Az első világháború és a trianoni békediktátum után nyolc esztendővel születtem. Vas megyei szülők gyermekeként Kispesten, a „néhai” Damjanich utca 8. alatti családi kisvendéglőben. A stremi vízimolnár lánya, Göndöcs Terézia és a körmendi kéményseprőmester fia, Sinkovits Jenő főpincér elsőszülött fiúgyermekeként. Mivel a famíliában is első fiúunoka voltam, az örömteli bemutatásra kétéves koromban vitt édesanyám vízimolnár Göndöcs Lajos nagyapámhoz Strembe, igaz, már útlevéllel, tekintve, hogy az most is Burgenlandhoz tartozik. Íme első találkozásom a történelemmel! Ettől kezdve folyamatosan vettem részt magyar történelemórákon szüleim s nagyszüleim térdén lovagolva. Így tudtam meg, hogy a trianoni „békekötés” után, az osztrákok bevonulásakor Göndöcs nagyapám néhány hétig a güssingi (Németújvár) börtön lakója volt, mert nem tudott beletörődni az országvesztésbe, és ennek hangot is adott a malomban, ahová ugyebár mindenféle népek jártak őrletni. Itt jegyzem meg, hogy még a múlt század utolsó éveiben került szülőfalujából, a Zala megyei Pósváról mint vándor mesterlegény Strembe főmolnárnak, majd ő lett a tulajdonos. Felesége, Posch Teréz hét gyermeknek adott életet. (Fura fintora az életnek, hogy mindez húsz esztendővel később megismétlődött vejével, Kapuy Jóska bátyámmal az „Anschluss”, Ausztria náci megszállása után. Csak ő valamivel hosszabb ideig volt a grüssingi várbörtön náci fogdájának lakója.)
Göndöcs József, édesanyám legidősebb bátyja hasonló keserűségtől s a húszas évek gazdasági válságától indíttatva még távolabb került az anyaországtól. Stremből Fiumén keresztül mint hajórakodó munkás kivándorolt Kanadába. Elébb szódagyári tróger, majd, amikor egy finn kivándorló leányát feleségül vette – aki szűcs volt –, gazdálkodó lett. Torontó melletti virágfarmján éltek haláláig. Egy finn nagynénivel s két finn–magyar unokatestvérrel gyarapodott a família. (Két esztendővel azelőtt hunytak el, már nyugdíjasként, amikor 1982-ben az emigráns magyarok meghívására feleségemmel, Gombos Katalinnal „irodalmi esten” léptünk fel a torontói Magyar Házban. Néhány öreg magyar még emlékezett rájuk, de unokatestvéreimet, Helvit és Joe-t már nem sikerült megtalálnom.) Így bővültek magyar történelmi ismereteim, családomon belül.
Sinkovich Vince nagyapám is része a magyarság kárpát-medencei históriájának. A Sinkovich-ág (egy hivatalnoki elírás folytán lettünk később Sinkovits-ok) gyökerei a messzi múltba vezetnek. Keresztury Dezső, Illyés Gyula s még mások segítségével következtettem ki, hogy Zrínyi Péter bánsága idején, a török elől menekülve derék horvát iparosok, kézművesek húzódtak fel a Dráva–Száva mentén északnyugati irányba, a mai Magyarország és Ausztria déli területeire, a szentgotthárdi „hármas határ” környékére. Innen származik elnevezésük is: voda kroat, Wasser Kroath, vízi horvát.
Sinkovich Vince nagyapám, kéményseprő mesterlegény Bányácskán született, mai osztrák neve Steingraben. Nősülése után – felesége Vojnovich Teréz (horvátul állítólag a „sinkovics” békefit, a „vojnovics” hadfit jelent) – a Vas megyei Körmendre került. Érzékeny szeme s gyenge tüdeje miatt lemondott mesterségéről, s átadta a jogot soron következő öccsének. Ő maga altiszt, finomabban „kulcsár” lett a körmendi Korona szálló s étteremben, az úri kaszinóban. Az itteni könyvtár gondozása közben szerezte, autodidakta módon, a tiszt urakat is meghökkentő műveltségét.
„Egy vízimolnár nem adja a lányát egy pincérhez!” Ám ez a korra jellemző gőg sem akadályozta meg drága szüleim egybekelését, de ez űzte el őket a rokonoktól mentes Kispestre, „Vince papával” önálló kisvendéglőt alapítani. Mire én „megérkeztem”, már nagyon jó nevű üzlet volt, aminek forgalmát magam is növeltem édesanyám konyhája, Vince papa söntése s a vendégeket kiszolgáló édesapám között: totyogva. „Pikoló fiú” státusom sajnos nem bizonyult tartósnak, mert a kéretlen beköszönő gazdasági válság csődbe juttatta ifjú-boldog szüleimet, s lehúzta a redőnyt. Én ebből csak annyit fogtam fel, hogy kis lakásba költöztünk, a Damjanich utcából az Attila utcába – itt született már kisöcsém is, és az elmaradt vendégek helyett a szegénység szegődött mellénk társnak, hosszú időre. Este nem nagyon gyújtottunk villanyt. A vaskályhából kiszűrődő fény mellett Vince papa térdén lovagoltat s mesél: Attiláról, Csaba királyfiról, a hadak útjáról, ’48-ról és az első világháborúban elesett Géza fiáról, akinek képe sokáig függött ágyam felett.
Aztán elfogytak a mesék, mert „elfogyott” Vince nagyapám is! Geschtettner doktor bácsi szerint „elemésztette” magát. Hamarosan követte őt Burgenlandban nyakas-magyar „nászura”: Göndöcs nagyapám s az akkor már kétesztendős „öcsikém” is – agydaganat-műtét közben halt meg a Rókus kórházban.
Szomorú és nehéz esztendők jöttek. Édesapám csak szombat-vasárnap jutott kenyérkeresethez Hűvösvölgyben és Óbudán mint kisegítő pincér. Hárman maradtunk, idegenben, távol a vasi földtől, létbizonytalanságban, egy fagylaltot hárman nyalogatva, moziban „ketten egy jeggyel”, és a vízimolnár lánya kilónként vagy dekaszámra vásárolta a lisztet, darát s ugyanúgy a zöldséget. Nászajándékok, a „staférung”, egy-két családi ékszer állandóan útban voltak. A zálogházba. Csak a Singer varrógép csattogott-kattogott, még éjjel is „szolgálatban”. De kibírtuk. A kötéltáncos a Fő tér felett ingyen volt, a Kertváros rózsáinak-virágainak illata beszökött az ablakon, s a Jóisten is megbocsátotta, hogy a vasárnapi szentmisén tőlünk nem „csengettyűzött” a perselypénz. Aztán lett új főpincéri állás Óbudán, igaz, egy esztendő után az a vendéglős is tönkrement, de a harmincas évek közepén édesapám megkapaszkodott a híres Ilkovicsnál mint „éthordó”. Édesanyám hajtotta tovább a varrógépet, s csepegtette belém még a pinkafői (Pinkenfeld) zárdában szerzett némettudását, a Göndöcs família nagy megbotránkozására. „A Terus megbolondult! Svábot nevel a fiából!” „Különb magyar lesz, mint ti; de amit most tanul tőlem, sosem felejti el!” Így is lett, hála drága jó édesanyám bölcsességének és kiirthatatlan hazaszeretetének!
A történelem pedig egyre-másra adta fel leckéit és invitált nem éppen „titkos találkákra”. Családunk anyagi helyzete eközben „stabilizálódott”, szolid-nyugodt polgári otthonra leltünk Óbudán, édesapám már főpincér az Ilkovicsnál, én pedig az Árpád gimnázium diákja. Édesanyám féltő-óvó tekintete kísért végig a Zápor utcán, ezen életemet meghatározó alma mater falai közé. Itt lettem cserkész is, ami kitöltötte ifjúságom minden percét, s tart máig, 71 éves koromig. Életre, erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre, hűségre, önállóságra és önfegyelemre, kézügyességre és talpraesettségre, szorgalomra és leleményességre nevelt, magyar népdal- és népmesekincshez, természetismerethez és -szeretethez, madárvédelemhez és természetjáró kultúrához szoktatott, miközben „játszani is engedett”! Jaj, de szép volt! Remélem, lesz is újra!
Majd jött Kassa bombázása. Máig vitatják, milyen fajta repülőgép volt, de én magam láttam néhány esztendeje, Kosicén járva, az akkor ledobott bomba cirill betűs repeszdarabjait, amik a „nyilvánosházak utcájának” romjai alól kerültek elő.
Visszatért a Felvidék. „Piros-fehér-zöld! Pozsony magyar föld!” Ezt követő nyáron már az Ipolyság mellett volt a cserkésztábor! Visszatért Kárpátalja! Erdély egy része! „Hál’istennek megfordult a világ! Zöld ablakban piros-fehér virág!” – énekelték boldogan a székelyek Csíksomlyótól Kolozsvárig. A nyári cserkésztábort már Zilah mellett készítették elő tisztjeink! De „gellert” kapott a történelem, a zilahi tábor Paksra került, s mi így imádkoztunk délben az osztályokban: „Delet harangoznak szerte Magyarországon. Ez a harangszó a nándorfehérvári hősökre emlékeztet. Emlékezzünk élő hőseinkre, hiszen ismét harcol a magyar. Önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta. A Haza határain kockán forog a magyar katona élete!…” És leventébe kellett járni. Nem szerettem. Cserkész voltam. Tűz és víz! Legalábbis a fővárosban. Ekkor történt, hogy egy leventegyakorlaton, vagy hatszáz diáktársam előtt kiszólított az oktató, egyébként tornatanár. „Hogy hívnak?” Mondom. „Hangosabban!” Úgy mondom. „Még hangosabban!” Végül már ordítva, majdnem sírva üvöltöm: „Sinkovits Imre!” „Halljátok, fiaim?! Így hívnak egy magyar leventét!” Otthon édesapám éles szeme észrevehetett valamit, mert megkérdezte, mi bajom. Elmondtam, mi történt. „Ne búsulj, kisfiam, már én is gondoltam rá, hogy »magyarosítjuk« a nevünket!” „Nem! Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!” S eszembe jutottak édesanyám szavai kiskoromból. Ebben a szándékomban, tudtuk nélkül is, segítettek tanáraim, cserkészvezetőim. Vitéz Gáldy Béla igazgató úr, Kunszery Gyula költő, magyartanárom, Bíró Lajos Pál, az angol szótár szerkesztője, Dr. Könözsy Lajos katolikus hittanárom, a „Tiszi”, aki különösen meghatározó személyisége lett nemcsak a giminek, de egész életemnek! (Majdnem pappá lettem a hatására!) Magától értetődő nemzeti és közösségi szellemben nevelődtünk, gróf Teleki Pál gondolatát követve, hogy „emberebb emberré, magyarabb magyarrá” is növekedjünk! Mélyen megrendített halálának (öngyilkosságának?) híre. Tán akkor éreztem először, hogy a történelmet már „velünk írják”.
A német megszállást követő kora reggelen társaimmal Kossuth, Széchenyi, Petőfi, Arany, Jókai és a magyar szabadságharcok nagyjainak képével, festményeivel, nemzeti színű zászlókkal díszítettük fel osztálytermünket. Első óra: német. Váratlan látogató: a tantestületi német szakfelügyelő. Természetesen botrány – skandalum. Hívatta az igazgató urat. Dörgedelmes szitkok, fegyelmi s egyéb fenyegetések. Az osztály, tanárunkkal együtt, összeszorított szájjal, némán állt, míg igazgatónk, ugyancsak szótlanul, kikísérte a német szakfelügyelőt. Majd hirtelen megjelent a félig nyitott ajtóban! „Fiaim! Az Isten áldjon meg benneteket! Köszönöm!”
Nemcsak testünk-lelkünk épült az alma mater falai között: családunk is gazdagodott! Megszületett Laci öcsém s Kati húgom! Újra öten lettünk!
Közeledett a háború, sűrűbben vijjogott a légvédelmi sziréna, egyre többször futottunk az óvóhelyre. Mint cserkész kármegfigyelő szolgálatot teljesítettem a margitszigeti víztoronyban s a szemlőhegyi víztározónál.
A háború már az országhatáron belül dúlt. Bombatalálat érte a Fehérvári úti olajfinomítót, s kigyulladt. Éppen szolgálatban voltam, s telefonon mi jelentettük a tüzet a központnak.
Fényes nappal az emberekkel, villamosokkal teli, aláaknázott Margit híd: véletlenül (?) felrobbant! Több százan vesztek oda.
A történelem fősodrába kerültünk, s egy kiürítési vonattal édesanyám a három gyerekkel meg Somogyba, Göndöcs Lajos nagybátyámhoz. Az égbolton áthúzó amerikai Liberátorok hangja ugyan félelmetes volt, de számunkra egyelőre veszélytelen. Németországot bombázták.
Mint leventekorút befogtak kötelező hadimunkára. Galambok határában ástam tankcsapdát, lövészárkot, géppuskafészket: a „Margit-vonal” részeként, fatalpú bakancsban napi tíz kilométert gyalogolva sárban, fagyban – mint kiderült, teljesen értelmetlenül –, de edzettségem és istenadta humorom ezen is átsegített, még társaimban is én tartottam a lelket.
A front elérte a megyehatárt. Hallatszott az ágyúzás. 1944. december 1-jének éjszakáján ponyvás szekereken, most már édesapámmal – aki Budapest körülzárása előtt még utánunk jött – s Göndöcs nagybátyám nyolctagú családjával: újabb menekülés! Három nap, három éjjel megállás nélkül, katonai alakulatokkal keveredve, az orosz Raták fedélzeti géppuskáitól is hajtva, rogyadozó, aszfalthoz nem szokott lovakkal szinte beestünk Kapuy Endre keresztapámékhoz Horvátnádaljára, Körmend s az osztrák határ mellé. Milyen tréfákat űz a történelem?!
Amit Galambokon félbehagytam, itt folytattam Vasalja–Péterfa határában. Hadimunka, lövészárok stb. Csak most már fagyos földben! Egyre több katonát láttam a tél vége felé, magyart, németet vegyesen. Elébb csak „hadibeszolgáltatást” kértek a mieink, de később jöttek a „rekvirálók”, lovat, marhát, sertést, gabonát, takarmányt követeltek-vittek, már a németek is. Ekkor vettem hasznát némettudásomnak s humoromnak! (Lám-lám, édesanyám tanítása!) Jó néhány lábasjószágnak-baromfinak mentettem meg az életét s „tulajdonjogát”. Ma már így fogalmaznám: színészkedéssel! Rögtönzött meséimmel sikerült meghatnom a „rekvirálókat”. Olyannyira, hogy továbbvonulásukkor szöknöm kellett a „tolmács státusból”. Ám alig úsztam meg „nemzetközi sikeremet”, már vittek is mint magyar leventét: Németországba. A család történetéből pontosan tudtam, meddig terjed édes hazám határa, így Szentgotthárdon „véletlenül” lemaradtam a szerelvényről, vissza a családi támaszpontra. Virágvasárnap már a horvátnádaljai templomban énekeltem a passióban Péter apostolt: „Ha meg kell halnom is Veled, nem tagadlak meg Té-é-é-é-égedet!” Másnap a visszavonuló németek felrobbantották a körmendi Rába-hidat, orosz hadifoglyokat tereltek a falu alatt, megláttam az első halott magyar katonát, aki a Pinka hídját őrizte egy öreg Manlicherrel, s orosz Rata fedélzeti géppuska oltotta ki az életét. Elpucoltak a németek. Csend lett. Mi pedig újra ástunk. Már nem lövészárkot; unokahúgaim staférungját, bödönben zsírt, lesütött húsokat, hordó pálinkát-bort, családi ékszereket, ezüstneműt, mézet rejtettünk el a ház körül, veteményesben, borjúskertben, fáskamrában stb. Vártuk a feltámadási körmenetet, helyette: bejöttek az oroszok! No, eddig, két napig éreztük magunkat szabadnak! Az oltáriszentség helyett a kezünket kellett a magasba emelni a szovjet géppisztolyok előtt „Burzsúj! Burzsúj! Germanszki szoldát! Davaj-davaj!”-üvöltözés közepette!
Az azt követő napok-hetek leírásától megkímélem magam s az olvasót is.
„Zabrálás” és természetesen „malenkij robot”. Úgy látszik, nagyon megkedveltek, mert háromszor kellett megszöknöm tőlük. Sajnos ugyanez nem sikerült Göndöcs Lajos nagybátyámnak, aki feleségét s öt kiskorú gyermekét hagyta itt. Apósát, Dr. Frank Richárd orvos altábornagyot a grazi hadikórházból hajtották keresztül több mint hatvanévesen, cúgos cipőben, gyalog Magyarországon át a romániai gyűjtőtáborba: Foksányiba. Csak 1948–49-ben tértek haza a szovjet lágerekből, lefogyva, betegen.
Már elkezdődött az 1945–46-os tanév az Árpád gimnáziumban, amikor visszatérhettünk óbudai lakásunkba: szeptember végén, amikor nem a kerti virágok nyíltak, de akna ütötte likak tátongtak a falakon, s szabadon áramlott be rajtuk a budai hegyek letarolt erdeiből a még mindig füstszagú levegő.
Újjáépítés-éledés, életkezdés az eltakarított romokon, szinte egyik napról a másikra. Közben jegyrendszer, infláció, éhség és ruhátlanság. De éltünk! Lakás, család, gimnázium, cserkészcsapat; kemény munkával minden újraéledt. Egy demokratikus, keresztény, polgári Magyarország jövőképe lebegett előttük, és ez hatalmas energiát adott. 1947-ben leérettségiztem, majd felvettek a Színiakadémiára! Mint egy álom! Olyan szép volt minden! Aztán…?
Aztán jött a „kékcédulás szavazás”. Jöttek Rákosi–Farkas–Gerő és társaik. Jött a népbutító demagógia, és visszájára fordult minden. Hogy nehéz idők jönnek újra ránk, erre akkor döbbentem rá először, húszévesen, amikor eltemettük Dr. Könözsy Lajos minisztériumi tanácsost: a Tiszit. Harminchárom éves volt. Ez a sugárzó, humanista, példakép ember, az ökumenizmus és tolerancia előhírnöke. Az a hír járta, hogy be akarták szervezni a Mindszenty elleni perbe. Ő ellenállt, „megtörték”, s hogy ne az AVO-n maradjon, gyorsan kiadták a Margit kórházba: meghalni. A halál oka: agyalapi TBC!
Ezerkilencszázötvenegyben nyertem diplomát és szerződést a Nemzeti Színházhoz, ugyanekkor megnősültem. Feleségem Gombos Katalin, az Ifjúsági Színház ünnepelt naivája. Hamarosan két gyermekünk született: András és Mariann. Egy új család jött létre, hogy folytassa az elődök útját. A történelem pedig kísérte tovább életünket, miközben mi is alakítottunk rajta. Például 1956 októberében a Petőfi-szobortól a Parlamentig, lyukas nemzeti lobogótól a barikádokig, egészen addig, amíg a szovjet lánctalpak meg nem teremtették „Kelet-Európa csendes, újra csendes…” több évtizedes diktatúráját.
De ennek családi-történelmi krónikáját talán egy más alkalommal idézném fel.
