Stanczik-Starecz Ervin

Hajón

    Kétévi keresetem éppen elegendő volt az utazáshoz, de a hajón kiderült, mégsem. A gazdasági Hübelebela elvett tőlem ezer dongot, átváltotta sékelre, majd pesóra, s ekkor már csupán 640 dongot ért a pénzem. Munkát kellett vállalnom Nova Terrán. Hübelebela méltányosságból, amiért meglopott, kinevezett a negyedik emelet lingvisztikai összekötőjének, mivel három nyelvet, a spanyolt, a portugált és mindenek urát, az angolt kvartyogtam oly szinten, hogy: „Tehetek a Margaréta-koktéljába őrölt fahéjat, jeget és hat csepp korianderolajat?” Egyébként a szolgálati szabályzat szerint kellett eljárni mindenkor.
    Indulás előtt néhány órával a kikeményítőzött, élesre vasalt tiszti gárda eligazítást tartott a hétemeletes luxushajó százhúsz fős kiszolgáló személyzetének. Ecce: „Az emeletek között kizárólag parancsra lehet közlekedni! Minden emelet külön világ! A sivatagi róka sem vágyik a dzsungelbe! A szolgálati út betartása kötelező! A vendég, utas, turista, kéjelgő milliomos, életunt honahagyott, továbbá az elmebeteg tudósok, az óceán buzeránsai, a teljesítményagyú vizet átszelők és az örökös megérkezők majdnem atyaúristenek! Ki kell találni a gondolatukat, s rögtön teljesíteni! A Kapitány Minden, Mindenség! Egyenlő az Óceánnal, vagyis a Végtelenséggel! Elnyel!”
    Bénultan állt az egész kompánia. Félelmetes csend támadt.
    – Pofa be! Takarodjanak a körletükbe! – fejezte be mondandóját a Nova Terra első embere.
    A 404-es kabint kaptam meg, ahol matracokat és borosrekeszeket tároltak.
    – Nem lesz ez mindig így – bátorított a Negyedik Emelet Ura, közvetlen főnököm, aki ulánbátori illetőségű volt, s napjában többször elmagyarázta, hogy szülővárosának neve mongolul annyit tesz: bátor harcos. Valamint Kína és Oroszország képtelen elnyelni a rettenthetetlen Kán birodalmát, mivel Külső- és Belső Mongóliát a láthatatlan égi erők gerince tartja össze: a Góbi sivatag. – Ő egyébként Erdenetből származik, a Tesz folyó partjáról. Hogy miért költözött Ulánbátorba, ne is kérdezzem, lenne miről mesélnie.
    Zavaros-nyájas bőbeszédűségét silány összehasonlító nyelvészeti tudásom igazságaival próbáltam viszonozni. Elmondtam, hogy a bátor szó ugyanazt jelenti magyarul, mint mongol nyelven, s furcsa-különös-meglepő erdeneti eredete, arról nem is beszélve, hogy a Tesz folyó a leggyakoribb magyar igét hordozza a nevében. A mongol, megmámorosodva rokonságunk nyelvi bizonyítékaitól, fölugrott, s pillanatok múlva nagy üvegpalackkal tért vissza.
    – Ülmer – mutatott rá diadalmasan, de erre a szóra nem találtam hirtelenjében magyar nyelvi párhuzamot.
    Ennek ellenére megittunk több mint két liter erősen erjedt kumiszt. Nehezemre esett elmondani, hogy a nomád magyarok bőrtömlőből ugyanezt az italt kortyolgatták, de az utolsó pohár előtt ünnepélyesen fölálltam, s kijelentettem, hogy ez nem más, mint kancatej, amit a magyarok találtak föl. Főnököm kissé ingatta a fejét, de továbbra is joviálisan mosolygott. Ez olaj volt a tűzre. Kifejtettem azon elméletemet is, hogy őseink a Tarim-medencében éltek az idők kezdetén, nyíllövésnyire Urumcsitól (ami örömet jelent egyébként), Dzsungária fővárosától.
    A kumiszból már az utolsókat nyeldekeltük, amikor főnököm bizalmasan magához vont, s szinte teljesen kijózanodva szólt hozzám.
    – A negyedik emelet teljhatalmú ura vagyok. El kell mondanom a titkomat, de ha elárulsz, az óceánban találod magad.
    – Akkor inkább ne mondja – vágtam közbe.
    Fölállt a mongol, megragadta a vállam, s eszeveszettül cibálni kezdett, közben ordított.
    – Valakivel megosztom, különben beleőrülök. S te leszel ez a valaki. Megadóan bólintottam, s amennyire tőlem tellett, figyeltem.
    – A Nova Terrán utazik a nyolcéves fiam is. Nincsenek papírjai. Azért nem kaphatott útiokmányokat, mert súlyos beteg. Az anyja korán meghalt, így otthon sem maradhatott. Másfél éves kora óta potyautas.
    – Mi baja a fiúnak?
    Mörön, a mongol meglazította kissé nyakkendőjét.
    – Nem egyszerű eset. Az orvostudomány Nionnál tapasztalta először, ezért is nevezték el nionizmusnak. A szindróma rendkívül összetett. Főként a pszichés elváltozások szembetűnőek. Remek társalkodó a fiam, innen indul el minden baj. Akivel beszélgetésbe elegyedik, arra erős vágyakozás tör a láthatatlan dolgok iránt. Persze, ez sem biztos. Tény, hogy akivel Nion szót vált, mélakórossá válik; folyvást az eget vagy az óceánt bámulja, s a kívülállók számára érthetetlen dolgokról beszél. Érdekessége az efféle párbeszédeknek, hogy az embernek az a benyomása, hogy ők ketten tökéletesen értik egymást, sőt kitűnően érzik magukat. Nevetgélnek, dudorásznak, teljesen fölszabadultak.
    – Nem értem – szóltam közbe udvariasan –, mintha két, egymást kizáró dologról lenne szó. Melankolikus bávatagság s kitörő vidámság…?
    Mörön türelmetlenül intett.
    – Hol ez, hol az. Gondolom, befolyásolja, hogy kivel és hol társalog Nion. Mindez feltételezés. Az orvosok sem tudnak többet.
    – Bocsásson meg, mintha azt mondta volna, hogy másfél évesen került a fia a hajóra…
    – Tudom, mit akar kérdezni. Elfelejtettem megemlíteni, hogy Nion hiperverbális képességgel rendelkezik. Csecsemő korában már folyékonyan beszélt.
    Csodálkozásomban fölemelkedtem a székről.
    – Ilyesmiről soha nem hallottam.
    – Üljön le, összekötő, nyomott vissza a helyemre Mörön. – A nionizmusról talán hallott?!
    Nagy levegőt vettem, s már én sem éreztem a kumisz hatását.
    – Legyünk tárgyilagosak. A mélabú és a vidám fecsegés önmagában természetes emberi megnyilvánulás. Úgy értem, egyszer hopp, másszor kopp. Megesik, még ha Nion miatt kerül is a másik ember ilyen állapotba, miért minősítik ezt súlyos kórnak az orvosok? Erős egyéniség a fia.
    – Ragályos nyavalya, értse meg! – gesztikulált dühösen a mongol. – Elmesélem, mi történt velünk tavaly Puerto Ricó-ban, ahol két napra kikötöttünk.
    Niont kicsempésztem a hajóról, hogy lássa a szárazföldi életet is. Előre figyelmeztettem, senkihez sem szólhat. Egy csendes, elegáns kínai étterembe vittem vacsorázni, ahol nem illik az embereknek egymással beszélgetni.
    Különös felszolgáló tette elénk az étlapot. Az arca vörös volt és reszketett az idegességtől, ugyanakkor minden erejével uralkodni próbált magán, s ettől igen mély benyomást tett rám.
    Nion soha nem eszik húst. Párolt zöldségfélékből és gyümölcsből válogatta össze a vacsoráját. Ennek a pincér annyira megörült, hogy elmondta, ugyanezt szokta vasárnaponként a családjának főzni, s ne haragudjunk, amiért előbb nem mosolygott ránk, utál panaszkodni, de bizonyos nézeteltérése támadt a főnökével, mert hisz őt felszolgálónak alkalmazta, mégis Paj-sit sikál és Csi-naj-hut fényesít, ráadásul kényszerítik a konyhában a Hasuahra viselésére, pedig ez csak a szakácsoknak van előírva. Beszélt Pen-toj tartományról is, szülőföldjéről, ahol a bambuszrügyek színéből megjósolható, hogy mekkora zsákmánnyal térnek meg a halászok, s hogy majd rövidesen ő is hazajut. Reggeltől estig a barátaival fog diskurálni, és megfőzi mindegyikük kedvenc ételét, miközben a Sárga folyó méltóságteljes hömpölygésében gyönyörködik.
    Mörön szúrósan rám nézett.
    – Száz évig sem találná ki, mi történt ekkor.
    Ráztam a fejem.
    – A pincér vékony hangon, mint az eunuchok, kornyikálni kezdett, s groteszk tánclépéseket tett. A fiam pedig megköszönte mindazt, amit összehordott a kínai félnótás, s mindketten könnyesre nevették magukat. Én villámütötten bámultam őket. A tulajdonos persze meghallotta a hangoskodást, s az asztalunkhoz futott hajbókolva. Megkérdezte, történt-e valami kellemetlenség. Válaszoltam volna, de Nion megelőzött: „Máskor is eljövünk, mert remek a választék és udvarias a kiszolgálás.” Ezt merészelte válaszolni.
    Vacsora után kikísért minket a felszolgáló, és felajánlotta, elmond nekünk egy Tang-korszakbéli verset, a kedvencét, csupán azért, hogy ne felejtsük őt el.
    Be kell vallanom, hogy bólintottam, de csak azért, hogy minél előbb szabaduljunk ettől a kergebolondtól. Nion egyszeri hallás után fújta a költeményt. Most elmondom. Tökéletes illusztrációja az eseményeknek:
    „Futó felhő: a fátyla. Nyíló virág: az arca, / Sújt a tavaszi szél kardja, dús harmat smaragdja. / Nem tör a szív magasra, a jáde-hegytetőre, / Már dől a hold a földre, dől a jáspis-teraszra.”
    Ön szerint van ennek értelme?
    – Gyönyörű vers – suttogtam.
    A Negyedik Emelet Ura fölugrott, s rohangálni kezdett körbe-körbe a kabinomban.
    – Azt hittem, értelmes, józan gondolkodású ember! – állt meg hirtelen, s gyér kecskeszakállát kétágú fonattá pödörte össze rövid, kövér ujjaival. – Ha Niont kiengedném egyedül az emberek közé, akár csak egy napra, rövid időn belül felháborodott sokaság követelné zárt intézetbe csukatását. Botrány botrányt követne. Nem engedhetem ki!
    – Hol a fiú?
    – A negyedik emelet tűzoltószertárában. Rajtam kívül kizárólag ön tud erről emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját.
    Majd szétszakított a belső feszültség. A kajütablakhoz léptem, s végigfuttattam tekintetem az óriási, fényben úszó víztükrön. Megéreztem a csendben fodrozódó óceán feletti békét. Kiürült belőlem a zavar.
    – A Puerto Ricó-i eset számomra mást jelent, mint önnek – fordultam Mörönhöz. – A kínai étterem pincére megnyugodott, elfelejtette sérelmét, elfogadta a megaláztatást, s később együtt örvendeztek Nionnal. Önfeledten kacagtak.
    – Összekötő, valamit elfelejt. Egyetlen szót sem váltottak egymással. A kínai összehordott tücsköt-bogarat, s a fiam bólintott. Ezt követte az eufória.
    – Ezek szerint nem a fia szavai indítják el a változást…
    – Empátia nélküli okoskodás! – csattant fel Mörön. – Ha beszél, még súlyosabbá válik a helyzet. Igaz, nem értheti mindezt – mentett föl. – Nion betegsége akkor is fertőző, ha beszélek róla valakinek. A legjobb barátom Mongóliában, aki hatalmas bútorgyár tulajdonosa volt, kétszer látogatta meg a fiam, s aztán fölvonult a hegyekbe remetéskedni.
    Barátom – mondta fásultan az apa –, maga csak a jéghegy csúcsát láthatja. Nem is gondoltam, hogy fölfogta ezt az egész szörnyűséget. Egyszerűen magát választottam ki, lelki könnyebbülésre. Ennyi elég. Temesse el magában mélyen, amit hallott. Most pedig lásson munkához – keményítette meg szívét a Negyedik Emelet Ura. – A lelkiismeretes munka a legjobb gyógyszer a nionizmus ellen. A feladatai a következők: a harmadik szint tízes kabinjába kopogjon be, udvariasan hajoljon meg, és mondja portugálul, „Jelenleg nincs, uram, de rögvest értesítjük, ha megérkezik.” Az ötödik emeleten egyszerű lesz a dolga. A huszonnégyesbe halkan beszól angolul, kanadai akcentusban: „Négy óra harmincháromkor kel a Nap.” A nyolcas luxuskabin hátsó bejáratának ajtaját pontban fél tízkor nyissa résnyire, hogy a folyosóvilágítás zöld fénye beszüremkedjen. Ennyi. Mára végeztem.
    Mörön rám csapta a 404-es ajtaját.
    Viharba kerültünk. Irdatlan hullámok verték a Nova Terra oldalát. A kedves vendégek nem ittak, nem ettek, csak hánytak. Bűzlött a luxushajó. A takarítók rendületlenül dolgoztak. Napok teltek el, anélkül, hogy bármiféle parancsot kaptam volna. A kis, kerek ablakon át bámultam időtlenségbe zárva a hullámokat, amint megjelennek fekete falként a látóhatáron, fenyegető sebességgel közelednek, aztán ránk zuhannak iszonyú robajjal, majd újra beleolvadnak a végtelen nagy rángó-ziháló óceánba.
    Az ötödik nap, mikor a magány, az éhség meg a tengeribetegség leírhatatlan testi-lelki elegye kiűzött a kabinomból, Nion jutott elsőként eszembe, s rögtön a mongol fenyegetőzése is. Erős vágy fogott el, hogy lássam a fiúcskát. Hátamat a folyosó hideg vasfalához szorítva lopództam előre, reménykedve, hogy egyetlen kajüt ajtaja sem nyílik meg.
    Pár méterre lehettem a tűzoltószertártól, mikor a hátam mögül kéjesen magabiztos hang állított meg.
    – Azonnal hozzon két üveg francia konyakot!
    Némileg megnyugodtam, mert nem Mörönbe botlottam. Magas, potrohos, villogó tekintetű kreol férfi intett felém. Ijesztően zilált volt sűrű, fekete haja és szakálla. A szmokingja viszont kifogástalanul feszült rajta.
    – Igyekezzen, maga kis ázalék! Ezt az átkozott vihart csak konyakkal tudom elviselni.
    A Nagy Bárba kellett eljutnom, ahol soha nem jártam, hiszen oda a szobapincéreket küldték. Beszálltam az óriás étellift személyzeti részébe, ahogy azt a szabályzat előírja, s fölemelkedtem az Érinthetetlenek birodalmába. Itt kizárólag a szervizfolyosón közlekedhettem. A Nagy Bárba hátulról jutottam be. Az Italmester delejező tekintete fogadott.
    – Milyen megbízással jött? Mondja, aztán takarodjon innen! – sziszegte halkan.
    – A 466-os vendég két üveg francia konyakot kér – válaszoltam bátortalanul.
    – Halkabban, szerencsétlen! – pislantott a háta mögé. – Tele vagyunk vendégekkel.
    – De hisz senkit sem látok – néztem rá naivan.
    – Őrült! Azt gondolta, hogy a magaféléket a legkényesebb utasaink közé engedik?
    A csillogó üvegpolcokon megszámlálhatatlan palack sorakozott. Amint körbenéztem, rájöttem magam is, hogy valójában csupán egy exkluzív raktárba csöppentem, ahol csak az Italmesternek van asztala és kényelmes széke.
    – Ha jól tudom, lingvisztikai összekötő és nem szobapincér – förmedt rám.
    Széttártam a kezem. Az Italmester fintorogva levett két üveget a polcról, s az asztalra helyezte. Finom mozdulatokkal letörölgette róluk a port, amit kizárólag csak ő látott.
    – Itt van, tegye a kötelességét! – utasított.
    Elindultam az asztal felé, de megállított.
    – Csak szobapincér szolgálhat föl. Előírás – jelentette ki szárazon.
    Tanácstalanul néztem rá.
    Az Italmester lassan maga elé húzta a telefont, s alig-alig hallhatóan Mörönt kérte.
    – Beleavatkozott más munkakörébe. A magam részéről előírás szerint jártam el.
    Gúnyos mosollyal az arcán átnyújtotta a telefonkagylót.
    – A 466-os vendég parancsára cselekedtem, hisz a szabályzat… – mentegetőztem.
    Levegőt sem hagyott venni a mongol.
    – Oldja meg a helyzetet szabálysértés nélkül. Végeztem – csapta le a telefont.
    Beszálltam az itallal a liftbe. Magamra zártam, s jó ideig nem indítottam el. A megalázottság ismerős volt, nem is bántott, csak a gyávaságom. Világos, hogy egymásnak ellentmondó parancsokat képtelenség teljesíteni. De hát akkor mit akarnak?
    Nézzük – higgadtam le –, miképp kerültem kutyaszorítóba. Igen, Nionhoz próbáltam eljutni. Hogy érezheti magát az a csöpp fiú hónapokon át bezárva? Szinte egész életében rabként az óceánon hányódott. Az én sorsom könnyű lebegés az övéhez képest. Villanásnyi időre mintha megértettem volna, hogy Florsitát és Niont valami elszakíthatatlan köti össze.
    Ebben a pillanatban hatalmasat nyekkent a Nova Terra. Oldalba kaphatta egy hullám. A konyakos üvegek millió darabra törtek a rézpadlón. A felvonó oldalfalán feküdtem hason az összevissza csordogáló konyakban. Nehezen nyerte vissza egyensúlyát a hajó. E furcsa helyzetben találtam rá a megoldásra. Lassan, amint a Nova Terra is visszanyerte függőleges állását, lecsúsztam a padlóra, megnyomtam a négyes gombot, majd hívtam a takarítókat, akik másodpercek alatt rendet teremtettek.
    A 466-os vendég türelmetlenül gesztikulálva magyarázott Mörönnek. A semmibe nézve nyugodtan elmentem mellettük, akár egy tisztelt utazóvendég, s magamra zártam kabinom ajtaját.
    Este hét órakor udvariasan kopogtak. Nem érdekelt az sem, ha rögtön bilincsbe vernek, s a hajófenékre kerülök.
    – Tessék! – szóltam közönyös hangon, s kényelmesen végignyújtóztam a matracomon.
    A szobapincér halkan köszönt. Vacsorát tolt be zsúrkocsin.
    – Engedelmével, üzenetet is hoztam.
    Átnyújtott egy borítékot. Mörön írt nekem, megismertem gyűrűspecsétjének lenyomatát.
    „Mélyen tisztelt Uram! A mai napon Ön új beosztást kapott a Kapitányunktól. Rangban a Nova Terra második embere: Átkelési Szárnysegéd. Sok sikert kíván a Negyedik Emelet Ura! Utóirat: Kérem megtisztelő diszkrécióját N.-nel kapcsolatban.”
    Nem sokkal az után, hogy hírt kaptam kinevezésemről, kellemes testi nyugalom szállt rám. Elmúlt a szorongás, az émelygés. A kajütablakon át, a felkelő hold fényében megpillantottam az elcsendesült tengert. Miért éppen most békélt meg a végtelen víz? Erre a kérdésre éppúgy nem találhattam választ, mint előléptetésemre. Tervek cikáztak agyamban Nion kiszabadítására. A hosszú tépelődéstől elcsigázódtam. Álmomban találkoztam Mörönnel, s lehordtam a sárga földig. Ébredéskor már nem emlékeztem, hogy miért. A tegnap esti, váratlanul érkezett vacsorához hozzá sem nyúltam. Néztem a pompás ételeket és a csillogó evőeszközöket, s különös bódultság vett erőt rajtam. Rávetettem magam a sonkára, a hideg sültekre, sajtokra, gyümölcsökre. Silány koszthoz szokott gyomrom hamar megfájdult a zabálástól. A termoszból forró zöld teát öntöttem a csészébe, s följavítottam fehér rummal. Ez helyrehozott, sőt ismét föltámadt az étvágyam. Tovább faltam, és üvegből ittam hozzá a rumot. Végül leterített a féktelen eszem-iszom. Hanyatt vetettem magam az ócska matracon, s lihegve, ostobán a mennyezetet bámultam. Amikor kinyitottam a szemem, magas, vékony, beteges arcú férfi állt előttem. Testtartásából ítélve régóta várta a percet, hogy beszéljen velem.
    – Uram, az ön szállása a 704-es luxuskabin. A Kapitány minél előbb látni szeretné. Természetesen a reggelijét is új szálláshelyén fogyaszthatja el.
    Fordult egyet a gyomrom a reggeli szó hallatán. Nehézkesen fölültem. – Honnan tud ön magyarul? – meredtem rá.
    – A negyedik szint lingvisztikai összekötője vagyok.
    – Magyar vagy sem?!
    – Nem, Szárnysegéd úr, Paraguayból származom.
    – Jöjjön, üljön le – mutattam a matracom végére.
    Zavartan köhintett.
    – Köszönöm, de vár a munkám…
    – Leül, és kész! – parancsoltam meg.
    A férfi lekuporodott.
    – Magának baj van a gyomrával – jelentettem ki, s jócskán öntöttem a rumból. – Megissza, aztán eszik pár falatot, s másképp látja a világot.
    – Elnézését kérem, és egyben köszönöm a kedvességét, de elszoktam az efféléktől…
    – Igyon azonnal! – üvöltöttem rá, amin magam is olyannyira meglepődtem, hogy fenékig ürítettem a kezem ügyébe került palackot.
    A lingvisztikai összekötő néhány másodperc múlva rosszul lett. Halálsápadtan, akadozva vette a levegőt.
    – Engem ezért kirúgnak… Kárba veszett négyévi munkám… – nyögte.
    – Ugyan – mondtam hátamat az ablaknak vetve –, maga a Szárnysegéd oltalma alatt áll. A férfi kissé megnyugodott.
    – Szóval, paraguayi. Mifélék ott az emberek?
    – Mint mindenütt – hangzott a szikár válasz.
    Maradék feszélyezettségét újabb pohár rummal oldottam fel. Étellel is kínáltam, nehogy ismét megártson az erős szesz. Az összekötő végre teljesen elengedte magát. Ugyanúgy falni kezdett, mint néhány órával ezelőtt én. Az alkohol színes pagodájának magasából mosolyogva néztem.
    – Kedves barátom, igazából fogalmam sincs, miért érdekel Paraguay, mégis arra kérném, ha nem esik nehezére, beszéljen nekem erről az országról.
    – Természetesen, Szárnysegéd úr – nevetett fel hangosan vendégem.
    – Ugyan már – legyintettem –, hagyja a titulust!
    (A lelkem mélyén mégiscsak jólesett ez a megszólítás. )
    – A paraguayiaknak leginkább az fáj, hogy nincs tengerük. Tavakat, hegyeket, zöldellő folyóvölgyeket, őserdőt láthatnak, de az óceánt soha.
    Nyilván az italtól, nevetési rohama támadt.
    – Egyedül a gvaranik mondják, hogy a Parana-dombról szép időben látszik az óceán, de ez csak mendemonda. Én is jártam ott szikrázó napsütésben. Tán a harmadik faluig, ha elláttam.
    A lingvisztikai összekötő csúnyán berúgott. Szenvedélyesen szónokolni kezdett. Fölállt ingadozva két borosrekeszre, s rázta az öklét.
    – Paraguay az egyetlen ország, amelyiknek nincs tengeri kijárata! Ez a tudat összeszorítja honfitársaim szívet. Tudom, mások fölemlegetik, hogy Bolíviának sincs tengere. Nyílt titok, tisztelt uraim (nem tudtam, kihez beszél), hogy a mollendói országúton, Perun keresztül bármelyik bolíviai eljuthat az óceánig. Hangsúlyozom, vízum és egyéb hatósági akadályoztatás nélkül. Nos, akkor kit szorítottak harapófogóba?! Az egész pacifikus háború érthetetlen és gusztustalanul megalázó békeszerződéssel zárult. Bolívia harcolt Peru ellen. Foggal-körömmel. Elzárták a tengertől, mert vesztett. Később mégiscsak megkapta a mollendói kijáratot. Mi senkivel sem akaszkodtunk össze, mégis örök szárazföldi létezésre ítéltettünk. Szinte könyörögtünk, hogy legalább a transzkontinentális vasút Paraguayon keresztül vezessen. Chile azt mondta: nem! Mégpedig azért, mert az Atacama-sivatagért vívott harcban elesett két zászlóalj chilei katona. Mi közünk ehhez? A paraguayiak legfélelmetesebb fegyvere – mármint a gvaraniké – a fúvócső. A városlakók legfeljebb a konyhakést kaphatják elő, ha a nemzeti indulat felforrósítja őket.
    A vendégem megtántorodott, de erőnek erejével tartotta magát, s keményen rám parancsolt.
    – Mától kezdve ez a kijelölt szálláskörletem. Pihenőre térek. Azonnal távozzon!
    Az utasoknak fenntartott felvonó előtt ácsorogtam. Nem kerestem magamban sem szavakat, sem eszméket, sem lelkeket. Úrra lett rajtam a káosz. Halk csengő szólalt meg; kinyílt előttem a luxuskabin. Tükrök, fénylő rézkapaszkodók, csendes zene. Otthonosan mozogtam ebben a környezetben. Alaposan szemügyre vettem az ábrázatom és a ruhám, megigazítottam a hajam. Fal épült régi és új énem közé. Úgy emelkedtem a hetedik emelet felé, mint valami reves fa, amit kihány magából az óceán.
    A Kapitány soron kívül fogadott, de előbb átöltöztettek az Etikett Szalonban. A sapkarózsán ezüstsirály, mellemen aranyzsinórok, derekamon szegecsekkel kivert öv és pisztolytáska. A számba levendulaolajat csöppentettek.
    A széles fekete bőrfotelben elegánsan keresztbe vetettem a lábam. Pompásan festhettem patyolatfehér tisztiruhámban. A Kapitány elégedetten, mosolyogva mustrálgatott, majd rövid, francia nyelvű ünnepélyes beszédet tartott, amiből csak az ünnepélyességet értettem. Büszke tartással körbejárta gazdagon faragott, irdatlan méretű dolgozóasztalát. Töprengve ezt kérdezte:
    – Ön szerint az erőseket segíti a szerencse?
    – Meglehetősen – válaszoltam bizonytalanul, s fürkésztem az arcát, de közömbösek maradtak vonásai.
    Látszólag egy régi hajózási térképet szemlélt, nekem háttal.
    – A szorgalmas munka mindent legyőz, bár kígyó lappang a fűben! – fordult hirtelen felém.
    Az első pillanatban tébolyultnak gondoltam a Nova Terra kapitányát. Ideiglenes megoldásként vigyázzba vágtam magam, s keményen biccentettem. Ezt érthette bárhogyan. Megveregette a vállam, s profetikusan fölemelte jobbját.
    – Az óceánon dől el minden lényeges. A végletek érintkezési helye. Érti ezt? Válságos időben, ha csupán fél fokkal nyugatra térünk, a pusztulásba tartunk. Vagy épp keletre. Az Átkelési Szárnysegédnek tudnia kell, merre esik nyugat, s merre kelet. Várakozón nézett az arcomba.
    – A Naphoz kell viszonyítani, éjjel pedig a Sarkcsillag mutatja meg, hogy…
    – Éjszaka, viharban? – csapott le rám.
    – A radar? – kérdeztem vissza.
    – Erről van szó, barátom! – ordított fel eszelősen, s a rejtett bárszekrényhez futott. Izgatottan zöld színű italt töltött a poharakba, az egyiket a kezembe nyomta.
    – Abszint – mondta, s fölhajtotta. Én ugyanúgy.
    – Fiatal, tehetséges barátom, elérkeztünk a lényeghez. A radar! A radar! Tudja, mit mutat?
    Ráztam a fejem.
    – Üljön le, mert meglepő dolgot fog hallani. Hozzáfűzöm, szigorúan titkos, bizalmas információ.
    Erőtlenül roskadtam le. A köröttem egyre sebesebben örvénylő zűrzavarban villanásnyi időre fölvillant A sóvárgó macska. A kabinomban felejtettem. Nagyon szerettem ezt a tusrajzot, s most szívesen elnézegettem volna.
    – Nyolc éve kezdődött – zökkentett vissza a Kapitány a beszélgetésbe –, amikor a legmodernebb rádiólokátorral szerelték fel a Nova Terrát.
    Kalkuttában vetettünk horgonyt néhány napra, hogy utasaink megismerkedhessenek a várossal. A Nova Terrán ez idő alatt egy megbízható emberünket elragadta a sárgaláz. A negyedik emelet irányító nélkül maradt. Ekkor merész ötletem támadt. Az akkori Átkelési Szárnysegéddel fölkerestük a kalkuttai Bevándorlási Hivatalt.
    Tájékozódási tervemet a szerencse is segítette. Hamarosan kiderült, hogy a Migrációs Főnök fia három évvel korábban utazott a hajónkon, s igen jó benyomásokat szerzett szolgáltatásainkról, így gyorsan föltárhattam problémánkat. Arra kértem a hivatal vezetőjét, ajánljon olyan művelt, fegyelmezett és tapasztalt bevándorlót, aki letelepedési engedélyre várakozik, s beválna a Nova Terrán irányítói posztra. A nyájas hivatalnok egészen egyszerűen rám bízta a választást. Mörönt szemeltem ki. Megmondom, miért. A kartotékjában, többek közt, szerepelt, hogy Mongóliából gyalogosan jutott el Kalkuttába, átvágva a Himaláján. Tetszett ez a szívósság és kitartás. Egyetlen kofferral ötezer kilométert tett meg a zord hegyek közt.
    Elismerően bólintottam.
    – Miféle csomaggal érkezett meg?
    A Kapitány szagot fogott. Hibáztam. A kérdésem a látszólag lényegtelent emelte ki az egész történetből.
    – Tud valamit Mörönről?!?! – nézett gyanakodva az arcomba a hajó ura.
    – Csak, amit a munkám során…
    – Barátocskám, emlékeztetem esküjének harmadik bekezdésére.
    „Semmiféle esküt nem tettem – futott át rajtam –, de ez ebben az esetben nyilván nem számít.”
    – Ne töprengjen kifogásokon! És főként ne vezessen félre! – horkant föl a Kaitány. – Folytatott-e magánbeszélgetést Mörönnel?!?!
    Kifutott az arcomból a vér. Tudtam, nyilvánvalóvá lesz, ha lódítani fogok. Úgy vágyódtam a testi-lelki béke után, mint a macska a lepkék világába. Vallomást kívántam tenni Nionról.
    – Igen, folytattam magánbeszélgetést, mégpedig…
    A Kapitány föltartóztathatatlan leleplezési vágyának köszönhetően nem kellett föladnom a fiút.
    – A radarról, igaz?! – vágott közbe diadalmasan.
    Megadón lecsuktam a szemem, futva gondolatban egy kisebb hazugsághoz.
    – Bizonyos lokációs zavarokról beszélt – blöfföltem.
    – Tovább, tovább – sürgetett a Parancsnok.
    – Az új lokátor hibás, de lehet, hogy más a baj.
    – Mi?
    – Mörön sem tudta.
    – Akkor miért mondta el magának az egész problémát?
    A hazugságok újabb labirintusába tévedtem. Meglepő, mégis hihető állítással próbáltam kivágni magam a szorult helyzetből.
    – Kiderült, hogy rokonok vagyunk. Szegről-végről.
    Ismét öntött abszintot a Kapitány, de ezúttal csak magának. Határozottan fölálltam, mert végre szabadulni akartam vallatóm szorításából. Az ablakok melletti világtérképhez léptem. Kezembe vettem a pálcát, s Ázsia egyik pontjára böktem.
    – Ükapám Alma-Atában élt. A kazahsztáni települést akkor még csak kétezren lakták. Dédapám ugyanitt Ganca volt, azaz írástudó, aki a keleti orvosláshoz is kitűnően értett. Az ő naplótöredékeiből jutott tudomásomra, hogy ükapám ötven évesen másodszor házasodott, mert első felesége takla-makán betegségben elhunyt.
    – Miféle kór ez? – pillantott rám sötéten a Parancsnok. Megköszörültem a torkom.
    – A beteg sorban elhagyja a test kívánságait. Alig eszik, iszik. Kiteszi magát a perzselő napnak s a fagyos éjnek. Gyakran virraszt, ugyanakkor régi munkás életét éli: mos, főz, földet művel, betakarít.
    – Gyors halál – jegyezte meg a Parancsnok.
    – Ne higgye, uram, ükanyám hét évig viselte. Amikor eljött az ideje, fölment a Karakorum égbe nyúló hegyei közé, s lepillantott a Tarim-medence szelíd rónáira, ahol mindig is élt. Ekkor rogyott össze holtan.
    Kalimpált a szívem. Magamat erősítendő, arra gondoltam, miért is ne érezhetné meg az ember, miként éltek s haltak meg az ősei.
    – Térjen Mörönre! – nyújtott felém egy pohár abszintot.
    – Ükapám második feleségétől született meg az első Mörön-fiú – zártam le gyorsan álgeneológiai fejtegetésem.
    – Nos, azóta, hogy felvettem a rokonát Kalkuttában, rettegünk a viharoktól…
    Elöljáróm hosszú ideig kivárt, hátha ismét hibázom, közben kobratekintettel szuggerált, aztán csak belevágott.
    – Alig futottunk ki, a Bengál-öbölben rettenetes hullámzásba kerültünk. Koromsötétség szállt ránk, s tombolt alattunk az óceán. Kizárólag a radarképben bízhattunk. Mit mutatott? Amit nyolc éve, vihar idején mindig mutat: a legközelebbi szárazföld karnyújtásnyira van tőlünk. Tudja, mit jelent ez?! – csapta le vadul a poharát az íróasztalra. Meg sem moccantam.
    – Viharok idején mindig vakon hajózunk. Bármi kerülne utunkba, ütköznénk vele.
    Egészen közel lépett hozzám. Csikorgatta fogait, s fújta a képembe a forró alkoholbűzt.
    – Az utolsó csavarig átvizsgáltattam a lokátort. A szerelők szerint hibátlanul működik a berendezés. Mit szól ehhez?
    – Érthetetlen.
    – Térjen a körletébe, Szárnysegéd – higgadt le a Parancsnok –, s ha a legkisebb nyomra bukkan, jelentse!

    A kabinomba érve kigomboltam a zubbonyom, s fáradtságtól ájultan zuhantam az ágyra.
    Nion összetekerődzött szürke óriáskígyón aludt. Törékeny, nyúlánk fiúcska. Magas homlokán két mély redő. Kilégzéskor öregszik az arca, mély légzéskor, mint a csecsemő. Köhintek, piszkálom az ezüstsirályt a tányérsapkámon. Már épp mennék, amikor nyújtózik, dörzsöli a szemét.
    – Jó, hogy meglátogattál – mosolyog rám álomittasan.
    – Igazából nem is tudom, miként kerültem ide…
    – Ülj le a mentőmellényekre – mutat az egyik sarokba. – Több mint a fele selejt. Rossz rágondolni, mi történne…
    Meglátja fakó arcom.
    – Nem úgy gondoltam, csak nevelőapám aggodalmaskodása ragadt rám. A víz fenntart.
    Nagy sóhajtást hallok. Jobbra, majd balra nézek. Elhalnak a hangok.
    – A levegő kiszorult a mellényekből – mondja megnyugtatásomra. – Magas rangú tiszt vagy, igaz?
    – Szárnysegéd, de nem akartam.
    – Jó parancsnok leszel, ne mentegetőddz.
    Megigazítja a lefelé csúszó tűzoltófecskendő legfelső karikáját. – El tudnád intézni, hogy a legközelebbi kikötőben szétnézhessek?
    – Igen – bólintottam.
    – A nevelőapám nem tudhat róla…
    – Megoldom valahogyan.
    Nion örömében leugrott hozzám, és mellém kuporodott.
    – Alig várom, hogy Argentína partjaihoz érjünk – mondta hálásan. – Csatangolunk az utcákon, s jókat beszélgetünk.
    – Sokára lesz az még – sóhajtottam.
    – Ugyan, Szárnysegéd, két nap múlva elérjük a La Plata torkolatvidékét, aztán szépen fölhajózunk az óriásfolyón Puerto Esperanzáig. Onnan csupán öt mérföld Paraguay.
    – Honnan veszed mindezt, fiúcska – borzoltam össze Nion üstökét –, még heteken át fogunk hajózni Dél-Amerikáig.
    – A negyedik Emelet Ura naponta megkapja a navigációs jelentést. Részletesen elmeséli, merre járunk, milyen a tenger, milyen az időjárás. Még arról is beszélt, hogy a napokban óriási albatrosz telepedett a hajóorra, s néhány babonás hetedik emeleti utas követelte a Kapitánytól, űzzék el, mert bajt hoz a Nova Terrára.
    A tenyerembe temettem az arcom. Próbáltam az eltelt napokat egymás mellé tűzni, s megtalálni a pontot, ahol az időérzékem cserbenhagyott.
    – Sokakkal előfordul ilyesmi, Szárnysegéd – hallottam Nion vigasztalását. Huncutul mosolygott rám.
    – Tavaly megbetegedett Mörön, s egy álló hétig egyedül maradtam. Az éhségnél és a szomjúságnál sokkal borzasztóbb volt, hogy démonok rohantak meg, s elhitették velem, hogy az óceán mélyére süllyedt a hajó, s egyedül én maradtam életben.
    A fiú szavai kiszakítottak zavarodottságomból és önsajnálatomból.
    – Szegénykém… – meredtem döbbenten Nionra, de ő derűsen folytatta.
    – Amikor megjelent nevelőapám, az első szavam ez volt: „Ki maradt rajtunk kívül életben?” Attól a naptól kezdve nem csak az ételt hozta le, hanem mesélt is a kinti életről. Hálás vagyok neki ezért.
    – Hálás?! – ütött szíven ez a szó. – De hisz az elvetemült bűnözőket sem tartják ilyen szigorú körülmények között.
    – Talán épp ezért – vonta meg a vállát, s rámutatott a tányérsapkámra. – Megnézhetném?
    A kezébe nyomtam. Rögvest fölpróbálta.
    – Hogy áll, Szárnysegéd? – húzta ki magát. Hangosan fölnevettem. Nion elmasírozott előttem.
    „Játszik – villant fel bennem –, hiszen ebben a korban mindennap ezt kellene tennie.”
    Visszamászott a tűzoltófecskendő-toronyra, s úgy tett, mintha a hajóhídon állna.
    – Látom Argentína végtelen pampáit, s ahogy az óriásfolyó áttetsző kék vize a zöld óceánba ömlik. Maga is látja, Szárnysegéd? – pillantott le rám kapitányi szigorúsággal.
    – Látom, uram! – válaszoltam fölszabadultan.
    – Mit csinál majd a kimenőjén? – fürkészte tovább a képzelt horizontot.
    Fölálltam – jelezvén, hogy teljesen beszálltam a játékba.
    – Megkeresek egy gvarani lányt, régi barátomat.
    – Tizenhat órája lesz rá. Se több, se kevesebb.
    – Sajnos, a lakhelyét nem ismerem.
    Nion lehuppant a fecskendőre, s elgondolkodva forgatta a tányérsapkát.
    – Akkor pedig nehéz lesz megtalálni.
    – Ezért keltem útra – ereszkedtem vissza a mentőmellényekre.
    – Mielőtt idegen ország földjére lépsz, illik elmondanod az ottaniak egyik imáját. Régi hajós szokás.
    – Nem ismerek gvarani fohászkodást.
    – Tudok egyet – ugrott le hozzám ruganyosan Nion. Kissé megijedtem tőle. Attól, hogy bölcs és tapasztalt, ugyanakkor szinte éhezi a vidámságot és a játékot.
    – Nem furcsállod magad, hogy ennyi mindenről tudsz? – akasztottam meg barátságos közeledését. Zavartan beletúrt a hajába.
    – Te nem furcsállod magad? – nézett rám szinte bocsánatkérően.
    – Nagyon is. Sokszor nem értem a cselekedeteimet. Elsodornak az események. Érthetetlen, hogyan került rám ez a maskara – rángattam meg a zubbonyomat. – Szeretem a csendet és az egyszerű életet, ennek ellenére a napokban, vagy nem is tudom mikor, félholtra ettem-ittam magam, s egy szerencsétlen alkalmazottal zsarnokoskodtam. Éppen avval az emberrel, aki a helyembe lépett. A Kapitánynak annyifélét hazudoztam, hogy undorodom magamtól.
    Megkönnyebbültem, s keserűen nevettem már magamon.
    – Tudod, Nion – tettem a kezem a vállára –, egyszerű festő vagyok. Valaha utcarészleteket és emberarcokat festettem. Összhangban voltam magammal és a világgal. Egy nap meghalt Keszler néni, s fölbolydult körülöttem minden. De ez hosszú história – intettem. – Hogy szól az a gvarani ima?
    A fiú a fejembe nyomta a sapkát. Csillogott a tekintete az örömtől.
    „Hajnalból épült ház. / Esti fényből épült ház. / Fekete felhőből rakott ház. / Sötét párából rakott ház. / Szöcskékből épített ház. / Komor felhő az ajtó előtt. / Odakünn az ösvényeket cikcakkos / villámok ostorozzák. / Add vissza testem erejét, / add vissza elmém frissességét, / még ma vedd le rólam a varázslatot. / Már le is vetted a kedvemért. / Messze jár. / Nem fáj semmim. / Lepereg rólam a fájdalom.”
    Nemsokára mélyen, békésen aludtam a kabinomban…