Délszaki tárlat

    Kárpáti Kamil legújabb, A tűzevő öregkora című kötetének megjelenése (Orpheusz-Stádium, 1998) azon ritka pillanatok egyike, amikor a mediterrán géniusz szót kap a magyar irodalomban.
    Természetesen nem csak arról van szó, hogy Kárpáti Kamil költészetének ismerői ugyanarra a jól ismert, részletekbe menően pontos, az időmértékes formák használatában tobzódó versnyelvre találnak, amelyet ízlelgethettünk a költő korábbi köteteiben is. Az új kötet másfajta ígéretet is beteljesít: Kárpáti korábbi, a Ha a lónak szárnya van gyűjteményes kötetbe is felvett Firenze-verseinek (Napördög Firenzében) „kibontása”, valóságos Firenze-kaleidoszkóp, reneszánsz városleírás ez az újabb kötet. A szerző tehát éppen fordítva jár el, mint a költőelőd Berzsenyi: ő az emlékezetben élő Kemenesalját tette meg „a mediterrán” metaforájává; Kárpáti új verseinek viszont a mediterrán művészet végső metaforája, Firenze az építőanyaga.
    Figyelem és szenvedély, részletező leírás és erotika közt egyensúlyt teremtő formaérzékét Kárpáti korábbi verseiben már bemutatta: „A testtelenítő, ritkásan szőtt / szoknyában virágbibeszáj remeg.” (Délután Arezzóban). Ez az egyensúly most az előbbi felé billen el. Valószínű, hogy a kritika első feladata éppen ez lesz – föl kell tárni, hogy milyen írói magatartás kényszeríti ennyire előtérbe a formát a Tűzevő öregkorát író Kárpátinál.
    Vers és próza, költészet és útikönyv invenciózus elegye, szerkezetét tekintve tehát élesen kétfelé válik a kötet. Első, oldalszám szerint éppen egy oldallal rövidebb része, ötvenhat oldalnyi Firenze-vers (vajon ezt az adatot nem kell-e a Gérecz Attila emlékét is ápoló Kárpátinál szimbolikusnak tekintenünk?) után a versekhez fűzött jegyzetanyagot találjuk. A kétféle írásmód, a költészet időmértékes és a lábjegyzetek kultúrhistorikus-anekdotikus nyelve két utat jelez az olvasónak. De mindkettő a Város, Firenze felé vezet – az utazás során a különválás feloldódik, költészet és útikönyv szövege az esszé hagyományos felfogásában találkozik: a két út, és ez a megoldás roppant izgalmas Kárpátinál, csak egyszerre járható. Ez az Eliotot megidéző megoldás (aki egyébként utóbb „túlkapásnak” minősítette az Átokföldje filológus jegyzeteit, de már számonkérték rajta: az olvasók!) a reflexió megkettőződését jelzi, azt, hogy az értelmezés köre tágabb és más, mint a líra esetében megszokott: A tűzevő öregkora nem „csak” verseskönyv.
    Komolyan meg kell fontolni, hogy vajon Kárpáti legújabb Firenze-verseinek mennyiben metaforája az üveg, amely – bár betekintést enged – távol tart a képtől. Hiszen ezt a távolságtartást hangsúlyozza az időmérték mindenen keresztültörő elsőbbsége is; a techné ma szokatlan mérvű hangsúlyozása alátámasztani látszik az üveg-metafora érvényét, és jellegzetes „törékenységet” biztosít Kárpáti verseinek. „Üveg mögötti képvilág”, írom, hiszen kérdés, hogy nem válik-e műtárggyá maga a nyelv is, amennyiben részét képzi a városkatalógusnak, ahogy műtárggyá válik a város a jegyzet-bedekker által rákényszerített diskurzus során, ahogy A beköltözés című vers soraiban olvashatjuk: „Csillog a képüveg? Alján szárnyasok illegetik mögülük fa- / roktolluk, s gyöngyökként ránkgurul appenin ég s a / Napja – habár csupa festmény sok madarunk! Csivogásuk / titkokat árul el…”. Ez a műtárgy törékenysége: Kárpáti költészete jóformán feloldódik a kultúrában, Firenze utcái, terei, műemlékei keresztültörnek a versen, elárasztják a versmondatokat, „kiszorítják” a jelzőket, a tárgyakat, sőt, háttérbe szorítják az alanyt és az állítmányt is. A költészet és a versekhez fűzött jegyzetanyag versbe és prózába szedett „múzeumi katalógust” képez: „Ajtó tárul elénk s küszöbünkre behajlik, / mintha előttünk nőne az első ház tetejére, / dóm kupolája, üde Giottója⁴, s elénk magasodva / rőten a Vén Palotából egymutatós kerek óra- / lappal a bástya-fenekü torony levegőzik az égen.” (A beköltözés) A helyszín ilyen, körülményesen alapos leírása jellemző A tűzevő öregkorát író Kárpátira, mintha a korábban, például a Farkasa gyomrában lakik Antológia naptár-ciklusában megismert formai gazdagság és fegyelem most túlzónak látszó pontosításban tobzódna.
    Az idézethez lábjegyzet is tartozik.
    „⁴: üde Giottója – Az új festészet kútfője Giotto, miután már Dante fényes diadalt tulajdonított néki Cimabue fölött. Később Goethe hasonló véleményre jutott (jóllehet aztán kiderült, hogy a képet, amelynek kapcsán Giottót így aposztrofálta, nem is Giotto festette)…” További negyvenhat soron keresztül elemzi és értékeli Kárpáti Giotto munkásságát, a dóm architektúráját és a Campanilét – izgalmas olvasmány az építészet kedvelőinek és Firenze szerelmeseinek.
    De felmerül a kérdés: hol vannak ezek? Hol vannak Kárpáti költészetének olvasói? Mintha éppen az olvasó hiányozna a kötet mögül – hol van az olvasó, akinek a kultúrában való feloldódás elemi igény; az az olvasó, aki polgár az irodalomban?
    Kárpáti kötete pedig pontos, könnyed és elegáns, egyszóval: művelt irodalom, amelyet leginkább a prózaíró Szentkuthyhoz (például a Szent Orpheusz breviáriumát író Szentkuthyhoz) lehetne tájolni. (Akinek nullához közelítő olvasottsága pontosan jelzi az efféle irodalom magyarországi befogadását. Kárpáti remek prózáját, A menyasszony vetkőztetése című regényét élvezet lenne összevetni Szentkuthyval).
    „Furcsa élmény ez, fordítottja annak, amit a józan észlelés fokozatos kibontakozásának vélnénk” – folytatódik a lábjegyzet. Figyeljük csak meg: „józan észlelésről” és a „józan észlelés fokozatos kibontakozásáról” van itt szó, olyasvalamiről tehát, amit az európai gondolkodás non plus ultrájának nevezhetünk. E sűrű jegyzetapparátus mélyén tehát az önnevelés eszméje munkál, a művelt ember és az európai kultúra házasságának gondolata; de – „fordítottja annak” – mintha kicsavarnánk az Európa eszméjétől ájult (polgári!) hagyományt, és a költészet „primitív korához” kanyarodnánk ismét, ahol a mania, „a múzsák szent őrülete” uralkodik.
    Nem véletlenül idézem Platónt: a techné fogalmával az európai hagyomány kezdettől fogva mostohán bánik, az önmagát kifejező zseni romantikus ideája most is ott lappang a költőportrékat rejtő vitrin poros zugaiban. Sőt, a nem-önmagáért való techné-tudás mintha még a romantikus esztéta-tradícióval szakító Gadamernél is az eszköz-lét, a dologiság előállításának tudására korlátozódna. Ezzel az elméletírás homályában marad, illetve jóformán eltűnik a magamagát szüntelenül újrakonstruáló szabadvers dömpingje mögött az a termékeny disputa, amely techné és nyelv párbeszédéből fakad(hat). (Annak ellenére, hogy az irodalomtörténet számtalan példával sorakozhat ezen eszmecsere gyümölcsöző volta mögé: elég Csokonai „találmányának”, a szimultán jambusnak megújító-pezsdítő hatására gondolni. Ugyanígy, a techné elvitatása az olyan elméleti munkák jogosultságát is megkérdőjelezné, mint Szepes Erika közelmúltban megjelent verstana, amely egyébként egyetlen idézettel sem adózik az ugyancsak formaművész Kárpátinak.) Ezt, a költői mesterség elméletéből kiszorított, és a poétikával szembeállított technét pereli vissza a költészet számára Kárpáti, ahogy – kissé ironikusan – maga is írja fentebb említett regénye, A menyasszony vetkőztetése lapjain: „…lehetséges, hogy annyi írástechnikai penzummal tömött szemétkosár végső metamorfózisa íme, egy egészen páratlan techné föllelése volna?”.
    Barthes metaforája, melyben a szöveget „tökéletes testnek” nevezi, kiválóan szemlélteti techné és nyelv egymásrautaltságának viszonyát is: „A szöveg öröme – ez az a pillanat, amikor a testem a saját elképzeléseit követi, minthogy ezek nem azonosak az enyéimmel.” A versforma esetében a techné, a forma tudása kényszeríti ki a nyelv új játékait. Ilyen „váratlan játék” a magát formához fegyelmező Kárpáti költészetében például: „kimérve grammra jót, s rosszt dekára –” (Három szív); ez az egyszerűségében is meghökkentő sor egy remek versből: „A házban fönt, lent, mindenütt nyaralnak.” (Kis ének a kiürült házból); vagy a Michelangelo 157. szonettjére című költemény zárósora: „Nincs egyéb emberid: csiganyomnál.” Összegezzük tehát: nyelv és techné diskurzusa az a „néma beszéd”, amelyről az üveg alatti kép néma madarai „csivognak”.
    Fel- és elismertük, hogy a kultúra versanyag, mégis kérdés marad, hogy hogyan fér el másfél verssorban ennyi utalás: „Giottón¹, fönt, Brunelleschin², s hol rúdra csörtet / bronzoroszlán légyevő gyíkként³…” (Kétprofilú portré Firenzével). A szonetthez négy oldal magyarázó jegyzetanyag tartozik. Nem kérdezzük, hogy vajon a költészet magábanvalóságát, a „líra testét” nem szaggatja-e szét ez a hatalmas tudásanyag, hiszen fölismertük, hogy ez is része a költészetnek, egyben terjeszkedés. A kötet szerzője, a szövegekben fölbomló én az antik líra és az útiregény modern változata között megnyíló térben jelenik meg. Így nemcsak a nyelv, a kultúra és az utazás maga válik nyersanyaggá, hanem a költő is, aki Giotto, Donatello, Tintoretto és mások képei között képként van jelen (Gí és a költő a San Miniato kapujában), beteljesítve ezzel a műalkotássá válás kissé negédes „teozófiáját”. Kritikus észrevételem is ez: ha a kultúrhalmozó személyiség túlságosan birtokba veszi, meg is terheli a vers testét: a szöveg szétmállik a ránehezedő műtárgytömeg súlya alatt.
    A kifejezés finom pontosságát megszoktuk már Kárpátitól. A korábban költői nyelvének gazdagságával és intim hangulataival jellemezhető költő legújabb kötetében kultúra és költészet kapcsolatának radikális vizsgálatába kezd. Ami Firenze a művészetben, az Kárpáti kötete a versirodalomban: különös, cizellált ékszerdoboz.

Prágai Tamás