Csáji László Koppány
Café Oran, El Kahira, délután
A hŐSég hasa domBORODik rád
és rám
súlyos vasMAcska már minden belénk kapaszkodó napsugár is és a hangok
míg langyos pÁLMAlombok lengése
lepellihegése a lassuló látvány kerti kÚTja
sárguló leveleinek íve lelógó szempillák tompa kése
éles csŐRök sastollak lebegése a Tibeszti hegység sziklarajzai ELMErülnek újra
mint távozó tETTEiD tüzes ikRÁK
Számomra Oran hosszú
forró délután
egy afrikai kávézó ponyvával fedett teraszán
Emlékeim árnyékában egy világ piheg kopott korhadó tonettszékeken
Café Oran
bár ma már nehezen hallom meg mily dallamot játszik az élet
az embersípokból körém épített óriás orgonán
verseim legyezőivel hűsítem magam
a “déltengeren túl”-t egy magyar ekként éli meg
mint mesére váró gyerekek magukba kuporodtak az árnyékok és az ebek
Oran is így összezsugorodva
sziesztázik önnön kávéházában vagy épp átköltözik Marokkóba és Egyiptomba
beköltözik fedett teraszokba aHOL a NAPfÉNy nEM lEPhEti Meg mÁR
mert a Föld minden kávézója egy-egy csigaház csupán ahová
összegyűlik a világ egy még kisebb világa
a hömpölygő napszítta melegben édeskés langy árnyék folyik mint a lekvár
Orán most más mint a fényképeken ahol meredt melAnKOLikus magányába dől le
mára bennem csak egy kávéháznyi
maradt meg belőle Café Oran,
Oranban, Kairóban, Casablancában, Tangerben, Alexandriában,
mindenütt az élet egy-egy hosszú forró délután
E kései medinák szivacsa szórt rendű UTCák örve tALÁNYos (t)erei
megküzd veletek a lábam
puha életHALmoK mOccanáSpÁRnákon hevernek mint
a nyári Naptól át- meg átszabDALva vergődő
falak közé zárt titkos kertek
míg odakint kendőkbe burkolt női arcok
lopva rádpILLANtanak és tovALIbeGnek
Mint vörheny
fekélyes égő foltok
rajtam és rajtad
újra elővillan
gyógyuló emlékeinkben Oran
Oran-od és Oran-om mind sárga szemcsés lánggal égnek
Könyörgőn nézel
bár lehetne késed hogy azzal lekaparjad
mert másféle sejteket oltottak ott beléd
melyek mind mint valami IDEgen test máig küzdve élnek
nyomukban nyugtalan bizsergés olvad bennem főnek szét
a tintaég alkonyatkor nekifeszül a napsÜTÖTTe másik égnek
és tÚRisták fALJák Kodak-szájaikba az estHAJnalCSILLAg fertőző herpeszét
míg a Nap egy túl messzi dombolDALra tiTOKban pár pILLANatra narancslIGEtet fest
fonott sámlikról meztelen lábfejek meredeznek
akárcsak Európában a parabolaantennák távoli párkányok bástyáin
posztmodern angyalokról készült megannyi új ikon
némelyek egymásnak így üzennek
elhúzzák keményedő életük dalát talphúrjaikon
Ventillátor-ősz mesterséges passzát
a hőség helikopterének befelé lógó propellere röpíti mélyre e füstös teret ma
mélyre messzire
életek metaforájaként parázslik megannyi olcsó cigaretta
monoton ventillátor légcsavarja mint valami ócska gőzös kereke mixelő házi robotgép
óriás ragadozó rovar zuhanó repülő búgása süllyedő hajó meddő csavarja
mechanikus lóhere a magasság szemének szivárványhártyája és pupillája
korallzátonyok körkörös csillóvirága a plafon köldöke működésben lévő gigászi
patkányfogak
a partra hasaló hullámok buja kéje
kiszáradt folyómedrek magánya mélyükön kővé vált agyag van
elhagyatott barlangtemplomok bája derengő sötétje
meghágják útvonalak a sivatag homokméhét spermautasokat lövellve belé mint drogot
bEBorít a tiszta égbolt mindenütt és körülvesz láthatatlan vÉGvársorOKként a Korán
fuldoklik a termékeny föld is a porló kecskeszarban
míg e távolságokból összegyúrva várnak e kávéházban csöndes dobok
döbbent emberarcok
délután
Köröskörül, mindenütt Oran, Oran!
Egy patkány kaján ívben rohan
a szemétgyapjas úton át
mint háttal álló karmester pálcájának suhanása
vissza nem szálló dallam a szélben gólra szálló labda röpte
meghallom letépett ruháid jajjszavát
hajnalban gyilkos virágok szirmainak nyílása
meredten állok lesütött tekintetek viharában
rémtettek hírét hozzák ez a posztmodern járvány
nőket fed(d)ő könnyű lepLEk redőiNEk hulLÁMzása
mint hajók farai keblek ringanak míg tovahömpölyög a mámor
ragadozó madár néma zuhanása
a vén zenész minden húrja vibrál szinte lángol
széjJELtáruló lábak íve éjjel közülük a nő ezen új tölcsÉRszeMÉVEL nÉZ
feléd
szétkaPART parázs izzó foltjaINAK örvénylése mintha kéjjel élne még
süteményekre száradt olvadó meleg méz
Pohármedencék partján üldögélők A kávéház vendégei vendégei a világnak
Kint az ócska taxiáradat csordája közt egy szamár riadtan bőg fel
a fájdalom torkából messze árad
míg gazdája ismét fekélyes hátára csap
bár csontjáig kivájva már a szőre és a húsa
csigolyája íve mint az Ahaggar kopár csúcsa mered fel
Álmában nem vár több ébrenlétet olyankor csak újabb terheket kap
melyek egyre súlyosabbnak tűnnek Szinte égetnek és égnek
a porló mélység tölcsérébe préselik és éjjelre bekormozzák a világot
Eldől a szamár Nem üvölt csak puffan Lassan vége lesz
Eleget látott Nekihajtja fejét a járdaszegélynek
Már nem kíván se vizet se szalmát csak
álommentes végtelen alvást
mint nedves kancamélyet
A gyarmati világ hajója kürtjelekkel terhesen
elhajózott valaha réges régen
müezzinkiáltások rajzanak most
és pártázott lapos tetőkről szétszálló ruhák vibráló
színei gyülekeznek a kristályosan tündöklő felhőtlen égen
halpiacszag cukrászda- és rózsaolaj-illat
rothadó szeméttelepek kaleidoszkópjai
porgalaxisok és zsírfoltos ruhák a szélben
Álmaim vályogából fölépített óváros sikátorlabirintusát ábrázoló kusza
csempeminta folyik hosszan körbe a kávéház koszos falán
geometrikus gyűrűjében ülünk itt
misztikus folyam melynek nincs se vége se kezdete csak formája és hosszú partja van
Közötte heverészik a Café Oran óriási csarnokában az egész pestisűzte tömeg
halk zsibongó sziesztája ki-tudja-mikortól és hogy ezután meddig ér el
Elmélázol
most vagy itt de holnap is és mindig mindig itt leszel igen itt fogsz ülni
valahányszor arra gondolsz hogy valójában mit is teszel Elmondod ezt
szomszédodnak is Erre az csak mélán tenyerébe ásít
kortyolsz egyet hűlő italodból Megint fogyott a délután néhány szívdobbanásnyit
Ezalatt a Nap odakint narancsot érlel mint női farocskákra bámul rájuk szúró
tekintetével
no meg mumifikál közben egy elszunnyadt lusta békát
Köröskörül elomló látvány-rezzenések Észak-Afrika kopár kőtára kint remeg
poros színeit a fény mint bódító italt hörpölte ki homok és várakozás üres pohár
a falakon meg mintha még megjelennének árnyékai némely öltönyös gyarmatosítóknak
akiknek spóraként szétszórva nőnek gyermekei
régvolt kezeikről a lecsorduló verítékcseppek is meg-megcsusszannak az azóta
szerteszét repedezett szecessziós kövezeten
amin a hajdani minta indái talán két flamingót rejtenek
Vagy azok csupán frissen odasercentett véletlen nyáljelek?
sakktáblák az asztalokon és
sakkbábukként gyűlnek a földön olajos magvak kiköpött héjai
Vízipipák füstjéből előmosolygók
a folyadék ritmikus buggyanásai mozognak mint barnásvörös
hennával festett végtagok
köpcös férfi-ujjak tömzsi testei között kéjelgő fehér cigarettaszüzek
mintha mindet csak a doboz csadorja óvta volna meg a naptól
míg a kilógó részek barnán domborodnak már cigarettaidolokra emlékeztet
a szökőkútból előömlő buja víztest is
gyújts rájuk lógasd a lángba őket mártsd beléjük a régóta vágyott tüzet
füstÖLD el életük gyilkos szenvedélyEKEt gyűjts magadnak ha már haldoklik a pestis
A szemközti épület a tér jobb oldalán a napsütésben mint csillogó tükör
fehér fogsor nyúlik el a ház világos tömege hosszú madár talán vicSORgó
(cs)őr a tér zippzÁRa
közöttünk örVÉNylik a körForgALOM fekvő óRiÁsKereke a város ovális homloka
ahonnan talán
messzire látni
intál eriszem nálat nannoha
franciakorlátok szempillák ablakok tekintetén
megannyi merengő mocorgás emberek? csak az épületek ajtószájainak
szétszálló szavai ők
fáradtan lecsukódó szemhéjak leengedett redőnyei
s az autók mind átkokat mormoló sámán hasbeszélők
itt a házak hordják méhükben a valóságot minden reggel egy-egy fájdalmas szülés
a szemközti fehér épület ablakai lassan kitárulnak ahogy közeleg az este
halk nyögdécselés sikongás bújik elő az egyik benti homályból
kéjesen liheg a szoba puha levegőteste
s egy függöny a kitárt ablakon át kilebben
míg vak koldus ütközik a teraszponyvát tartó vasnak
hirtelen hars kacaj csattan a ventillátorszéltől átlyuggatott
Café Oran-i nagy teremben de a pincér már fáradtan nyúlik el a bádogpulton
s egy asztal sakktábláján koppanó mattot adnak
ami réges-régen
törtÉNt a szél súgva elmesÉLI míg rozsdaszín homokot söpör a szemembe
szinte látni ahogy egy görcsbe rándult kéz rövid írásra mutat
“IrtsÁTOK ki hetedíziglen Abdul al-Szárim családját lányát és fiát”
forró felhőt kAVARt lovak patája a messzesÉgBEN
aranyló porfelHŐt tovagörögve
s hallották anyák és gyermekek sikolyát az Atlasz hegyeinek lábán megtelepedő
göcsörtös kaktuszok és akáciák
vörös a föld az el-Dáhá szurdokban mindörökre
olvadóban a spirális SzELLŐ és a napsugár átÚszTuk lassan e dÉLuTánt is
a fókamozgású pincér mellig kigombolt viseltes fehér ingben kopott rózsaszín
nyakkendővel melynek laza csomója mellén mint gömbölyű női popsi
így idéz egy könnyűvérű rÉGI asszONyT
széttárt fölfelé ívelő lábakkal míg nyakkendőteste lelóg egész a pincér derekáig de
nincsen meg a feje sem a karja
hattyúnyakú teáskannák rezÉNEK felcsILLANása egy arab rádióadó nyekergő
muzsikája
vékony pohARAkra csukódó húSOS ajkak cuppanása tealevÉLkék tánca
mint a vurstli vidámsága és méla monotónIÁja
kopott ócska felhő itt minden bútordarab a kattogó vén pénztárgép asztmásan
csilingel és kidugja számlanyelvét a vendégekre
a szakadozott ponyvával fedett teraszról beszól egy ott hűsölő árnyék hogy
hozzon a pincér neki egy üveg jó hideg sört is
ritka az ilyen hely errefelé ahol alkoholt is mérnek igen
mondhatni ez itt a sör egyik utolsó egérlyuka Észak-Afrikában
mert errefelé alkohol helyett a hőség tompa elmebaja lovagol az emberek agyán
üget izzadt homlokukon és tovavágtat zsibbadó idegsejtjeiken
a falióra másodpercmutatója az idő parittyája
lassan agyondobál minket megannyi puffanása rövid nyugvása majd újrapuffanása
míg a fókapincér mellszőrzetébe akadt légy zümmög kétségbeesetten
és egy megsárgult meztelen nő homorít a geometrikus-csempemintás falon
papucsokból előmászó korhadó lábak Velencéje széklábcölöpökre épített kőrakások
a távolság zsebéből előlép egy szakállas koldus és áldást oszt néhány garasért az
ilyenkor magukat módosnak érző bent ülőkre majd továbblép a következő asztalhoz
és csöndben ismét megáll ötven piasztert dobnak neki
áldást mormol és továbbcsoszog aztán a terem egy másik asztalánál
csöndesen megint megtorpan
most belép néhány újabb vendég bő burnuszban vonulnak
ismerőseikre vigyorognak székeket hoznak majd sört rendelnek
míg odakint a kávézó előtti csenevész pálma száradó levelének éles ívén
egy légy fel-le mászkál
emberek édeskés parfümillata az utca szemétgleccserének rothadás-szaga
innen minden odaát van az otthon a szálloda a hajóállomás
Párizs is és Budapest is
errefelé nem foglalkoznak a láthatárról lelógókkal
mégis lassan újra átköltözik ide Európa
mert terjed az idővírus és a tengerből egyre közelebbnek tűnik fel az USA
széjjelgörög
patkányfoGATokon
civilizációnk műanyag bacilusa