünk kiteljesedése előtt.

    A koherencia szerepe a természetes agyak kölcsönhatásában. A koherencia az együttrezgést jelenti. Amikor a fény koherens (így a lézer esetében), akkor a fényrészecskék hullámfüggvényei „együtt menetelnek”, együtt rezegnek, eltérően a szokásos esettől, amikor mindegyik fényrészecske más-más fázisban van. Itt is a rezonancia jelensége bukkant elő. A koherencia közösségi, kollektív jelenség, és központi szerepet játszik a természetes agyak információcseréjében. Ha a kisugárzott információt az „adó”-tól koherens sugárzás szállítja a „vevő”-höz, a felfogható sugárzási szint érzékenységi küszöbe az együttrezgő részecskék számával (négyzetesen és fordítva) arányos, S &126; N2 (lásd pl. Freedman et al, 1977; Li, 1994 stb.). Ez az „N-négyzetes” hatás kvantummechanikai eredetű, a hullámfüggvények egymást erősítő jellegével kapcsolatos. Ez pedig rendkívül lényeges ránk, emberekre vonatkozóan is. Ha tudatainkat össze tudjuk hangolni, ha egy cél, egy ügy érdekében cselekszünk, erőfeszítéseink nemcsak hogy összeadódnak, de koherens mezőt alkotva a résztvevők számával négyzetesen nőnek. Tudjuk, hogy egyetlen gondolatunk bioáramának egyetlen elektronja elektromágneses erőterének az egész világra kiterjedése révén a Világegyetem egészében mindenhol képes hatást kiváltani. A négyzetes hatás törvényének értelmében ezer egy hullámhosszú ember egymilliószor akkora hatást képes kiváltani, mint egy, százezer egyet akaró ember akarata pedig tízmilliárdnyi emberével, vagyis az egész emberiségével ér fel! És mi lenne, ha az egész emberiség, mind a hatmilliárd ember egyet akarna? Ha mind meg akarna felelni az őt létrehívó Természet akaratának, és tovább akarná vinni a Világegyetem akaratát? Akkor mivel érne fel? Felérne a Világegyetem összes lehetséges élőlényének akaratával?

(Befejező rész és a felhasznált irodalom jegyzéke a következő számunkban.)