Antonio Tabucchi

Vigyori Kandúr

    Mert, végül is, itt nem arról van szó. Mondjuk inkább szívdobogás, habár a szívdobogás csak tünet, következmény. De nem félelem, ugyan, micsoda hülyeség, egyszerű izgalom, nem más. Kinyitotta az ablakot és kihajolt. A vonat lassított. A perontető mintha vibrált volna a forró levegőn keresztül. Rendkívül meleg volt, de mikor legyen meleg, ha nem júliusban? Elolvasta a kiírást, Civitavecchia, behúzta a függönyt, néhány hangot hallott, majd az állomásfőnök sípjeleit és az ajtók csapódását. Gondolta, ha úgy tesz, mintha aludna, talán senki sem fog bejönni a fülkébe, becsukta a szemét, és azt mondta magában: nem akarok rá gondolni. Aztán azt mondta: gondolnom kell rá, ennek a dolognak nincs értelme. Miért, egyébként a dolgoknak van értelme? Talán igen, de titkos, csak később derül ki, sokkal később, vagy sosem, de kell, hogy legyen valami értelmük: ami csak az övék, és amihez néha nekünk semmi közünk, még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy van. Például a telefonhívás. „Szia, Kandúr, Alice vagyok, visszajöttem, most nem tudom elmagyarázni, csak két percem van, hogy hagyjak neked egy üzenetet.” (Néhány másodpercnyi csend.) … „Látnom kell téged, mindenképpen látnom kell téged, ez az, amit most legjobban akarok, annyit gondoltam rá az elmúlt években.” (Néhány másodpercnyi csend.) „Hogy vagy, Kandúr, még mindig ugyanúgy nevetsz? Bocs, hülye kérdés, de olyan nehéz úgy beszélni, hogy tudod, a hangodat rögzíti egy gép, látnom kell téged, nagyon fontos, kérlek.” (Néhány másodpercnyi csend.) „Holnapután, július tizenötödikén, tizenöt órakor a grossetói állomáson, ott várlak majd a peronon, van egy vonat, ami tizenhárom óra körül indul Rómából.”
    Hazamész, és egy ilyen üzenetet találsz a rögzítődön. Ennyi idő után. Mindent elnyeltek az évek: azt az időszakot, a várost, a barátokat, mindent. És ezt a szót is, Kandúr, ezt is elnyelték az évek, és most újra kivirágzik a memóriádban, azzal a mosollyal együtt: a Vigyori Kandúr mosolya. Alice Csodaországban. Csodálatos idők voltak. Igazán csodálatosak? A lány volt Alice, ő pedig Vigyori Kandúr: az egész egy játék, egy csodálatos történet. De időközben a Kandúr eltűnt, pont úgy, mint a könyvben. És ki tudja, hogy a mosoly megmaradt-e, csak a mosoly, a hozzá tartozó arc nélkül. Mert az idő múlik, felfalja a dolgokat, talán csak a gondolat marad. Felállt, és megnézte magát a középső ülés feletti tükörben. Mosolyogni próbált. A tükörből egy negyvenéves férfi nézett vissza rá, sovány arc, szőke bajusz, zavart és erőltetett mosoly, pont olyan, mint minden tükör előtti mosoly: hová tűnt a gonoszság, hová a játékosság, hová a ravaszság, egy olyan ember ravaszsága, aki gúnyt akar űzni az élettel? Nem, ez már nem Vigyori Kandúr.
    Az idős hölgy félénken nyitott be a fülkébe. Szabad? Persze, hogy szabad, senki más nem volt a fülkében. Az idős hölgy ősz hajában kék árnyalat látszott. Elővett egy félkész pulóvert, és kötni kezdett. Félkör alakú szemüveget viselt, kis lánccal az oldalán, olyan volt, mintha most lépett volna ki egy tévéreklámból. Ön is Torinóba megy?, kérdezte azonnal. Szokásos kérdések. Azt felelte, hogy nem, előbb leszáll, de nem mondta az állomás nevét. Grosseto. Vajon mit jelent? Mért pont Grosseto, mit keres Alice Grossetóban, és mért hívta őt oda? Érezte, hogy gyorsan ver a szíve, és újra a félelemre gondolt. De mitől félne? Csak izgalom, mondta magában, mert mitől félnél, gyerünk, mondd meg, mitől? Az időtől, Vigyori Kandúr, mindent eltüntetett az idő, még a te mosolyodat is, azt az „Alice macskája Csodaországban”-féle mosolyt. És most újra itt van, Alice, a csodák lánya, július tizenötödike, tizenöt óra, ez rá vall, mindig szerette a játékot a számokkal, egymáshoz nem tartozó dolgokat illesztett össze fejben, mint például: Bocsáss meg, Kandúr, nem lehet tovább. Majd írok és megmagyarázok mindent. Tizedik hónap, tizedike, tíz óra (két nappal Amerika felfedezése előtt) Alice. Ez volt a búcsúüzenet, a fürdőszobatükrön hagyta. A levél majd egy évvel később érkezett csak meg, mindent megmagyarázott töviről hegyire, de valójában semmit sem magyarázott meg, csak azt, hogy miként mennek a dolgok, a dolgok felszínes mechanikáját, így aztán ezt a levelet kidobta, viszont a másik cetlit ott őrizte a pénztárcájában. Most elővette és megnézte. Az összehajtás mentén már megsárgult, és a közepén el is szakadt.


    2

    Szerette volna kinyitni az ablakot, de félt, hogy az idős hölgyet zavarná. Különben is, egy fémlapocskára írt felhívás arra kérte az utasokat, hogy ne nyissák ki az ablakot, mert így tönkretennék a légkondicionálás hatását. Felállt és kiment a folyosóra. A vonat lassan kanyarodni kezdett, de még éppen látszott Tarquinia világos színű házainak csoportja. Mindig, ha Tarquiniában járt, eszébe jutott Cardarelli. Meg az is, hogy Cardarelli egy vasutas fia volt. És a Liguria című vers. Némely iskolai emlék életünk végéig elkísér. Észrevette, hogy izzad. Visszament a fülkébe, és magához vette a kis útitáskáját. A mosdóban befújta magát dezodorral, és inget cserélt. Talán meg is kellene borotválkoznia, azzal is megy az idő. Tulajdonképpen nem lenne fontos, de talán úgy kicsit frissebbnek tűnne. Magával hozta a neszesszerjét és az elektromos borotvát, nem merte bevallani, de talán azért, hátha nem tölti otthon az éjszakát. Csak a visszájáról borotválta a szőrt, nagy műgonddal, majd behintette az arcát after shave-vel. Aztán megmosta a fogát, és megfésülködött. Miközben fésülködött, mosolyogni próbált, úgy érezte, most jobban sikerült, ez már nem olyan idióta mosoly volt, mint az előző. Azt mondta magának: vedd végig a lehetőségeket. De úgy érezte, hogy fejben nem sikerülne, csak jöttek a szavak, egymást érték, összekuszálódtak, zavarossá váltak, nem, így lehetetlen.
    Visszament a fülkébe. Útitársnője elaludt, a kötéssel az ölében. Leült, és elővett egy noteszt. Ha akarta, viszonylag pontosan tudta utánozni Alice kézírását. Gondolta, hogy ír egy üzenetet, valami képtelen lehetőséggel, mintha maga a lány írta volna. Már írta is: Stephen és a kislány meghaltak egy közlekedési balesetben, Minnesotában. Nem tudok tovább Amerikában élni. Kérlek, Kandúr, adj nekem erőt ezekben a borzalmas napokban. Tragikus lehetőség, szinte látta maga előtt a fájdalomtól tönkrement Alice-t, aki egy borzalmas esemény kapcsán értette meg az élet értelmét. Másik lehetőség; élénk és könnyed Alice, kis cinizmussal: Pokollá vált az életem, elviselhetetlen börtönné, a kislányról majd Sthephen gondoskodik, ő is csak egy nagy gyerek, és a természetük is ugyanolyan. Ciao, Amerika! Avagy egy érzelmes, már-már érzelgős üzenet, a szerelmes regények stílusában: Hiába telt el annyi idő, nem tudlak elfeledni. Nem tudok tovább nélküled élni. Higgy nekem, a te szerelmi rabszolgád, Alice.
    Kitépte a lapot a noteszből, összegyűrte, és bedobta a hamutartóba. Kinézett az ablakon. Egy madárrajt látott, amely egy víztükör felett repült. Orbetellót már elhagyták, ez tehát az Alberese-tó. Grosseto körülbelül még tízpercnyire volt. A szívét újra a torkában érezte dobogni, szorongás fogta el, mint mikor valaki észreveszi, hogy késésben van. De a vonat tökéletesen pontos volt, következésképp ő sem lehetett késésben. Csak arra nem számított, hogy ilyen közel az érkezés pillanata, saját magával szemben volt késésben. A táskájában volt egy vászonzakó és egy nyakkendő, de úgy gondolta, hogy nevetséges lenne teljesen kiöltözve leszállni, jó lesz így, ingben, úgyis olyan meleg van. A vonat áthaladt egy váltón, és a kocsi inogni kezdett. Az utolsó kocsi mindig jobban inog, néha már kellemetlen, de a Termini pályaudvaron nem volt kedve végigmenni a peronon, felszállt az utolsó kocsiba, remélte, hogy ott kevesebben vannak. Az útitársnője bólogatott, mintha neki helyeselne, de ez csak a vonat rázkódása miatt volt, hiszen még mindig aludt.
    Eltette a noteszt, simítgatni kezdte a zakót, kicsit gyűrött volt, majd újra megfésülködött, és behúzta a táskája cipzárjait. A folyosó ablakából meglátta Grosseto első házait, a vonat lassítani kezdett. Megpróbálta elképzelni Alice-t, de már nem volt idő képzelegni, előbb kellett volna, talán ezzel jobban le is kötötte volna magát. A haja, gondolta, milyen lehet a haja? Annak idején hosszú haja volt, de talán levágatta, sőt biztos levágatta, manapság már senkinek sincs hosszú haja. A ruháját fehérnek képzelte, ki tudja, miért.


    3

    A vonat beért az állomásra, és megállt. Felállt, és behúzta a függönyt. A kis résen át kipillantott, de a perontető túl messze volt, nem látott semmit. Fogta a nyakkendőjét, lassan megkötötte, majd felvette a zakót. Megnézte magát a tükörben, hosszan nevetett. Egész jól sikerült. Hallotta az állomásfőnök sípjelét és a csukódó ajtók csapódását. Ekkor elhúzta a függönyt, leengedte az üveget, és megállt az ablak előtt. A peron mintha lassan hátrafelé kezdett volna mozogni: a vonat elindult. Kihajolt, hogy lássa az embereket. Az utasok, akik a vonatról szálltak le, az aluljáró felé igyekeztek, a perontető alatt csak egy feketébe öltözött öregasszonyt látott, aki egy kisgyermek kezét fogta, meg egy hordárt, aki a kis kocsiján ült, és egy fagylaltárust, fehér köpenyben, nyakában a fagylaltosdobozzal. Azt gondolta, hogy ez nem lehetséges. Nem lehet, hogy nincs ott, a perontető alatt, rövid hajjal, fehér ruhában. Futni kezdett a folyosón, aztán újra kihajolt egy ablakon, de a vonat már elhagyta az állomást, gyorsított, nem látott mást, csak az egyre távolodó táblát: Grosseto. Nem lehet, gondolta újra, biztos a restiben volt. Nem bírta a meleget, és bement a restibe, annyira biztos volt benne, hogy jövök. Vagy az aluljáróban volt, a falnak támaszkodva, ott állt a rá jellemző közömbösséggel és örök csodálkozással az arcán, mint Alice Csodaországban, még mindig hosszú, kicsit hullámos hajjal, és ugyanabban a kék szandálban, amit ő ajándékozott neki, akkor, a tengernél, és azt mondta volna: úgy öltöztem, mint egykor, hogy örömet szerezzek neked.
    Végigment a folyosón, hogy megkeresse a kalauzt. Az első fülkében volt, papírokat rendezgetett, nyilván most szállt fel, az új turnussal, és még nem kezdte el ellenőrizni a jegyeket. Behajolt, és megkérdezte, mikor van vonat visszafelé. A kalauz kicsit meglepetten nézett. Hova vissza?, kérdezte. Hát az ellenkező irányba, mondta, Róma felé. A kalauz lapozgatni kezdte a menetrendet. Lenne egy Campigliába, de nem tudom, eléri-e, vagy… Figyelmesen nézte a menetrendet, majd megkérdezte: gyorsvonatot szeretne, vagy jó a személy is? Nem válaszolt rögtön, gondolkodott. Nem számít, mondta végül, majd megmondja később, van időm.

Matolcsi Balázs fordítása

Antonio Tabbucchi (Pisa, 1943– ) író, irodalomtudós, a portugál irodalom kutatója. Fernando Pessoa műveit kutatja és fordítja olaszra. A nyolcvanas évek végétől egyetemen is tanít, Genovában, a portugál tanszéken.
    Négy regénye közül egy – Itália tér címmel – magyarul is megjelent. Több novelláskötetet kiadott és írt egy színdarabot is. A kortárs olasz irodalom egyik kiemelkedő alakja.