Danyiil Harmsz

A szdügr appr története

ANDREJ SZEMJONOVICS	Szervusz, Petya!
PJOTR PAVLOVICS	Szervusz, szervusz! Guten Morgen! Hová rohansz?
Azzal Andrej Szemjonovics kezet nyújtott Pjotr Pavlovicsnak, az pedig elkapta és úgy megrántotta a karját, hogy Andrej Szemjonovics ott maradt kéz és kar nélkül, és ijedtében futásnak eredt. Pjotr Pavlovics utána vetette magát, és ezt kiabálta: „Te gazember, letéptem a karodat, de megállj, a fejedet is letépem, ha utolérlek!”     Andrej Szemjonovics hirtelen nagyot szökkent és átugrott egy árkot, Pjotr Pavlovics viszont nem merte átugrani, és az innenső oldalán rekedt.
ANDREJ SZEMJONOVICS	Na?! Fogj meg, ha tudsz!
PJOTR PAVLOVICS	És ehhez mit szólsz? (Megmutatja Andrej Szemjonovicsnak a karját.)
ANDREJ SZEMJONOVICS	Ez az én karom!
PJOTR PAVLOVICS	Igenis, kérem, az ön karja. És mivel tetszik majd integetni?
ANDREJ SZEMJONOVICS	Zsebkendővel.
PJOTR PAVLOVICS	Na hiszen, mondhatom! Zsebre vágtad az egyik kezed, és nincs mivel megvakarni a fejed!
ANDREJ SZEMJONOVICS	Tudod mit, Petya?! Adok valamit, te pedig add vissza a karomat!
PJOTR PAVLOVICS	Nem, nem adom! Inkább ne is kérd! De ha akarod, elmehetünk Tartarelin professzorhoz, az majd meggyógyítja!
ANDREJ SZEMJONOVICS	nagyot ugrott örömében, és elment Tartarelin professzorhoz.
ANDREJ SZEMJONOVICS	Mélyen tisztelt professzor úr, gyógyítsa meg a jobb karomat! A barátom, Pjotr Pavlovics letépte, és nem adja vissza.
Pjotr Pavlovicsnak a professzor előszobájában méltóztatott állnia, és nevetnie méltóztatott. A hóna alatt méltóztatott tartania Andrej Szemjonovics karját, mégpedig olyan megvetően, mint egy aktatáskát.     A professzor cigarettára gyújtott, és így szólt, miután megvizsgálta Andrej Szemjonovics vállát:     – Jó nagy férhólyag.
ANDREJ SZEMJONOVICS	Bocsánat, hogy mondta?
PROFESSZOR	Bvérhólyag.
ANDREJ SZEMJONOVICS	Vérhólyag?
PROFESSZOR	Az, az. Dérgólyag, dér-gó-lyag!
ANDREJ SZEMJONOVICS	Szép kis vérhólyag, amikor karom sincs!
Az előszobából nevetés hallatszik.
PROFESSZOR	Jaj! Ki az, ki nefet?
ANDREJ SZEMJONOVICS	Á, semmi, csak úgy. Ne is törődjön vele!
PROFESSZOR	Hahh! Nagyon szívesen. Nincs kedve egy rövid felolvasáshoz?
ANDREJ SZEMJONOVICS	Inkább gyógyítson meg!
PROFESSZOR	Igen, igen, igen, helyes! Tartok egy rövid felolvasást, aztán meggyógyítom. Üljön le!
Mindketten leülnek.
PROFESSZOR	Nincs kedve hozzá, hogy előadjam a tudományomat?
ANDREJ SZEMJONOVICS	Parancsoljon! Ez roppant érdekes.
PROFESSZOR	Csak versbe szedtem.
ANDREJ SZEMJONOVICS	Ez rettenetesen érdekes.
PROFESSZOR	Ehol e, he-he, innentől idáig adom elő. Itt a belső szervekről van szó, itt meg már az ízületekről.
PJOTR PAVLOVICS	(Bejön a szobába.) Zdügr appr usztr usztr más karját hurcolom kezemben zdügr appr usztr usztr hol van Tartarelin professzor? zdügr appr usztr usztr hol vannak a fogadóórák? ha a láncos órasúly párja leér már a földre, íme, ha az anyóka órácskája elrepült parabolaívben dzügr appr usztr usztr az órajárást megkevertem de lesz helyette majd karadély az állványon ott van dzügr appr és mutatónak beszerelve a roppant hosszú leszakadt kar egyik percről a másik percre mint kit tatár kerget, úgy rohan a számlap alatt meghúzódva palacsintát forgat usztr usztr és köntösébe burkolózva dölyfösen trónol a karadély a fogadó másodperceket a precíz szerkezetbe néz, hogy az idő ne kószálhasson, ahol Tartarelin professzor, ahol Andrej Szemjonovics dzügr a félkezű dzügr appr gyógyítja dzügr appr usztr alkalmassá teszi a kezét leszögezi az ujjait zdügr appra leszögezi zdügra appr usztr üti.
TARTARELIN PROFESSZOR	Maga nyomorította meg ezt a polgártársat, Pjotr Pavlovics?
PJOTR PAVLOVICS	Kitéptem a kezét a mandzsettából.
ANDREJ SZEMJONOVICS	Utánam futott.
PROFESSZOR	Feleljen!
Pjotr Pavlovics nevetni méltóztatik.
KARADÉLY	Gvindaleja!
PJOTR PAVLOVICS	Karadély!
KARADÉLY	Gvindalan!
PROFESSZOR	Meséljék el, hogy esett a dolog!
ANDREJ SZEMJONOVICS	A napokban a mezőn menve hirtelen látom, hogy Pétya jön nyugodtan velem szembe, de mintha nem venne észre, és a betyár elslisszolna mellettem. De rákiáltok: nem veszed – hogyha a szemem nem csal ma – Pétya barátom, nem veszed észre, hogy szembe én jövök veled?
PJOTR PAVLOVICS	De a körülmények hatalma, az események kereszteződése az idők kezdete óta irányít – a rabjai vagyunk: éhen vész a puszta lakója, a szobában korbáccsal kapunk.
PROFESSZOR	Igen, igen, ez világos. A körülmények kereszteződése. Ez így van. Törvény.
Pjotr Pavlovics hirtelen a professzorhoz hajolt és leharapta a fülét. Andrej Szemjonovics elrohant rendőrért, Pjotr Pavlovics pedig ledobta a földre a kart, Tartarelin professzor fülét az asztalra tette, és észrevétlenül elment a hátsó lépcsőn.     A professzor a földön feküdt és jajgatott.     – Jaj, jaj, jaj, de fáj! Ég a sebem és nedvedzik. Hol az az együttérző ember, aki kimossa a sebemet és kollódiumot önt rá?!     Csodálatos este volt. A magasan álló, meghatározott alakzatokban elhelyezett csillagok lefelé szórták fényüket. Andrej Szemjonovics, teli tüdővel lélegezve, két rendőrt cipelt Tartarelin professzorhoz. Egyetlen kezével hadonászva a történtekről beszélt. Az egyik rendőr megkérdezte:     – Hogy hívják ezt a csirkefogót?     De Andrej Szemjonovics nem árulta el a barátját, még a nevét sem mondta meg.     Ezután mindkét rendőr megkérdezte tőle:     – Mondja, régóta ismeri?     – Kiskorától, amikor csak ekkora volt, ni – mondta Andrej Szemjonovics.     – És hogy néz ki?     – Jellemző vonását a hosszú fekete szakáll alkotja – mondta Andrej Szemjonovics.     A rendőrök megálltak, szorosabbra húzták övüket, kitátották a szájukat, és kántáló éjszakai hangon rázendítettek:     Érdekes eset, mily fura:     volt egy ifjú jóbarát,     de képét szakáll lepte be,     mikor felnőtt a jóbarát.     – Egész jó hangjuk van, és engedjék meg, hogy megköszönjem – mondta Andrej Szemjonovics, és üres kabátujját nyújtotta nekik, mert nem volt keze.     – Tudományos témákról is tudunk ám beszélgetni – mondta a két rendőr kórusban.     Andrej Szemjonovics legyintett az üres kabátujjával.     – A Földön hét óceán van – kezdte a két rendőr. – Fizikusok tanulmányozták a napfoltokat, és arra a következtetésre jutottak, hogy a bolygókon nincs oxigén, és alkalmatlanok bármiféle együttélésre.     – A légkörben van egy pont, ami felsért minden központot.     – Albert Einstein angol krematórium kitalált egy machinációt, ami által minden relatív.     – Jaj, kedves rendőrök! – kérlelte őket Andrej Szemjonovics. – Fussunk gyorsabban, különben a barátom tényleg megöli Tartarelin professzort.     Az egyik rendőrt Vologyának hívták, a másikat Szerjozsának. Vologya belekarolt Szerjozsába, Szerjozsa pedig megfogta Andrej Szemjonovics kabátujját, és mindhárman futásnak eredtek.     – Nézzétek, ott fut három egyetemista lány! – kiáltották a kocsisok. Az egyik még az ostorral is odacsattantott Szerjozsa fenekére.     – Várj itt egy kicsit! Visszafelé megbüntetlek! – kiáltotta neki Szerjozsa, anélkül, hogy kiengedte volna kezéből Andrej Szemjonovics kabátujját.     – Hő! – mondták, amikor a professzor házához értek, és megálltak.     – A lépcsőn a második emeletre! – adta ki a parancsot Andrej Szemjonovics.     – Hoch! – kiáltották a rendőrök, és felrohantak a lépcsőn.     Egy pillanat alatt betörték vállukkal az ajtót, és berobbantak Tartarelin professzor dolgozószobájába.     A professzor a földön ült, a felesége előtte térdelt, és rózsaszín cérnával varrta vissza a fülét. A professzor a kezében lévő ollóval kivágta a ruhát a felesége hasán. Amikor előtűnt a csupasz hasa, a professzor megtörölte a tenyerével, és megnézte magát benne, mint a tükörben.     – Hová varrod? Nem látod, hogy az egyik fülem magasabban van, mint a másik? – kérdezte ingerülten.     Az asszony leszakította a fület, és kezdte újra felvarrni.     A meztelen női has láthatóan felvidította a professzort. A bajusza felborzolódott, apró szeme mosolygott.     – Kátyenka – mondta –, hagyd, ne oldalra varrd, inkább az arcomra!     Kátyenka, a professzor felesége türelmesen leszakította a fület, és kezdte az arcára varrni.     – Juj, de csiklandoz! Ha-ha-ha! De csiklandoz! – nevetett a professzor, ám hirtelen elhallgatott és elkomolyodott, amikor meglátta a küszöbön álló rendőröket.
SZERJOZSA RENDŐR	Hol a sértett?
VOLOGYA RENDŐR	Kinek harapták le a fülét?
PROFESSZOR	(Föláll.) Hölgyeim és uraim! Én hál’istennek ötvenhat éve foglalkozom a tudománnyal, és másba nem avatkozom. Ha azt hiszik, hogy leharapták a fülemet, akkor nagyon tévednek. Mint látják, mindkét fülem ép. Az egyik, igaz, az arcomon van, de én akartam így.
SZERJOZSA RENDŐR	Tényleg látszik az arcán, hogy igazat mond.
VOLOGYA RENDŐR	Az unokanővéremnek ugyanígy az orra alatt nőtt a szemöldöke.
SZERJOZSA RENDŐR	Az nem a szemöldöke, hanem egyszerűen csak a bajsza.
KARABISZTER Maszfalakat!
PROFESSZOR	Vége a rendelési időnek!
PROFESSZOR FELESÉGE	Ideje aludni!
ANDREJ SZEMJONOVICS	(Bejön.) Fél tizenkettő
ÁLOM	halkan csobog, lám, az ocejján és komorak a sziklák, úgy a’ csendben fénylik, lám, az ocejján és egy férfinél szól a duda fehéren a vízen elszalad a félsz elefántcsordája dudorászgat a síkos hal-had a holdról csillag potyog rája a parton házikó álldogál az ajtaja sarkig kitárva odabent hű őrség szundikál a kályha melegét kínálja anyóka szunnyadoz a tetőn kampós orrához csobogtatja- veri fülét a szél merőn körülötte kavarog haja a fán takaros kakukkmadár szemüvegén át néz északra ne nézz takaros kakukkmadár egész éjszaka el északra ott csak a szél merőn karadély az időt számokban védi ott csak a héjamadár szdügr usztr a prédáját kitartón nézi
PJOTR PAVLOVICS	A sötétben itt alszanak még tapogatok, érzem: asztal, szék, megütöm magam, nézem: komód, bergamottfát látok furcsamód, sietek, gyorsan körtét szedek, a francba, hisz csak fülek ezek, félek, lábaim jobbra ugranak, és tölgyerdő állja utamat, iramodok égtájak között, és ajtófélfának ütközök, fáradok, az álom ágyba húz, ajtónak hittem, csak kályha-zug, balra futok – és ott áll az ágy, segítség!…
PROFESSZOR	(Felébred.) He?…
ANDREJ SZEMJONOVICS	(Fölugrik.) Pfuj! Szép kis álmom volt, mintha mindegyikőnknek letépték volna a fülét. (Fölkapcsolja a villanyt.)
Kiderül, hogy Pjotr Pavlovicsnak oda méltóztatott jönnie, amíg mindenki aludt, és le méltóztatott vágnia mindenki fülét.     Szerjozsa rendőr megjegyzése:     – Az álom beteljesedett!

Bratka László fordítása

Danyiil Harmsz (1905–1942) az orosz abszurd és groteszk talán legnagyobb alakja. Pályáját racionális elemeket és nyelvi mágiát egyesítő költőként kezdte; nagyon sok gyermekverset írt. Nevéhez fűződik az első, Jelizaveta Bam című abszurd dráma. Legismertebbek a gyermeki kreativitást, bohózati elemeket, brutalitást, lírát szintetizáló, filozófiai kérdésekre, metafizikus élményekre fogékony rövid, fél-másfél oldalas írásai. Központi témája: az értékek, fogalmak relatívvá válása.
    A húszas évek végén működő OBERIU csoport meghatározó alakja. A csoport a képzőművészet, zene, vers, próza, a színpad lehetőségeit egyesítő, őshappeningnek is nevezhető produkciókkal lépett a közönség elé. Az OBERIU-s „felhasználásra” írt művei – amelyek közé jelen munkája is tartozik – írói-költői indíttatásainak szintézisét jelentik.