Az elmúlt két évben Brazília egyik déli államában, Santa Catarinában élő „magyarok” között kutattam: ugyanis a múlt században német és olasz bevándorlókat követve 1890-től hétszáz magyar, pontosabban veszprémi telepes érkezett Dél-Brazíliába, ahová olcsó földek ígérete csábította őket. A negyvenes évek elején apám még magyarul beszélt a helyiekkel – ma már senki sem ismeri a magyar szót… Történt azonban, hogy néhány esztendeje többen „felfedezték”, hogy őseik nem németek és nem olaszok voltak, hanem magyarok. Hogy valamit megtudjanak az óhazáról, úgy gondolták, „felélesztik” a magyar örökséget, első lépésként gyermekeik ismerjék meg a magyar táncokat. Tanácsért fordultak a Săo Paulóban működő Magyar Főkonzulátushoz és a Magyar Házhoz: kérték, küldjenek a városukba egy koreográfust… Így kezdődött a mozgalom: ma már rendszeresen tartja fellépéseit a Dunántúl, a helyi gyerekekből verbuválódott néptáncegyüttes, és havonta vannak magyar estek…
Erről szólt az a Búvópatak felszínre tört című film, amelyet ifjú munkatársammal, Kovács Katalinnal készítettem. A kutatóút közvetlen előzményeként adtam ki 1997-ben az apám hagyatékából előkerült Magyar világ Brazíliában című kötetet, amely iránytűm volt legújabb brazíliai utazásaim során – az atyai örökség nagyon is kézzelfoghatóvá vált!
Apám diplomataként a húszas évek közepétől külföldön, először Olaszországban, majd 1928-tól Brazíliában képviselte a magyar érdekeket. A Milánóban töltött két esztendő után feltették neki a kérdést: Párizs vagy Săo Paulo? Az utóbbit választotta, hiszen a Fény Városát már ismerte, és inkább vonzotta az akkor még jóformán ismeretlen újvilági óriás, Brazília. Annyira a szívéhez nőtt ez az ország, hogy a magyar királyi konzulátust Săo Paulóban tizennégy éven át vezette – ami diplomaták életében elég ritka, hiszen többnyire négyévenként cserélnek állomáshelyet.
Így hát nem Franciaországban, hanem Brazíliában születtem, ahol tizenhárom éves koromig éltem…
A Brazíliához való ragaszkodásnak természetesen több következménye is lett: apám közgazdasági diplomát szerzett, elvégezte az annak idején a külügyérek számára csaknem kötelező Keleti Akadémiát, de nem csak dekorációnak tekintette diplomáit és kinevezési okmányait – alaposan meg akarta ismerni Brazíliát. Ehhez a célhoz tudatosan és módszeresen gyűjtötte egybe a szakirodalmat, egyebek között a páratlan Brasiliana sorozatot, amelyhez az országról írott útleírásokon kívül gazdasági, történeti, földrajzi és néprajzi könyvek tartoztak.
Tekintettel arra, hogy apám több nyelven beszélt, nem okozott neki gondot, hogy a portugálon kívül olasz, német, francia vagy angol műveket olvasson. Természetesen első számú és szenvedélyes feladatának tekintette, hogy a Brazíliába „kitántorgott” emigráns magyarok sorsával foglalkozzon. Volt olyan időszaka a kint létének, hogy háromszázezer magyart emlegettek: a húszas–harmincas években sorra születtek magyar települések Brazília több államában, így Săo Paulóban és Paranában: Árpádfalva, Szentistvánfalva, Boldogasszonyfalva… Ezekben a falvakban a második világháború előtt még beszéltek magyarul… Mára eltűntek ezek a falvak, a Dunántúl együttes tagjai énekelnek ugyan magyarul, de nem értik a szöveget.
Apám szándéka az volt, hogy én legyek a család brazíliai „gyökere”, és így egyik nevem „Brasil” lett (azaz Luiz Brasil Boglár). Ezzel a névvel azonban az 50-es évek Magyarországában aligha lehetett élni, nem szólva arról, hogy születésemnél fogva brazil állampolgárnak számítottam: mindkettőről le kellett mondanom…
Arról viszont nem mondtam le, hogy apámhoz hasonlóan alaposan meg ne ismerjem második hazáját: nemcsak könyvtárát örököltem, hanem a soknyelvűséget is („ahány nyelv, annyi ember…”, szólt a tanítás). Ahogyan ő is eljutott a távoli vidékek indiánjaihoz, magam is járhattam távoli törzsek között, először tízéves fejjel; később, etnológiai diplomával a zsebemben kutattam a Mato Grossóban a nambikuarák között, majd a tengerparti guaraniknál jártam (ahol beavattak, és a Luiz „mirim”, azaz „kicsi” nevet kaptam). Vendége voltam a wayanáknak, és filmeztem karazsa, kajapó és kamayurá indiánokat.
Első kutatóutam – 1959 – óta negyven év telt el. Írások, gyűjtemények és filmek alkotják majdani hagyatékomat…
Végezetül: 1998 végén ismét Dél-Brazíliában jártam, a veszprémi „magyarok” között, és most azt firtattuk, mit tudnak a kolonizációról: hiszen a magyar telepeseknek nemcsak az idegen klímával, a jaguárlakta őserdőkkel kellett megküzdeniük, hanem a vidék eredeti „uraival”, a híres-hírhedt botokudo indiánokkal is! Tudjuk, hogy nemegyszer véres összecsapások színhelye volt Santa Catarina, ahol a gyanútlan-naiv magyar telepesek földet kaptak. Felbérelt indiánvadászok irtották a földjüket védelmező botokudókat!
A kolonizációt két szemszögből vizsgáltuk, meghallgattuk a botokudók leszármazottainak a véleményét is – hiszen tudjuk, hogy a húszas években elcsendesedtek a harcok, sőt még vegyes házasságokat is említenek a krónikák. Az „újmagyarok”, de a botokudók is várnak vissza, hogy együtt tisztázzuk a múltjukat, és tegyünk valamit a jövőjükért…
