Juhász Ferenc

Ősteremtő boldog áldozat

Németh János, a Föld-Ember

    Akár a föld. Mert Németh János akár a föld. Mert a földben minden ott van. Minden élet és minden halál. Nemcsak a mérhetetlen tömegű mikroorganizmusok. Kövek, sziklalemezek, temetők, gyökerek. A földben a zene is, a jaj, a dübörgés, a repedés-vágy, a láthatatlan lantok uszony-vonulata, az átok, az üdvözülés, a gigász-súly kín, a pokoldörgés csönd-zuhataga. A föld önmagából mindent fölépít és sötét zárt anyagában mindent lebont. Segíti a víz, segíti a fény. A föld: minden keletkezés és minden megszűnés. Minden kiemelkedés és minden beszűrődés, minden kinövekedés és minden befelé-omlás. Megszületése után a Föld, amikor már megszáradt a tűz, amikor már tűz-teste köpenye száraz: kopár a Föld, sziklás, görcsös, göcsörtös, hólyagos, púpok és homorú lebenyek, taréjok és síklapok összege gömb. Likacsos, szivacsos, önmaga sűrűsége híg hiány és dísztelen egyszerűség. Aztán elkezdi magát kihímezni! Ó, a Föld: a Nagy Hímző-Asszony!, a Nagy Hímző-Ember!, a Nagy Hímzést-Bontó Asszony!, a Nagy Hímzést-Fosztó Temető-Férfi! Önmagából önmagával önmagát hímzi ki. Ő a hímző-keret, a hímzővászon, a hímző-tű, a hímző-fonal, a hímző-kéz, a hímzés-minta önmagában, mint szitalap likacs-terülése, ő a hímzés-káprázat és hímzés-képzelet, ő az önmagát-kihímzett anyag hímzés-látomása. A tündérkép az iszonyatra kivarrva, a káprázat-valóság a halálon. Mert ő: az anyag és a vágy és a munka: együtt. Egyre gazdagabb és egyre sűrűbb jelentéseket, jelenéseket, dolgokat, állapotokat, kísérlet-lényalakokat, kiemelkedés-hasznokat és haszontalanokat, elszakadás-létsóhajokat, pokolból mennyeket, tömegvonzást-legyőző tündöklet-ünnepeket hímez önmagából önmagára, önmaga lég-ingére. Egyre dúsabb látomás-tenyészetet hímez gömbfelületére. Mert megteremtődött: már teremt, játszik, kísérletezik, Faustként a titok üregeiben mohó kézzel kotorászik, aranyat gyúr a lélekhomályból. Megvalósítja képzeteit. Így lesz különössé az általánosból. Ugye, tudjátok: Németh Jánosról beszélek. Mert Németh János: Föld-Ember! Maga a föld. Maga is föld. És munka-anyaga is a föld: sár, agyag. És az emberiség őskora, az ember-tartomány ókora is Németh János. Amikor a cserép, amikor az égetett agyag! Amikor a sár meg a tűz találkozása. Amikor teremtmény lett az emberkézben a sár. Amikor szentté szilárdította a megformált sarat a tűz. Mint mikor szentté borostyánosodik az embertestű áhítat, gyötrelem, szenvedés. Amikor a sárból alakot formált az élethasználat, idő-tudat, jövő-akarat: edényt, mítosz-testet, mitikus szellemcsoportot megtestesítve. Mint Isten agyagból az embert az ős-mítoszban. Amikor a kiégetett agyag lett: vízedény, gabonatartó-edény, földből fa-agyarral kikapart, bokorról kézzel-szedett magok, gyümölcsök, gumók, lárvák edénye, szűrő-lap: likacsos agyag-deszka, főzőedény. És halottas-edény, halott emberszívek, kézzel, tűvel, kanállal kikotort emberi belső-részek öröklét-tartálya, rothadás-korsója, hamvak halotti urna-háza, amikor kancsók, vázák, korsók, üstök, fésűk, evőeszközök, fazekak égetett sárból, szent kanopusz-edények, holttest-rész urna-korsók. Vagy koporsók! Mint az etruszkok levesrépa, India-sárga, narancshéjbíbor, födeles asszony-koporsói, gyermekkoporsói, férfi-koporsói, házaspár-koporsói égetett agyagból. Ó, az a mesetündér-embermosolyú nép! Az a titok-titán kisebb emberiség! Az a narancsbőr-agyag, az a szilárd tűz-anyag, az a megdermedt sárga láng házaspár-koporsó Rómában, az Etruszk Múzeumban! Cserép-koporsófödelén a fekvő, fekve-könyöklő két ember-cseréphal, cserép-szirén a heverve-örök cserép-mosolyláng delfin-ölében, a nő a férfi-heveréssel ernyőzve vörösen: a ponty-test-szemű cserép-parókás asszony s az előre-meredő csipke-ásó szakállú férfi, a két egymásra-fodrozó cseréphullám-hűség s a cserépgyűrések, cserépredők téglaszínű lágy hullámomlása a koporsófödél vörös szilárd húsába forrva, folyva. Ó, az a használt anyag! Ó, az a használt agyag, az égetett sár! Először dísztelenül, mint az ős-föld. Aztán egyre díszesebben. Csata-jelenetekkel, pajzsokkal, sisakokkal, mitikus túlvilág-istencsorda-képleírásokkal, karcokkal, vonalakkal, Pánokkal, kecskebak-sípolókkal, kentaurokkal, szerelem- és szeretkezés-ligetekkel, absztrakt, gyűrűs, indás, geometrikus, virágos, hatlovas-kétkerekűs-mellvért-pajzsú-gyeplős-kocsisos-harciszekeres, virágözön díszítés-hímzésekkel. Nő-férfi párzás titoktalan, nem-parázna rajzaival: a támszéken ülő, sáska-villákként széttárt combú asszonylábak közt a térdeplő elefántcsődör-falloszú meredt, csipke-háromszög szakállú férfi. És a táblák! Az agyagtáblák! Az ősiek! Ékírásosak, hieroglifákkal teleírtak, époszokat, himnuszokat, imákat, jóslatokat, átkokat, matematikát, gazdasági elszámolást, népszámlálást, halott-névgyűjteményt, teremtés-mítoszokat, Nap-himnuszokat, halál-himnuszokat égetett felületükön bevésve hordók, bekarcolva viselők.
    Mint a csillagos égbolt. Mint a csillagigazság űr. És Németh Jánosról beszélek most is, az emberiség égetett agyag-múltját idézve. Mert Németh János az emberiség egyik történelme. Műve: az emberiség-történelem agyag-hűsége. Mert az agyagban megtörtént ihlet az emberiség egyik történelme. Egészen máig. A huszadik századig. A huszonegyedik előtt. Még mielőtt fölrobban a Föld. És világhaláltartály lesz a cseréppé égett Földgolyó. Vörös cserépkoporsónk. Ó, milyen közel a távol! Ó, milyen ma a múlt! Gyermekkoromban még én is cseréptányérból ettem, csöcsös cserépkorsóból ittam, pricedliből: ahogy nálunk mondták, cserépbögréből ittam: kamillateát, hagymateát, dióhéjteát, hársfateát, tejet, cikória-kávét. És cserépköcsögben volt a szilvalekvár, a disznózsír, a tej, a méz, a lépesméz, aszaltszilva. Németh János azt csinálja: ami a maradandóság. Maradandóságot teremt az ősanyagból. Vidámat, játékosat, monumentálisat, figurákkal-pezsgőt, alakokkal-tenyészőt, szomorút, szentet, táncosat, halál-ünnepestét. Németh János tudja: csak ami tündér-vonulatában halandó: az a megmaradásban nem-múlandó. Mert föld. Mert égetett föld. Mert sár, mert agyag. Mert létezés-ősanyag. Születés, temetés. Üdvözítő üdvösség, hiszen teremtés. És tudja: maradandóbb a cserép, a mázas és a máztalan emberi szép, mint a fém: a vas, a réz, a cink, az ólom, a bronzötvözet, az alumínium. Azokban ott a rothadás. Anyagukban a beleszőtt rothadás, lény-tömbjükben a molekuláris, az atomi bomlás. A megtartó tűz helyett az elhamvadó tűz. Akár minden biológiai lényben: emberben, állatban, növényben. Az agyag összetörhet, darabjaira hullhat. De ködként, felhőként el-nem-oszlik, ki nem csapódik esőként. Nem romlandó, mint a vér. Nem büdös, mint az oszló hús, ánizsos növény. Egyszer, kertemben, ásás közben, egy fehér cserépkagyló-részt találtam. Rajta nedves földmorzsák, rögszivacs-légyszemek, földpont-pókocskák. Hamutartó lehetett. A fehér kagylótöredék legyezőcsokorzáró-csigagyűrűje mellett a peremszélen apró, fehér, fekvő, ruhátlan asszony-alakocska, a fehér arcocskában, az arc-katicabogárháton kék-pont szemecskékkel, ajkai most-rúzsozottan pirosak, hátára-sörényező kéve-haja arannyal befuttatott, a dombszerűen keskeny-fúgával szétváló, sörény-omlásként hátán a fardombig lávázó porcelán-hajzat: aranyból. Mint egy hosszú aranytoll. Mint egy domború aranyszita rács-aranyhal. Mint a sugárbomlás-hajnal. És nem volt karja. Mert pici fekvő torzó. És a vállcsonkokban vörösszürke sebek, herpesz-hegek. Vénusz volt: használati giccsből görög ókorrá, klasszikus titokká átnemesedve a földben. Kié volt? Mióta volt a földben? Miféle szemétdomb Vénusza ő? Miféle embermocsok aranyhajú maradványa? Nem tudom. Akié lehetett: már régen elmállott a földben. Szappanhab-könnyen. Ahogy a lószáj tajtékfürtje csöppen. De nem az aranyhajú fehér torzó-asszony, az aranyfüst-hajgyík-sisakú, piros csecsbimbós pici Vénusz. A csillag-torzó! Mert csak a biológiai test romlandó, az égetett sár romolhatatlan. Örök az agyagban megszáradt tűz. Embervoltunknál örökebb. Mert mibennünk is, mint minden élőlényben: a víz, a sejtbeli, sejtközi, molekuláris, hálós víz feszültsége és folyékonysága bomlás-erő. Az égetett agyag, a cserép a biológiai lény-anyagok közül leginkább a csonthoz hasonlít. A csonthoz, a csontvázhoz. A szerkezet-állományhoz. De a csont, a csontbeli testváz vagy a testburkoló csontház is romlandóbb az égetett agyagnál. Ó, az a korhadékony szövet, a hús-testek külső, belső szerkezete, burka, héja, csigája, páncélkalapja, álkő-sisakja, csont!
    A művész azért nem lehet bolond: mert tudja: a csont csak a csont. És sár a sár. És tűz a tűz. Ezt tudja Németh János. Ez Németh János hite. Hite, bizalma, szerelme és hatalma! A Mester! Németh János! Az ősmesterség Mestere lélektűz, tündérpatak, selyemvigasz. Emberbánatot betakaró gyógyító fátyol. Nagy művész. Vidám-Szívű, Bánat-Szívű, Szüret-Vigadalmú, Játék-Szívű, Halálon-Hatalmú, Komoly Nép-Szívű, az Ősanyag Diadalt-formáló-kezű Ősteremtője Boldog Áldozat. Boldog Teremtő. Akár a föld. Akár a Föld. Maga is föld. Maga a Föld. Bolygónk teste: emberhúsból, emberszemből, emberszívből, embersorsból és emberős-irgalmú Látomásból.