Gombos Katalin

Gyertyagyújtás

    Ezerkilencszázkilencvenöt végén döntöttem. Elég volt, végleg befejeztem!
    Több harsogást, gyűlölködést, önérvényesítést, szégyenkezést a szívem már nem tudott elviselni. Ötven év színpadon töltött varázslat után nyugalmasabb, csendesebb életet kívántam élni. Amire eddig nem volt időm, lehetőségem, most végiggondolhatom a keményen megdolgozott évtizedeket, elolvashatom az összegyűjtött kedves leveleket, kritikákat, rendezem a felgyülemlett fotó-, magnó- és videoanyagot, egyszóval életem vége felé most csak magammal foglalkozom. Nagyon szeretett és tisztelt pályatársaimra emlékezhetek, kiváló rendezéseikre, a nagyszerű előadásokra és alakításaikra, az akkori lelkes és hálás nézőkre, akik annyira szerették a színházat és oly hűségesek voltak. Visszamenekültem hát a múltba, bár a külvilágot nem igazán sikerült kizárnom az otthonomból.
    Ezeket a régen volt érzéseket, hangulatokat, túlfűtöttséget leírni, visszaadni lehetetlen, mint ahogy az egykor volt ifjúságot is képtelenség elmesélni, azt csak visszaálmodni lehet, hiszen nem értheti meg azt más, csak az, aki megélte, és ez így van rendjén. Hogy mégis vállalkozom e sorok megírására, azt csupán azért teszem, mert kötelességemnek érzem néhány kiválóság nevének megemlítését, akikre ennyi évtized után is oly kivételes szeretettel és hálával emlékezem. Ők valóban kiváló művészek voltak, és felejthetetlen alakításokkal örvendeztették meg a közönséget, remek színházvezetők és kitűnő pedagógusok, akik hiányára a színészeik mindenkor fájdalmasan emlékeznek sok év után is. Mindezt a még élő, koros színházbajárók igazolhatják, de hogy milyen emberek voltak ők, milyen áldozatosak és segítőkészek, erről szeretnék néhány mondatban hírt adni 1999-ben.
    Somlay Arturt említem első helyen, aki hihetetlenül nagy hatást gyakorolt rám. 1945 nyarán Hódmezővásárhelyen találkoztam vele először, és játszhattam mellette, az ő rendezésében és irányításával egy főszerepet. Várhelyi Endrével, az ifjú színigazgatónkkal – a későbbi operaénekessel – jött el az otthonunkba. Ugye nem hiszik? Én sem; most, hogy leírom, én is kétségekkel vagyok tele – valóban így történt?
    Mi, lelkes fiatalok, már ezt megelőzően, februártól játszottunk a dermesztően hideg, de csodás Fekete Sas nagytermében forró sikerrel, zsúfolt ház mellett! Az emberek élni és szórakozni akartak! Igen ám, de a szüleim engedélye csakis a tartós fa- és szénszünet idejére szólt! Ekkor végeztem a második évet a kereskedelmi iskolában. Ezt azért fontos megemlítenem, mert többen kérlelték a családomat – a város vezetői, de még az iskolánk igazgatója is –, hogy ne akadályozzanak, adjanak szabad utat a színpadhoz, mert az láthatóan jobban megy nekem, mint a könyvelés vagy a gyorsírás. De nem! Nem és nem!
    Kicsi korom óta az én játszóterem a mozi volt, szemben velünk, délután és bérlettel! Így aztán a filmművészeket kiválóan ismertem, tájékozott voltam felőlük és csodáltam őket! Amikor megláttam közeledni és mosolyogni ezt a gyönyörű embert, megmerevedtem, megnémultam, képtelen voltam felfogni, mi történik itt körülöttem – talán az udvarunkon filmvetítés van? Vagy élénk fantáziám láttatja ezt velem? De nem, mert ekkor megszólalt. És a hangja… Hát azt még ötvennégy év után sem lehet elfelejteni; mintha orgona vagy brácsa szólt volna.
    Somlay Artur színésznőkérőbe jött a szüleimhez. Az ő tiszteletet és tekintélyt sugárzó személyének már ők sem tudtak nemet mondani, de munka közben a tanulmányaimat is be kellett fejeznem. Segítettek.
    Bár megszakításokkal, de több mint egy évig élvezhettem atyai szeretetét, biztatását, igényességét, tanácsait és tanítását, a közös felkészüléseket a csodás vásárhelyi faszínházban és később Makón. Gyakran tartott délelőtti irodalmi matinét is, lélegzetelállító volt!
    A fiatalokat is bevonta a fellépésekbe, verseket választott, felkészített minket, és lehetőséget adott a szárnypróbálgatáshoz. Aki még él, ma is emlegeti, mert meghatározó élmény maradt!
    Lehotay Árpád, az akkori Szegedi Nemzeti Színház igazgatója gyakran vendégszerepelt Vásárhelyen (néha a társulatával együtt), de főleg velünk játszott és rendezett minket, kiváló darabokat állítva színpadra és hatalmas sikereket aratva. Tőle kaptam első „nagyszínházi” szerződésemet Szegedre. Akkor ez nagyon nagy dolog volt, az újságban is megjelent a hír, hogy Szegedre szerződtetett Lehotay Árpád, első naivának. Ez 1946 nyarán történt. Gyerek voltam még, tizenhét éves, de elég józan. Felmértem a helyzetet, éretlennek éreztem magam, és nem jelentem meg az őszi társulati ülésen, pedig még üzent is, hogy számít rám. Más utat választottam: az országjárást. A fél országot végigjátszottam, amíg a fővárosba megérkeztem, de Lehotay Árpád felkérése boldoggá tett és önbizalmat adott! Szeretettel és tisztelettel gondolok rá.
    1950-ben kerültem a fővárosba, és 1951-ben találkozhattam a csodával, Apáthy Imrével. Aki nem dolgozott vele, elképzelni sem tudja, milyen az igazi színházi szakember. Színésznek, rendezőnek, pedagógusnak, ha kellett, dramaturgnak, színház- és társulat-összetartónak, hangulatirányítónak és nagyon nehéz időkben felelős embernek is példamutató volt! Bármilyen jelzőt használok, csak gyengítem az ő értékeit. Öt évig lehettem az ő védőszárnyai alatt, ekkor közbeszólt a politika, na meg az irigység. A színház túlzottan sikeres volt, hát változtattak rajta. Apáthy Imrének mennie kellett a Nemzeti Színházhoz színész-rendezőnek, s ez dráma volt mindannyiunk számára. Időpont: 1956. nyár eleje.
    Ez alatt az öt év alatt férjhez mentem, két gyereket világra hoztam, a harmadik babát várva csaknem elmentem a kicsi után, a színháznak nem csekély nehézséget okozva a váratlan beugrásokkal, de hozzám soha egy számonkérő vagy feddő szava nem volt Apáthy Imrének, csupán féltett! Aggódott az egészségemért és aggódott a pályámért: mi lesz így velem színészileg? Jobbnál jobb szerepeket játszottam, mindig színpadon voltam – babavárás alatt is és nyomban utána is –, gyakran játszottunk napi két előadást, délelőttönként az új bemutatóra készültünk. Vendégrendezőként Várkonyi Zoltán varázsolta el a társulatot, na meg az akkor induló fiatal tehetség, Vámos László.
    Pazar időszakot éltünk a színházon belül, a falak sok mindentől megóvtak minket. Két színházunk volt és egy nagy társulat. A Petőfi Színház és a Jókai Színház hihetetlen nagy sikerrel és állandó telt házzal játszott, leállt a forgalom az utcákon, amikor a gyerekek vonultak a délutáni előadásokra, együtt a mozgássérült, tolókocsis, beteg gyerekekkel, mert Apáthy Imrének mindenre kiterjedt a figyelme! Talán hihetetlen, hogy ennyi munka mellett még arra is futotta az erejéből, hogy színházon belül megszervezze a főiskolai diploma megszerzését.
    1951-től kiváló művésztanárok vezetésével, irányításával a nagyon szigorú vizsgákkal és előadásokkal ugyan megszenvedtünk, de 1954-ben megszereztük a Színház- és Filmművészeti Főiskola diplomáját, mert kötelező volt, ezt senkinek nem engedte el, ő tudta, miért! A Jóisten áldja meg az emlékét! A vizsgabizottság elnöke Gellért Endre volt; beszéd- és mesterségtanár: Básti Lajos, irodalom- és művészettörténet-tanár: Hegedűs Géza, és persze sokan mások! A Színház- és Filmművészeti Főiskola képviseletében Nagy Adorján, a Népművelési Minisztérium képviseletében Katona Ferenc volt jelen a nyilvános vizsgákon. Mert minden, az oktatás is, színházon belül történt! A mi érdekünkben, hogy ne sétálgassuk el a drága időt. Az ő keze alatt nem kallódott el senki, de nem is unatkozott! Már sok hihetetlen dolgot említettem, de most jön az igazi. A kiemelkedő teljesítményt nyújtó színésztől négyszemközt megkérdezte, mit szeretne: kitüntetést vagy a következő darabban a főszerepet, mert csak az egyiket kaphatja meg, így lenne igazságos, és ez így nem okozna a társulaton belül irigykedést, feszültséget! Fontosnak tartotta, hogy mindenki elégedett legyen. Hát ilyen nincs, gondoltam akkor elbűvölve, és milyen jól gondoltam: nem is lett! Soha többé! Az Apáthy Imréhez hasonló ember kincsnek tekinthető, egyszeri, megismételhetetlen csodának, művészként, rendezőként, emberként! Akinek minden szava, minden tette a közösséget szolgálta, igazságosan, tisztességesen, erkölcsösen!
    1957 őszén a Fővárosi Operettszínház tagja lettem. A Blaha Lujza Kamaraszínházban játszottam, ahol 1957. október 23-án gyertyát gyújtottam az öltözőmben, és egy csokor virágot helyeztem az asztalra. Többen figyelmeztettek, hogy ne tegyem, ebből bajom lesz, tüntessem el, amíg lehet, de nem tettem! A feljelentés nem maradt el. Először csak a színház pártirodáján foglalkoztak az ügyemmel, nagyon barátian, humánusan igyekeztek megoldást találni, és húzták az időt. Nem így a névtelen feljelentő! Ő nem nyugodott bele a botrány nélküli megoldásba. A kerületi pártszervezethez fordult azonnali intézkedésért. Behívattak, noha soha nem voltam párttag, felelősségre vontak, fenyegettek, én nyugodtan közöltem, hogy nem egy, hanem két gyertyát vásároltam és két csokor virágot, a másikat a Rókus kápolnánál tettem le, emlékezve az elhunytakra. Ez már sok volt! A hetek múltak. Eközben megjelent rólam egy címlapfotó a Színházi Lap ünnepi számában, ahol gyertyát gyújtok a karácsonyfán 1957-ben. Ez volt aztán a megbocsáthatatlan nagy bűn! A lap főszerkesztőjének azonnali hatállyal felmondtak, a fotóművésznek ugyancsak, én pedig… Mit is mondhatnék magamról?
    Talán annyit, hogy többszöri felszólítás után, 1958 januárjában kilakoltatás előtt álltunk. A felszólítás dörgedelmes volt és végleges. Már nem volt mit eladnunk vagy zálogba tennünk, kölcsönt senkitől sem kérhettünk, hiszen még a reménye sem volt meg annak, hogy belátható időn belül vissza tudjuk fizetni. Ekkor Fényes Szabolcs volt a színház igazgatója. Üzent, hogy beszélni szeretne mindkettőnkkel. Nem kevesebbet mondott, mint hogy feleségével, Csikós Rózsikával segíteni szeretnének, de ők csak anyagilag tudnak mellénk állni; kérték, fogadjuk el a felkínált összeget, és majd részletekben visszaadjuk, ráér! Nem volt módunk tiltakozni, az utolsó pillanatban jött a segítség, és főleg önként, még elismervényt sem fogadtak el! Tízezer forint akkor hatalmas pénz volt! Egy kiszolgáltatott családnak ilyen nemes gesztust megköszönni egy élet is kevés!
    1958 tavaszán már a minisztériumban volt a gyertyagyújtási ügyem, ott került napirendre egy országos színházigazgatói értekezleten. A következőket egy jelen levő ismerősöm mesélte el, titoktartásomat kérve. A botrány hatalmas hullámokat kavart, mert ekkorra már úgy elmérgesedett a helyzet, hogy nehéz volt féken tartani az indulatokat. Major Tamás ingerülten jelentette ki, hogy ellenséges, impertinens magatartásom miatt nemcsak a színházat kell elhagynom, de nagy-Budapest területén sem maradhatok! A vita után Aczél György szavazásra tette fel a jövőmet! Ekkor Ladányi Ferenc – akit akkor neveztek ki a Madách Színház igazgatójának – jelezte, hogy amennyiben ez lehetséges, ő szerződtet engem. Újabb vita, tiltakozás! Ladányi Ferenc azt mondta, hogy ő vállalja a felelősséget értem emberileg, művészileg, politikailag!
    Mikor Major Tamás tovább tiltakozott, Aczél György csendet kért, majd bejelentette döntését. Tekintettel arra, hogy Ladányi elvtárs vállalja a felelősséget, a Madách Színházhoz szerződtetheti! „Önök pedig jegyezzék meg, uraim, ha büntetés alatt van az egyik fél, érzi azt a másik is!” Ezzel a vitát lezárta. (A férjem, Sinkovits Imre ekkor már büntetés alatt állt!)
    Ladányi Ferencnek mit köszönhetek? A családi életemet, a megélhetésemet és hogy gondja volt rám! Azzal, hogy felelősséget vállalt értem és leszerződtetett – ami abban az időben nem volt veszélytelen dolog! –, nem szakítottak el aprócska gyermekeimtől, együtt maradhattunk a férjemmel, és ha a Jóisten is úgy akarja, sok nehézséget és buktatót átvészelve 2001-ben ötvenéves házassági évfordulónkat ünnepelhetjük. Mint színésznő boldog, tartalmas harminchárom évet töltöttem el a Madách Színházban, ahová 1958-ban szerződtetett.
    Sajnos Ladányi Ferenc nem lehetett hosszú életű! Megkívánták és el is vették tőle a színház igazgatói állását. Ezt a megalázó vádaskodást, a felmentést az idegrendszere és igazságérzete nem viselte el, halálosan beteg lett. Ötvenöt évet és három hónapot élt.
    Drága Apáthy Imrének még ennyi sem adatott! A Petőfi és a Jókai Színház éléről való kényszerű távozás nem maradt következmény nélküli! Fiatalon, ötvenegy évesen halálos kór vitte el, megfosztva a reménytől is minket, tanítványait, hogy valaha újra találkozhatunk vele.
    És hogyan fejezte be az életét Somlay Artur, ez a csodás művész és remek ember? Itthagyva családját, Emilit, a kislányát, akit annyira szeretett, a politika meg a szégyen öngyilkosságra kényszerítette! Nem bírta elviselni, hogy – bár mindent elkövetett – kitelepített barátain és kollégáin képtelen volt segíteni. Halálával kívánt tiltakozni! Hatvannyolc éves korában, saját kezűleg vetett véget életének 1951. november 10-én.
    Szükségét éreztem, hogy a kétezredik esztendőhöz közeledve emlékeztessem önöket ezen kiváló emberekre, művészekre és nem mindennapi tisztességükre. Gyermekkoromban azt tanultam áldott emlékű szüleimtől, hogy mindenki addig él, amíg emlékeznek rá! Kérem szépen a kedves olvasót, ne feledkezzenek meg róluk!