Öltöző a kultúrautóban (Az Állami Déryné Színház 1951–1975 című dokumentumalbumából)
Apró koromtól primadonnának készültem, drámai színésznő lett belőlem. Szegeden Lehotay Árpád színiiskolájában tanáraim között volt Hegedüs Tibor, Abonyi Tivadar, Rajz János. Az Állami Bányász Színházba szerződtem 1949-ben, majd 1951 őszén a Faluszínház (később Déryné Színház) alapító tagja lettem. Különböző szervezeteknek – a Magyar Nők Országos Szövetségének, az ÉDOSZ-nak – lett kultúrautója, és szerződtettek színészeket. Én akkor, 1949-ben a Bányász Színházhoz szerződtem. A mai napig arra emlékszem, hogy szép volt. Nagyon sok nehézség volt, borzalmas színpadok, öltözők, a kocsik nagyon elhasznált buszok voltak, sokszor tolni is kellett őket. De ez most már nem fontos, és nem is emlékszem rá, arra emlékszem, hogy milyen szép volt azért. Kezdetben huszonegy napig vidéken voltunk, vagy szállodákban laktunk, vagy magánlakásokban, és utána három napig Pesten. Elég nehéz volt a magánéletet ehhez igazítani, sok házasság tönkrement abban az időben. Az volt ideális, ha férj és feleség együtt utaztak. Ez idillikus volt. Kezdetben a repertoáron esztrádműsorszerűség volt, a csasztuskáktól kezdve minden, kis jelenetek, később már önálló darabokat játszottunk. Egész odáig, hogy amikor ’63-ban Kossuth-díjat kaptam, akkor éppen az Antigonét játszottam (akkor már Déryné Színház néven működtünk). Ez tényleg misszió volt. Sokan beszélnek lebecsülően a Faluszínházról, pedig nincs igazuk, csodálatos volt, tényleg olyan helyekre juttattuk el az irodalmat, ahol soha még nem láttak ilyet. Odajöttek hozzánk, és megtapogattak, hogy tényleg ugyanolyan hús-vér emberek vagyunk, akik ott a színpadon mozgunk és beszélünk és ilyen szépeket mondunk, mint ők? Ez olyan megható volt, hogy ők még ilyet soha nem láttak, gyönyörű volt. Akármennyit szenvedtünk, akármilyen sok nehézségen mentünk keresztül, mindenért kárpótolt, ahogy fogadtak bennünket és ahogy szerettek bennünket.
Nemcsak választás kérdése volt ehhez a színházhoz kerülni, volt, akinek az életkörülményei folytán kellett ide szerződnie, sokan nem is bírták, és otthagyták. Az Állami Faluszínház 1951-ben jött létre, és általában a kultúrautókról kerültek oda a színészek. Maradt egypár kultúrautó, de akkor már nem olyan sok. Nagyon sok kollégámmal játszottam együtt. A Bánk bánban Kőszegi Gyulával, Fodor Terivel, ők a Vígszínházból jöttek át (akkor az Honvéd Színház volt, a Bányász Színház utóda). Sallai Kornélia, aki az emlékezetes film főszerepét, Szabónét játszotta, Jászai-díjas, Rév Erzsi, aki revüsztár volt Pesten annak idején a Royal varietében, később külföldre távozott és kinn is maradt. Ma a táncdalénekesek ugyanezt csinálják a vidéket járva, csak más műfajban. Ugyanazokra a helyekre mennek, ahova mi jártunk annak idején, most is létrejönnek kisebb társulások, akik utaznak, és vállalják ezt. Pillanatnyilag a Független Színpad 3 elnevezésű társulás produkciójában játszom, pártfogol bennünket a Tatabányai Színház, fellépünk Tatabányán, Pesten a Hermina úton, és időnként utazunk: a múltkor Szombathelyen voltunk, Csornán, több vidéki kisvárosban is megfordultunk. Ott ma is várják a színházat. Az én magánéletem sem volt zökkenőmentes, de Zana Józseffel, a Vidám Színpad művészével ma is osztozunk örömben és gondban fiunk, Zana Zoltán zenei pályájának alakulása fölött. Nagymamakoromban filmen is nagymamaszerepet alakíthattam: két évvel ezelőtt a cannes-i fesztivál közönségdíját kapta Roger Kahane francia rendező Élek és szeretlek benneteket című filmje. Filmekkel lassabban megy a tájolás, mint egykor a Faluszínházzal: ez a film még nem jutott el hozzánk.
