Minden mindennel összefügg

    „…Szerintem mi, hogy úgy mondjam, nyomorultak, megszomorítottak s megalázottak a megváltásra vagyunk kiválasztva. Mert az nem lehet, hogy köztünk, emberek között ne történjék meg a természetes kiválasztódás. Ahhoz, hogy a többi vigyorogjon, nőzzön, művekkel befusson, kell valami ellensúly. Akik viszont mindezt nélkülözni kénytelenek. Hát ezek vagyunk mi. Hogy nekik jobb legyen” – így vélekedik Kreuz Attila, a margón élő állástalan értelmiségi A munkanélküliség diszkrét bája című tragikomédiában, amelyből (ha értesüléseim helyesek) majdnem tévéfilm is készült. A teológiát végzett, de az egyházi kötelmektől eltávolodott barát, Gyuri meglátogatja olykor szabad szellemű hősünket, hogy az ő – önmagával is folyton viaskodó – gondolataiban, a világról való véleményében igazolást leljen. Hőst említettem. Kreuz Attila tipikus hős: az ezredvég jellegzetes figurája. Bár nem (irodalmi) előzmény nélküli, de zárt ajtók közti tengődése nagyon is korunkra jellemző sorskérdéseket feszeget. Hogy az idézetben kifejtett tétele igaz-e, és ha igaz, mennyiben, nem kompetenciánk értékelni, de megrázóan elgondolkodtató és hiteles. Hiteles, mert mögötte érezzük a kínkeserves megéltséget, a dráma írójának szereptudatát. (Talán ez itt-ott kissé a hátrányára is válik a műnek – vagyis a személyes élmények egy az egyben átadását néhol tompítani kellett volna.)
    Mindazonáltal A munkanélküliség diszkrét bája (Present, 1999) talán a legkidolgozottabb alkotás Koppány Zsolt tizedik könyvében, amely az 1989 és 1997 között született színműveket, hangjátékokat és filmeket gyűjti egybe, szám szerint hatot.
    A katolikus érzelmű, de a mindennapi élettel való találkozásaikor katolicizmusában folyton meghasonuló Kreuz Attila két műnek is főszereplője: a már említett címadónak és a Hétköznapi passiónak. Mindkettő egyértelműen életrajzi elemekből épül fel. Tulajdonképpen az utóbb említett – az élettények kronológiáját és a történetbonyolítást szemlélve – előzménye A munkanélküliség diszkrét bájának.
    Adva van egy negyven év körüli szabad értelmiségi, aki nem találja helyét e hazugságokon és álnok megalkuvásokon alapuló világban, minek következtében írói egzisztenciájának kiépülése ellehetetlenül, anyagi okokból alkalmi kétkezi munkákat kénytelen vállalni. Magánéletében sem jut igazán egyről a kettőre; barátja nincs sok, a nőkhöz nem ért (közeledéseiben mindig elbotlik valahol). Az idő előtt nyugdíjaztatott tanár édesanya szüntelen munkára és házasságra unszolása sem segíthet rajta, hisz az ő elképzelései nem ilyen paraméterek szerint működnek.
    Adva vannak továbbá a szülők, kiknek sorsában tragikus nyomot hagyott a kommunista diktatúra – az apa életének mélyrétegeiben munkáló negatív erők egyike is ez, amely idő előtti infarktusához vezet.
    És adva van néhány rokon, barát, munkatárs, szerelmi kaland, alkalmi kapcsolat.
    A könyv legkiemelkedőbb alkotása e két darab. A Hétköznapi passió – amely talán szerencsésebb formára lelt volna egy novellában vagy egy kisregényben – prousti idősík-váltakozása, az emlékezet működését imitáló klipszerű történetszövése az író, illetve alteregója életének olyan mélységeit tárja fel, melyekben minden mindennel összefügg, a legkorábbi gyerekkori lelki sérülésektől kezdve a felnőttkori megaláztatásokon át az élettel, a világgal, Istennel való szembenézés egzisztencialista vívódásáig. A kiindulópont, a forrás, amely életre hívja e számvetésláncolatot, az apa halála. Megrázó mű, melynek kulcsgondolata mondhatni egy vendégszöveg, egy Babits-vers köré épül fel: „Szívemben esztendők tudják, hogy nem lehet / egyszerre élni és szeretni”. Megszenvedett igazság ez.
    A könyv mind a hat drámájában az író alteregója, Kreuz Attila a főszereplő – csak a Könyvháború címűben még Koprázinak hívják. A külvárosi könyvesboltba eladónak jelentkező állástalan író története bulgakovi kavalkádba torkollik, melyben a megalázott kisemberek revánsot vesznek a megalázó kisembereken.
    Az alteregó a legáttételesebben az Ólomtelefon és a Nyugatról jöttem című darabokban van jelen. Míg az előzőben egy hipochondriában szenvedő művészettörténészként, az utóbbiban egy élete vége felé közeledő építész képében, aki felkeresi a régi helyeket, ahol munkái javát építette, de már leghűségesebb embere is elhidegült tőle, lévén, eljött végre a prolik, a munkások ideje, amikor a volt kizsákmányolókat internálják. Az építész értetlenül és fájdalommal áll e jelenség előtt, míg le nem hűti egy pofon. E két társadalmi réteg összeütközését ábrázoló pár oldalas műből hitelesen kiviláglik a kommunista ideológiának a közemberben végbement deformációja.
    Az Ólomtelefon – melyet ’91-ben a Madách Színház stúdiójában mutattak be a Felolvasószínpad-sorozat keretében – főszereplőjének, a hipochondriás Rókusinak tragédiájában oly trükkösen mosódnak egybe a valóság és a képzelet eseményei, hogy a végére már az olvasó sem képes kibogozni e kafkai szálakat. Négyes Arnold eltűnik nevelőszülei életéből (egy háborús bombázás alkalmával találtak rá még csecsemő korában), és eddig visszafojtott indulatának, bosszúállásának célpontjává lesznek Rókusiék – az eljárás megnyilatkozásai (névtelen telefonok, titokzatos magánnyomozó) kísértetiesen hasonlítanak a diktatúra megfélemlítési eszközeihez, melyeket tovább bonyolítanak az apa hipochondriájának és az anya morfiumkábulatának képzelgései. A záróakkordról („Kivégeztem a dekadenseket! A maguk alá vizelőket! Agyontiprom a szelídeket! És ott leszek a sarkatokban minden időben!”), amit Négyes Arnold üvölt egy hangszóróból, még Orwell is eszünkbe juthat akár. Az abszurd, melynek eszközeit nagyon jól használja a szerző, a már említett Könyvháború végkimeneteléhez kapcsolja e darabot.
    Az alteregó talán legérdekesebb álarca, szerep-megnyilatkozása az Élményanyag című kishangjátékban ölt testet, amelyben Schilchtmann Ármin író (nabokovi figura) egy közvetlen és egy bejátszott rádióbeszélgetésben számol be hazai számkivetettségéről. Amiért jelen esetben reflektorfénybe került, mert szadizmus, szodómia, szatírkodás, nemi erőszak sorozatos elkövetésével vádolják. Arra a kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, így felel: „Ha bűnös lennék, bűnhődnék. Nem bűnhődöm. Töltöm majd a rám kimért éveket. Szükségem volt a bűnökre, különben nem tudtam volna bűnhődni…”
    A könyvet mindvégig áthatja Koppány Zsolt ironikus, szarkasztikus látásmódja. Egy olyan keserű humor, mely fölött az ember nem tudja, sírjon-e vagy röhögjön. A valóban számkivettségben élő szerző befelé emigrálásának újabb mérföldköve ez a könyv. A tavaly napvilágot látott Árnyékban a Megváltó című esszékötet a társaiért, a városért munkálkodó közírót, a Krisztus után című válogatott verseskönyv a sorsával elszámoló költőt mutatta be. Ez az új kötet pedig a gondolkodót, aki lélekben gyermek maradt. Tiszta és őszinte.

Szentmártoni János