Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Zalán Tibor

A költészet választhatatlanság a

    1. Nem véletlenül húztam-halasztottam a válaszadást a Napút kérdéseire, nekem ugyanis bajom van válaszadással, már akkor, ha arra kéne mondanom valamit, hogyan látom a mai költészet olvashatóságának a határait, határokat, visszhangzik bennem a szó, a határkérdést nem tartom megragadhatónak, bennem egy másik kérdés lengedez helyette, amazt persze, a határkérdést, azért még előveszem, később, most inkább az írhatósággal foglalkoznék, mint olyannal, ha van, mert az olvasó, mint még olyan, ha van, a legkevésbé sem érdekel, bármennyire is arisztokratikus és genya a megfogalmazás, jóllehet nem kényeskedés és feljebbrangúság az ok, sokkal inkább az alkotás folyamatában megragadható különösség, hogy mármost kinek íródik a mű, ha egyáltalán íródik, és így sem fogalmaztam pontosan, mert arra akartam rákérdezni, hogy amikor írok, látom-e azt, akinek írom amit, és megvallom, nem látom, ez összes bátorságom és szélsőségem magyarázata ez akár, ha látnám, nem írnám, illetve nem én írnám, hanem ő, illetve nem ő írná, hanem velem íratná, ebből adódóan – nem adódóan – választ tudhatnék adni az olvashatóság kérdésére, amire nem fogok választ adni, mert épp azt akarom kifejteni, hogy nincs a látókörömben az olvasó, aki az olvashatóság ingatag feltételének értelmet tudna adni, de látókörömben van az, legalábbis azt hiszem, aki a művet létrehozza, aki kísértetiesen emlékeztet az íróra, noha az alkotás elkezdése pillanatától az égvilágon semmi köze egymáshoz e kettőnek, amolyan alterego-féle, ha ennek lenne, lehetne valóban megfoghatósága, nos, engem az írhatóság problémája izgat, nem az olvashatóságé, ezzel persze azt mondom ki, hogy nem a befogadásé, hanem az alkotásé, de erre rögtön felmentésem van, hogy az adott kor csak szemlélője, és nem alakítója a művészeteknek, értem ezen azt, hogy a kor elvárásaitól és olvasatlétrehozhatóságaitól függetlenül, a művészet a maga öntörvényei szerint kell hogy haladjon, azaz, olvasható avagy nem olvasható, olvashatósági-e, avagy olvashatatlansági, amolyan illuzórikus részletkérdés, amire nem várhatunk választ, és főleg megoldási stratégiát nem, legalábbis addig, amíg létre nem jön a művészeteknek az a kollektív formája, amely a kollektív művészetek fölbukkanása és elpukkanása idején, és valljuk be, ezek komoly és ideológiailag/filozófiailag megfontolt törekvések voltak, nem jöttek, mert nem jöhettek létre, és ha erősen belegondolunk, ez ma sem több illuzórikus hőbörgésnél, az írhatóság kérdése tehát, amibe nem zavar bele a befogadói réteg heterogenitása, nem az elvárásrendszerek
    2. A kősziklán építkezés divatjának elmúltával, a homokon építkezés rossz dramaturgiájával szakítandó, a legjobb, ha az ember nem építkezik, pontosabban, nem építkezik semmin, a semmire is legfeljebb a semmit építi rá, ami voltaképpen a legmasszívabb és legtartalmasabb felület például a költészet bonyolult és mérhetetlen szerkezetei számára, ráadásul a semmi eredendően létező valami, nem valamiért kitalált, valamilyen alkalomhoz létrehozott, így azt vélelmezem, a költészetnek sem kell túlságosan sokat foglalkoznia azzal, építkezik-e valamin, vagy épít-e valamire valamit, ennek köszönhetően azzal sem, elköveti-e valaki azt a felelőtlenséget, még inkább könnyelműséget, hogy építkezését a költészet fundamentumán kezdi el kialakítani, miért is tenné, tekintsük gondolkodó lényeknek nyelvünket nagy részben ismerő és használó állampolgár társainkat, hiszen utóbbi kísérlet – itt azért nem tudok elszabadulni attól a gondolattól, hogy ilyen kísérletnek tekintsem gondolkodó lényeknek tekinteni állampolgár társaimat – olyasmire emlékeztet, mint amikor valaki a parfümje illanó felhőjére akarná festeni a szeretett nő arcát, azonban ha jobban megvizsgáljuk kiindulópontunkat, a költői építkezés/építés terepét az alkotói tapasztalaton képzelik el a kérdezők, látszólag más lesz ettől a baba fekvése, valójában még távolabb kerülünk a megválaszolhatóságtól, nem is lehet ez másképp, amíg a befogadói tapasztalatot nem szorítottuk valamilyen leírhatóságba, azaz, nem döntöttük el, mit értünk befogadói tapasztalaton, azt-e, mert érthetnénk akár, ami a befogadó, verset olvasó állampolgári egyedben, teszem azt az olvasás pillanatáig kultúra-törmelékként felgyülemlett, óvoda, a Pirike néni hosszadalmas meséi az udvaron Jancsiról és Juliskáról, ugyanez mondjuk a Ciróka Bábszínház előadásában buszos jutalomkirándulás formájában, általános iskola köpennyel és térdzoknival, betűvetés és a Madarak és Fák Napján elmondott nyitnikék-versek, gimnáziumi-szakközépiskolai-szakiskolai-iparitanulóiskolai penzumok, elrebegett költemények a walesi bárdokról és a nem leszek senkinek, nem leszek senkinekekről, erre rákalapozhatunk némelyeknek egy-egy egyetemet is, ami azért nehézkes, mert ott egy leendő orvosnak vagy vegyésznek ritkásan kell költészetet olvasnia, sőt, a tendenciák a költészet törlése, elfelejtése, haszontalansági fokának felismerése útjáni megtagadása felé mutatnak, egyedül a bölcsészkarok nevelik a tapasztalathoz a palántákat, vagy a tapasztalatokat a palántákhoz, ami is legalább annyira ember- és költészetidegen egyedek létrejöttéhez vezet, mintha sohase láttak volna verseskötetet élőben, legfeljebb tévében, a gyors át- vagy kikapcsolás előtt, csak ők egy fokkal rosszabbak még azoknál, akik szabad akaratukból nem élvezik a költészetet, vagy nem tudják élvezni, mivel kitanult nemélvezők, tenyésztett frigidek, akik meg is magyarázzák, miért alapul tapasztalaton az élvezetre, élvezkedésre képtelenségük, ebbéli hozamukban még arra is képesek, hogy maguk is a költészet előállító részlegében kezdjenek tevékenykedni, ehhez a kritikai gyakorlat és a befogadói elvárásszint-süllyedés minden lehetőséget megad mindenkinek, nekik, is, mert az szintén a nemélvezők és frigidek tapasztalatnak feltűnő hidegségén és alkalmatlanságán alapszik, ha már így, akkor kelletlenül el kell tekintsünk annak a tapasztalatnak a perdöntőségétől, amit oskolailag szedtek és szednek össze a költészet olvasói, magassági szinttől függetlenül ami így összeszedhető, mert ez leginkább a valódi tapasztalat hiányának az eltakarására szolgál, mintsem az eszközök felhalmozásával létrehozott élmény megismerésére és felmutatására, marad az olvasói tapasztalatnak az a lehetségessége, hogy mindenki önszántából, jó előre megfontolt szándék, hátsó gondolat és sandaság nélkül elolvas valamit, néha, időnként, és ebbe az olvasáshalmazba természetesen belekeveredhetnek irodalmi értékkel és érvényességgel bíró munkák is, tételezzük versekként ezeknek egy elenyésző részét, és az olvasási procedúrán úgy esik át az olvasó, hogy naivan és ártatlanul átadja magát az olvasatnak, nem mér, nem ellenkezik, nem ítél és finnyáskodik hivatalból vagy magánerőből, nem keres az olvasott műben politikai, etnikai, faji konnotációkat, magáért az olvasatért olvas, így ha látná magát, ebbéli elengedettségében, bizonyára elégedetlenül vagy szemrehányóan, még az is lehet, szégyenkezve csóválná maga fölött az összes fejét, szóval, egy ilyen olvasatot nyilván tekinthetünk befogadói tapasztalatnak, ám ha szembenézünk magunkkal, bár nem is magunkkal kéne szembenéznünk, hanem azzal a ténnyel, hogy a versolvasók töredékének legfeljebb a töredéke a szenvedélyből, élvezetből, magát átadásból olvasó, többsége a számító, annak ellenkezőjéből élő vagy annak legenyázásából profitáló hivatásos fanyalgó/rajongó, megrendelés és divattrend szerint működő pszeudo-olvasó, boldogtalannak kell az arcunkat látni, a befogadói tapasztalatra apellálni tehát éppoly reménytelen vállalkozás, mint folyó vízre házat építeni, hogy a szerkesztők által oly szeretett építkezési motívumon belül fogalmazzuk meg magunkat, leginkább a költőnek arra a fölismerésére hívnám fel a figyelmet, hogy az olvasói tapasztalat nagyon problematikus sokféleségére és sokféleképpen manipuláltságára egyetlen metaforát, konkrét képet vagy vizuális jelet nem szabad építenie, az olvasó nyilván megtévedt ember, aki nembeliségének egy szélsőséges, talán csak félreértelmezett átélési pillanatában azzal kacérkodik, hogy költészetet emel magához, pedig hát fordítva van a dolog, hiszen nem attól részegül meg az ember, hogy a bort ő issza meg, hanem attól, hogy ő nem a bor, ő csak az ember
    3. Az olvasás miden bizonnyal az a luxus, amikor a szellemet összeengedjük egy teremtett világban megmutatkozó másik szellemmel, merő méretkezési vágyból, megismerési ösztönből, egyik a másikat birkózza, gyötri, emeli és leveri a földbe, mert gondolnám, hogy olvasás közben az olvasott világ legalább annyit tanul, profitál és tapasztal az olvasó beléje áradó létéből, mint amaz az ő teremtettségéből, szóval, az olvasás tiszta élettevékenység, választásból és elhatározásból eredeztethető, és ha ez így van, akkor én nem olvasok semmit évek, mi több, évtizedek óta, hiszen nem emlékszem, mikor vettem utoljára kezembe úgy könyvet, hogy a magam elszánásából készültem az elolvasásához, amit tehát én olvasásnak vélek a magam gyakorlatában, az nem egyéb, mint irányított olvasásimitáció, mert minek is tekinthetem az ÚjLátószög szerkesztőjeként elolvasott műveket, jelen esetben két kéziratot, Horváth Orsolyáé az egyik, Molnár Andrásé a másik, minek a tucatnyi elolvasott mesekönyvet a Könyvpiacban fenntartott rovatom számára, minek a kiváló Jolanta Jastrzebska–Kemenes Géfin László-könyvet az irodalmi művek erotikájáról, melyet a Kortárs kritikai rovata várna