Abban a régi kínai szövegben, amelynek magyar fordítása alább következik, a Napról van szó, a Nap emelkedéséről és hanyatlásáról is, ahogy az évszakok ki- és belélegeznek; elsősorban azonban a Napnak bizonyos szándékolt elsötétítéséről, okkult-tudományos eljárásról, amelynek segítségével a Mindenség távolabbi tartományaival kívántak kapcsolatba kerülni, magában véve tehát valami jóról, noha a számozott versszakok többsége meglehetősen ambivalens; de amiről beszélni szeretnék, a legutolsó versszak (a legfölső hexagramvonal) lesújtóan kedvezőtlen.
„Elrejtezett az Én’’, mondja ott az önző emberről, a magánemberről a vers. Ez az Én (talán) az „Én Napja’’ („Én Napja / forradalom indul’’ /, mint egy másik hexagramszöveg, ko, A forradalomé mondja, körülbelül, fordítási részletkérdésekbe nincs helyünk belemenni); amit mai fejünkkel úgy érthetünk, néhány dolgot persze összevonva, a forradalom a Nap, maga a Nap pedig (nemcsak a mi számunkra, hanem egyáltalában) az Én Napja: a mindenség és a naptár és a társadalom egyetlen kontinuum; nincs külön csillagászat és forradalom.
Amikor azonban elrejtezik az Én, a Nap is rejtőzködő Nappá válik. És akkor már nincsen forradalom sem, se társadalom, csak manipuláció van és objektív csillagászat.
Pontosan ez történt meg akkor, midőn a csillagászat fejlődése során a Nap kimozdult a Centrumból, és átalakult az Űr egyik jelentéktelen csillagává. Amivel összefügg egyáltalán az Egy elvesztése, szerelemé, hazáé, hité, a szavak jelentéséé, a nyelv dallamáé, „én” és „külvilág” mélységes egységéé.
Noha a Nap szemmelláthatólag itt van ma is, s aki szemét behunyva feléje fordítja arcát, végtelen jóságát ma is érzi, mi ebben már nem hiszünk.
Az ember számára minden: teória, s pontosan ez a teoretikus alapvetése annak, hogy ma már „nem tanácsos kimenni a Napra”; mivel minden ismeretünk rész szerint való, a Nap és a légkör bensőséges egységét fölszámoltuk, s most úgy írjuk le a dolgot, hogy a Nap „gyilkos sugarait” a sérült légkör „már nem szűri ki eléggé”.
Hasonlóképp érthetjük most már közvetlenül is magunkra, magyarokra a kezdő kilences „egyetlen mesterének” megtalálását, aki azonban csak „tíz napig” volt velünk az 1956-os forradalomban, s aztán „utunkba állt a borzalom” (aminek persze a kínai régiség számára több és más filológiai magyarázata van, de hát egy divinációs könyvnek ilyen a természete, benne sok minden így „kijön”): a forradalom leveretése (vagyis a tudattalan erőinek elfojtása), gyors feledése és a rákövetkező önfeladás után Magyarországon kiváltképpen is elrejtezett az Én. – Pedig hát mi éppen „nem ilyenek lettünk volna”; de aki önmagát föladja, semmilyenné lesz; s így aztán a még ma sem olyan nagyon modern Magyarország nem egy tekintetben mégis megjelölt hely: éppen mi vagyunk az a fekete folt, amelyet Ég és Föld (az Eget is, a Földet is fölszámoló) széjjelválása égetett a talajba.
Nem gondolom én, hogy ebbe az elképesztő méretű és sokszoros veszteségbe bele kéne törődnünk – de nem beletörődni se könnyű. Annak a radikális újragondolását jelentené, hogy micsoda a tér és az idő, a történelem, micsoda vagy kicsoda az ember – egyik esetben sem valami meglevőhöz való visszatérést; az Én fölfedezését, és nem újrafölfedezését, mert az Én nem olyasmi, amire emlékezni lehetne: ha megjelenik, mint az egészen más, a nem várt jelenik meg, amiről még csak nem is álmodtunk, átstrukturálva azt, amit addig világnak hittünk – hát igen, a világot.
A változások könyve, a ji king a kínai kultúra legrégibb alkotásai közé tartozik. Kultúrát mondok, és nem (csak) irodalmat (vagy költészetet), mert alaprétege 64 rajz: a 64 hexagram, összefüggő vagy megszakított vonalakból álló ábra. A hagyomány a mitikus Pao-hszi császárnak tulajdonítja őket. E hexagramokhoz írt később verseket, ugyancsak a hagyomány szerint, Wen király, fogságából szabadulva, Kr. e. 1142 után, majd fia, Csou hercege, végül pedig Konfucius; tudományos szempontból a kérdés persze roppant bonyolult, akárcsak a bibliai könyvek esetében, vagy Shakespeare drámáiéban, amelyeket mint tudjuk másvalaki írt, akit azonban szintén Shakespeare-nek hívtak. Sok éve foglalkozom már e mű fordításával; az itt közölt LV. hexagramszöveg, feng, A bőség – a hexagram maga két trigramból áll, fölül a mennydörgés, alul a tűz – a déli Égen feltetsző csillagokkal foglalkozik. Minden valószínűség szerint nem napfogyatkozásról van szó; Wu Jing-Nuan, kínai orvos és ji king-fordító szerint Wen király építtetett magának olyan ling t’ai „szellemtornyot”, védőernyőkkel ellátottat, amelyből, akárcsak kút fenekéről, nappal is látni lehetett a csillagos Eget. A Napnak ez az elsötétülése, a napfény kiszűrése (noha a hexagramszöveg jelentéstartománya bonyolult és gazdag) alapvetően a túlságosan erős „normális” tudatnak olyan eltakarását jelenti, amely után láthatóvá válik számunkra a transzcendentális világ.
