Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Marsall László

Tanulja meg, tanulja tovább

    1. Kérdem elöljáróban: ki-mi az a nevezetes „Én”? „Virtuális pont a tudatban” (E. Kretschmer: Bevezetés az orvosi pszichiátriába). Az „Én” csak valaki-valami „más”-létezővel – szemben? mellett? által? – definiálható. Weöres Sándor így vélekedett: „az ember belül üres, de mint a közlekedő edények / a tőben, gyökérben, egyik végén? / csatlakozik mindennemű máshoz / embertárshoz, állathoz, fűhöz-fához, hullámláshoz, napkitöréshez stb.” – tehát minden: volt, jelenidejű, jövőbeli állapotokban is jelen van, az események ún. „teljes rendszerében”. Az „Én” a merő érzékenység, a befogadó és kombinatorikus készségek erőtere, de semmiképpen: „Én vagyok én, a kocsma közepén”.
    Az „Én” tehát mindig gyanúsított, kivéve, ha Isten, aki teremtő, fenntartó, pusztító és minden egyes létező elementum sorsát, életútját (?) bármely pillanatban ismerő és irányító – a neutrinóktól a fegyvertervezőkön át a computer-vírusfertőzőkig és a barnamedvéig.
    Az „Én” kihúzva – Genus proximum: az ember, a költő: differencia specifika. Olyan bajos ember, kis/nagy valaki, aki egy/több nyelv működtetője-működtetettje, akár ír éppenséggel, akár nem, folytonos vagy meg-megszakadó logosz-kép-szó-metrum-zajlás áldozata. Olykor nagy a viharzás, máskor ég a napmelegtől a kopár szik sarja.
    2. Ha a költő olvasói, kritikusi, bennfentesi igényekhez igazodik, megette a fene az egész műveletet. Kaphat ugyan vis maioros babérkoszorút – és lészen babérlevél darabidőkre a krumplifőzelékbe. A „nevezetesség”, az „elhíresedés”, az ifjúkori „kirobbanás” korántsem garanciája a nagyságnak. (Bár van ellenpélda is.) Ha valaki versíró a „befogadói tapasztalatra épít”, és azt lesi-méri, akár egy statisztikus, kik, hányan, mifélék kérik, igénylik, ismerik, olvassák produktumait? – mint már említettem –, szedheti a sátorfáját. Csinálja csak a maga dolgát így-úgy, vagy akár ezerféleképpen. Egy biztos: nem különb például a mesterségét kitűnően értő műbútorasztalosnál, motortervező-szerelőnél. Tanulja meg a mesterségét, s ha megtanulta, tanulja tovább. Jut eszembe egy példa: a zeneszerző Ravelhez odamegy egy tanítványa: „Mester, alkotói válságban vagyok, nem jut eszembe semmi.” Ravel: „Kezdjen el utánozni bárki mestert. Ha van magában zeneszerzői véna, akár nagy művet is komponálhat. Ha nincs, amúgy is hiába töri magát.”
    Manapság létezik egy sok alkotót, műtörténészt, elemző kritikust, „befogadót” megtévesztő, új jelentést sugalló szó, immár a „kategória” rangját igénylő: a „posztmodern”. Mi ez? Van-e jelentése a „logikai térben”? Az állítás: „van posztmodern”, és igazságértéke: igaz-e, vagy hamis? És miért nem „neomodern”, „XIX. század végi újító”, „ultra- vagy hipermodern”? Minden korokban voltak újítók és konzervatívok, még a legválságosabb helyzetekben is volt pillanatnyi (momentán) egyensúly. Ki merné – semleges bíráló – eldönteni, hogy például Mednyánszky kisebb festő volt, mint Bonnard vagy netán Manet?
    Úgy vélem, a „posztmodern”: exhibicionista szak-, tudomány-, művészetfilozófusok hermetikus tolvajnyelve, bagoly-ökrendék. Ha szikével átvágjuk, fellelhetők benne a pocok vagy egér csontjai. Kívül szőrös, belül száraz. Laikusnak húslevesben kifőzve tálaljuk. Szellemi „drog-hatása” kívánatos-e?
    3. A magyar nyelvben mértékegységet felállítandó, ajánlom (költőknek, irodalomtanároknak, de minden „befogadónak”) Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Kazinczy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady és a Nyugat szerzői, de József Attila, Weöres Sándor, Berda József munkáinak tanulmányozását. És nem ártalmas olvasni a vizsolyi Bibliát (elsősorban), Pázmányt, aki szerint „jó, ha van Erdély, mert különben a német a gallérunk mögé pök”, s a „nagy marha csontú” Bethlen Miklóst. Árva Bethlen Katát és Mikes Kelemen leveleit.
    Néha elegendő, ha itt-ott könyveikben hosszasabban olvasgat az ember, és megtudja, mit jelent manap „shopokba járni, bizniszelni, pubokban drinkelni”, mint ezt többek közt Pilhál György egy glosszájában idézte.
    Eljutottunk a: „Providenciaa! És egyenesbe jööön!”-ig, a hátul hangsúlyozó bébikék anglo-americomán visongásáig az elöl hangsúlyozó magyar nyelvben.
    Kedves olvasmányaim – vértezetben – a nyugati ponyvák magyar fordításai. Ezekből kitetszik, hogy az átültetők kb. 50%-a így-úgy, meglehetősen ismeri a fordítandó idegen nyelvet, de a magyar nyelvben úgy járatos, mint Amerigo Vespucci vagy a szótárból-nyelvkönyvből tanuló vatikáni testőrgárda egyik tiszthelyettese.
    Tanulságos az efféle nyelvelemző olvasás is.