Adam Mickiewicz
Ősök
Prológ
Vilnában, az Ostrobramska utcában, az állami börtönné alakított Bazyliánus kolostorban – fogolycella
Megoltalmazzátok magatokat az emberektől:
Mert titeket a Bírák székek előtt vádolni
Fognak, és az Ő Gyülekezetekben titeket
Megostoroznak.
Máté, X. rész, 17. vers
Sőt Tiszttartók, és Királyok eleikbe
Vitettek én érettem, hogy legyen az nékik
Sidóknak és a Pogányoknak bizonyságul.
18. vers
Lésztek azért ti is gyűlölségesek mindenek-
Előtt az én nevemért, de a ki végiglen megáll,
Megtartatik.
22. vers
(Károli Gáspár fordítása)
| (A fogoly az ablakra támaszkodik, alszik.) | |||||||||
| ŐRANGYAL | Háládatlan szívtelenje!
Jóságos anyád erénye, Esengései a mennyben, Kiskorodban hányszor kére: Óvd meg! Bűn, baj ne kísértse: Mint a rózsa, kertek szentje, Nappal virág, éjjel illat Álma bölcsőjében ringasd Ragályt, rovart elhessentve. Én, anyád unszolására, S az Isten engedelmével Ágyacskádhoz le-leszálltam Csendes, csöndes árnyak estjén: Szálldostam sugarak selymén, És ott álltam egész éjjel. S hogy lassan elringatództál, Háborgó álmaid óva Álltam, ahogy liliomszál Hajlik megtört tükrű tóra. Lelked hányszor hogy meggyötrött, Csínyjeidtől ám riadtan, Jót is leltem, hangyabolyban Néha lelnek igazgyöngyöt. Alig nyílt elméd jóságra, Kis lelkedet kézenfogtam, S vivén örök fény honába, Néked olyan dalt daloltam, Mit alig hall föld pulyája. S hogyha hall is, csak álmában, S elfelejti azon nyomban. Két kezemben égi kéket, Öröm hírét hoztam néked. S te úgy hallád az ég hangját, Mint részeg, szájaló dajnát. Halhatatlan fia fénynek, Mímelém akkor rút maszkját Förtelmes, sátáni rémnek, Hogy rémültödben sújtsak rád. S te azt hivéd: Isten botját Ellenségid suhogtatják. S lelked oly vad gőggel ébredt, Mint ki egész éjjel itta Forrását a feledésnek, S háborogva vágott vissza. Sejtelmét fönsőbb világnak Föld alá, mélybe sodorva Vitted, mint vízesés sodra Visz virágot, élő ágat. Sírtam akkor keservemben, Orcám tenyerembe mártva; Szálltam vón, de nem volt merszem, Föl az égi kék országba, Jó anyád elől bujdostam, Nehogy kérdje: „Mi hír járja A földgolyón, zugolyomban, S milyen volt a fiam álma?” | ||||||||
| FOGOLY | (Elcsigázottan ébred, az ablakra mered, reggel.)
Csöndes éj, ha eljövendsz, megkérdik-e tőled, Merről jövél; s csillagid míg elődbe szórod, Ki olvassa ki titkod, máskor hol időzgetsz? „Lement a nap”, vakognak tornyukban a jósok, De hogy miért megyen el, senki meg nem mondja; Sötétben forog a Föld, fajunk álomkóros, De hogy miért hétalvó, senkinek se gondja. Eszmény nélkül ébredez, ahogy lefeküvék. – Ha egy új Nap kelne föl, az se csoda: látvány; Egymást váltja fény, sötét, mint őrség a vártán. S hol vannak a vezérek, kik ezt elrendelék? Álmunk? – Ó, az más világ, csönd- és titokbéli. Lelkünk léte, nem kéne fölfedezni végleg? Fölmérni földrészeit, időit kimérni. Fél az alvó, de mosolyg, amikor fölébred. Álmod csak emlékezés, zúg a bölcsek kara – Átkozott elmék! Én ne tudnám, mi is az álom, s mi az emlék? Még bebeszélnék, hogy börtönöm fala Csak emlékkép vala. Mondják, az álom lidérc, kéj és kín tündére. S csak képzelmünk játszik véle. Vak szamarak! Hírét se hallák az világnak, S látnok lantunknak iáznak. Voltam ott, tartományit fölmértem, bejárom, S tudom, határain túl kezdődik az – álom. S elébb lészen a nappal éjjé, a kín kéjjé, Mint az álom emlékké, képzelmünk lidérccé. (Ledől, és rögtön fölkel – az ablakhoz megy.) Szörnyű képek, nem altat, csak áltat az álom. Be szörnyű is látnom. (Szendereg.) | ||||||||
| ÉJJELI LELKEK | Pihepuha álmot a párnacihába –
Csíjja, csucsújja, ne féljen az árva. | ||||||||
| EGY LÉLEK BALRÓL | Éjjel bús a tömlöc, künn vigad a város,
Idehallik a tánc, a nóta; Csordultig a kupák, egy bárd dala szálldos, Ott fönnen száz üstökös csóva. Csupa fény a szemük, sugárzik uszályuk. (A fogoly elalszik.) Ki álma sajkáján eredne utána, Elszunnyad a sodrán, mi megbabonázzuk, Áthozza a Túlra az álma. | ||||||||
| ANGYAL | Annyiszor kértük az Úrtól,
Vessen vadak közé koncul. Bölcs mestere: a magánya. Tömlöcbe ígyen vettettél, Hogy mint próféták pusztában, Megtudd, mire rendeltettél. | ||||||||
| ÉJI LELKEK KÓRUSA | Nappalaink búsak, éjeink vidámak
Tömi hasát a siserehad, Éjjel szabadabban danolnak a szájak, A sátán súgja dalaikat. Ki reggel még jámbor a miséről jőve, S még érzi a szent ige ízét, Az éji pióca kiszívja belőle, Kígyó éj megmérgezi ismét. Daloljuk álomba, mi éj fiókái, Szolgáljuk, hogy Ő legyen szolga. Most fuss a szívén át, most huss! A szaván. Ni! Már a miénk, bár mindig aludna. | ||||||||
| ANGYAL | Annyi ima száll érted földön és egekben,
Hogy a zsarnok mihamar el kell, hogy engedjen. | ||||||||
| FOGOLY | (Fölébred, eltűnődik.)
Te, ki véred vereted, vassal vallatsz, vádolsz, Napközben vigyori szűz, éjjel kantivornya, Eszedbe jut-e reggel, egyszer is, mit álmodsz, És ha eszedbe juta, tudod-e, mi volna?! (Szendereg.) | ||||||||
| ŐRANGYAL | Szabad leszel, megjövénk, jó hír szószólói. | ||||||||
| FOGOLY | (Fölébred.)
Szabad? – mintha valaki tegnap is szólt volna; Nem, dehogyis, álmodám? Az Isten volt volna? (Elalszik, szunnyad.) | ||||||||
| ANGYALOK | Most kell Őt óvni, Ó, most kell megóvni,
Most vínak érte életre-halálra. | ||||||||
| SZELLEMEK BALRÓL | Kétfelől ronts rá! | ||||||||
| SZELLEMEK JOBBRÓL | Kettős harcvonalba!
Vajh győz-e a jó vagy a rossz leigázza? Holnapra szíve, szava megmutatja; Egyetlenegy perc eldönti előre, Mi lészen az ember sorsa, jövendője. | ||||||||
| FOGOLY | Szabadulnék – hm! Vajon ezt honnan huholják,
Jól tudom, minő kegyes a ruszki-szabadság. Kezem s lábam bilincsét leveszi a latra, S száműz Szibériába, lelkem veri vasba! Idegen népek között ellenségként tengni, S költőként – kinek dalát nem érti meg senki, Csak mint méla makogást, vagy idétlen hangsort. Latrok, egy kard villogott, versem a kezemben, Az is elrozsdállt, málladt, megtört, ketté hajlott. Élő halottként kell hát hazámért senyvednem. Eszméim elnyugszanak lelkem árnymélyében, Mint a gyémánt fekete, zord sziklák méhében. (Fölkel, s szénnel fölírja az egyik falra:) | ||||||||
| |||||||||
| (A másik falra:) | |||||||||
| |||||||||
| LÉLEK | Halandó! Halhatatlan halandó hatalmad!
Ha egy eszme elmédben, mint felhőben szikra, Láthatatlan megvillan, az eget szaggajtva, Esőt teremt vagy vihart, égföldrengést izzva. Ó, ha tudnád, hogy eszméd épp hogy fölvillámlik, Vak némaságában is vad mennydörgés várja, Így les rád mély eszméid angyalja, sátánja; Vagy a poklokra sújtasz, vagy eget világítsz. De te, fönséges felhő, csak téveteg égesz, Magad se tudod, hol szállsz, s magad se, mit végzesz. Halandók! Ó, csak egy rab eszméljen magára, Trónusokat ront, emel rab hite, magánya. | ||||||||
Bella István fordítása
Adam Mickiewicz (1798–1855) a legnagyobb lengyel nemzeti költő, Ősök című verses drámája különös remekműve a világnak. Remekmű, jóllehet torzó, hiszen a hányatott életű és száműzetésben meghaló költő nem fejezte be az úgynevezett Színjátékot, a négy részes mű első részét, s nem folytathatta a Drezdai Ősöknek nevezett harmadik részt sem, ami azonban így is kész és kerek egész: a romantika egyik legnagyobb alkotása. Ezt a „Poémát” szokták általában színre vinni és – bizonyos szocialista időkben – menetrendszerűen betiltani, elsősorban a mű éles diktatúra- és oroszellenessége miatt. A Prológ ennek a résznek az előjátéka.