Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Petri György

Szöszmötölni a nyelvvel

    1. Ez a kérdés vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul van feltéve. Ugyanis további, felette fogas kérdéseket implikál. Csak úgy per tangentem és ízelítőül. Mi az, hogy „mai”? Akik még élnek? Akik ugyan meghaltak már, de életidejüknek van közös metszete a még élőkével? Akikre az előbbi két feltétel egyike sem teljesül, de úgymond elevenen hatnak? Kire? Tandorira Szép Ernő meg Szomory „hat” (a teljesség igénye nélkül), rám mostanában Berzsenyi, Vörösmarty, Babits (ugyancsak a teljesség igénye nélkül). Mi értendő olvashatóságon? Ez felette igen ízlés-, műveltség-, illetve irodalomfelfogás-függő. Hogy ez relativista válasz? Az. De hát megfelel a tényeknek, sőt csakis ez felel meg a tényeknek. Másfelől én valóban relativista vagyok. Aki nem az, az szerény véleményem szerint hülye. Továbbá mint Tandori megmondá: „Én a költő – nem vagyok”. Einverstanden.
    2. Semmilyenre. A költő nem célozhatja meg A befogadót, mivel a befogadó közeg ismeretlen a költő számára, legföljebb annyi tudható róla, hogy igencsak heterogén. Különben is, ha az ember nem a bestseller-iparban dolgozik, akkor abszolúte hidegen hagyja, hogy ki olvassa. Engem legalábbis sohasem érdekelt. Ez a könyvterjesztés és az olvasásszociológusok gondja. Lehet, hogy ez csúnya dolog, de engem egyáltalán nem érdekel a nyájas (vagy nem nyájas) olvasó. Igaz, szerzői elvárásaim sincsenek. Nem mondom Baudelaire-rel: „Kiváncsi lélek, aki fájsz, ki / vesztett Édened kutatod, / olvass, hogy érts, hogy megszeress, / vagy ha nem, hát légy átkozott.” És József Attila módjára sem kötöm ki, hogy „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret.” Őszintén nem érdekelnek az olvasóim. Nem az a dolgom, hogy érdekeljenek. Én a magam örömére írok, szeretek szavakkal bütykölni, szövegeket buherálni, szöszmötölni a nyelvvel. Ha sikerem van, akkor persze hálás színészként hajlongok a nagyérdemű előtt, és hízik a májam, mert randa hiú állat vagyok, de azért ha nem lenne sikerem, akkor is csak ugyanezt csinálnám, amit csinálok idestova három évtizede.
    3. Mit ajánlanék olvasásra és miért? Attól függ, hogy KINEK. Úgy általában azt gondolom, hogy mindenki olvasson, amit akar. Az sem tragédia, ha egyáltalán nem olvas. Annak az olvasófajtának, amelyhez magamat is sorolom, akiket érdekel az irodalom evolúciója, egyszerűen szólva, hogy „miből lesz a cserebogár”, az alábbi kis jegyzéket kínálom ajánlott olvasmányként az Arany és Ady közötti költőkből: Komjáthy, Reviczky, Vajda János, Kiss József, Szilágyi Géza, Palágyi Lajos, Ábrányi Emil (Cyrano-fordítás), Endrődy Sándor, Czóbel Minka. Hitem szerint kellemes meglepetésben lesz részük, én igazi irodalmi ínyencfalatokat ízleltem.
    Köszönöm a szerkesztőségnek, hogy alkalmat adott fentiek elmondására.