Tállyai Európa-vízió

A Közép-európai Művésztelep és Szabadiskola

    – A Közép-európai Művésztelep hirtelen bukkant fel az ismeretlenségből. Az utóbbi években nyaranta több tévériportot láthattunk a művésztelepen folyó alkotómunkáról, a kiállításokról. Mióta működik a művésztelep? – kérdeztük Kerékgyártó Istvántól, a művésztelep alapítójától és vezetőjétől.
    – Hivatalosan 1990-ben jött létre és vette fel a Közép-európai Művésztelep és Szabadiskola nevet. Valójában féllegálisan már a nyolcvanas évek közepe óta hívtunk meg művészeket a környező országokból, és hazai nemzetiségi alkotók is részt vettek programjainkban. A Közép-európai Művésztelep és Szabadiskola valójában a tokaji alkotótelep fokozatos átalakításával jött létre. A tokaji alkotótelepet a Népművelési Intézet hozta létre 1953-ban, és két részre, egy „profi” művésztelepre és egy amatőr alkotótelepre tagolódva működött. Az előbbi a képzőművészeti szakkörvezető művész-tanárok, az utóbbi az amatőr alkotók országos telepe volt. A hőskorban olyan kiváló vezetői voltak ennek a telepnek, mint Xantus Gyula, Fischer Ernő, Tamás Ervin, Zilahy György, Cséri Lajos és Bánszky Pál. A tokaji telep nyitott szellemiségével, kezdeményező lendületével, az új iránti fogékonyságával jelentős művészeti műhellyé nőtte ki magát az évek során. Amikor átvettem a telep vezetését, 1982-ben, viszont éppen mélypontján volt. Lantos Ferenc festőművész és kiváló művészetpedagógus a Népművelési Intézetnek az 1981-ben rendezett nyári alkotótáborokkal foglalkozó kiadványában a tokaji alkotóteleppel kapcsolatban éppenséggel „gyülevész hadakról” beszélt. Gyökeres átalakítást hajtottam végre, és az alkotókkal közös erőfeszítéssel sikerült egyetlen nyáron újra visszalendülni a régi kerékvágásba, és a Fajó János által létrehozott encsi teleppel meg a Lantos Ferenc vezette Paksi Vizuális Műhellyel közös budapesti kiállításon a tokaji telep egyenrangú partnerként megállta a helyét. A nyolcvanas években több eredményes kísérleti programot valósítottunk meg, olyan kiváló szekcióvezető művészekkel együttműködve, mint Joláthy Attila, Pruttkay Péter, Misch Ádám, Csutoros Sándor, Dorogi József, Kun Éva. A tokaji telep az ötvenes években és a hatvanas évek első felében úttörő szerepet játszott mind a művész-tanárok, mind az amatőr alkotók továbbképzésében. A hetvenes-nyolcvanas években egyre több ilyen típusú alkotótelep jött létre szerte az országban. A tokaji telep tehát elvesztette azt a pótolhatatlan szerepet, amit egykor betöltött. Ám a kor új kihívásokat teremtett, amelyekre, úgy éreztem, válaszolni kell. Ilyen sürgető igény volt a határon túli magyar művészek bekapcsolása a magyarországi művészeti élet vérkeringésébe, a hazai nemzetiségek körében jelentkező tehetségekkel történő kapcsolatteremtés. Innen már csak egy lépés vezetett odáig, hogy az egyes közép- és kelet-európai országokból vonjunk be művészeket a közös alkotómunkába. A magunk szerény eszközeivel, a művészetre szorítkozva mi jóval előbb kezdtünk a közép-európai népek valódi kulturális kapcsolatainak kiépítésén, a kistájrégiók, az eurorégiók kereteinek szellemi tartalommal történő telítésén, s a tágabb Európába való bekapcsolódáson munkálkodni, mint az hivatalos program lehetett volna. Így történhetett meg, hogy a rendszerváltás kezdetén, 1990-ben már teljes vértezetben jelentkezhetett ez a telep, és joggal vehette fel a Közép-európai Művésztelep és Szabadiskola nevet. Ez a művésztelep tehát profi nemzetközi képzőművészeti telep, jelentékeny művészek részvételével. Ám a nagy múltú magyar művésztelepi hagyományokhoz, például a nagybányai művésztelephez hasonlóan, a telep tíz-húsz százalékban szabadiskolai funkciót is betölt a legtehetségesebb hazai és határon túli fiatalok továbbképzésével. (E művésztelepi tapasztalatoknak is részük volt abban, hogy amikor 1991 novemberében javaslattételre megkaptuk a Magyar Művelődési intézet alapító okiratának tervezetét, azt írtam, hogy ha ez az intézet a kor igényeinek szintjén akar működni, nem lehet, hogy ne foglalkozzék a határon túli magyar kultúrával és a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek kultúrájával, valamint elsőrendűen a mi szempontunkból, Közép-Európával. Nekünk ugyanis alapvető érdekünk, hogy ebben a térségben a tiszta ész, a józan értelem szerint, egymás kölcsönös megbecsülésével alakuljanak a kapcsolatok. A többi közép-európai ország érdeke is ez, csak még nem mindegyikük ismerte fel ezt a kölcsönös egymásrautaltságot. E javaslatokat akkor az új Művelődési és Közoktatási Minisztérium elfogadta, és ezzel a programmal indult el az új intézet, bár a feladatokhoz szükséges státusokra már nem kapott elegendő költségvetést. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás programja viszont most újra sürgető igényként veti fel ennek az alapító okiratban rögzített komplex munkaprogramnak a minél nagyobb hatékonyságú megvalósítását.) Visszatérve a művésztelep történetére: a telepet 1994-ben átvittem Tokajból Tállyára. E döntésnek sok oka volt, többek között az, hogy a Tisza-híd építése miatt megszűnt a tokaji alkotóház udvara, s az új Széchenyi Kollégiumban megdrágult a szállás, Tállyán pedig – ahol nagy vendégszeretettel fogadtak – ingyen megkaptuk használatra a művésztelep idejére az önkormányzati épületeket. A tokaji alkotótelep két éves szünet után Bánszky Pál vezetésével örvendetes módon újraindult. A Közép-európai Művésztelepről rádió-, tévériportok, újságcikkek csaknem minden évben voltak, anélkül, hogy kerestük volna a nyilvánosságot. Jól és hatékonyan építkezni csendben, nyugodtan lehet. Úgy gondoltam, előbb halmozódjanak fel az eredmények, előbb legyen mit megmutatni, csak azután keressük a nyilvánosságot. A művésztelepi alkotómunka befejezéseként Tokajban, majd Tállyán minden évben megrendeztük záró kiállításunkat, ám ezen kívül egy ideig nem is akartam másutt bemutatót szervezni. Aztán 1994-ben a nemzetközi csángófesztivál, 1995-ben a Mályi-tó partján szervezett nemzetközi kistáj konferencia, 1997-ben az európai kisebbségek IV. fesztiválja (Baja), 1998-ban az Eurorégiók Közép- és Kelet-Európában című, a Kárpátok Alapítvány által szervezett nemzetközi tanácskozás s még ugyanebben az évben a nemzetközi cigány tudományos és művészeti konferencia 1848–49-es emlékprogramja és az Óbudai Művelődési Központ rendezvénye, az óbudai fesztivál keretében mutattuk be a közép-európai művészeti gyűjteményt; persze nem a teljes anyagot, hanem a vendéglátó konferencia szellemiségéhez, problematikájához kapcsolódó válogatást.
    – Eszerint a művésztelep javarészt nemzetközi rendezvényekhez társulva mutatkozott be, s ezen belül is közép-európai, tágabb európai, vagy kisebbségi problematikát felvető konferenciákhoz kapcsolódott. Mi az a jellegzetesség, ami önálló arculatot ad a Közép-európai Művésztelepnek az utóbbi egy, másfél évtizedben gomba módra elszaporodott nemzetközi művésztelepek sorában?
    – A Közép-európai Művésztelepen és Szabadiskolán hazai magyar művészek, határon túli magyar alkotók, a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek művészei, közép- és kelet-európai országok alkotói vesznek részt. A művésztelep célja elősegíteni, hogy előítéletek és gyanakvások helyett ismerjük meg egymás kultúráját, cseréljük ki tapasztalatainkat, és az értékteremtés jegyében közösen tevékenykedjünk. A határon túli magyar alkotók találkozhatnak a magyarországi művészekkel, a magyarországi kisebbségek alkotói pedig saját anyaországuk művészeivel, illetve a négyes „körgyűrű” módjára szervezett telepen a különböző országokban élő kisebbségek is ismerkedhetnek egymással, mindenki mindenkivel szót érthet. Ez szükséges is, hiszen sokszorosan jobban ismerjük a nyugat-európai kultúrát, mint egymás kultúráját. A XX. századot megelőzően ebben a közép-európai térségben sokkal erősebb volt a kultúrák egymásra hatása, a gazdasági-kereskedelmi, a spontán és szervezett kulturális együttműködés. A magyarság és a szomszédos népek történelmi egymás mellett élését vizsgálva a népi érintkezések meglepően gazdag formáit fedezhetjük fel. A Kárpátok eurorégió néprajzának kiváló kutatója, Gunda Béla számos tanulmányban tárta fel ezeket a népi vándorlásokat, együttműködéseket, cserekereskedelmet és kulturális érintkezéseket. Hajdan a román malomkőkészítők lehozták a hegyekből őrlőköveiket az Alföldre és szerszámokat, munkaeszközöket vittek haza, s Moldva földjét magyar ekevassal szántották. A szlovák parasztok nyaranta az Alföldre vándoroltak, s itt részes aratóként keresték meg maguknak és családjuknak a téli kenyeret. Ezt a mesterségesen megszakított, az itt élő népek egymásrautaltságából fakadó együttműködést kell újra helyreállítanunk magasabb szinten, az új Európa összérdekei s ennek a térségnek az elsődleges érdekei, kívánalmai szerint. Mindezt a politikában a rendszerváltozást követően is nehéz, olykor siralmasan és groteszken körülményes megvalósítani, ám most mintha kezdenének felgyorsulni a kedvező folyamatok. A művészetben a kapcsolatteremtés és együttműködés sokkal könnyebb, mint a politikában, mert a művészek, legalábbis az igazi művészek a lét teljességéről kívánnak vallani, nem akarják művüket pillanatnyi taktikai érdekeknek, álságos akcióknak alárendelni.
    – Hogy sikerült ezeket az elképzeléseket egy olyan művésztelepen megvalósítani, ahová a szélrózsa minden irányából érkeztek a művészek?
    – Viták és kisebb súrlódások természetesen voltak, és mindig is lesznek, mert ezek nélkül mesterkélt lenne az együttműködés. Ezen a telepen a béke, az egymásra figyelés, az egymás iránti kölcsönös megbecsülés uralkodik. Így volt ez a balkáni háború kitörését követően is. Az újvidéki fiatal szerb grafikus például a művésztelep kedvencei közé tartozott, s egy tállyai pincelátogatás alkalmával (akkor még Tokajban működött a telep) Hollókői László pincéjében a Tokaj-hegyaljai bor és a házigazda iránti tisztelete kifejezéseként egy művésztelepen készült rézkarcát tűzte arra a hordóra, amelynek a borát a legfelségesebbnek találta. A horvát és a szerb festők 1995-ben tisztes távolságból, tartózkodóan nézték egymást, a múlt évben viszont már a szerb és a horvát művészek kollegiálisan beszélgettek egymással. Hagyománnyá vált, hogy a ruszin művészek parázson sütött, ínyenc módon elkészített krumplival vendégelik meg, második vacsoraként, a többi művészt, s a vacsora éjszakába nyúló beszélgetéssel, nótázással folytatódik. Az esti tábortűznél, a pincében borkóstolás közben egymás nótáit is megtanuljuk.
    Ezek a művésztelepi együttlétek a szakmai tapasztalatcsere kiváló alkalmai is, s a modern művészet kortárs irányzatait ismertető, problémafelvető előadások és viták szemléletformálóak. A művésztelep pezsgő szellemi légkörével, a művészet új útjait ismertető programjaival egyben közvetíti is a modern művészet eredményeit azon országok művészei számára, akiket hosszú ideig elzártak az avantgárd zajlásától. A művésztelepen előadóként megfordult például Hegyi Lóránd, a kortárs művészet hivatott kutatója, értelmezője és menedzsere, aki jelenleg a bécsi Modern Művészeti Múzeum igazgatója, Misch Ádám, a közelmúltban elhunyt festőművész, aki évről évre videokazettákat vetített a velencei biennáléról és a kasseli Dokumentáról, Ivo Janoušek, esztéta és kritikus, a cseh avantgárd legnagyobb hatású gyűjtője és inspirátora, aki mellesleg komputermatematikus is (jelenleg a prágai Nemzeti Technikai Múzeum igazgatója), és számos előadást tartott nemcsak az európai, hanem az amerikai kontinensen is, s rávette az amerikai műgyűjtőket, hogy vásároljanak a cseh avantgárd művészektől, s ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a művészeti életből kiiktatott, kiátkozott művészek átvészeljék a 68 után Csehszlovákiában újra megerősödő szocreál uralmát. A művésztelep szoros kapcsolatot tartott fenn Frank Magda szobrászművésszel, aki Franciaország és Argentína után egy ideig Tállyán élt, s többször vendégül látta műtermében a művésztelep alkotóit, s két szitagrafikával maga is részt vett a telep munkájában. Kapcsolatot tartottunk fenn a Miskolcra hazatelepült Szalay Lajossal, a modern magyar grafika atyjával, aki megosztotta velünk emlékeit és tapasztalatait. E két mester egyéniségének és művészetének varázsa jelentékeny hatást gyakorolt a fiatal alkotók bontakozására. Az előadások és a mesterek e személyes példája mellett a művésztelep tematikus inspirációt is adott tagjainak. Bebizonyosodott ugyanis az, hogy amellett, hogy a Közép-európai Művésztelepen természetesen mindenki szabadon tevékenykedik, a művészek szívesen fogadják az inspiráló témákat, a meghirdetett programokat.
    – Milyen programokat állítanak homloktérbe?
    – Keresem azokat a témákat, amelyek több népet összekötnek. Azokat a korokat, azokat a személyiségeket, amelyek, illetve akik példájukkal máig ható tanulságokat hordoznak. Így hirdettük meg 1993-ban, az évforduló alkalmából, Báthory István-programunkat, aki erdélyi fejedelemként, lengyel királyként, litván nagyfejedelemként, több évtizedes helyi háborúk után tudott békét, gazdasági és kulturális felvirágzást teremteni. Nevéhez fűződik az első európai vallási és lelkiismereti szabadságot biztosító „türelmi rendelet”, a tordai dekrétum többszöri megerősítése. Miközben Európa-szerte vallási fanatizmustól elvakulva öldösték egymást az emberek, például Franciaországban, a hírhedt Szent Bertalan-éjszakáján, Erdélyben és Lengyelországban Báthory visszaszorította a vallási türelmetlenséget. Támogatta a román görögkeleti egyházat is, és uralkodása alatt tizenkét román nyelvű könyv jelent meg, ezek alapvető darabjai a román kultúra történetének. A partikuláris érdekek ellenében azokat a tényezőket részesítette előnyben, amelyek a térség népeinek közös érdekeit fejezték ki. Kiváló politikus és diplomata volt, a kölcsönös előnyöket biztosító, ésszerű kompromisszumok mestere. Ha csak lehetett, háború nélkül, tárgyalásos módon oldotta meg az ellentéteket. Jellemző erre a távlatos gondolkodásra, hogy miután háborúba keveredett Oroszországgal, megverte Rettegett Iván seregeit, és békére kényszerítette a cárt, kis idő múlva már a török kiűzésére dolgozott ki közös európai összefogáson alapuló terveket, s ebbe szövetségesként Oroszországot is be akarta vonni. A művészek az előadások, beszélgetések és képi dokumentációk hatására megérezték Báthory Istvánban a nagy formátumú embert és politikust, s azt is, hogy ez a történelmi időszak, ez a politikusi cselekvési modell sok vonatkozásban tanulságokat nyújthat a mi korunknak is. A programban a magyarországi és romániai, erdélyi magyar alkotók mellett részt vettek lengyel, litván, ruszin és ukrán művészek is. (Barbara Brzowoska, Michal Szostak, Andrzej Wrona, Iwaniuk Olga, Alvydas Kurtinaitis, Volodimir Scsur és mások.) Reprezentatív önálló kiállításra elegendő anyag gyűlt össze, amit 1997-ben, a zuglói lengyel kisebbségi önkormányzattal közös szervezésben, a Regnum Marianum előcsarnokában ünnepi kiállításon Budapesten is bemutattunk. A festmények, grafikák, plakettek, szobrok sokrétűen idézték fel Báthory személyiségét és korát, nem csupán kis intim jellegű alkotásokkal, hanem nagyméretű 3,5 méteres pannóval (Jakobi Anna) és köztéri alkotásként kivitelezhető emlékműtervvel (Alexander Lvovics) is.
    – A Közép-európai Művésztelep tehát politizáló telep?
    – Úgy gondolom, hogy nem. A művészet önálló tartomány, a szellemi függetlenség terrénuma. A művész végső soron csak az alapvető emberi értékek elkötelezettje lehet. S ha az alkotó ilyen vagy olyan politikai érdekből, vagy akár mégoly jó szándékú elkendőző vagy mentegető gesztusként vagy éppen ideológiai okokból akár csak árnyalatnyit is változtat azon, ami személyes léttapasztalatából fakad, annak a mű látja kárát. A művészetben nem lehet büntetlenül hazudni vagy megalkudni. Ellenben a művész elkötelezettje lehet a társadalmi igazságnak, s felmutathatja az egyéni és társadalmi sors krízisállapotait, torzulásait és nagyszerűségét.
    A balkáni háború megjelenítésének programját nem hirdettük meg, a művészek gyötrő tapasztalatából azonban spontán módon megszülettek ezek a művek. A megrázó élmény indulati ereje és az alapvető emberi értékek védelmében történő személyes állásfoglalás etikai parancsa késztette őket alkotásra. Dragan Jovičević szobrai egy önmagából kifordult világot idéznek fel, A nevető ember (méternyi magas monumentális portrészobor), a maga szörnyű röhejével az elidegenültté, abszurddá vált világ embertorzító hatását szuggerálja; a másik mű, egy másik portré-szobor, a koponyába nyomott vasalóval a brutális agressziót. Novák Mihály ragadozó madarakkal teleszórt „térképei” a Balkán népeit sújtó kataklizmát fejezik ki szimbolikus formában. Jelképi tömörítéssel él Csernik Attila is, aki szögesdrótra emlékeztető kalligrafikus vonalakból építi fel keresztkompozícióját, s a szúró, szaggató érzetet keltő alakzatok betűkalligráfiává, Boszniává, Szarajevóvá tárgyiasulnak, és a teljes visszatárgyiasulás előtt újra visszaalakulnak agresszív hatású vonalakká, foltokká, így asszociálva a vizuális kép és a betűjel együttes tragikus üzenetét. Molnár Mirko szürreális grafikái a nyomasztó szorongásokat, az éjszakai rémálmokat szabadítják fel, fogalmazzák meg tárgyias formában. Ezek az alkotások nem ilyen vagy olyan politika részigazságait tartalmazzák, hanem az egyetemes emberi szenvedés és szabadságvágy szuggesztív megfogalmazását.
    – Ezek a művek a legközvetlenebb jelen alkotói megfogalmazásai. Milyen említésre méltó programok voltak még a művésztelep történetében?
    – Hogy a művészet szabadságának szükségességét valljuk, nem jelenti azt, hogy a kor lényeges kérdéseit tekintve ki kellene kerülni a művészi megjelenítés alkalmait, az alapvető társadalmi és egyetemes emberi kérdésekben történő állásfoglalást. Ezek a dolgok persze nem teoretikus elhatározásból fakadnak, hanem az élet hozza őket magával. Ypolitas Użkurnist, a legjelentősebb litván népi szobrászt és fiatal társát, Antanas Cesnulist 1986-ban fogadtuk Tokajban. A művésztelepen Antanas Tokaj ősfoglalkozásait és mesterségeit kezdte megfaragni, a halászat, a földművelés, a szőlőművelés és a kádármesterség oszlopszobrát, Ypolitas pedig egy lantját pengető, mitikus erőt sugárzó koronás női figurát és egy a mi hajdani jokulátorainkhoz, vagy éppen Tinódi Lantos Sebestyénhez hasonló szakállas pogány litván énekmondót, kezében kantlesszal. Az énekmondó feje fölött három angyalszerű figura nyújtózott, magasra emelve egy tálat, amelyben lobogott a láng a Szovjetunió által letiport három balti köztársaság emlékére. A három női figura Litvániát, Lettországot és Észtországot szimbolizálta. A szobrokat bemutattuk a záró kiállításunkon. A mesterségeket ábrázoló sorozat befejezését követően, 1988-ban pedig felavattuk ezeket az alkotásokat a magyar–litván barátság szoborparkjaként. Itt, a művésztelep ideje alatt alakult meg a Magyar–Litván Baráti Társaság, s itt bontották ki először csaknem fél évszázad után a régi litván lobogót. (A cenzúra szerencsére nem mindig érti meg a képi beszédet. Bár igaz, hogy 1984-ben az Országos Közművelődési Központ igazgatónője által küldött egyik előadó furcsálkodva nézegette Szörtsey Gábor Viselkedjünk siralmasan című szitagrafikájának frissen kiteregetett, száradó lapjait. – Talányos, nagyon talányos – mondta. A grafikán ugyanis egy bundaszerű jelmezbe öltözött figura lejtett groteszk táncot, a háttérben lángnyelvek kúsztak fel, a magasból hullottak, robbantak szét a vörös csillagok. – Áh – mondtam –, ez egy folklorisztikus téma, farsangi alakoskodás. Az előadó enyhén mosolygott. Én is. Ebben maradtunk. A grafika egyébként szerepelt művésztelepi zárókiállításunkon és a Budapesti Művelődési Központban rendezett kiállításon is.)
    Három litván faszobrász 1991-ben közösen megfaragta a Szabadulási szobrot Kiskunmajsán. Meghívtak az átadási ünnepségre, s ott találkoztam az alkotókkal. Hármójuk közül ketten már megfordultak a Közép-európai Művésztelepen. Venckus Romas szobrász barátom kíváncsi volt a szoborról alkotott véleményemre. Mondtam, felemásnak érzem a közös művet, mert háromféle kifejezésmód keveredik stílustörő módon a szoborcsoportozatban. Romas egyetértett, és megbeszéltük, hogy még azon a nyáron egyedül farag egy szabadulási-szobrot a Közép-európai Művésztelepen, Tokajban. A négyméteres, kitárt karú, töviskoronás Krisztus-szobor el is készült, éppen augusztus 20-ára. A szobor karját középkorias megoldással formálta. Csak a kezeket faragta meg, a többi rész, a kar deszkaszerű formában maradt, s miután áthúzta a testen, nyolc-nyolc darab ovális fagyűrűt húzott mindkét karra. Ez a formálásmód a ruha redőit érzékeltette. Romas bizalmasan elárulta, hogy minden fagyűrűbe, belülről egy-egy szabadulására váró ország nevét véste. Mire elkészült a szobor, a Szovjetunióban kitört a puccs. A recsegő táskarádión hallgattuk a hírt, s II. János Pál pápa beszédét Máriapócson. Azt javasoltam Romasnak, ajánljuk fel a szobrot a máriapócsi görög katolikus egyháznak, hogy e nevezetes búcsújáróhelyen szimbolizálja a krisztusi szeretetet és az emberek szabadságvágyát. Bacsóka Pál érseki helynök meghatottan fogadta a felajánlást, és a községi önkormányzattal együttműködve azon a mezőn helyezték el a szobrot, ahol a pápa misét mondott. Ezt a helyet ugyanis szabadidőparkká kívánták alakítani. A szobrot 1992. augusztus 18-án avattuk fel húszezer ember jelenlétében, és Acerbi pápai nuncius szentelte fel. Az volt a tervem (s ezt a görög katolikus egyház és a község vezetői is szívesen fogadták), hogy minden évben elhelyeznénk egy szobrot ezen a mezőn. (Máriapócsra a magyarokon kívül ruszinok, románok, szlovákok és ukránok zarándokoltak egészen az első világháború kitöréséig. Ezt követően akadozott, majd 1945 után végképp megszakadt ez a folyamat. A rendszerváltozást követően viszont újra kezd nemzetközi búcsújáró hellyé válni Máriapócs.) E terv szerint minden ide zarándokló nép képviseltethetné magát egy szoborral. A második szobor terve is elkészült: monumentális feszület, Volodimir Scsur kiváló ruszin szobrász alkotása, aki egy XVIII. századi kézi kereszt formáiból merített ihletet, és a több szálfából összeillesztett szobortervben felhasználta a ruszin tutajok és ácsszerkezetek technikai-formai megoldásait is. A hatméteresre tervezett szobor mind ez ideig nem készült el, mert Magyarországon ilyen hatalmas méretű fákat nehéz találni, és a művésztelep anyagi lehetőségeit is meghaladnák a költségek.
    – Elsősorban ilyen monumentális alkotásokra szorítkozik a művésztelep tevékenysége?
    – Korántsem. Időről időre illusztrációs programot is meghirdetünk. Az eddigiek során a magyar avantgárd költészet két jeles mestere, Kassák Lajos és Palasovszky Ödön, valamint a cseh Bohumil Hrabal műveinek illusztrálására vállalkoztunk. Szeretnénk úgy megvalósítani tervünket, hogy néhány éven belül valamennyi közép-európai ország egy-egy alkotója szerepelhessen ebben a tiszteletadásként megvalósuló illusztrációs programban. A művésztelepen festészeti, egyedi grafikai, szitagrafikai, rézkarc-, kerámia- és szobrászati szekció működik. Első ízben indítottunk számítógépes grafikai szekciót művésztelepi formában Magyarországon, ha jól emlékszem, 1987-ben. Az anyagi lehetőségektől függően mikor bővítem, mikor szűkítem a szekciók számát. Komputergrafikai szekciót például (anyagi okok miatt) utoljára 1989-ben szerveztünk. Volt olyan év, amikor szünetelt a szitagrafikai és a rézkarc-szekció működése. Az embernek fel kell mérnie, mire elég az akkor éppen rendelkezésre álló költségvetés. Inkább kevesebb dologgal foglalkozunk, de azt minél magasabb szinten, és minél eredményesebben igyekszünk csinálni. A művésztelepen hagyott (az alkotókkal közös egyetértésben kiválasztott) művekből létrehoztuk a közép-európai művészeti gyűjteményt, amely a maga nemében egyedülálló keresztmetszetet ad a kortárs közép-európai művészetről. Ennek reprezentatív válogatása 1994-ben és 1995-ben a tállyai Balogh-kúriában volt kiállítva. 1996-ban az önkormányzat eladta az épületet egy osztrák ökológusnak, aki a művészetek barátja, és azt tervezi, hogy nemzetközi konferenciákat, koncerteket rendez majd a kúriában. Együttműködik a művészteleppel is, és nyaranta az épület egy részét átengedi a művészeknek. A gyűjtemény állandó kiállítását májusban nyitjuk meg újra a Maillot-kastély emeleti termeiben, lehetőséget nyújtva, hogy a megyébe látogató hazai és külföldi turisták is megtekinthessék. A borturizmushoz ugyanis hozzátartozhat a kulturális turizmus is. A nyugati vendégek például előnyben részesítik azokat a helyeket, ahol kulturált körülményeket biztosítanak, ahol kulturális látnivalókat is találnak. Emlékszem, 1990 nyarán, egy vasárnap délelőtt fiatal német házaspár állított meg Tokaj főterén. Kérdezték, hol találnak múzeumot, kiállítást. Mondtam, hogy húsz méterre állnak a múzeumtól. – Azt már láttuk. Több nincs? – kérdezték csodálkozva és csalódottan. Németországban ugyanis egy Tokajhoz hasonló kisvárosban legalább két-három múzeum, galéria is akad.
    – A művésztelep tehát állandó kiállításával járul hozzá a vidék kulturális programjainak kínálatához?
    – Nemcsak ezzel, hanem az évente megrendezett záró kiállításokkal is. A művésztelep zárásának időpontja néhány év óta augusztus 20., amikor a község lakóival együtt ünnepelhetünk. Délelőtt nyitjuk meg a záró kiállítást. A kastély nagyterme megtelik a tállyai és környékbeli érdeklődőkkel, a művésztelep barátaival. A megnyitón grafikákat, kerámiákat sorsolunk ki a jelenlévők között. A számokat mindig más vendég húzza ki a cserépedényből. Mindenki izgalommal figyeli, hogy a véletlen szeszélye kit jutalmaz. Délután a művészek is részt vesznek a román és gótikus stílusjegyeket mutató, belül gyönyörű barokk szobrokkal díszített katolikus templomban rendezett Szent István-napi, irodalmi-zenei műsorral gazdagított ünnepségen. Az ünnepi program új kenyér- és borkóstolással zárul a templomkertben.
    – Csak ilyen ünnepi alkalmakra szorítkozik a kapcsolat a helyiekkel?
    – Ez a kapcsolat áthatja a hétköznapokat is. Nem csupán azért, mert a találkozások a művésztelep időtartama alatt folyamatosak, hanem azért is, mert a művésztelepnek regionális környezetformáló programja is van, amely Tállyán kívül kiterjed Tokaj-Hegyaljára, a Bodrogközre, Taktaközre és a Cserehátra, illetve e régiók azon településeire, amelyek részt kívánnak venni ebben a környezetalakító tevékenységben.
    – Mit takar pontosan a környezetformáló program?
    – Úgy gondolom, hogy nem lenne szerencsés, ha ez a telep csak véletlenszerűen működnék Tokaj-hegyalján, Tállyán. A művésztelep valóban szervesen és hasznosan beágyazódott ebbe a régióba. Az egykori Zemplén megye, s ezen belül Tokaj-hegyalja településeinek megvolt a maguk történelmi karaktere, hangulata. Az elmúlt negyven–ötven év alatt a változások sok helyütt tönkretették a történeti hangulatú mezővárosok építészeti arculatát, eltűntek azok a szobrok, domborművek, kapuk, cégtáblák, cégérek, amelyek egyéni arculatot adtak az egyes községeknek, kisvárosoknak. Környezetformáló programunk keretében segíteni kívántunk abban, hogy e települések kapják vissza a maguk egyéni karakterét, történeti atmoszféráját. E törekvés jegyében újrafaragtuk azokat a plasztikai jeleket, amelyek az idők során elpusztultak vagy amelyeket összetörtek, vagy sanda gyűjtők elloptak. Így például készítettünk szőlővédő szenteket ábrázoló oszlopszobrokat (Bodrogkeresztúr), a tűzvédő szent, Szent Flórián szobrát (Tokaj, Bodrogkeresztúr), a zempléni provinciális és népi szobrászati hagyományt felhasználó Bacchus-szobrokat és „Bacchus-huszárokat” (Tokaj, Bodrogkeresztúr, Tállya), a szőlő- és bortermelést, a kádármesterséget idéző jelképes ábrázolásokat (Tokaj, Nagyhalász, Tállya). Máriát és a Gyermeket ábrázoló domborművet készítettünk a Tállya határában lévő kegyépítménybe (az eredetit ellopták). A múlt évben avattuk fel Göncön a gönci népi mesterségeket ábrázoló domborműves oszlopszobrot (Jonas Ćernivićius alkotása), Tarcalon a szőlő és a bor emlékoszlopát (Tomas Lampickas műve) és Tarcal vezér szobrát (Zakarevićius Hendrikas alkotása), Tállyán pedig a község címerében szereplő védőszent, Szent György szobrát (Remigius Rudokas munkája). A környezetformáló programban természetesen nemcsak külföldi művészek, hanem számos magyar alkotó is részt vett (Baranya József és Frech’ Ottó faszobrász, Gedeon Zoltán festőművész, Hadik Gyula, Nagy János és Petrovits István szobrászművész, Varga Imre festőművész és még sokan mások). S persze készítettünk figurális díszítésű szabadtéri fajátékokat is, medvés ülő-forgót, kosfejes magas-forgót, lófejes, kosfejes libikókákat, mókuskergetőt, mókusos hintát. Terveztünk már – egy asztalosmester vezetésével – kapurestaurálási programot is, melynek során helyreállítottuk Tokaj legrosszabb állapotában lévő, legszebb, kazettás szerkezetű kapuját. S ezzel visszaadtuk a régi fakapuk becsületét, és meggondolkoztattuk azokat, akik őseiktől örökölt fakapujukat sablonos, vaslemezből, drótból készített kapura szándékoztak cserélni. E példa nyomán többen kezdték rendbe hozni addig kevéssé értékelt régi kapujukat. Készítettünk cégért a tokaji posta falára, s ennek nyomán a gyógyszertár is rendelt egy kígyós cégért az egyik megyei művésztől és a környékbeli kovácsoktól. Rendkívül változatosan valósul meg környezetformáló programunk a hordófenék-faragástól a Bacchus-figurával díszített harangpohár-készítésig. A hordófenék díszes faragásának nagy mestere Vizur László, magyarországi német népi szobrász, aki a szőlő- és bortermelés stilizált jeleneteivel díszítette Rózsa Ferenc tállyai borosgazda pincéjének fogadótermét. A harangpohár a hajdani ivóversenyek „rituális” edénye. A sorozáson átesett, bevonuló legények ilyen pohárból itták búcsúzáskor a kocsmában a bort. A cserépkupát fenékig kellett üríteni, mert a poharat csak szájával lefelé lehetett letenni, ugyanis ennek az edénynek nincs lapos talpa, hanem egy fogórészként is szolgáló szoborfigurában végződik. A Tokaj-hegyaljai borivási szokásokra persze nem ez a jellemző. Az itteni kóstolgatásnak, iszogatásnak megvan a maga szertartásos és igényes bor-etikettje. Papp Miklós, a Tokaji Múzeum létrehozója, egykori igazgatója, a művésztelep barátja és szakmai tanácsadója, maga is kiváló bortermelő, mondta el egyszer, hogy annak, aki érzéketlenül egyszerre lehajtja az egész pohárnyi szamorodnit vagy éppenséggel a borok királyát, az aszút, nem is tölt újra szívesen. Nem fösvénységből (hiszen semmit sem ad el a borából, az egész termést vendégeivel kóstoltatja el diskurálás közben), hanem mert az illető durva mohóságával nem is képes ízlelni, hogy valójában mit iszik, és méltatlanná válik a mennyei nedű élvezetére. Környezetformáló programunknak eme részével minket is hasonló cél vezet, mint a tudós borosgazdát, a kulturált borfogyasztáshoz, borturizmushoz szeretnénk a magunk módján megfelelő körülményeket teremteni. Bacchus-poharunkat egyébként Ortutay Zsuzsa beregszászi kerámikus készítette. Emlékezetes Horváth Anna beregszászi szobrászművész Mulatozó Bacchus című kerámia szoborcsoportozata. Három év óta együttműködünk Tállya egyik ambiciózus borosgazdájával, borvendéglátójával, Tóth Pállal, aki ad arra, hogy ne akármilyen körülmények között fogadja vendégeit, hogy ne csak a bor, hanem a helyszín is emlékezetes maradjon az idelátogatóknak, és a kettő együttesen sarkallja őket visszatérésre. A művésztelep nyitását és záró bankettjét az ő pincéjében és az ő zsindellyel borított lugasában szoktuk rendezni. A vendéglátás viszonzásaként Bogdan Korzs ukrán szobrászművész Bacchus-szobrot készített a pince egyik oldalágának fülkéjébe. Tállya – egyes hitelesnek tartott számítások szerint – Európa mértani közepén helyezkedik el. Tóth Pál kérésére a művésztelep elkészítette az Európa közepe című kő-térplasztikát. (A tervező, a legjelentősebb szlovákiai magyar szobrász, Nagy János volt, a kivitelező pedig a jeles sepsiszentgyörgyi szobrász, Petrovits István. Tóth Pál borházának homlokzatára a polihisztor képzőművész, a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola egykori professzora, Gedeon Zoltán készített nagyméretű, szüreti jelenetet ábrázoló seccót. A vidám színekben pompázó kompozíciót már az utca végéről látni lehet – fényképezik is sokan, a hazai turisták éppúgy, mint a külföldiek. Gedeon Zoltán specialitása az ún. falu- és város montázsképek alkotása is. Vázlatokat készít az illető település legjellegzetesebb, legszebb épületeiről, domborzati formáiról, és ebből csinál montázskompozíciót. Ezt a tusrajzot szitagrafikai úton sokszorosítjuk, majd egyes példányokat Gedeon mester egyedien színez, tussal vagy akrillal színes kompozícióvá varázsol. A falu jellegzetességeit emblematikus tömörséggel ábrázoló fekete-fehér vagy színes képeket elhelyezik a község közintézményeiben vagy reprezentatív ajándékként adják azoknak, akik legtöbbet tettek a településért. Emellett képes levelezőlap is készül a montázsképből. A fényképezéssel készült képes levelezőlapoknak is megvan a maguk sajátos értéke, az egyedi grafikai montázs azonban olyat tud, amit ilyen módon a fénykép nem, még a fotómontázs sem. Az elmúlt időszakban Gedeon Zoltán nyolc község montázsképét készítette el, és több település képeslapot is nyomtatott a grafikából. Így illeszkedik be a művésztelep környezetformáló programja a régió életébe. A művésztelep fennállása során a következő támogató önkormányzatokkal működött együtt környezetformáló programja keretében: Tállya, Tokaj, Tarcal, Bodrogkeresztúr, Nagyhalász, Rakamaz, Taktabáj, Rátka, Krasznokvajda, Hegymeg, Kenézlő, Taktakenéz, Jászalsószentgyörgy és Budapest X. ker. Kőbánya önkormányzata.
    – Olyan sokféle dolog történik ezen a művésztelepen, hogy ideje megkérdeznem a résztvevők számát.
    – A művésztelepen ötven-hatvan alkotó vesz részt. Időtartama három, három és fél hét. A hazai és határon túli magyar művészeken és a hazai nemzetiségek alkotóin kívül fogadtunk cseh, horvát, lengyel, litván, német, osztrák, román, ruszin, szerb, szlovén, ukrán művészeket. A művésztelep jelentékeny szerepet játszott a cigány művészek felfedezésében, tehetségük kibontakoztatásában is. A művésztelepre a stílusok sokfélesége jellemző. A figuratív és nonfiguratív irányzatok híveinek egymással feleselő vitájában mi egyik félnek sem adunk kizárólagosan igazat. Mindegyiknek megvan a maga funkciója, létjogosultsága. A század eleji avantgárd művészekhez hasonlóan, támaszkodunk az archaikus és népi hagyományokra, s ezért népi szobrászokat, naiv művészeket is hívunk a telepre. Programunkba tartozik a közép-európai tradíciók feltárása, például a kárpát-medencei faműves hagyományok, az üvegképfestés technikájának felelevenítése. Tudatában vagyunk annak, hogy ezt a tradíciót csak úgy tudjuk érvényes módon újraalkotni, ha ötvözni tudjuk a modern művészet eredményeivel. A magunk eszközeivel segíteni szeretnénk a közép-európai művészet önmagára találásában, megerősödésében és egyetemes szintre emelkedésében. A művészek maguk mögött hagyták a rendszerváltás előtti művészetpolitika tiltó korlátait, és kiléptek az információhiányból fakadó kényszerű elszigeteltségből; például az ukrajnai Volodimir Scsur, Bogdan Korzs, Ivan Didik s az ugyancsak kárpátaljai, jelenleg Nyugat-Szibériában élő Lavrant Bogotej a modern művészeti hagyomány ismeretében bontakoztatják ki a maguk egyéni kifejezésmódját. Mindehhez ez a művésztelep is hozzájárul a maga pezsgő szellemi légkörével.
    – Mik a jövőre vonatkozó elképzelései, tervei?
    – Az idén, továbbá 2000-ben és 2001-ben folytatjuk elkezdett millenniumi programunkat, tehát a Báthory-program mellett befejezzük a két éve elkezdett Szent László-témakört, és folytatjuk a Szent István és a Rákóczi-program grafikában, festményben, szoborban való kibontakoztatását. A magyar és a szomszéd népek közös történelmi kapcsolatainak felelevenítése, művekben történő megörökítése is beletartozik millenniumi programunkba. A Szent László emlékéhez kapcsolódó témák feldolgozásában részt vettek lengyel és ukrán művészek is. A Rákóczit és a kuruc szabadságharcot felidéző programban a magyarokon kívül lengyel, ruszin és ukrán művészek vesznek részt. A magyar millennium mellett felidézzük a lengyel és cseh állam létrejöttét is, ugyanis e három nép államszervező tevékenysége nagyjából egy időre esik. Aligha véletlen, hogy a visegrádi szövetséget azok az országok hozták létre, amelyeknek az 1000. év fordulóján megadatott, hogy önálló államot teremthessenek. A 2000-re, 2001-re tervezett kiállításunknak külön érdekessége lesz az az ötven plakettből álló sorozat, amely a közép-európai népek kiemelkedő történelmi személyiségeinek, legjelentősebb tudósainak, művészeinek állít emléket, különös tekintettel azon személyiségekre, akik felismerték e térség népeinek egymásrautaltságát.
    A művésztelep hatósugara eddig Közép- és Kelet-Európára terjedt ki. Az idén tovább bővítjük a meghívandók körét, s Nyugatról és Keletről egyaránt hívunk művészeket, olyanokat, akik szívesen vennének részt egy par excellence közép-európai művésztelepen. E bővítés is a millenniumi program jegyében kezdődik el, tehát a művésztelep alkotói programjába bevonjuk például a holland, francia, angol kapcsolataink körét. Tudatában vagyok annak, hogy a történelmi események, személyiségek, kapcsolatok ábrázolása a harmadik évezred küszöbén, a fotó, a televízió és egyéb vizuális médiumok térhódításának korában rendkívül kockázatos. Ám mi egy évtized során kidolgoztuk a figurális megjelenítés ma is érvényes variációit, és sikerült elkerülnünk a bávatag, konzervatív naturalizmus, a zsánerfestés és a bágyadt plein air csapdáit. A közép-európai művészeti gyűjtemény teljességében eddig még soha nem volt bemutatva, az elmúlt évtizedben csupán kisebb válogatásokat tártunk a közönség elé; 2000-ben vagy 2001-ben a magyar millennium tiszteletére szeretnénk megrendezni összefoglaló kiállításunkat. Mintegy 250–300 alkotást mutatnánk be. Eredetileg ennek a reprezentatív kiállításnak a repülőtéri Malév-galéria biztosított volna mintegy 300 négyzetméteren helyet. A galéria megszűnt, kiállításunknak új helyet kell keresnünk. A kiállításhoz reprezentatív katalógust szeretnénk megjelentetni magyar és angol nyelven, s a közép-európai népek nyelvén írt rövid rezümével.
    Ahhoz, hogy e terveket valóra válthassuk, az eddigieknél több segítségre lenne szükség. A Közép-európai Művésztelep működésének költségvetését alapítványi támogatásokból, közhasznú együttműködésekből teremtettük és teremtjük elő, minden évben sziszifuszi munkával. Jó lenne, ha mindazok, akikre ez tartozik, akiknek hivatása segíteni azokat a szellemi-művészeti programokat, amelyek kibontakoztatásán a művésztelep immár évtizede fáradozik, felismernék, hogy ezt a szellemi-művészeti alkotóműhelyt érdemes az eddiginél hathatósabban támogatni.


A Közép-Európai Művésztelep és Szabadiskola fő támogatói: Nemzeti Kulturális Alap, Illyés Alapítvány, Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Közalapítvány, Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány, Művelődési és Közoktatási Minisztérium, majd Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, BAT-Magyarország Kft., Abaúj Bútoripari Rt.