Lászlóffy Csaba

Az Éden helye, a semmi

Már csak a képzelt hely, mely – – –
(betöltve, betöltetlen).
Izzó erővel, csellel?
Már csak a bútor reccsen;
dúlt fiók, fedezetlen
kéziratroncs; a hellyel
küszködő emlék rezzen.
Az idő mindent elnyel.
Mire magadra leltél,
magadra vagy – a tárgyak
titkait őrző rend és
rendetlenség: a csendért
kiáltó számla vár csak –
s a végtelen derengés.

* * *

A semmi, amit feldúlt
a gyűlölet hívatlan.
Arcod már régen elmúlt,
csak fintorodra pattan
a késdobáló este
fénye, a kifenetlen.
A lélek-e, a test-e,
ki részletekért retten
a nemtudás előtt, mert
tökély (a szellemé), vagy
ami ölelget jöttment-
bárkit: a meg nem élt, nagy
eksztázis addig várat,
míg végül csak halálgat.

A lecke illusztrációja

eltérítették a fantáziánkat…”
                    (Lászlóffy Aladár)

Valami enyhe savanyúság- s kényszer-
íz érezhető ma a levegőben;
gyöngédséged csak gyenge háló, óvszer,
a bizonyosság eltávolít tőlem

halk nosztalgiát, némuló harangszót,
s mindent, mit hideg esőfüggöny súlya
tipor és zár el, míg csak a parancsot
hallja a lélek s gyáván megtanulja.

Felázott föld, csak hüllő-vér dagasztja,
heréltet, árulót hízlal hazátok;
az ár az Udvarházat elragadta,
tragédiába gázoló Madáchok,

térdig, nyakig – ihon, Bocskai s hajdúk
irigységben, kaszabolásban mért, nagy
fogyatkozása! Elfutni, vagy alkut
kötni? ó, megalkuvó lét, csak célt adj(!)…

Szentség, nemesség, Aranybulla? minden –
mint hősi hulla horpadt páncélingben.