Budapest nem Kolozsvár, hanem Los Angeles felé tart

Beszélgetés Taub János rendezővel

    Ha a színház már nem számít az élet fontos, kitüntetett jelentőségű részének, pótolhatatlanul elfogynak körülötte az igazán értékes emberek – véli Taub János, akit fiatal művészeti főiskolásként még ahhoz szoktatott hozzá a kolozsvári közönség, hogy a kultúra egyszerűen létszükséglet, hogy a színészekre fel kell nézni, s hogy egy-egy teátrumnak a város szellemi centrumává kell fejlődnie. A színházi rendszerváltás ijesztő következményei mellett a műélvezet varázsáról és ennek a varázsnak a megmagyarázhatatlanságáról is beszél – s ezt nagyon is komolyan veszi. Miközben megosztja gondolatait a Napút olvasóival, elárulja: az alkotó és a művet élvező befogadó alapvetően intim viszonyából szíve szerint kizárna minden hivatásos műítészt – aki a saját ízlésével tolakodik oda, ahol a jó modor szabályai szerint egyébként semmi keresnivalója sem lenne
    „Nem vagyok az a típus, aki meg akarná váltani a világot. Szívesen végzem a dolgomat, s beletörődtem abba, hogy kétesélyes játékban veszek részt: vagy sikerül hatást gyakorolnom a közönségre, vagy nem. Persze mindent elkövetek azért, hogy szeretni lehessen, amit csinálok. S ez sohasem esik nehezemre. Csakis olyan darabokkal foglalkozom ugyanis, amelyeket megszerettem, s amelyeket másokkal is meg akarok szerettetni. Ám távol áll tőlem az a szokás, hogy megmagyarázzam, milyen módon igyekszem elérni ezt a hatást. Ha kész vagyok a munkával, akkor mindent a sors kezére bízok. Vagy megmutatkoznak a szándékaim, vagy örökre titok marad, mit is akartam elérni a színpadon. S ha valami titok marad, azon már semmilyen utólagos elemzés sem segít.


    A műélvezet az élet élvezete

    De messzebbre mennék: a darab megmagyarázásának szokását másoknál sem nagyon szívelem. Szerintem – a legenyhébb kifejezéssel szólva is – kevéssé elegáns dolog, ha az alkotó és közönsége közé betolakodik valaki, és beleártja magát ebbe az alapvetően intim természetű kapcsolatba. Egy ilyen bensőséges viszony résztvevői szerintem nem tartanának igényt arra, hogy bárki is rájuk erőszakolja a saját véleményét, ízlését. Hogy miért? Mert a művészet befogadása kapcsán egyáltalán nem véletlenül született meg az a szó, hogy műélvezet. Az alkotó és a közönség kapcsolata akkor ígéretes csak igazán, ha az élet élvezetéhez tartozik. S ha ez így van, akkor ebben a létállapotban semmi helye nincsen az idegeneknek. Tegyük fel, hogy egy koncertre mentem, ahol elragadtatottság fog el, mert gyönyörű melódiák vesznek körül. Elbűvöl Csajkovszkij, rabul ejt ez a csodálatos muzsika. És akkor valaki megveregeti a vállamat, és azt mondja: te hülye vagy? Ez tetszik neked? Attól a perctől azt érezhetem, hogy valaki lenéz, mert érzékenyen reagáltam valamire, ami őt hidegen hagyta. Ezt a magatartást tartom tehát fölöslegesnek, sőt: elítélendőnek. Természetesen ez már kialakult, s ezen már nem sokat lehet segíteni, de az arányokon talán igen, mert – mondjuk – ha kell is lennie a dolgokat megmagyarázóknak a dolgok csinálói mellett, legalább arra ügyelnünk kellene, hogy ne egy csináló legyen és harminc magyarázó. Mert ha volna harminc csináló és egy magyarázó, akkor az olyan volna, mintha száz liter finom borba betennék egy üveg vizet. Attól még a bor nem lenne olyan rossz. De ha száz liter vízbe öntök be egy üveg bort, az bizony még víz marad! S még valami. A dolgok megmagyarázásával nem kell elszámolni. A csinálással viszont igen. Magyarázni könnyű! A magyarázat, ha ügyesen csinálja az ember, még akkor is hihetővé válhat, ha az égvilágon semmi köze sincsen a lényeghez.


    Még működnek a régi szokások

    Hogy van-e bennem valami sértődöttség? Nem. Semmiképpen sincs.
    Nem arról van szó, hogy a munkáim folyamatosan kritikusi támadásoknak, hamis félremagyarázásoknak lennének kitéve. Hiszen – hál’istennek – nem panaszkodhatom. Ismert vagyok. Persze az is igaz, hogy szélsőséges érzelmek vesznek körül, de ennek inkább csak örülhetek. Ez lényegében azt jelenti, hogy nem lehet közömbösen viszonyulni hozzám. Hogy termékeny feszültség van körülöttem. Szeretem ezt az állapotot. S hogy miként élem meg a színház és a hétköznapi élet között támadt feszültséget? Rosszul. Nehéz feldolgozni, hogy ezen a tájon nem csupán a politikai rendszer változott meg, hanem a színházi rendszer is. A régi világban a színház nagyon fontos ügy volt, és most már egyáltalán nem számíthat kitüntető figyelemre. Ez döntő módon befolyásol mindent, ami a sorsunkkal kapcsolatos. Az elmúlt érában ugyanis a színház kultúrpolitikai súlyát az is jól mutatta, hogy bőkezűen bántak velünk. Most mindegy, hogy mi volt ennek a végső célja, de az ember azt érezhette: fontos, amit csinál. Még akkor is, ha ezért meg kellett küzdeni, mert az is hozzátartozik a dolgokhoz. Ez megszűnt. Most már ott tartunk, hogy a régi rendszerben kialakult szokásoknak egyelőre még kimutatható valamiféle utóélete, s az egyre csökkenő támogatások még életben tartják egy darabig a színházakat, de ez a helyzet meg fog szűnni. S abban a pillanatban, hogy valami megszűnik fontosnak lenni, máris megfogyatkoznak körülötte az értékes emberek. Az én időmben még természetes ambíció volt a fiatalokban, hogy művészeti főiskolára menjenek. De ma már az, aki hivatásos művészként akar karriert csinálni, nagy butaságot csinál. És ezt nem a sértődöttség mondatja belőlünk, vagy az, hogy mi más generációhoz tartozunk, hanem az objektív valóság.


    Kedvencek kellenek a közönségnek

    Nekem azért is fáj látni és végigélni a színház eljelentéktelenedését, mert én még megtapasztalhattam ennek a folyamatnak az ellenkezőjét is. Láttam, hogy mi volt Kolozsvárott. Hetvenezres lakosságú város. Ott volt kettő opera, kettő színház – ezek természetesen mindig játszottak, természetesen két nyelven –, filharmónia, bábszínház és egyebek… A hetvenezer lakosú szegény erdélyi városban! Los Angeles-ben nincs egy ilyen kultúrcentrum sem. Azért, mert arrafelé az ilyesmire már egyáltalán nincs igény. Kolozsvárott viszont még létszükséglet volt a színház. Ott volt „prömier”, mindenféle diákbérlet, munkásbérlet, a piaci árusok bérlete – ezekből állt a nép Kolozsvárott. Aki jött, felöltözött elegánsan, megállt a kendő a lábán – a fején lévő fehér kendő úgy ki volt keményítve! Megvoltak a kedvenceik, ismerték a színészeket. Szükség volt ránk, művészemberekre, s ez a mindennapi élet természetes részévé tette a színházat. No, ez az, ami Budapesten már megszűnőben van. És meg fog szűnni még az is, ami van… Hogy mit tudnék tenni ez ellen? Hogy vállalnám-e a színházvezetést? Mikor kijöttem a főiskoláról, megalapítottam a Temesvári Magyar Színházat, vagyis a határon túl már voltam színházi vezető, s utána még egyszer itt, Budapesten is, amikor a Művész Színházat akartuk létrehozni. A temesvári kísérletem sikerrel járt, a budapesti próbálkozásom viszont eredménytelenül ért véget. Az eredmény tehát egy-egy, elvben akár egy döntő játszmára is vállalkozhatnék. De – úgy igazán – nem vagyok az a típus, aki ilyesmire alkalmas lenne. Itt ráadásul hármasban – Schwajda György, Törőcsik Mari és én – próbáltunk élére állni egy életképes művészi vállalkozásnak, amelyben – látszólag és logikailag – mindennek nagyon jól kellett volna működni. Bár ez lett volna a logikus, mégsem sikerültek a dolgok. Valami nem stimmelt, és ezért valahogy nem is szerettük csinálni a dolgunkat… Mindegy, ez is hozzátartozik a sorsomhoz…
    Erőszakkal nem lehet színházat csinálni.
    De van valami, ami nem akarom, hogy hozzátartozzék a sorsomhoz. Nem akarom, hogy azon az úton, amelyre mostanában rátért a magyar színházi világ, valaha is célhoz érjünk. Mert az a legnagyobb baj, hogy az az út, amelyen járunk, nem Kolozsvár, hanem Los Angeles felé vezet. Ezen az úton ugyanis még a művészek legjobb szándékai is szánalmas igyekezetté torzulnának. Az a műélvezet, amely az alkotó és a közönség „együtt lélegzéséből” származhatna, s amely valójában mélyen rokon volna az élet élvezetével, nem érdekelne senkit. Az embernek az lenne az érzése, hogy ráerőszakolja magát valakikre, akik erre az erőszakra egyáltalán nem vágynak. Ez szörnyű lenne. Ha látnám, hogy nincs más lehetőség, mint ennek az útnak a végigjárása, feladnám a küzdelmet. Én nem akarom ráerőszakolni magam senkire.”

Chak István interjújának rövidített, szerkesztett változata