Örkény István

Várakozók

    A hatos pavilon a gyermeksebészet. Már sötétülni kezd a délután, de a kórtermekben még nem gyújtottak villanyt, csak az első emeleten világít a műtő óriási üvegablaka. Fénye kékesfehér és olyan éles, mint a mozivászoné, amikor elszakad a film.
    A klinikakertben nem jár senki. Kihaltak az utak, üresek a pihenőpadok, csak a hatos pavilon bejárata előtt őrködik egy férfi. Nagyokat szív a cigarettáján, és minden szippantás után felnéz a műtő ablakára.
    Ekkor a pavilon kapuján kilép egy asszony. Gyerekkocsit húz maga után, legördíti a lépcsőn, odahúzza a férfi mellé, a vállára dől. A gyerekkocsi üres. Az asszony sír.
    Mindketten az ablakot bámulják. Arcuk sápadt a műtőből kivetülő hideg kvarcfénytől. Az asszony arcán lecsurognak a könnyek, belefolynak a szájába. Egyszer odanyúl, hogy felitassa, de félúton megáll a keze.
    – Jaj, Sándor – sír föl erejevesztetten.
    – Ne sírj hát – mondja rekedten a férfi.
    A cigaretta a körmére égett. Leejti. Bámulják a műtőablakot. Csönd van. A kert fái már elleveledztek, csak nagy ritkán fordul le az ágról egy ottfelejtett, zörgősen száraz levél, keringve aláereszkedik, és halk nesszel helyet foglal társai között. Kerek avarszőnyeg veszi körül a fák törzsét, mint ledobott szoknyája a vetkőző nőt. A műtőablakban nem mutatkozik senki, egy átfutó árnyék sem vetül rá, de ahogy fogy a fénye a délutánnak, úgy erősödik az onnan kisütő világosság. A férfi meg az asszony nézi és vár.

Húsz évvel ezelőtt, 1979. június 24-én halt meg Örkény István. A hagyatékából származó fenti írás a dátum feltüntetése nélküli kézirat. Keletkezési ideje: feltehetően az ötvenes évek második fele, illetve a hatvanas évek első fele. Radnóti Zsuzsa, az író özvegye, aki a kéziratot közlésre rendelkezésünkre bocsátotta, úgy tudja, ez az írás még sehol nem jelent meg.