Földes Anna

Örkény István szerencséje

Jegyzetek a túlélés titkáról

    Leghitelesebben két-két évszámmal érzékeltethető a legnagyobb magyar drámaírók tragédiája. A főmű megszületésétől az ősbemutatóig eltelt idő az egyik adalék; a pályázattól a színpadig tartó tizennégy esztendő a Bánk bán történetében; huszonhárom év – és Paulay Ede bátorsága – kellett azután Az ember tragédiája színpadi feltámadásához; míg Csongornak és Tündének majd fél évszázadot kellett várakoznia a színházi bemutatkozásra. Nem lelkesítőbb a második számsor sem. Katona Józsefet, amikor a taps felcsattant, még „csak” három éve temették, míg Madách majd két évtizeden át sóvároghatta egykori színészként az Elysiumi mezőkön a késedelmes premiert. Vörösmarty, szegény, megint csak szomorú csúcstartó, hiszen az ő könyvdrámának bélyegzett, azóta száz alakban feltámadt drámai költeménye csak huszonnégy évvel szerzőjének halála után kapott színpadot.
    Ebben a sorban a XX. század mellőzöttjei sem jártak sokkal jobban: a vitathatatlanul jelentős, súlyos szavú magyar tehetségek előtt nem, vagy csak nagy nehezen, szomorú tehetségrontó kompromisszumok árán nyíltak meg Thália hazai csarnokai. Füst Milán ebből a szempontból is szinte kivételesnek mondható. Mert bár színpadi művei közül csak a remekműgyanús Boldogtalanok bemutatására akadt 1923-ban vállalkozó, de a költő legalább élete alkonyán – a hatvanas években – még megélhette más darabjai (köztük a IV. Henrik) boldogító sikerét is.
    Ehhez a tragikus örökséghez képest az a kezdeti mellőzés, halogatás, betiltás, hivatali hercehurca és dramaturgiai beavatkozás, amivel Örkényt keserítette Thália, már-már szerencsének mondható. Hiszen neki férfikora delén – a korai halála előtti, agyondolgozott, kétszeres termékenységű évtizedben – megadatott, amitől elődeit annyiszor megfosztotta a sors: a beteljesülést jelentő hazai és külföldi siker. Amikor 1967. február 24-én boldog félszegséggel meghajolt a Thália Színház színpadán, még maga sem sejthette: a Tóték ősbemutatóján új színházi időszámításunk kezdetét ünnepelte a közönség. S bár a Pisti a vérzivatarban premierjének örömére 1979-ben árnyékot vetett a darab bemutatását kiharcoló rendező, Várkonyi Zoltán súlyos betegsége, azóta tudjuk: Örkény életének beteljesülése és búcsújának kezdete volt a diadal.
    Szerencsésnek lenni a sorsüldözöttek és örök panaszkodók hazájában máig gyanús erény. Márpedig Örkény, aki bevallottan jól érezte magát szeretett „időbeli hazájában”, a XX. század vérzivataros évtizedeiben, minden kínálkozó alkalommal a szerencse fiának mondta magát. Például azért, mert „nem az elmaradás szánalmas szituációjában” kellett vitaindítót tartania az író és a színház témakörében rendezett nemzetközi fórumon, hanem a „magyar dráma történetének első fellendülési korszakáról adhatott számot”, olyan periódusban, amikor már „véget ért a magányos remekművek és az alacsony statisztikai átlag korszaka, a magyar drámairodalom felzárkózott a líra és a próza mellé, és élő organizmusként működik” (Az író és a színház, Előadás az ITI évi budapesti ülésszakán, 1976 decemberében).
    De persze e kollektív szerencsét megelőzően egyénileg is volt miért köszönetet mondania Fortunának. Jómódú, kulturált családba születni, nyelveket, szakmát, szabadságot időben kapni, Londonba, Párizsba közvetlenül a világégés előtt nem emigránsként, hanem turistakofferrel eljutni, a voronyezsi áttörést a hómezőkön viszonylagos egészségben túlélni – tagadhatatlanul a sors ajándéka. Az istenek kivételes kegyelme, hogy szűkebb családjából mindenki túlélte a vérzivatart. Szerb Antalnak a pályakezdő prózaírót biztató lektori véleménye, a Szép Szó szerkesztőségében József Attila kitüntető érdeklődése – ehhez képest már csak kényeztető ráadás.
    Az viszont már kiérdemelt szerencse, saját lelkierejének bizonysága, hogy a közelről megismert háborút a „sűrített lét”, a fizikai-lelki megpróbáltatásoktól sem mentes hadifogságot Örkény az emberismeret iskolájaként abszolválja. Az illúziók boldog, ígéretes korszakát, a forradalom lélegzetnyi megkönnyebbülését követő, nehéz éveket talán humorban oldott életbölcsessége szépíthette meg, és az, hogy az önmagába fordulás eszmélést és megtisztulást érlelő folyamatáról is felismeri: mindez – előbb vagy utóbb, ha megéli és megéri – íróként a javára válhat. Tény, hogy ezekben a vészterhes, kevésszavú években válik Örkény grammatikájának alapjává a kérdő mondat. Ekkoriban tanul meg szembenézni ellenségein kívül saját múltjával is. 1956 után, a Parnasszusról kitiltva, a gyógyszergyárban, áruismertető szövegeket körmölő álruhás zseniként úgy érzi: a létező szocializmus ellentmondásainak átgondolása révén végre közelebb kerülhetett önmagához is. És amikor eközben és ezek után egzisztenciális és anyagi gondok gyötrik, megismerkedik Radnóti Zsuzsával, aki szerelme, társa és dramaturgja is lesz élete hátralevő részében.
    Ennyi szerencse után az sem lett volna csoda, ha író hőséhez hasonlóan egyszer-egyszer ő maga is megpróbál a vízen járni…
    De szerencsés volt Örkény István azért is, mert öngyötrő, folyamatos gyönyörűséggel végzett munkája, kanyargós írói pályája során csak annyi gáncs és sérelem érte, amennyire alkotói szuverenitásának megőrzéséhez okvetlen szüksége volt. Első drámájának, a fogságból hazajuttatott, színpadra szánt és elfogadott Voronyezsnek politikai indíttatású elutasítása, bár fájdalmas, de viszonylag könnyen felejthető sérelem volt. Molnár Gál Péter szerint az író „valójában sokat köszönhet e balsikerű indításnak. Megóvta a pályakezdő sikerektől. Megóvta az első irodában elakadó kudarc és az azt követő félsikerek, hogy olajozottan gördülő színpadi szerzővé váljon, akinek lassanként megkopik a használatban a tüze és szellemi izgalma, hogy előbb-utóbb beleragadjon egy idejét túlélt dramaturgia gyakorlatába” (Molnár Gál Péter: Örkény, a drámaíró, Kortárs, 1972/4).
    Valóban, ezt követő, a szocialista realizmussal flörtölő színpadi művei mintha nem is ugyanannak az eredeti látásmóddal és fantáziával színre lépő (hajdani) novellistának, a megtapasztalt valóságról érzékletesen számot adó szociográfus riporternek a műhelyéből kerültek volna ki. A Zichy-palota 1949-ben légvárnak épült és az is maradt; társszerzőjével, Gyárfás Miklóssal ketten együtt sem tudták zsebkendőjük négy sarkában elhordani a valóság ábrázolásának útjában álló, bénító szempontok hegyét. Ezek után a színpad iparosának megélhetést biztosító státusa még kevésbé csábította Örkény Istvánt. (Megélhetésének biztosítására szerencsére mindig ott volt a tiszta lelkiismerettel vállalható fordítás, a fél kézzel végezhető dramaturgiai rutinmunka, az átdolgozás.)
    De különös módon, javára vált Örkénynek az is, hagy nem sikerült (igazán) az sem, amire a kezdetektől vágyott: nem lett belőle nagylélegzetű, átfogó regények írója. Őrzőangyala, írói alkata és az illúziók korában is pislákoló realitásérzéke óvták meg attól, hogy hamis premisszák alapján alakítsa ki a megszületése pillanatában már elavult, a későbbiekben szemére vethető, érvénytelen szintézist.
    Harmadik pályakezdése idején Örkény már túl volt az ötvenen. Akkor viszont már igazán csőstül érte a szerencse…
    Akár el is hihetjük azt a legendát, amivel ő maga kérkedett: hogy egy szerencsés éjszakán megálmodta a Tóték történetét. („Minden balsikeremért azzal vigasztalom magam, hogy legalább álmaimban zseniális író vagyok.”) A legendán túl az igazság: a kiszolgáltatottak tragikomédiája azt igazolta, hogy Örkényben ébren is megvolt az a zsenialitás, ami képessé tette arra, hogy a háború hátországában játszódó, reális történetben megtalálja a fogalomzavarral küzdő korunkra jellemző, irracionális ellentéteket, a hatalmi konfliktusok megélt valóságának abszurditását. Élete szerencséjeként említi Örkény Kazimir Károllyal való találkozását is: a Thália igazgató főrendezője követelte ki tőle, hogy a rosszkor lázadó Sziszifusz nagy feltűnést keltő kisregényéből megírja azt a darabot, ami azután megkóstoltatta vele nemcsak a sikert, de még sokkal inkább a drámaírás örömét.
    Örök és pedagógiai okokból a kelleténél többször is elismételt igazság, hogy az élet (egyszer) majd mindenkinek megadja a boldogulás vagy a boldogság, az érvényesülés vagy az önmegvalósítás lehetőségét, de az embereknek csak egy része – töredéke – képes ezzel élni. Örkény Istvánnak istenáldotta tehetsége volt ahhoz, hogy még az elmulasztott lehetőségeket is képes legyen a maga, illetve életműve javára fordítani. Az a tény, hogy Sötét galamb című, koncepciójában eredeti, megoldásában sematikus színjátéka a mellőztetés periódusában született és elkészültekor nem kerülhetett színpadra, megint csak megóvta őt a közepes teljesítmény tehetséglankasztó következményeitől.
    A történeteknek az irodalom- és színháztörténetben sincs ellenpróbája. Nem állítható teljes bizonyossággal, hogy ha a filmre szánt Macskajáték rögtön zöld utat és celluloidszalagot kap, soha nem születik meg – de biztosan másként ölt drámai testet Örkény legnagyobb hazai és külföldi visszhangot kiváltó sikerkomédiája. Esetleg az marad, aminek most feltételes módban neveztem: konvencionális sikerkomédia. Mert nem rakódnak a drámában egymásra a különböző érzelmi, gondolati rétegek, nem sűríti bele az író a bevált háromszöghistóriába az öregség drámáján túl az emberi létezés súlyosabb kérdéseit. De ez lehetett Örkény színpadi szerzői pályafutása során az egyik legnagyobb szerencse. Mert a Macskajáték szerzőjeként szerezhetett külföldi kapcsolatokat és utakat, tisztes honoráriumot; miközben az értők mindvégig erősgették: Fortuna megint nem vakon kilőtt nyilával találta őt el. Hiszen írói sikere éppen abban különbözött a bulvár- és Broadway-sikerek talmi fényétől, hogy komédiájában jelen van, megérint a tragédia, és az író módot ad, sőt rákényszerít az élet értelmének átgondolására is.
    Mellesleg ez a darab az, ahol az írónak a sikerben osztoznia kellett a mindenkori Orbánnéval. De ez sem volt akarata ellen való. Éppen ellenkezőleg, színpadi szerzőként Örkény mindig is vállalta, hogy nemcsak saját mondatainak hódítja meg a színpadot, hanem teret, helyet hagy a szövegét tolmácsoló színésznek is. Élete nagy találkozásainak sorába így került be Radnóti Zsuzsa, Kazimir Károly, Várkonyi Zoltán neve után rögtön Latinovits Zoltáné, Hegedüs Ágnesé, Sulyok Máriáé, Gobbi Hildáé és Garas Dezsőé is. (A sor persze tetszés szerint folytatható, bővíthető. A rendezők közül például Tovsztonogov és Zelda Fitzgerald, a színészek közül Elisabeth Bergner és Helen Burns nevével. De idetartozik az is, hogy Bodnár Erika emlékeinkben, tudatunkban máig az eszményi Egérke, és Kaszab Annát Szolnokon Cs. Bruckner Adelaide-ként temették.)
    Ma már szentségtörés nélkül minősíthető szerencsének az a szakmai és személyes tortúra, amit kortársként aggodalommal, dühvel éltünk meg – mindaz, ami a Pisti a vérzivatarban bemutatása előtt a kulisszák mögött és mégis nyilvánosan történt. Hogy kellett megtanulni nemcsak Örkénynek, de a darab bemutathatóságáért taktikus oroszlánként harcoló Várkonyi Zoltánnak is hol borotvaélen, hol gúzsba kötve táncolni, valódi és látszat-kompromisszumokkal, húzással, dramaturgiai fortéllyal „kidriblizni” a bemutatót. Azt, hogy problematikus remekműről, történelmi tablóját tekintve korunk Ember tragédiájáról van szó, akkor is tudtuk. De az a lényeges gondolat, hogy Örkény korát és kortársait jóval megelőzve, az identitásválsággal küzdő modern ember tragikomédiáját írta meg a Pistiben, csak később érlelődött meg a színházi közvéleményben.
    Sokáig biztosak voltunk benne, hogy a Pisti csak a mi (magyar) drámánk; azoké, akik félszavakból értik egymást, akik megéltük, közelről ismerjük a színpadon felidézett történelmi kataklizmákat, elkövettük és megszenvedtük a kortársak bűneit. Ma már sejtjük, aminek bizonyítására nem sok lehetőség adatott – hogy a vérzivatar nem csak a mi külön bejáratú végzetünk. A nyolcvanas években látott felújítások alkalmával – nem utolsósorban Babarczy László kaposvári előadásán – egyre megnyugtatóbbá és egyre nyugtalanítóbbá vált, hogy az a Pisti, aki tízmilliónk helyett hal meg százszor is a történelem vérzivatarában és mindig képes volt, sőt lesz is újra feltámadni, nem történelmi és nem is csak magyar kisember. Mácsai Pál már a kilencvenes évek elején merte a Pisti rendezőjeként kimondani azt az akkor még bizarrnak vélt igazságot, hogy a Pisti a rendszerváltás drámája (is). Érvként azt hozta fel, amire korábban már utaltam: hogy a mi népünk mindig meg tudott halni és mindig fel tudott támadni, de a tisztítótűzből csak az képes sértetlenül kijönni, főnixként feltámadni, aki nem csalja önmagát, aki nem tagadja le közös árulásainkat.
    Örkény sorsának utolsó ajándéka volt a legkegyetlenebb; de ennek – a halál beálltáig tartó megfeszített munkának és lelkierőnek – köszönhető, hogy nagybetegen még pontot tehetett a Forgatókönyv végére is. Kritikusként akkor is, azóta is találgattuk, vitattuk, vajon hogyan kristályosodott volna ki az Örkénytől elvárható tisztasággal a mű dramaturgiai szerkezete, ha az élet még ad az írónak néhány hetet, hónapot. De meritumát tekintve ez csak játék, bizonytalan hipotézis. A valóság – a dramaturgiai, szerkezeti hibák ellenére is – a maradandó mű, amelynek írója elsők között néz a tőle telhető tárgyilagossággal szembe a történelmi cirkuszban cselekvő szerepet vállaló ember, a kommunista tragédiájával. Nemcsak a koncepciós perek lassanként már kanonizált témáját, történetét és az abban rejlő katartikus hatást aknázza ki, de a korábbi, általában leegyszerűsített szereposztásokkal szemben Örkény felmutatja a sorsok paradoxonát. Az erkölcsi jó és az erkölcsi rossz kategorikus szembesítésén túl eljut a közös világnézet talaján álló, egy hitben nőtt vádlottak és vádlók felcserélhetőségéhez. Az egyéni kálváriák részvétteljes ábrázolásától az eszme és a rendszer alkotó kritikájáig, a korrekciótól a revízióig, a fanatizmustól a józanságig.
    De a legnagyobb szerencse, ami kortárs írót érhet, az az idejében kodifikált halhatatlanság. Örkény utóélete már halála pillanatában megkezdődött. Nem szavakból font koszorúkkal – bár ezekből is összeállt egy kötetnyi, monográfiaelőlegként funkcionáló gondolat-cserép –, hanem a nagyközönséget megillető örökség felhasználásával. Örkény esetében – egészen köznapi módon egy, a halála hetében bemutatott egypercesekből szerkesztett tévéműsorral. Az elsővel, amit már egy klasszikus életművéből mutattak be. Örkény soha nem volt, nem is lett kultusz-figura. Egyszerűen megmaradt életünk részének, és velünk van kötetről kötetre, premierről premierre a hétköznapokban is.
    A pálya paradoxona, hogy Örkény, aki az írót – és önmagát – olyan kéményseprőhöz hasonlította, aki minden este aggódva, kételkedve gondol arra, hogy vajon tud-e még másnap kéményt seperni, életművével folyamatosan bizonyítja, hogy még ma is mindenkinél tisztábbra söpri a kéményt, és az irodalom azóta már mesterré lett inasai – Spiró Györgytől Nádas Péterig – mind tőle (is) tanultak a seprővel bánni.
    És talán érdemes megemlíteni azt is, hogy tragédiák évadján, amikor a kisemberek a pesszimistát jól értesült optimistának, az optimistát információhiányban szenvedő pesszimistának vélik, az emberiség úttévesztéseinek és öngyilkosságainak korában időszerű maradt Örkénynek még az optimizmusa is. Amely soha nem derűlátó jóslatokhoz, rózsaszín ábrándokhoz, Kánaánt ígérő jóslatokhoz kötődött; hanem abból a mély meggyőződésből fakadt, hogy még a legreménytelenebb helyzetben is van némi remény. Erről szól a Tóték hátborzongató happy end-je, amely az igazságtétel pillanatában azt sugallja, hogy a tűrésnek is, a zsarnokságnak is van végpontja. És ezt teszi közhírré a Pisti epilógusa is, amelyben az atomhalál után is feltámad és vállalkozik, egérirtást vállal doktor Varsányiné. Örkény optimizmusát egy világ választja el a korabeli kötelező, pártos derűlátástól: az ő bizakodása nem tézisekből, hanem az egyén szabad választási és döntési jogából táplálkozik. Hősei valójában nem is a jó és a rossz, a jó és a jobb között választhatnak, hanem a tétlenség és a tett, az árulás és a szolidaritás alternatívái között kell megtalálniuk a maguk útját. Mert a történelem statisztáiból csak így válhatnak annak szereplőivé, megvalósítóivá. Úgy, hogy ezenközben – gyürkőzve, küzdve, el-elbukva és újra eszmélve – önmegvalósító egyénekké is válnak. Nem feltétlenül csak a rákkutatók laboratóriumában, esetleg Léta és a Csatárka utca, a tejcsarnok és a művelődési ház négyszögében, mint Orbánné – a hétköznapok legteherbíróbb kariatidája.
    Tartok tőle, hogy ha Örkény 87 évesen – csillogó szellemét, kritikáját és iróniáját megőrizve – köztünk lenne, nem mindig örülne egy-egy leleplező gúnyrajza, epés megjegyzése, riasztó példázata (az évek távlatában alakot, tartalmat és tendenciát váltó, de alapjában változatlan) időszerűségének. Bosszankodna, amiért a hasra esett valóság elemei azóta még inkább szilánkokra hasadtak, a bürokrácia malmai pedig sokszor már csak forognak, anélkül, hogy őrölnének. Dühítené, milyen gyenge lábakon áll, mennyire sérülékeny ez a mi demokráciánk. S hogy változatlanul hiánycikk az önismeret, nem szólva az önbírálatról és az öniróniáról! Idegesítené, hogy hány Fóris-jellemű pilóta vezet ma is, örökös pöffök közepette repülőgépet. És hogy a Bokorok vasutas nemzetségének még élő tagjai továbbra is hiába hangoztatják nagy komolyan, hogy készen állnak a katasztrófák elhárítására, amikor az előforduló hibákon is képtelenek úrrá lenni. A realitásérzék morzsáival sem rendelkező Kulcskeresők, a nagy ügyet sehogy, vagy rosszul szolgáló Vérrokonok között Örkény ma sem panaszkodna témahiányról.
    Nekünk azonban a meglévő örökséggel kell sáfárkodnunk. S mivel tények, adatok, példány- és nézőszámok bizonyítják, hogy Örkény életművét kivételesen nem kell visszaperelnünk a feledéstől, őt magát nem kell magunk közé csalni a piedesztálról, inkább csak azon érdemes elmélkedni, hogyan lehetne ezt az örökséget minél több néző, olvasó javára kamatoztatni.
    Ezen töprengve született meg bennem két Örkény-ciklus félig játékos, félig komoly, programként is felfogható gondolata. Ezt szeretném megosztani mindazokkal, akik létrehozhatják és nézőként hasznát láthatják. Az első ciklus az álmok világába tartozik. De azért elképzelem magunknak azt a leginkább képek, hang- és tévéfelvételek, dokumentumok alapján rekonstruálható drámaciklust, amelyben Latinovits az Őrnagy, Sulyok Mária Orbánné, Gobbi Hilda pedig a Pisti Rizije… Tanulmányi kirándulás keretében elzarándokolhatnánk még Washingtonba is, az Arena Stage-re, hogy lemérhessük, hogyan boldogult és hatott Pisti az Óceánon túl. Azután interjút készíthetnénk az akkori Leningrádban, miért érezték a Tótéknak tapsoló színházi szakemberek és diákok együtt és egyszerre, hogy Örkény talán betölti az őket akkor nyomasztó szellemi űrt, mert darabja a létező szocializmusban, de főként az ő számukra a nyugati abszurd és a keleti társadalomkritika ötvözetét jelenti. Várkonyi Zoltán túlvilági nyilatkozatában ebből a rendkívüli, képzeletbeli alkalomból talán elárulná, hogy sikerült Aczél Györgyöt rávennie, hogy mégiscsak engedélyezze a Pisti bemutatóját…
    Persze tartok tőle, hogy Örkény megmosolyogná ezt a megvalósíthatatlan programot, amelynek plakátjai is legfeljebb Utópiában elképzelhetők. De éppen ezért szervezhetnénk ehelyett egy valódi, megvalósítható és bemutatható Örkény-ciklust is. Amelyik, mondjuk Mácsai Pál sok éve műsoron lévő, portré értékű, alkalmi és mégis maradandóságot érdemlő estjével kezdődne (Azt meséld el, Pista), és egy, a második világháborút csak történelemkönyvből ismerő nemzedék számára is teljes értékű Tótékkal folytatódna. Lehet, hogy a Macskajáték, amelynek századik hazai verzióját Berényi Gábor állította színpadra még 1985-ben – ismeretsége okán –, ezúttal kimaradna a ciklusból. De az is elképzelhető, hogy a komédia közönségvonzó humorában és a majdnem szükségszerűen megszülető színészi remeklésekben bízva kiemelt előadásszámban játszanák. Kihagyhatatlan viszont a magyar színház Örkénnyel szembeni legsúlyosabb adóssága, a Vérrokonok. Ami az ősbemutató idején még túlságosan elvont és stílusidegen lehetett a Vígszínház társulatának és a Pesti Színház közönségének, az az ezredvégen, elvontabb játéktérben, abszurdabb közelítésben végre kifuthatja igazi formáját. Azután megjelenhetne százegyedszer is Pisti – valószínűleg az eredeti, egypistis változatban –, a sokadik feltámadás után is kétségek között, örök válaszúton. A cikluszáró Forgatókönyv előadásban pedig – idézetként, Paál István veszprémi rendezésére emlékezve – újra felállíthatnánk a színpadon a nála látott, félelmetes tükröket, amelyek segítségével – Örkénynek hála – megint csak szembenézhetnénk – önmagunkkal.
    És ha ezzel a képzelt, óhajtott, tervekből és találgatásokból szerkesztett, de némi szellemi-anyagi ráfordítással igenis megvalósítható Örkény-ciklussal hűségesek akarunk lenni az ő szelleméhez – avagy a magunk örömére öregbíteni kívánnánk legkedvesebb kortárs drámaírónk színpadi szerencséjét –, nem várjuk meg Örkény centenáriumát.