Kolozsvári Papp László

Kísértetek

A Kolozsvár-ciklusból

    Pedig a vacsora fenséges volt.
    Sipos úr tárkonyos bárányfejlevest főzött barátainak. Ilyenkor, ősszel, amikor langyos esők permetezik Kolozsvár fáinak még kapaszkodó zöld leveleit, az esték azonban már hűvösek, s aszfaltra, parkokra, kövezetlen külvárosi sikátorokra könnyű ködök borulnak, nem oly egyszerű bárányhúst szerezni. Sipos úr azonban Méráról hozat húst, mellesleg tejet, tejfölt, néhanapján ordát és édeskés tehéntúrót, csípős juhtúrót. Mindent, ami kell. Leves és báránypecsenye közé befurakodott a savanykás-édeskés aradhegyaljai fehérbor, s kísérte ezt a véletlenül mindig piros, fehér, zöld saláta; ki tehet róla, hogy a paradicsom mindig piros, a fekete retek mindig fehér, a zöldkáposzta mindig zöld? Édesség nem volt, a sajtok azonban nem maradhattak el, az illatos, már-már szagos noszolyi, a nagylikú svájci, valamiféle, a szájpadlást csípő istenáldása a Gyalui Havasokból, s az átható szagú, deberkékbe döngölt romlottsárga túró. Végül borpárlat, erős és büdös, már annak, aki nem tudja, mi a jó!, a francia konyak képviseletében; a konyak is csak borpárlat!
    A baj akkor kezdődött, amikor Sipos Gedeon úr, a fogadós nekikészült annak, amiért a társaság összejött: hogy most ő meséje el történeteit, s ezért átült a szomszéd asztalhoz, mappát vett ki a fiókból – elő volt az ott készítve takarosan –, felütötte, okulárét tett, s belepillantott jegyzeteibe. Aki ismerte Gedeon urat, márpedig barátai jobban ismerték, mint enmagukat, tudták, hogy könyv nélkül fújja őkelme minden szavát annak, ami a mappában bujdokol. Talán ezzel kezdődött minden baj! Gordon úr, az örök ellenzéki újságíró és Szamossy doktor irányából – borpárlat tette azt vagy kiszakad a kuncogás belőlük anélkül is? –, nos, a két úr elég hangosan fojtotta el nevetését. Ezt megtetézi, hogy Sipos úr imigyen vág bele mondókájába, sűrűn és fölöslegesen pillantgatva bele jegyzeteibe:
    – Nem vagyok én olyan jó elbeszélő, mint ti, hogyan is léphetnék a te nyomdokaidba, kedves Manó, aki vagy a stilisztika tanára is, a latin és újlatin nyelvek tudora. Ámbátor, ha megengeditek, szerény véleményem szerint a magyar nyelvben olyan szó, hogy nyomdok, nincsen! Nem úgy kéne talán mondani, hogy nyomába lépni valakinek…?
    Erre már Maxim Gyulának is el kellett mosolyodnia, a doki és az újságíró viszont vöröslő fejjel, faarccal meredt maga elé. Csak a némaság szobra, Holló úr arca maradt rezzenetlen, mint muzsikusé, aki távoli dallamot hall.
    – Én persze nem végeztem egyetemet, mint az urak – vágja ki kulisszahasogató gőggel Sipos úr –, én csak egy egyszerű fogadós vagyok, ennek a kifőzdének a tulajdonosa – fitymája Kolozsvár legjobb vendéglőjét. Ami pedig az egyetemet illeti, Sipos úr valóban nem végezhette el az orvosit, holott felmenői közt orvosprofesszorok is voltak; igaz, olvasott ő annyit életében, hogy abból két egyetemi diplomára is futotta volna; de hát örök tüske ez a nemes lélekben, melynek testi foglalata, vagyis maga Sipos úr így folytatja: – Ezért készítettem néhány feljegyzést, s ha megbocsátotok, néhány vidám, de legalábbis kísérteties orvostörténettel kezdeném. Nagy-nagybátyám, Sipos Gida főorvos, aneszteziológus kedvenc históriáival.
    A doki az asztalra borul, mintha zokogna, aztán az oldalához kap, ahová az újságíró belebökött a hüvelykjével. Hasizma hullámzik a kikívánkozó vidámságtól. Sipos úr azonban mintha nem venné észre, folytatja emígyen:
    – Gida bácsi…
    – Gida bácsi…? – kérdez vissza fuldokolva Gordon úr.
    – Gida, Gida, nos, Gida bácsi, híres altatóorvosa Kolozsvárnak… egyszer sikoltott fel a rémülettől műtét közben… pedig, talán tudják az urak – Maxim Gyula bólint, mint aki már előre tudja –, hogy az altatóorvosnak kell kimondania a végső szót a beteg fölött. A halált. Végül már csak ő küzd az életéért, készülékei előtt állva, miként pilóta ül a műszerfal előtt; tőle függ a kényszerleszállás, a sikeres földet érés vagy a pusztulás. A többiek pedig mintha csak revolverrel a hátukban várnák a döntést, kezüket feltartják, operálókesztyűjükről csöpög a vér, az operáló kezében ott feledkezett a szike vagy az érszorító csipesz. Várják az aneszteziológus végszavát, melynek lényege, hogy folytatható a műtét, avagy beállt a halál. Exitált! Gida bácsi még fiatal, még nem bácsi, sőt még csak vőlegény, s ott áll az elaltatott beteg fejénél, akit az oldalára kell fordítani, s meg is ragadják a felnyitott testet többen is, Gida bácsi a fejét fogja, hogy a test után fordítsa, s akkor valaki azt mondja: hóóó-rukk!, a test fordul a műtőasztalon, a fej azonban a helyén marad, nem fordul a test után, mintha le volna vágva. Gida bácsi felsikolt az iszonyattól, s mint meséli, valóban az jut eszébe elsőre, hogy a nyakig betakart betegnek nincsen feje, a fejet, ami ott marad az ő markában, csak odatették, az egy levágott fej. És Gida bácsi újra felsikolt, alámered: a beteg feje közepén a haj választéka változatlanul középen van, az ő két hüvelykujja közt, a fej pedig mégiscsak elfordul lassan, levágott fej mozgását modellezni sem lehetne tökéletesebben! Eszébe jut neki akkor minden, Isten, de főként a sátán, csak az igen egyszerű magyarázat nem, hogy a beteg parókát visel, az a helyén maradt, az ő markában, s abban benne csavarodik, fordul lassan a fej az elfordított test után!
    A történetnek alkalmasint még Gida bácsi előadásában sem volt ekkora sikere: a doki újra zokog, ezúttal hangosan, az asztalra borulva, Gordon úr hátravetett fejjel nyerít, de viháncol Manó úr is; Maxim Gyula pedig szélesebben mosolyog, mint rendesen.
    Sipos úr gyanakodva járatja meg szemét barátai vidámságán, aztán zordan folytatja emígyen:
    – Gida bácsi másik kísértethistóriája jó egy évtizeddel későbbről való. Az osztályon éjszaka megállapítja annak rendje s módja szerint a bekövetkezett halált. Hajnal van, bejön a váltás, Gida bácsi közli vele a hírt: harminckét éves cigányasszony, ötvenkettőnek látszik, és a többi. Átöltözik, indulna haza, nos, ki jön vele szembe a folyosón?! Az ötvenkettőnek látszó, harminckét éves cigányné! Gida bácsi már tapasztalt orvos, nem sikolt, csak a falnak tántorodik. Hallucinál? Fenn volt egész éjszaka, mozgalmas volt az előző nap is, huszonnégy órája nem hunyta le a szemét. „Jó reggelt, doktor úr!”, köszön neki tisztelettudóan az elhunyt, s ellejt mellette tenyérnyi piros pipacsos pongyolában, aritmiásan csattogó papucsban. És nincs magyarázat! Kolléga, osztályvezető főorvos megértőn néz Gida bácsi szemébe, s érdeklődnek, nem kellene-e kivennie két hetet, fölmehetne a Jára völgyébe, ahol van egy kis faháza, épp ideje füvet kaszálni! Estére a cigányné újra meghal, jóformán a másik orvos kezei között, az pedig behívja a főorvost is! Nem vitás! Meghalt! Vége neki!… A hírre bemegy Gida bácsi, az elhunyt még az ágyán fekszik kiterítve, a tepsi, a hullaszállító hordágy ott várakozik a kórterem ajtajánál. Csak őt várják, Gida bácsit, a vizsgálóban vannak, közli vele egy buzgó ápolónő, aki mellesleg szerelmes belé, de ez egy másik történet. Mit gondolnak, ki jön szembe Gida bácsival a folyosón, odébb lökve a tepsit, hogy legyen helye a vonuláshoz?
    – A cigányasszony! – visít fel Gordon úr, mintegy Gida bácsi nevében, s lecsúszik a székén az asztal alá, már nem tud nevetni, csak vinnyog, csuklik, vonaglik. Vele harsog a doki, s Maxim Gyula mindhiába próbál megrovó pillantásokat vetni barátaira, a derű csillapíthatatlan. Csak Sipos úr arca zord és gondterhelt, s csak annyit mond: „Örvendek, hogy sikerült egy kicsit felderítenem az urakat”, hogy aztán folytassa emígyen:
    – A harmadik históriát főleg hölgyek spicces társaságában szerette elbeszélni Gida bácsi, márpedig hölgyek, kiváltképpen szalonspicces hölgyek dús sorokban vonultak végig Gida bácsi életén. Előrebocsátom, hogy ezt a történetét a bácsikámnak jómagam sosem hittem el, tán csak kamaszfejjel, amikor először hallottam, s még soha senkinek nem mondtam el. Ha megtisztelhetem vele az urakat… – mondja, s bő szünetet tart, hogy tán csillapszik a csillapíthatatlan derű, s ő belefoghat Gida bácsi harmadik kedvenc történetébe, melyet a jeles úr főleg spicces hölgyek társaságában szokott volt elbeszélni.
    Holló úr, aki nem nevetett, csak mosolygott halkan – Igen, úgy!, ez nem lehetséges ugyan, Holló úr azonban kivétel, tud halkan, harsányan, mélán, búsan mosolyogni! –, felállt az asztaltól, odament a hátsó ablakhoz, kinézett a Postakert utcára, a Protestáns Teológia mellett meghúzódó földszintes, kétablakos házra, minthacsak azt nézné, megvan-e még. A váratlan mozgás meghozza végre a nyugalmat és csöndet, úgyhogy Sipos úr belefoghat Gida bácsi harmadik históriájába.
    – Fájdalomtól nyüszítő, fel-felüvöltő férfiú, s vele egykorú, harminc év körüli nő zuhan be Gida bácsihoz. A hölgy zilált, tüstént látni, hogy csak magára kapkodta ruháit, tíz ujjával fésülködött meg, s mint arról Gida bácsi később, a vizsgálat során megbizonyosodik, nincs rajta se bugyi, se kombiné, se melltartó. Úgy van, ahogyan a szörnyeset közben volt, anyaszült meztelenül, csak ruhát kapott magára. Mint Gida bácsi mesélte, mélyen a spicces hölgyek szemébe nézve, nem kell ahhoz levetkőznie egy nőnek, hogy meztelen legyen, meglátszik rajta ezen állapot akkor is, ha száz szoknya van is rajta. Ott csillog a szemében, báváskodik az arcán, piroslik a fülén! Ilyen volt Gida bácsi! – néz végig büszkén Sipos úr az áhítatos hallgatóságon, minthacsak azt mondaná: ezzel elvágtam a szátokat, mi?! – Na de nem a nő a beteg, hanem a férfi! Gida bácsi azért is késlekedik a gyors segítséggel, mert képtelen kiszedni az alkalmi párból – erről is utólag bizonyosodik meg, de mint hölgyhallgatóságának meséli, lerítt róluk, hogy házasok, csak nem egymásnak fogadtak örök hűséget! A férfiú valóban képtelen megszólalni amióta csak becsukódott mögötte Gida bácsi rendelőjének párnás ajtaja az Óvárban, a Bástya utcában, hörög, fogát csikorgatja a kíntól. A hölgy pedig csak hímez-hámoz, mintha immár ráérne, segítsen most már az orvos, ő megtett mindent a kedves megmentéséért azzal, hogy idehozta, konflissal!, a kocsisok pedig hosszú emlékezetűek, ámbátor diszkrét teremtések. De mit lehessen tudni, hiszen az úr végignyögte, jajgatta az utat a Deák Ferenc utcától a Bástya utcáig, át a Főtéren, le a Mátyás király utcán a Mátyás király szülőházánál balra, le egészen a Karolina térig, az író szülőházáig, ott újfent balra, a Bástya utcába!
    Sipos úr hetyke pillantást vet hallgatóságára, nem veszi észre a tornádó módjára fölfelé csavarodó derű tölcsérét, s folytatja, emígyen:
    – Gida bácsi végül morfiumhoz folyamodik, kiüti a pácienst, s a beálló csöndben, a kábítószertől hirtelen nekividámodó beteget félretolva, megfogja az asszonyka két kezét, maga felé fordítja, leülteti, rá emeli ellenállhatatlan pillantását, s krúdys gordonkahangon felszólítja, hogy mondjon el mindent. Gida bácsi idáig érve a történetben mindig hosszabb szünetet tartott volt, ráemelte tekintetét a hallgatóságát képező hölgyekre, s e tekintet semmit sem vesztett ellenállhatatlanságából az évek során. Mindig mondta, hogy ő halja a sziszegést, amint a hölgyek bőrét közvetlenül beburkoló selymek és pamutok megszívják magukat a test megeredő nedveivel! Hogy ezt ő érzi! És hogy ez neki az asszonyi létben a minden! Nem kerül kevés idejébe és fáradságába Gida bácsinak, hogy tudomást szerezzen végre a leghihetetlenebb történetről, amit orvos csak hallott! Íme, ennek lényege! – emeli meg a hangját Sipos úr, a fogadós, s folytatja tüstént, emígyen: – A panaszos pár az asszonyka lakásán találkozott, a férj messze jár, Brassóba viszi a gyorsvonat! A felesége ki is kísérte az állomásra, hogy biztos lehessen a dolgában. És biztosak is a dolgukban, tettre késztető vacsora, pezsgő, ráérnek reggelig. A szégyenlős asszonyka végül tejes lényével Gida bácsi delejes hatása alá kerül, immár olyat is elmond, hogy a vetkőzés, pontosabban az ő levetkőztetése egy jó órát tartott, olyan földöntúli várakozásban még nem volt része! Úgy értsem, asszonyom, vetette itt közbe Gida bácsi, hogy barátunk tejes férfiúi készültségben volt? Úgy, úgy!, hangzik a felelet; de közben vége lett neki, összefröcskölte mindenemet, ami még rajtam volt; de alighogy leállt neki, mindjárt újra fel is állt neki!, szemérmetlenkedik immár a hölgy. És akkor! Rettenetes, doktor úr, rettenetes! Mindenféle gyöngédségek után átölelt és nekifutott! Nekifutott?, döbben meg Gida bácsi. Már úgy értem, doktor úr, hogy feküdt ő, csak nagyot lökött magán csípőből, így szerette, dobbantott, mint mondogatta bizalmasan. Ezt tette, és felüvöltött! Sosem tudtam, doktor úr, hogy milyen a halálsikoly, hogy van-e ilyen egyáltalán, de most már tudom, hogy van! Felüvöltött, és…?, kérdi Gida bácsi, aki, orvos ide, orvos oda, kezd a történet hatása alá kerülni. Az asszony ekkor Gida bácsira emeli könnyes, szürke szemét, és kimondja a végítéletet: és eltűnt neki! Mi tűnt el neki?, kérdi Gida bácsi a maga száraz, természettudományos műveltségének páncélzatában. Eltűnt! Volt, nincs! Az tűnt el neki! Gida bácsi hitetlenkedve hallgat. Olyan nincs, hogy eltűnjék az! Viszont a kikérdezés sem folytatható egykönnyen! Mit kérdezzen, talán azt, hogy keresték?, jól körülnéztek az ágyban?, vagy hogy nem maradt-e magánál, asszonyom?, jól megnézte?, biztos benne? Kérdezhetne persze mást is, de az előadás annyira szuggesztív, a hölgy annyira biztos a dolgában, hogy Gida bácsi egyelőre elfogadja a csodát, s várja a hölgy magyarázatát vagy olyan további részleteket, amikből ő állíthat fel diagnózist a természetfölöttiről, amiben persze nem hisz, de mintha már kezdene! A hölgy azonban csak annyit mond: tessék megnézni, most sincs meg neki, biztos nincs meg; mielőtt lementünk a konflishoz, még egyszer megnéztem, megtapogattam a helyet: nem volt meg neki!
    Szamossy doktor lassan lecsúszik a székén, a deszkapadlóra; felnyúl, s magához veszi az asztalról a borpárlatos üveget. Valami ellenállhatatlanul rázza a vállát. Az újságíró szeme könnyben úszik, ajka vonaglik mint kipukkadt autógumi a guruló jármű súlya alatt. Maxim úr halkan, de jól hallhatón toppant. A jámbor Manó úr önfeledten nevet: „Ne csigázz már, Gedeon, az ég szerelmére!”, nyögi ki. Csak Holló úr méltó a perchez, átsétál a kisvendéglő másik ablakához, ami a lágy ívben kanyarodó Postakert utcára néz, arckifejezése szúrós és helytelenítő, mintha látná az ezredforduló nagy kolozsvári telekspekulációi során arra a helyre épülendő házszörnyet!, tervezője jól megnézhette magának a New York-i Vasalóházat; a leendő házrettenet hegyesszögben végződik, éle mintha csak arra lenne hivatott, hogy kettészelje Sipos úr otthonát, azt a kis házcsoportot, ami egy öreg fa köré bújt az évtizedek során, fázósan; na és eltakarja végképp a Tűzoltó Tornyot, melyről azt mesélte a kisfiú Sipos úrnak a nagyanyja, Irma, hogy a század elején, ennek a gyalázatos huszadiknak a legelején az volt Kolozsvár legmagasabb épülete. Ha tűz ütött ki valahol a városban, azt onnan látták, s már irányították is oda a tűzoltókat; onnan, a város egyik középkori bástyájára ráépített szögletes toronyból, annak is a legtetejéről! Mintha a Tűzoltó Torony magasát nézné Holló úr az ablakból a sötétben szemerkélő esőben.
    Sipos úr pedig folytatja Gida bácsi történetét, emígyen:
    – Gida bácsi nem vizsgálja meg azonnal a beteget. Jól elvan az magában, a morfiumtól megrészegedett, dúdolgat, hogy aztán eldőljön a bőrdíványon, könnyedén, mint egy szalmabáb. Szinte zizeg! Érdekesebb, ha a nekihevülő asszonyka rukkol ki újabb részletekkel. Eltűnt, elhiszem, asszonyom, de mi maradt a helyén?, lel meg egy tapintatos kérdést Gida bácsi. Semmi sem maradt, doktor úr! Az égvilágon semmi! Nem maradt ott egy… lyuk? Egy kerek nyílás? Most, hogy mondani tetszik a doktor úrnak, most jut eszembe, hogy ott maradt a tokja. A tokja? A tokja! Annak a tokja? Annak hát! De hát annak nincsen tokja!, lázad fel Gida bácsi az asszony irgalmatlan meggyőzőereje ellen. Kell lennie, ’sze az eltűnt, csak a bőrtokja maradt meg, valami kis fityegő, mint az alvó kakas taréja, csak neki nem a fején volt, hanem ott… Mivel a páciens az igazak álmát alussza, Gida bácsi előbb a hölgyet szólítja fel, hogy vetkőzzék le, mert meg akarja vizsgálni. Jaj, a nagy sietségben éppen csak hogy magamra kaptam valamit! Annál jobb, hölgyem, épp kérni akarta, hogy teljesen vetkőzzék le. A gyors nőgyógyászati vizsgálat mindent rendben talál az asszonynál, nincs mese, Gida bácsinak szembesülnie kell a csodával…! Lehámozzák hát az alvóról a nadrágot, rajta sincs semmi a nadrág alatt. És akkor valóban nem csigázom az urakat – emeli meg jobb kezét Sipos úr, mint akinek terített betlije van s épp kiteríteni készül a kártyáit. – Tényleg eltűnt neki! Csak a bőr fityeg ott üresen! Nem lehet, hogy becsúszott neki?, kérdi a hölgy megbűvölten, s mivel Gida bácsi nem válaszol, egyelőre még nem érti a dolgot, az asszonyka megkockáztat egy feltevést: hogy visszamenjen neki, ahogyan a mozdony gurul be háttal a fűtőházba! Tetszik tudni, doktor úr, lánykoromban a Baross téren laktunk, és sokszor láttam, amint a gőzmozdonyok begurulnak az állomáson a fűtőházba, ott a Kerekdomb felé, odabent pedig éktelenül verték a vasat, akkorákat csattant, hogy tán a Szamosig is elhallatszott!… Miközben ez a kétségkívül képszerű ésrokonszenves feltevés elhangzik, Gida bácsi megleli a rejtély kulcsát. – Ott van az, csak éppen kifordult a tokjából, valóban felszaladt, mint mozdony a fűtőházba, de nyomban ki is csusszant, s most ott dudorodik hengeresen a férfiú combjának belső felén, a bőr alatt.

    Sipos úr a század magányát testesíti meg, amint ott ül az asztalnál, előtte mappa, jegyzetekkel tele. Holló úr, aki megvárta, hogy Maxim Gyula dühösen és sietősen kiterelje a röhögéstől végül már a földön fetrengő dokit és az újságírót, s rámorduljon a latin nyelv tanárára: Gyere te is, Manó!, mintegy saját magára mordulva rá, elhatárolódva a vöröskakasként elharapódzó röhöghetnéktől, Holló úr megindult a megsemmisülten rostokoló Sipos úr felé. Hosszú hegedűs keze megérintette öreg barátja vállát, aztán, mintha a Brassai utca valamely bádogtetőjét megverő, leszakadó eső hangjára volna kíváncsi, odament újra az ablakhoz, s kinézett a földsötétbe.
    Mennyi idő telhetett el így? Fél óra, egy óra? Hallják, amint kint a konyhában éjfélt üt a falióra.
    – Meghalt Nusi – mondja egyszerűen Sipos úr, már ahogyan kolozsváriak halálhírt jelentenek be egymásnak. Ők s a halál, régi cimborák.
    Holló úr felnéz, nézésében kérdés, Sipos Gedeonnak azonban nem kell biztatás.
    – Beszélni már alig-alig tudott, felolvastatott magának! Anyám utolsó leánykori barátnéja, dominó-, römi- és kanasztapartnere egy életen át. Már csak Imre él a régiek közül, mondja anyám, mire én: de hiszen most is mennek nyugdíjba emberek! Mit kezdjek én azokkal a taknyosokkal?, nevet anyám, s tényleg, ez is pótolhatatlan, az ember, akivel így-úgy végigmeneteltünk egy életet. Hogy anyám egy ágbogas társaságból utolsónak maradt, annak én persze örvendek; de nem biztos, hogy a dolog olyan örvendetes.
    Holló úr úgy kapja fel a fejét, mint akinek valami nagyon meglepőt mondtak. Átsétál a szobán, eloltja a villanyokat, csak egyet hagy égve, azt, amelyik a Sipos úr feje fölött lóg.
    – Megvolt neki a hétkötetes Ezeregyéjszaka; tudod, Holló, a Genius–Lantos kiadás, amit franciából fordítottak magyarra; én még láttam gyerekkoromban. Olcsón jutottak hozzá, nagyon meg lehetett szorulva valaki, hogy csak úgy eladta; de ki nem volt és mikor nem volt itt megszorulva valaki is ebben az évszázadban? Abban láttam először meztelen nőt képen, tizenkét éves voltam, s talán félszegségemben nem kértem anyámékat, hogy ők vegyék meg, most már tudom, hogy úgysem lett volna rá pénzük. Néztem a képeket abban az Ezeregyéjszakában Nusiéknál; mindjárt az elsőn valami kalifát vagy vezírt rajonganak körül meztelen lányok, nyolcan! – neveti el magát nem valami jókedvűen Slpos úr, amint ott ül a fénykúpban, a fénycsapdában. – Aztán a felnőttek elvették tőlem a könyvet, mondván, hogy kicsi vagy te még ehhez, s azóta nem láttam azt az Ezeregyéjszakát, a hétkötetest. Olyan izgató női feneket se láttam életemben, mint amilyen azon az első képen volt… S rajzon, mindjárt nyolc!
    Holló úr halk nevetése szinte csak mosoly. A falipolcról kiválaszt egy palackot, valódi szatmári szilva van benne, tölt két metszett pohárkába.
    – Nevess csak nyugodtan, kedves Holló, nevess csak ki, nem haragszom. Ezekre sem haragszom, pedig tudom, hogy nem a történeteimen nevettek, hanem rajtam. A tudálékos kocsmároson! Merthogy én nem végeztem egyetemet, mint ők!
    – Nincs igazad! – hazudja Holló úr kegyesen, pedig hát…! Tudják mind, ez Sipos úr legnagyobb fájdalma, ezért lett belőle két lábon járó enciklopédia, gyűjtője mindenféle könyvnek. A háló-, egyben dolgozószobája hosszú, bolthajtásos terem, kibontották két szoba közt a közfalat, s mivel a szobák a Szappan utca kanyarulatához igazodtak, a terem, Sipos úr könyvesháza tompaszögben megtörik. Az egyik végében magas támlájú ágy, a másikban keményfa asztal, s ott, ahol a két szoba tompaszögben találkozik, bőrfotel. Ott szokott olvasni Sipos Gedeon úr, a fogadós, kiválasztván egy-egy kötetet a falak mentén húzódó, üveges könyvszekrényekből… – Mikor temetik Nusit? – próbája elterelni Holló úr a figyelmet az egyetem kényes témájáról.
    – Ó, már rég eltemették – mondja Sipos úr, az olyan kolozsvári ember hangján, akinek egyre megy, hogy mi mikor volt, úgy beszél százesztendős múltról, mintha tegnap lett volna, s tegnapról, mintha tíz esztendeje történt volna. De így van ez szerte Erdélyben! Még a kortalan Holló urat is meglepte, hogy amikor egyszer Szatmárnémetiben járván nagyokat gyalogolt a környéken, sokaktól hallotta emlegetni a hórihorgas, kajla bajszú tábornokot, aki itt meg ott lovagolt át a vidéken, errefelé vett magának birtokot, bólogattak a falusiak. Holló úr eleinte rá se hederített a szamár beszédre, jobban érdekelte Koltó, de főleg Erdőd, ahol Szendrey Júlia volt süldőlány, mit sem sejtve az immár rommá omlott falak közt, hogy a magyar szellem micsoda fáklyájában fog meg- és elégni! Különösmód épp az erdődi kastély romjai alatt húzódó, szennylepte alagút tört nyílásából lépett ki, amikor fölrémlett benne, hogy hát a környék földbirtokosa, aki lovon vagy gyalog meg-megmutatkozik az itt honosaknak, nem más, mint Gyula Jakab báró, osztrák hadvezér, ismertebb nevén Haynau, a bresciai hiéna, aki meztelen asszonyokat vesszőztetett meg a piactéren, Bresciában, a lázadó város leigázása után, 1849-ben, hogy aztán igazán nagy magyar hírnévre a tizenhárom főtiszt fölakasztásával tegyen szert Arad határában, a Marostól délre elterülő, mit sem sejtő birkalegelőn. Legelő, hol nemzet süllyed el!, gondolta keserűen Holló úr, s megértőn hallgatta a Szatmár környékieket, akik úgy beszélnek a hosszú báróról, mintha csak az imént tűnt volna el az élősövény mögött, s bukkanhatna föl újra a pagonyban. Az ő bárójuk, az ő tábornokuk, az ő hóhéruk! Itt élt elfeledetten, nem beszélt senkivel az 1849-es szabadságharc leverője, akit, lám, a történelem maga tett vissza a tokjába, mint borotvát használat után, ahogyan Radetzky mondta volt róla… Nem szeretik az asszonyok megkorbácsolóját, de hát a magyarok eme végvidékének csak ilyen jutott; aminthogy mások emléket állítottak Mohácsnál Mohácsnak, s Szigetváron az ott pusztult török szultánnak. Tárgyilagosan emlékeznek, mint az angolok a véreskezű, de győztes Nelsonra, a kalóz, de diadalmas Walter Raleigh-re; hová jut egy nép, ha még a hiénái emlékét sem őrzi meg? S arcán fanyar a mosoly.
    – Már nagybeteg volt, amikor hallom anyámtól, hogy Nusi eladogat ezt-azt – mondja Sipos úr tűnődő hangon –, s megizentem, hogy azt a hét kötetet, Az Ezeregy Éjszaka Könyvét magam is megvenném, ha eladó volna; tudod, doktor Mardrus fordította le francia nyelvre perzsa és hindu kéziratból – mondja Gedeon úr az olyan ember hangján, aki épp most kísérte ki doktor Mardrust s zárta be utána a kaput. – Ó, azt már rég eladta, tudom meg, kellett a pénz, miért nem szóltál előbb?! Mindig így van ez! Így jártam a Bánffyak képes levelezőlapjával is, rokonok vagyunk szegről-végről, ó, itt hányódott egy nagy dobozban évekig, lepte a por, nemrég dobtuk ki, miért nem szóltál előbb! És akkor itt, nézd, Holló barátom, itt, a homlokomon kezd ugrálni egy kis ér, hallom a véremet, hallom az érfalak pattogását! Azt hiszem, nyomban megüt a guta! Egyszer biztos így végzem, de hiszen épp ezt akarom elmesélni! Még hogy haragudjak ezekre, akik kinevetnek, mert nem jártam egyetemet, mint ők! – tör ki haragosan Sipos úr.
    – Az idén tavasszal – pillant ki kisvártatva a fekete őszi éjszakába – elfogott a nyugtalanság. Régen a kandúrmehetnék fogott el, lányok után kellett császkálnom, de amióta megvan az én Erzsikém, már nem jön rám, s nagy öröm az is, hogy nem lakom vele egy fedél alatt, háza van neki a Rudolf úton. Nem tudtam, mi van velem, kísértetek jártak a házban, hívtak valakik, akik mintha már rég nem élnének, halottak volnának, de nem úgy, hogy kikeltek volna a házsongárdi sírjukból, bennem voltak eltemetve. S akkor az jutott eszembe, hogy az ember teste csupa sírgödör és sírhant, mennyország és pokol egyszerre, és meg is találtam magamat lefestve egy régi német könyvben, Hubert vagy Jan van Eyck festett meg, s New Yorkban, a Metropolitan múzeumban vagyok kiállítva: Utolsó Ítélet a nevem. Minden ember egy Utolsó Ítélet, lekígyóznak belé, mint a férgek, a kárhozottak, mások, az idvezültek feltörnek belőle a megnyíló hantokból… Várj csak, kihozom a könyvet!
    – Inkább mesélj! – mondja halkan Holló úr.
    – Mindenhonnan kapok meghívókat, az irodalmi estekre különösen szeretek eljárni, s épp akkor hozta a postás a Székelyföldnek a meghívóját; Bogdán László és a többiek, tudod. Hogy a lap itt fog bemutatkozni újra Kolozsváron, a Zöld Antikváriumban, a Rhédey-palotában. Nemrég nyílt meg, akkor még nem jártam ott, s elhatároztam, hogy nem is az lesz a napja, hogy elmegyek. Nagyon nyugtalan voltam, máshol kellett kijáratot találnom magamból… Mondtam már, hogy a Rhédeyek valami leszármazottja, Mária Mezőtúron él, egy Kávási nevű zenetanárhoz ment feleségül, s van két lányuk, Mariann és Klára…? Zöld Ferenc tehát akkoriban nyitotta meg könyvkereskedését a Főtér sarkán, a földszinten új könyveket, a galérián régieket tart, s ott fenn rendezi az irodalmi felolvasásokat is.
    Előhoztam az autót, nagyon meglepődtem, hogy egyből elindult a hosszú téli rostoklás után. Nem húzza már sokáig. Olyan, mint a megkergült kutya, melynek bádogdobozokat kötöttek a farkára. Mit mondjak, Holló, kedves?!, hatalmasan gördülünk végig a városon mi ketten, az a mozgó roncs, meg én! Nekivágtam az országútnak, találomra, s már a kajántói elágazásnál jártam, amikor valamiféle intés, szó hangzott fel bennem, hogy Dézsnek, Besztercének menjek.
    Utólag megannyiszor elgondolkodtam rajta, miért pont arra és nem másfelé vettem utamat, mi történhetett, hogy olyan csapásra tévedtem, melyen kerek ötven esztendeje jártam utoljára. Mint test! Merthogy mint lélek, olyan sokszor, hogy számát sem tudnám! Százszor, ezerszer, tízezerszer! Úgyannyira, hogy az a hely a valóságban már nem is létezett, csupán bennem. Volt, mint végtelenül messzi kísértetvilág, fölkereshetetlen, soha többé el nem érhető planéta. S jóllehet jártam a közelében, soha még csak eszembe sem jutott, hogy el is mehetnék oda. És a vakvéletlen, ami utamba vethette volna azt a helyet az eltelt kerek ötven esztendőben, gondosan vigyázott, hogy utamba ne ejtse! A véletlenek nagyon is tudják, hogy mit akarnak, kedves Holló!
    Akkor sem a véletlen vezérelt. Átcsörömpöltem Dézsen, a Szamos áradt, a hidat tákolgatták, hol innen, hol onnan engedték rá a forgalmat. A víz nagy volt, sárgásbarna és ellenséges, mint az erdélyi vizek, ha haragszanak. Utólag megpróbáltam megidézni magamban a hangokat, amiket a megbontott híd adott, miközben lépésben átmentem rajta, előttem egy súlyos, büdös autóbusz, zsúfolásig emberrel, mint minden autóbusz ebben a században erre mifelénk. És megesküszöm, hallottam azt a halk percegést, amit nem hallottam kerek ötven esztendeje: amit a híd hallatott a terhünk alatt. Hogy nem bírja tovább, hogy mindjárt leszakad. .! Az ötven esztendővel azelőtt, a lebombázott, felrobbantott Szamos-hidak helyén megácsolt boronahidak ropogtak úgy az igazán mulatságos háromöt ablakos harmadosztályú vagonok alatt, a gőzmozdony pedig olyanokat szuszogott izgalmában, hogy gőzbe, fa- és kőszénfüstbe borította a kocsisort. Hogy ez a percegés és mozdonyszuszogás, az izzó kőszén szaga, amit akkor nem éreztem, csak utólag mernék megesküdni rá, hogy mégis éreztem, ez késztetett rá, hogy elmenjek arra a helyre, ahová nem lehet elmenni…? Nem tudom, Holló barátom.
    Besztercén pacalcsorbát ettem; azt eszem mindig, ha nem én főzök; ha beleteszik, ami kell, mindig jó. És megnéztem a térképet, hogy más úton térjek vissza Kolozsvárra. Ez lett volna a vízválasztó gondolat…? Az agyvízválasztó? – mosolyodik el Sipos Gedeon. – Hiszen alighogy kinyitottam a térképet, már tudtam, hogy nem az utat keresem rajta, betéve tudom Erdély minden országútját, hanem azt az egyetlen helyet; s akkor már a neve is kibicsaklott belőlem, mint fényes-kékes forgócsont a csontozókés alól. Kolozsnagyidát kerestem, Nagyidát, ahol hétévesen jártam, két hétre vitt el oda Irma nagyanyám, s lett belőle azért hat hét, mert a pénzreform odatűzött bennünket, mint gombostű a lepkéket az üveg alá. Anyámék nem tudtak annyi pénzt küldeni Kolozsvárról, hogy eljussunk Besztercére, szekérrel – busz nem járt! –, onnan meg vonattal, a percegővel, szörcsögővel Kolozsvárra! Nyolc órát ment a vonat Kolozsvártól Besztercéig a háború után, csillagtávolság! A Szaturnusz gyűrűje, a Jupiter!
    És miután az egyetlen magyar elnevezéssel sem kevélykedő térkép nem adott eligazítást, s sem a pincér, sem a fél vendéglő, sem a fehér nejlonblúza alatt vadrózsaszínt viselő konyhalány nem tudta megmondani, hol van Nagyida, nincs is olyan, hajtogatták a maguk nyelvén, magam is kezdtem elhinni, hogy nincs olyan, hogy Kolozsnagyida, benne a domboldalba épült kastély, előtte ovális tér s egy lugas, a földszinti nagyteremhez felkanyarodó kétágú lépcső aljában pedig két jegenye; egyszersmind elhatároztam, hogy most már elmegyek én arra a helyre, ami nincs, amit csak én képzelek, ahogyan az ember elmúlt éveit immár csak képzeli, csak neki vannak meg egyre száradóbb, felnyithatatlanabb, hiányosabb kötetekben, fesledező bőrkötésben. Mire való az elme, jó Holló barátom? Hogy valóságot keressen a nem valóban, kalkulust ott, ahol nincsenek számok. Emlékszem én, mondtam magamban a besztercei nagytemplom előtt, ami épp zárva volt, na éppen!, emlékszem rá, hogy arra a helyre, ami nincs, dombra fel, dombon le vezetett a részegen dülöngélő országút; láttam én azt hétévesen, odafelé menet, az autóbusz hátsó ablakából, akkor még járt a busz!, s tudom azt is, hogy hosszú egyenes út visz át Kolozsnagyidán, balra fenn a temető, jobbra, a falu közepe táján nagy kanyarral, fahídon vezet fel az út a kastélyhoz, a titokzatos birtokhoz, aminek nem volt soha semmi köze a híres és nevezetes francia Titokzatos birtokhoz, s ezek még kinevetnek engem, merthogy nem végeztem egyetemet, mint ők!
    Három út kínálkozott, dimb-domb akármerre, mint Erdélyben mindenütt. Naszód felé, Szászrégennek s föl a Borgói-hágóra! Legyen hát Borgóprund, Földra, Naszód, ott kell annak lennie, Naszódról aztán visszacsörömpölök Bethlenbe s onnan Dézsen át Kolozsvárra. Nagyon meg lehettem elégedve, s ez látszhatott is rajtam, különben a Pokol nem vezérli utamba azt az embert. Ahogy Nagyida sem létezett, úgy az a se munkás, se paraszt, se tanító zöld ruhás, szürke szemű vagy szürke ruhás, zöld szemű férfi sem volt. Épp be akartam szállni, amikor a kihalt, eső után gőzölgő járdán egyszer csak ott állt mellettem, s megkérdezte, hogy mit keresek. Nem a főtéri árkádoknál voltam, hogy onnan vált volna ki, mint Krúdy felvidéki kísértetei, gőzből lett, hiszen amint megmondta, merre van a hely, ami nincs, elillant, mint tavaszi napsütéstől régi városok kövezetéről fölszálló pára.
    Így gördültem ki, mint megkergült eb, farkán a konzerves dobozokkal, épp ellenkező irányban Besztercéről, mint terveztem. Szakadni kezdett az eső, meleg volt, s az út valóban úgy dülöngélt, mint pántlika a fűben. Hogy túlmentem Nagyidán, az olyan magától értetődő, mint macskában a nyelve. Keskeny vágány simult az országúthoz, s erről eszembe jutott, hogy ötven esztendeje Nagyidán kisvasút vezetett át, s délután mindig vigyázni kellett, merthogy jött, ott ment el a kastély hatalmas almáskertje alatt, nagy kanyarral, jőve az ismeretlen, sose létezett tájról, menve az Ismeretlenbe, ami úgyszintén nincs. Valóságos léte csak egy pár perc, amíg a kert alatt elüthet egy kisfiút, engem, akinek mégiscsak lennie kellett. Vajon volt-e? Te mit gondolsz, Holló? Mert hát azt már akkor is tudtam, hogy azért hagytam el Nagyidát, mert a borús domboldalban nem pillantottam meg a kastélyt, jobbkézre, ha Besztercéről jön az ember, ott, ahol annak lennie kellett! Ez rendjén is volt! A kastély, ami nincs, az nem is lehetett ott!
    Mi fordíttatta akkor vissza velem az autót? Hiszen minden pont úgy történt, ahogy elvártam: ami nincs, azt nem lehet megtalálni. Ezt a nincset kerestem, és meg is találtam.
    Megdőlt szénásszekér jött volna arra? Tavasszal? Butaság! A verébfürdető erdélyi por szállt volna föl az útról, tiltón? Hol van már az a híg, iszappá pépesedő por? Ott nyugszik a gödrös, szakadozott szélű aszfalt alatt… Vagy az a temérdek könyv, amit ebben a házban ülve elolvastam, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi – hol olvastak ezek a bősz egyetemet végzettek annyit, mint én?! –, melyek ott játszódtak mind a kastély körül, a tojásdad tisztáson, azon a pár négyzetölnyi helyen, az És mégis mozog a Földtől a Fekete gyémántokig? A kastély jobb oldalában, ha fölfelé megy mellette az ember, ott kopírozódott egymásra a Mire megvénülünk és az Uz Bence. És Mátyás király nagyurai ott kapálták a király parancsára a szőlőt a dombtetőről felülről lefelé haladva, ahogyan nem szabad, ahogyan az nevetséges, magasan a kastély mögött, a túlnani lejtőn. A hátsó bejáraton, a kőoszlopos tornácon írta meg levelét Szilágyi Erzsébet, s azok a nem létező ablakok és ablaktáblák csattognak az V. Lászlóban. És ugyan hol csikoroghat az érckakas élesen, ha nem ott?!
    Ennyi szellem, ha összefog, bizony megfordíthat egy autót az országúton. Annyi bizonyos, hogy az autó megfordult, s én elindultam visszafelé, abba a Nagyidába, ahol elnéztem! a kastélyt, hiszen ott kell lennie annak a nincsnek!
    Ha tehát kastély az nincsen, talán nem is volt!, az útnak, ami oda a fahídon át fölvisz, annak sem szabad lennie, próbáltam rendet csinálni magamban ott, ahol a rendetlenség a rend, ahol a valóság a volna. És amikor megtaláltam az utat, átmentem a fahídon, még mindig nem sejtettem, mi vár rám! Megtettem a nagy kanyart, tudtam, hogy onnan balra tér el az út a kastély, a tojásdad pázsit, az almáskert felé; én azonban jobb felé meredtem. Ott volt! Ott dülöngélt jobbra-balra, mint részeg ember, az a földút, amelyen Arany János füstokádó nagy kéménye szalad. Néztem a sáros úton, ahonnan porszem sem szállhatott fel, a nagy kéményt! Ott szaladt a domboldalba vágott dűlőúton, hogy aztán utastul, mindenestül nekiforduljon a domb tarajának, átvágja magát rajta, s mélyútként vesszék el balra. Ez volt az út, ami ötven éve nincsen! Nem változott egy vadvirágnyit sem! Ezen ment Ady Párizsba, mely ott volt a mélyút túlsó, láthatatlan felén; itt lakik a bozótban Ős Kaján, itt lebegnek a tisztára mosott levegőben a Versek és az Új versek, s rémlik, mintha innen futnának ki az utolsó hajók.
    Elsétáltam az útnak mélyúttá való átváltozásáig, s elindultam vissza, hogy a másik irányba indulva el megnézzem a kastélyt is. Az utat arrafelé benőtte a fű, nem a legelők füve, hanem egy másik fajta, ami kerekek vájta, tiporta utat nő be. Nem fűszálak, hanem apró levélkék tették ki a pázsitot; mint a lóhere, de nem lóhere volt. Nagyon lassan mentem, talán Időt akartam adni Lucifernek, hogy elrendezzen mindent. Akkor már tudtam, Holló barátom, hogy nem én teszem, amit teszek, hanem tétetik velem. Balra tőlem magas fák, ösvénynek kell ott nyílnia, mely nyílegyenesen vezet le a patakpartra, ahonnan a szekérút csak öblös kanyarral tud fölkapaszkodni. Az ösvény nem volt ott, s ez így volt rendjén, ami nem volt soha, az nem is lehetett, miként a mélyút sem, amit épp akkor hagytam magam mögött. Az ösvényen viszont, ami nem volt, ott jött nagymamám, Irma, kezében könyv, mely csak a Robinson vagy a Mackó úr útnak indul lehetett, ezeket vittük magunkkal a végtelen útra, Kolozsvárról Besztercén át Nagyidára, ami nincs. Különös, hogy Mackó úr terjedelmes, úri birtoka, melyet megtekinteni indul mindjárt a könyv elején, nem Nagyidán nyugodott bennem, máshol volt az elhantolva azon az Utolsó Ítéleten, melyet Hugo vagy Jan van Eyck festett meg, rólam véve mintát, mely minta maga is örök halálra vagy feltámadásra vár. Az ösvény eltűnt, nyílását benőtték a bokrok, én azonban félrehajtottam a gallyakat, s megnyugodva láttam, hogy Irma ott van, és ott van az ösvény is.
    Mentem hát megnyugodva, lassan a kastély felé. Onnan már látni lehetett, csak éppen nem látszott, ami azért volt igen rendjénvaló, mert nem is létezett. A nemléttől a legkevesebb az, amit elvár az ember, hogy ne létezzék. Elértem a nem lóherével begyepesedett út végére, onnan jobbra állt a kastély, s a borús, szürke levegőben nem volt semmi. Légvár volt, csak éppen a szó szoros értelmében: kastély levegőből. Nagyon megnyugodtam volna alighanem, ha nem történik velem valamiféle rejtély. A talpamból jött felfelé, lábamon, rossz derekamon át nyakszirtig; de nem a tudatig. A tojásdad alakú, lapos, füves arénában álltam, háttal a lugasnak, amit benőtt a sövény, szemben a kastéllyal, ami nem volt ott!
    Körbementem az ovális vonalán, aztán bementem a kastélyba. A pincelejáró gödre romosan tátongott, mint eltemetett óriás, akinek csak a nyitott szája ér felszínt. A buckás romokat benőtte a fű. Átmentem a földszinti nagytermen, ki a túlsó oldalon, ahol a kőszívű ember fiai laktak, s néztem a holt helyét az óriási tölgynek és az almáskertnek. A kút, mely fölött sosem volt gém, aknája körül sosem volt káva, ott várt rám, hogy belezuhanjak. A dombon fenn, ott mélyedt a domboldalba a szabálytalan élű levegő-test, a negatív hegy, a homorulat, ahol az a kislány leli halálát, akit Asztalos István novellájában rákötnek a tehén kötőfékjére, s a bögölyök csípte állat halálba vonszolja, ott szalad, ni!, bogározva. S ahol én is őriztem tehenet. Hogy a föld, az út megváltoztathatatlan, Holló barátom? Hogy a föld homorulata híven őrzi azt a helyet, ahonnan talán a kastélyhoz, ami nincs, termelték ki az agyagot vagy kétszáz éve? Mi annak a gübbenőnek az én rongyos ötven évem?! A mi tépett ezer esztendőnk?
    Fényképeztem. Vajon honnan tudtam, hogy el kell vinnem a fényképezőgépet? Akkor még nem találkoztam az Ördöggel, úgyhogy bízvást fényképezhettem azt, ami nincs. Pedig az Ördög, ahogy utólag osztottam-szoroztam magamban az időt, már úton lehetett, hogy ott fussak össze vele az útelágazásnál, ahol az autót hagytam. És elhoztam két követ is abból a kastélyból, ami már nincs, a pincelejáróból, egy tégladarabot s egy faragott kőkolonc-töredéket. Az megvan – mondja Sipos úr. – Épp rajtuk tartod a kezed.
    Holló úr úgy kapja el a kezét a két kőről, mintha vashámorban tüzesítették volna.
    – Szemerkélni kezdett az eső. Áll a víz a levegőben, ahogyan az nálunkfelé, Erdélyben meg-megesik. Elmentem a gyümölcsös sövényéig; a föld, mint lenyomatot, még őrizte a dombról lefutó sekély árkot, ami a hátsó udvart a gyümölcsöstől elválasztotta. Lefényképeztem mindent gondosan, füves ovális tisztást, romos pincetorkolatot, a szobát, melyben hat hétig laktam mint gyerek a jobb szárnyban, a földszinten, ha szemből nézzük a kastélyt, ami nincs, benne a helyiséget, ami nincs, hogy aztán elinduljak találkámra az Ördöggel. A pántlika úton jött, ráérősen, a mélyút felől. Füstszaga volt, mint a szénégetőnek, s ezzel mindenkit megtévesztett volna, kedves Holló, csak engem nem. Nincs abban a hosszú völgyben, mely Nagyida után kinyílik, szétterül, nincs ott egy tűzrakásnyi fa sem, nemhogy annyi, amennyit ki lehetne égetni. Aki járatos arrafelé, az tudja, hogy szénégetővel jó félszáz kilométerre vagy még messzebb találkozhat az ember, Galgó fölött, ha átmegy az Ilosvai hegységen Magyarláposnak, na ott, a Lápos völgyében, te ne tudnád? Jött az Ördög, ábrázata olajbarna volt, bőre cserzett, szeme iszonyú emberi szenvedések két fekete tükre. Tudtam, hogy nekem kell őt megszólítanom, különben elmegy mellettem hetykén. Hogy mi lett a kastéllyal?, kérdezett vissza, miután gondosan elhallgattam előle, hogy a kastély valójában sohasem volt. Leégett! Az öreg báró, miután hazajött a Duna-csatornától, ahová kényszermunkára hurcolták el, föl-följárt a toronyba, s csókákra lövöldözött. Fázott ősszel, hát tüzet gyújtott, s lángra kapott tőle az egész mindenség… Ott égett el az idő is?, kérdeztem. Az Ördög bólintott, mint aki várta a kérdést. Igen, a kastély homlokzatán, középen fenn volt egy kis tornyocska, afféle óraházacska, ott pusztult az is, amiképpen a homlokzat várfalat, lőrést utánzó fogazata. De beszélik, folytatta az Ördög, hogy a báró maga gyújtotta fel a kastélyt, merthogy abból pénzt láthatott; s én már nem kérdeztem meg, hogy a téglát adogatta el vagy a magánytól szabadult meg, amikor behurcolkodott Vásárhelyre. És arra a nagy magyar esküvőre emlékszik-e?, kérdeztem az Ördögtől, s ő úgy tett, mintha hírét sem hallotta volna, mire én vigyorogtam rá gúnyosan, mondván, hogy Nagyida létében akkor láthatott utoljára a háború utáni néhány kegyelmi évben díszmagyarba öltözött násznépet, kócsagtollas süvegű férfiakat, sujtásos mellénykés, pruszlikos dámákat, akikre varrónő nagyanyám igazította rá a ládákból elővett, régi fényüket őrző ruhákat. Amiképpen az Irma gondolata valósul meg, miszerint az esküvő ne a kastély mögött, a nagy tölgy alatt legyen, hanem előtte, a lugasban, hiszen azon az ovális tisztáson, mely most, ötven esztendő múltán is olyan lapos és szabályos, mint egykoron, ott csattogott a szattyánbőr csizmák sarka, pengtek a sarkantyúk, csusszantak a kivarrt topánkák és a vőlegény fényes lakkcipője! Az Ördög meg csak bámult, majd kiesett a száján a csodálkozástól!
    Megkérdeztem, lefényképezhetem-e. Nem tettem hozzá, hogy az Ördögről akarok fényképet, nem róla! Meghökkent, de rábólintott, s megvillant a szeme, amiből mindjárt tudtam, hogy nem lesz ennek jó vége. Nem is lett! Az Ördög nemcsak hogy azt a filmtekercset tette tönkre, hanem még a gép kerekét is eltörte, amikor a Gyímesi-hágóban kiverte a kezemből a szerkezetet. Rávillantottam tehát a vakut, s mivel épp arra járt valaki, megkértem, vegyen le minket együtt. Bizony, Holló barátom! Megilletődötten fogtam karon az Ördögöt, s penetráns füst- és izzadtságszag csapott meg; a pokol tüzében senyvedő hazug kufárok, hűtlen asszonyok perzsszaga.
    Mivel a Végzet vagy inkább az Utolsó Ítélet Könyvében meg voltam írva – bámul fel a kormos mennyezetre Sipos úr, a fogadós, mintha ott nyújtózkodnának kéjesen, a lángokban, a meztelen hűtlen asszonyok, régi táblaképfestők maradék örömére és buja bűnére –, tűrtem, hogy Marosvásárhely felé térjek vissza Kolozsvárra, diadalmas csörömpöléssel, s azon sem lepődtem meg, hogy felhívtam Gálfalvi György urat, aki aztán megitatott minden borából, s én nála felejtettem a szemüvegtokomat; de már visszaadta. Az antikvárium zárása előtt érkeztem vissza Kolozsvárra, kicsit kótyagosan, s gondoltam, tegyek már én is valamit, ne csak velem tegye a Végzetem, beadom Zöld Ferencnek azt a folyóirat-csomagot, amit Gálfalvi úr bízott rám. És odahajtottam a Rhédey-házhoz, a Főtér sarkára, és bementem, és nem belefutottam abba a rendezvénybe, aminek a tájékára sem akartam menni? Ott ültek félkörben, háziasan és rokonszenvesen a Székelyföld összes büszke íróerői teljes számban, s mesélték magukat. Látván engem, a későnjövőt, megértően mosolyogtak, hát persze, Sipos úr, ő sosem marad el, én pedig nagy zavaromban gyorsan leültem. Ott voltam tehát a Rhédey-házban, a Zöld Ferenc antikváriumában, átellenben a Lábasháznál, ott lakott Nusi, amíg élt, azon a kapun járt be egy fél életen át; hátul, a kapuval szemben, az első emeleten volt az ajtaja; az már nem is a Lábasház, csak az udvar közös, a Kötő utcára nyílik annak a háznak stráfszekerekre méretezett kapuja. Nusi, aki eladta halála előtt egypár évvel az Ezeregyéjszaka hét kötetét, vele a világ legszebb fenekű rabnőit; az egyik fölhúzott jobb lábbal, lebocsátott bal lábbal nyílt meg a rajongó női karok, keblek és csípők koszorújában fölmagasodó kalifának, s akiknek a látványa, mely akkor elveszett számomra, égetett egész életemben. Elveszett képek galériája vagyunk!… Néztem szomorúan és megfosztva az antikvárium polcait, a fiúk közben mondták, hogy milyen nehéz a helyzet, s hogy nem lehet eléggé vigyázni!, s akkor megláttam pont szemben, a polcon Az Ezeregy Éjszaka Könyvét, mind a hét zöldeskék kötetet, gerincükön arany betűkkel, domborúan a felirat: 1001 ÉJSZAKA.
    Sipos úr, a fogadós ezzel leteszi a padlóra a mappát, amiben elbeszélendő történeteit gyűjtötte össze, az olyan ember mozdulatával, aki tudja, hogy erre egyhamar nem lesz szüksége, s felhajtja, mint ládafedelet, az asztal lapját. Holló úr, mint akit megbűvöltek, odamegy, nem is megy, odavonzódik, mint mágnes vonzotta vas, s ráfeledkezik a hét vásott kötetre; megviselte őket az idő, megfárasztotta őket az út, melyet nyilván Nusi túlvilági parancsára kellett megtenniük, s akkor még nem is szólt az ember arról, hogy kísértetek és ördögök, szellemek és árnyak mennyit kellett mesterkedjenek azon, hogy eljuttassák Gedeon urat a célba, elvetve benne az eltűnt idő fölött érzett szorongást, melyet kolozsvári ember már olyan rutinosan fojt el, ahogyan más lélegzetet vesz. Érthető, a kolozsvári ember az elfojtás nélkül nem tudna élni, más emberek pedig a levegővétel nélkül nem tudnának élni.
    Mivel azonban Holló úr, a hegedűs, nem hajlamos a bölcseletre, Sipos úr pedig, jóllehet hajlamos, most mi sem áll távolabb tőle, felütik az első kötetet a 32. lapnál, s szakértő mustrának vetik alá a világ legszebb fenekű nyolc meztelen nőjét, a fejét önkívületben hátra ejtő, lábát széttáró, bozótosan domborodó ölét a föléje magasodó kalifának kínáló asszonyt.