Lukáts János


Az öreg Will


Drámarészletek



(A szerző névjegye.) Pályáját hosszú hallgatással kezdte. Képtelen volt eldönteni, hogy író legyen vagy írók bírálója. Utóbb úgy gondolta, mindkettővel megpróbálkozik; hogy ez lesz talán a legjobb az újabb, a még hosszabb hallgatás előtt.
    1943-ban született, de írásai csak 1990 óta jelennek meg: egy gyermekregény (Fidibusz, a templom egere), tucatnyi állatmese, versek, novellák – folyóiratokban elszórva. Ír kis- és nagykorúaknak, két- és négylábúakról. Műveit magyarul írja, mások műveit magyarra fordítja. Fiókjában és szerkesztőségek fiókjaiban a nevét viselő regények, szatírák, versek kéziratai pihennek „a boldog feltámadás reményében”.

Hogy ki „az öreg Will”, ez a történet során le nem íródik! Hogy ki „az öreg Will”, ez a történet szövéséből kitalálható, de miért ne játszanánk egy kis bújócskát!
    Vajon ki volt ez a férfi, aki „ifjonc Willként”, valamikor az 1580-as években elindult az aligha maga választotta úton, hogy egy fél évszázad elmúltával, „öreg Willként” odakínálja magát az örökkévalóságnak?
    Portól és sártól, mocsártól és nádfedéltől, de még inkább a fullasztó falusi sötétségtől menekülő, nagyvárosba áhítozó izgága legény?
    Vagy külföldi iskolákba belekóstolt, azokba végképp beleszeretett, de azokból végképp kiebrudalt „örök diák”?
    Vagy egyike volt a reneszánsz (vagy akkor még inkább renaissance) szellemen izmosodott, a tengerjáró szellemen bátorodott kapitalista vállalkozóknak, aki megszimatolta, hogy a falu helyett a város lesz a holnap helyszíne?
    Vagy egyike volt a századvég-századelő sokoldalúságra kényszerülő, de kényszerét öntudattal vállaló humán (mi más is lehetett volna?!) értelmiségi korai képviselőjének?
    Vagy leginkább mégis a vadorzás volt-maradt rá a jellemző, amit a nála nyolc évvel idősebb leány elcsábításával, majd elhagyásával tetézett, akit huszonhat éven át sem elfogadni, sem elhagyni nem volt képes?
    De „az ifjonc Willt” mégse vádoljuk kizárólag devianciával, „a javakorabeli Willt” ne gyanúsítsuk kóros konformizmussal és ugyanolyan kóros nonkonformizmussal, „az öreg Willt” ne intézzük el se kora-aggkori szenilitással, se sznobgyanús anakronizmussal!
    Mindennek semmi köze az ötfelvonásos játékhoz! A játék – játék, külön világa van és külön törvényei. Will magában hordozta ezt a világot, a világ pedig Willt – amiképp Atlasz értelmét veszíti a glóbusz nélkül, és a glóbusz az űrbe zuhanna Atlasz nélkül.


MÁSODIK FELVONÁS
4. jelenet
 
(Will, Pukkancs, Sírásó, Staff, az Első és a Második Hajtó. Sírásó hátul lassan belép, ásóját-lapátját a vállán hozza, körülményesen a pad mellé támasztja, majd maga is leül. Csend.)
 
PUKKANCS(Csörömpöl az ónkupákkal, majd énekelni kezd.)
„Röpke nappal, hosszú álom,
függ az élet pókfonálon…” (Zavartan elhallgat.)
SÍRÁSÓMinek sietni! Én mindig odaérek. Azt mondják, néha még túl korán is érkezem. (Nevet. Csend.)
ELSŐ HAJTÓVár rám az asszony s párolgó fazék,
Mind a kettőt megkóstolom ma még! (Zavartan el.)
MÁSODIK HAJTÓVár rám a munka, félig kész akol,
Lenn borjú bőg, fenn új pacsirta szól! (Zavartan el.)
STAFFA hordók tönkremennek, hogyha nem
fejtjük le mind a vinkót rendesen! (Zavartan el.)
HORACE…De addig esztendőnyi haladék,
vagy mennyi írva van, az kéne még! (Zavartan el.)
SÍRÁSÓMindig elmennek, engem meg itt hagynak egyedül.
WILLHát én, komám?
SÍRÁSÓIndulsz te is már, látom az arcodon.
WILL(Félre) Vén csont, szívem mélyére látsz! (Fennhangon) Nem én! (Iszik. Csend.)
Aztán, mondjad csak, jól megy-é az üzlet?
SÍRÁSÓ(Felsóhajt.) Nagyon rosszul! Nem hal meg senki mostanában. Nem és nem! Aztán, ha mégis, hát farkas tépi széjjel, vagy elnyeli az árvíz. És kérdezem, mi hasznom nekem abból?! Ha mindenki ilyen makacsul élni akar, még a végén éhen halok. De énnekem bezzeg ki ásna akkor sírt?
WILLNagy gond a gondod, részvéttel élem át!
Te sírt ástál már akkor is, komám,
mikor én még csak udvarolni jártam
a temetőbe. (Félre)
Bár azt tenném ma is, de ahelyett
még siheder fővel megírtalak!
Ki hitte volna, hogy túlélsz a végén?!
SÍRÁSÓA tisztességesebbje meghalni jár oda. Aki meg másért, az rosszban sántikál.
PUKKANCS(Közbeszól.) Igaz biz’ az! Vagy mégse rossz a rossz?
WILLHány éve ásol itt gödröt nekünk?
SÍRÁSÓHajjaj, ne is kérdezd! Röstellem a dolgot! Először számoltam az időmet, egynek vettem minden tavaszt, meg egynek minden őszt. Aztán, mikor már száznál is több volt, elfelejtettem tavasztól őszig, hogy hol tartottam, és a számolást elkezdtem elölről.
PUKKANCS(Félre) Így én is lehetek tizenhat újra!
WILL(Nevet.) És mennyit gyűjtöttél a száz után?
SÍRÁSÓMost már, ugye, hogy számolom a nyarat meg a telet is, megint közeledik a száz. Csak aztán újra össze ne zavarjam.
WILLKétszáz évszakos tapasztalattal valódi sírművész leszel!
SÍRÁSÓNem rossz munka ez! Az én ügyfeleim nem alkudoznak, nem jönnek panaszra és csak ritkán hagynak cserben. Borravalót sem adnak, az igaz! Mikor nincs forgalom, előre ásogatok, csak úgy a magam kedvére!
PUKKANCS(Félre) A fene azt a furcsa gusztusát!
SÍRÁSÓSokáig nem láttalak, már azt hittem, hűtlen leszel hozzám. De, ugye, csak jobban bízik az ember az ismerős mesterben. (Megtapogatja Will karját.) Jó szélesek a vállaid.
WILL(Elhárítja a Sírásó kezét.) Nem lesz még túl korán?
PUKKANCS(Félre) Zavard el a vén póklábat magadtól!
SÍRÁSÓNo, szélesvállú, meg tudsz-e felelni nekem arra a kérdésre, hogy melyik ember a leggyorsabb a világon?
WILLA kengyelfutó, bizonnyal…
SÍRÁSÓUgyan, ha kifárad, ő is csak földre rogy…
WILLA silbak, éjjel-nappal jár le-föl…
SÍRÁSÓNo, hisz! Mintha egy helyben topogna…
WILLHát akkor bökd ki már!
SÍRÁSÓHát a sírásó! Hiszen ő mindenkit utolér! Ezt nem gondoltad, ugye, szélesvállú. Majd meglátod te is, hogy nem foghatsz ki rajta!
WILLHa meglátom, már nem látom, komám!
SÍRÁSÓHa nem látod meg, lásd be, hogy igaz!
WILLBelátom én, hunyt szemmel is belátom! (Csend.)
Eszed mint sólyom, karod mint vakond.
Ma jókor jöttél, alkuvások napján.
SÍRÁSÓA határidőt, azt majd te szabod meg, de a teljesítést bízd csak rám nyugodtan.
WILLMa egy hiéna szimatolt előtted,
ha nem vigyázok, elevenen elrág. (Legyint.)
Csontom helyett beérte aranyammal.
SÍRÁSÓMiért üti orrát a más hivatalába?
WILLÉn most veled egy tisztább üzletet
kötnék, komám, egy… életembe vágót.
SÍRÁSÓNem szoktak engem ilyenre rábeszélni…
WILLÉn rád beszélem pénzemet, fogadd el. (Pénzt vesz elő és a Sírásó felé tolja.)
SÍRÁSÓNem kell előre, majd utána inkább. Ha nyakamon maradsz, vissza kell, hogy adjam. (Visszatolja a pénzt Will felé.)
WILLElőbb-utóbb talán csak meghalok! (A pénzt a Sírásó felé tolja.)
SÍRÁSÓTe is csak ígéred, aztán megmaradsz. (A pénzt Will felé tolja.)
WILLVedd hát, előleg, rakjad már zsebedbe!
Ki tudja, lesz-e majd aztán „utólag”… (A pénzt a Sírásó felé tolja.)
SÍRÁSÓRöstellem a dolgot, azt mondod majd, csak a pénzedért tettem… (Elteszi a pénzt.)
PUKKANCSNo, már azt hittem, holtig itt vitáztok!
A hátamon borsózik a hideg!
WILL(Pukkancshoz lép.) No, borsózzék most akkor a meleg!
(A Sírásóra mutat.) Ha ez az úr a dolgát rendbe tette,
s az ígért mű már szépen domborul,
munkájából szomjazva visszatér,
s akik művét a helyszínen csodálták,
azok számára fogd e foglalót…!
(Pukkancs elé a pultra aranyakat tesz le.)
Míg élt, Stratforddal nem gondolt sokat! –
ezt mondják majd Vilmosról, s így igaz.
De holtában vendégséget csapott,
s míg ebből tart, tán megmarad nevem. (Indul.)
SÍRÁSÓCsak kurta perc, de bölcs előrelátás. Will, még látjuk egymást…
WILLTe engem biztosan… (El.)
PUKKANCS(Csörömpöl az ónkupákkal és közben énekel.)
„Röpke nappal, hosszú álom,
Függ az élet pókfonálon…”
 
Függöny
 
 
 
NEGYEDIK FELVONÁS
5. jelenet
 
WILL(Nehézkesen feltápászkodik, a hídra lép, és a korlátba kapaszkodik.)
Szél zördül, ott a fűzfa bólogat.
Csak bólogass, holdfény a kedvesed,
távol s hideg: csalárd s megcsalható.
No, formát öltesz, tán vesztemre törsz?
Felhő vagy, ember, vagy tán mind a kettő?
Ki vagy, felelj, ha van felelni szád,
ha nincs, oszolj a holdsugárba vissza!
WILL FIÁNAK SZELLEME(A fűzfa ágai közt megjelenik.)
Szellem vagyok, mint majd te is leszel.
Ember voltam, miként most még te vagy.
WILL(Félre) Oly ismerős… Nem, nem, az nem lehet…
SZELLEMBizony lehet, Hamlet vagyok, fiad.
WILL(Félre) Irgalmas Isten! Hátamon hideg
fut végig s lábam földbe mart gyökér.
SZELLEMNe félj, apám, gyermek vagyok csupán,
kit megsirattál s – úgy mondják – szerettél…
WILLMost szellem vagy, hatalmas és örök.
SZELLEMKicsiny fiú akarnék lenni csak,
de nem lehet, itt más törvény az úr.
WILL(Kinyújtja a kezét.)
Hamlet, fiam, érintsd meg ujjamat…
Hiszlek, de akkor még jobban hiszek.
SZELLEMHiába volna, felhő s köd vagyok,
emlék, egy könnycsepp s ezer év magány.
WILLA túlvilágiak se boldogok?
SZELLEMÓh, hogyne, emlékezni jó, a könny
a testünk és a társunk a magány.
WILLMiért tetted ezt a szörnyű utat
az űrön át és át az életen
s a halálon keresztül?
SZELLEMHogy meglássam még embervoltodat,
kit embervoltom egykor szeretett.
WILLDerék fiú vagy, Hamlet! Óh, bocsánat,
Szellem, ki vagy, már magam sem tudom.
A végső percben jöttél, úgy lehet,
holnap talán már…
SZELLEM…késő lesz, tudom.
Ne bánd, apám, e gyarló alakot.
WILLNem bánom én, fiam. (Felcsattan.) Hát hogyne bánnám!
Ebben küzdöttem megmentésedért,
ebben hódított Will a színpadon,
ezt a formát szerették, ha szerették…
(bár erről inkább jobb, ha hallgatok).
No, persze, gyarló mégis ez a test,
tűrt, szenvedett, győzött és hódított,
és ez lesz, ki el nem kerülheti
a gyötrelmet, félelmet és halált.
Tiszteld s ne mondd csupán gyarlónak őt!
SZELLEMHa tudnád, hogy mit ér
a lélek, mely e börtönben lakik…
WILL(Közbevág.) Majd megtudom és aztán tisztelem,
de addig óvom gyarló testemet. (Csend.)
Jer közelebb, Hamlet, szellemfiú,
e híd karfája eltűri talán,
ha két felén egymással szembenézünk.
(Nehézkesen a híd korlátjára telepszik, a Szellem vele szemben helyezkedik el. Csend.)
Rövid volt életed, nagyon rövid…
SZELLEMBármennyit élsz, az egyformán rövid,
s egyforma lesz a végtelen idő is.
WILLKorholni foglak most, kedves fiam…!
Mit tudhatsz te az életről magáról,
hogy volt szerelem, küszködés, siker,
bukás és újrakezdés, számtalan.
Voltak percek, ezerszer átkozottak,
és volt néhány perc – százezerszer áldott.
Mit tudsz nyáresti bűvös holdsugárról,
a szénahordó széplányok nyakáról,
mit a színpadon felizzó sikerről,
álnok barátról, elhúzódó perről?
Mit tudsz eltitkolt emlékek hadáról,
mit kincsekről s remények garmadáról,
a tengerről, mely arcot nyújt a szélnek,
a szikláról, mely őrt áll a vidéknek?
Mit tudsz a lélek titkos hangszeréről,
az ujjaid közt szétporló reményről,
a megkívánt rossz édes mételyéről,
mit az enyészet szörnyű érzetéről…?
SZELLEMErről nem tud semmit szellem fiad,
hulló kövek a csöndes végtelenben…
WILLMajd egykor… egykor tán megértelek,
de most sajnállak érte, Hamletem. (Csend.)
Elmentél, pedig alig nyílt szemed,
élet s tudás csak távolról köszönt
feléd, tizenkét éves gyermekem.
Mert annyi voltál s annyi is maradsz
nekem most már túl téren és időn.
Szerény mérték az örökkévalónak…
SZELLEME város és e vízpart volt hazám,
itt nőtt körém a tarka végtelen,
s borult fölém a kék égbolt fele.
Aztán – óriás kaland – veled repültem
stratfordi rétek és füzek közül
az ember rakta nagyvilág felé.
De ködre, fagyra láz következett
s ami Hamlet volt, ellobbant belőlem…
WILLE röpke életért, mely elhagyott,
cserébe adtam másikat neked.
Királyfi rangját, egy nemzet reményét
ruháztam rád (bár messze, Dániába
száműztelek, Helsingőr vára látta
a szépreményű, ifjú herceget,
a kristályrendbe rendezett tudást
s a bosszút, mely szívében nagyra nőtt).
Húszéves lettél, szüzek titkos vágya,
a töprengésben csupa céltudat,
a színlelésben sokat próbált mester…
Esendő mégis, maga sebzett vadja…
Az udvar végül romba dőlt körötte,
de jobb világ támadt a romokon,
mert Hamlet szívén nőtt ez új világ…
SZELLEMHiába fellegvár vagy cselszövés,
falrontó bölcselet vagy tetterő,
hiába életosztó szívverés,
egymást szorító élő s holt kezek:
az én időm éjfél után lejár,
a tiéd holnap… most már mindörökre…
WILLNe sürgess még…, vagy fogjál számadásra,
ámbár kezdettől az volt életem.
Ha tényleg itt ülsz, szemben énvelem,
s nem lázas képzelet láttat csupán,
tudod, hogy őrült rendtevő dühömben
teszek mindent, hogy végleges helyén
tudjam a világ széthullt részeit. (Csend.)
De már erőm fogy… és nem kell a rend!
A dolgok apró rendje addig űzi,
csalja tévútra és csiszolja egymást,
míg együtt hullnak mind a semmibe…
A kizökkent időt te sem tudod
helyére tolni – és én sem tudom.
Megbuktunk, Hamletem, te ott, én itt… (Csend.)
Harmincnyolc estén mégis volt hitem,
bátorságom és jó hangos szavam,
amit gondoltam erről a világról,
tréfást, gonoszt, hitványt és nagyszerűt,
széjjelkürtölni, messze és merészen,
s aki hallotta, elvitt mind belőle
egy parányit, mely nem hagyta nyugodni,
s míg emlékszik rá, gondolatra készti. (Csend.)
Felénél jár az álomittas éj,
botorság ülni élőnek s lebegni
a hajdan voltnak vén malom fölött.
Te tudd, hogy nem gyerek – királyfi vagy!
Szállj vissza, Hamlet, egyengesd utam!
Vagy várj még, várj, még nem szabad…
Még annyi mindent el kell mondanom,
ami kimondva talán testet ölt,
s az elkiáltott szép-igaz szavak
találkoznak a szálló végtelenben…
(Csend. A Szellem a fűzfa ágai közt eltűnik.)
A fényed oszlik, fűzfa ága fed,
csillag kísér az úton odafent,
még itt lebegsz s rejt már az éjszaka,
a csöndbe hull ajkad édes szava,
a világ szunnyad, új hajnalra vár,
repülj, repülj, te szép sólyommadár!
 
Függöny